Az ifjúsági korszakváltás a hazai ifjúságszociológiai kutatásoknak is egyik központi témája.1 Ennek oka egyrészt a magyarországi, illetve nyugati kutatások hatása, másrészt mint jelenség, úgy tűnik, része mindennapi valóságunknak. Ennek ellenére társadalmunk ezt mintha nem akarná tudomásul venni, lereagálni. Társadalmunkon itt elsősorban a felnőtt társadalmat, a döntéshozókat értem, de tapasztaltam már olyasmit, hogy az is megdöbben a jelenség hétköznapi megnyilvánulásain, aki amúgy elméleti szakértőjeként lép fel adott esetben. Ha az ifjúsági korszakváltásként megfigyelt jelenség Nyugat-Európában lezajlott változatát tekintjük weberi értelemben az „ideáltipikus” folyamatnak és a Magyarországon, illetve Romániában lezajlottak vagy folyamatban levők viszonyítási alapjának – márpedig ez így szokott történni, és ettől e tanulmány sem fog eltérni –, akkor fontos szerepe van a jelenséget elindító, fenntartó gazdasági okok, az ezek által kiváltott adminisztrációs intézkedések és egyéb körülmények közötti különbségeknek is. Ezek olyan tényezők, amelyek kevésbé hangsúlyosan jelennek meg az eddigi kutatásokban, pedig ezek mentén megragadhatóak az ifjúsági kultúra regionális különbségei.

Akár a Wallerstein (1983) által kidolgozott modern világgazdasági rendszerben gondolkodva az országok centrumhoz, illetve perifériához való tartozását, akár Szűcs Jenő (1983) Európa három történeti régiójára vonatkozó felosztását vesszük alapul (ennek elméleti jogosságát a közelmúlt történései is többé-kevésbé igazolják), Magyarország mindenképp a félperifériához tartozik, Románia pedig inkább perifériára szorult. A rendszerváltással járó oktatási reformfolyamatok Magyarországon sokkal hamarabb beindultak. A gazdasági rendszer lazulásának gyökerei – mint például a második gazdaság elterjedése – a hetvenes évekre nyúlnak vissza. Ezzel szemben Romániában minden demokratikus változás, piacgazdaság felé való nyitás az 1989-es fordulattal kezdődött. E centrum–félperiféria–periféria felosztás bizonyos területeken meghatározza az ifjúsági kultúra változásának a lehetőségeit. Míg a munka termelékenysége egyes területeken a régi maradt, a bérek reálértéke csökkent, a makroökonómia strukturális változásának mutatói a nyugati folyamatokkal ellentétes trendeket is produkáltak. Nyugat-Európában a gépesítés, a technológai fejlődés, a gazdasági expanzió katalizátor szerepet betöltő tényezője volt a jelenségnek, míg Romániában a nyugati hatásokkal párhuzamosan olykor a gazdasági regresszió váltott ki ugyanolyan változásokat az ifjúsági kultúrában. Ezt sokszor a szociológusok is hajlamosak figyelmen kívül hagyni. Felvetődik a kérdés, hogy ugyanaz-e a jelenség, ha a „tünetei” megegyeznek, de a kiváltó okai sok esetben eltérőek. E tanulmány csupán a kiváltó okok feltérképezésére vállalkozik, nem egyértelmű válaszadásra, ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni.

A műszaki fejlődés, a nagyfokú gépesítés hatására a primer (mezőgazdaság, bányászat, erdészet, halászat) és a szekunder szektor (feldolgozóipar) hatékonysága rohamosan megnőtt, ennek következtében csökkent ezeken a területeken a foglalkoztatottak létszáma, és jelentősen nőtt a tercier szektorban (szolgáltatói iparág, mint például a tanügy, egészségügy stb.)2 dolgozók száma. Romániában a központilag erőltetett iparosítás megtorpanása, a rendszerváltással járó piacgazdaságra való áttérés utáni összeomlása várható volt. A szekunder szektorbeli 1989-es 45,1 százalékos (38,1 százalék az iparban és 7 százalék az építkezésben) foglalkoztatottság fokozatosan 28,4 százalékra (24, 4 százalékra, illetve 4 százalékra) esett vissza tíz év alatt az 1989–99 közötti időszakban.

Az újonnan beinduló gépesítés viszont még mindig nem olyan szintű, hogy az iparban foglalkoztatottak arányának 1989-es szintjét elérje, vagy hogy képes legyen az innen eltávozott munkaerőt a lassan fejlődő, de hatékony tercier szektorban fenntartani. Ehelyett az eltávozottak többségét inkább az alacsony hatékonyságú mezőgazdaságban találjuk meg. Összehasonlításképpen talán nem ártana itt megjegyezni, hogy a fejlett nyugati államokban a primer szektorban foglalkoztatottak száma jóval 10 százalék alatt van (Angliában 2, Franciaországban 5 százalék alatt). A szektorok hatékonyságát jól tükrözik a következő adatok: 1995-ben a GDP 20,4 százalékát termelte a mezőgazdaság, 32,7 százalékot az ipar és 46,9 százalékot a szolgáltatói szektor. Ezek az adatok még beszédesebbek lesznek, ha az illető szektorokban dolgozók arányát összevetjük az ugyancsak gazdasági reformmal küszködő félperiferikus Magyarország akkori adataival, ahol: a mezőgazdaság 7,1, az ipar 34,6, a szolgáltatói ipar pedig a GDP 58,3 százalékát adta.4

Még mielőtt a gazdasági fejlődés és az ifjúsági korszakváltás közötti összefüggések feltérképezésébe belevágnánk, szükségesnek tartom – az ifjúságszociológiában kevésbé jártas olvasókra való tekintettel – a jelenséget, illetve az ezzel kapcsolatos alapfogalmat ismertetni.

A jelenség egyrészt az ifjúsági életszakasz meghosszabbodásában (a stabil munkavállalás, a családalapítás, a gyermekvállalás, valamint a tanulási időszak kitolódik), másfelől pedig rövidülésében nyilvánul meg (a fogyasztási körbe való korábbi bekapcsolódás, korábbi függetlenedés: az egyéni döntések meghozatalának – akár az életvezetésre vonatkozókénak is – az ideje hamarabb jön el, egyrészt anyagi önállósodás – többnyire félállások és alkalmi munkák – révén). Mindez persze sugallja az életszakaszok korábban (főleg a szocialista időszakban) megszokott egymásutániságának a felcserélődését, összekuszálódását. Az életesélyek, a mobilitás, az élettervezés megváltozik, kiépül az ifjúságközpontú média és szabadidőipar, intenzívebbé válik mind a munka, mind a tanulás és a szabad idő kihasználása. A hagyományos normák és szabályok lazulnak, ami identitásválsághoz, elbizonytalanodáshoz és veszélyeztetettséghez vezethet.

A jelenséggel kapcsolatosan felmerülő tézisek bemutatásában a Gábor K.–Molnár P.(1993) szerzőpárosra hivatkoznék:5

a. A centrumban, illetve a perifériára szorult országokban egyszerre van jelen „az Európához tartozás és a saját fejlődés ellentmondásossága. Ma sem képzelhetünk el olyan fejlődést, amelynek során mi is a centrumhoz tudnánk tartozni, de érdemes szemügyre venni a párhuzamos fejlődés lehetőségét.”

b. A centrumtól a periféria felé időben később zajlanak le a korszakváltások. Egyfajta evolucionista párhuzamosságról (különböző időben történő, de azonos) fejlődésről beszélhetünk. Azaz a „magyar fiatalok múltjának a vizsgálata a német fiatalok múltjának, a német fiataloké pedig a magyar fiatalok jövőjének a megértéséhez járulhat hozzá”.

c. „Az a. és b. hipotézisek mellett tekintettel kell lennünk a két ország fiataljait egy időben érő nemzetközi hatásokra is. Ezek közül talán elegendő a nemzetközivé váló médiák szerepére utalnunk.”

Nyugaton a hatvanas-hetvenes évektől kezdődően az ipar gépesítése, a műszaki fejlődés egyszerre több következménnyel járt, illetve többféle igénnyel lépett fel:

– egyre szakképzettebb munkaerőt igényelt;    

– egyre több emberi munkaerőt szorítottak ki a gépek, ennek következtében nőtt az alacsonyan képzettek körében a munkanélküliség;

– a felvevő piac állandó bővítése, új (rendszeren belüli vagy kívüli) tagok bevonása.

Az első két igényt egyszerre elégíti ki a képzési idő meghosszabbodása és a munkába állás későbbre tolódása (a hosszabb képzés „elrejti” a munkanélküliség bizonyos százalékát). A felvevő piac bővülését a rendszeren belül megfigyelhetjük például a reklámok célzott közönségén keresztül. Egy ideig (ötvenes-hatvanas években) a nők Nyugaton is csak bizonyos konyhai, háztartási cikkek reklámjaiban tűntek fel mint címzettek, majd egyre több áru tekintetében váltak potenciális célponttá, azaz vásárlóvá. Ugyanúgy később a fiatalok váltak a leginkább megcélzott réteggé, és a korhatár egyre lennebb szorult. Romániában is megjelentek már akár az óvodások is mint reklám-célcsoport az édességreklámok esetében.

A rendszeren kívüli piacbővítés módja például a hasonló fogyasztói szokások, ízlések terjesztése más régiókban. A nyugati értékrend és a fogyasztói szokások terjesztésének a leghatékonyabb eszköze a tömegkommunikáció. A nyugati tömegkultúra globális tömegkultúrává kezd válni. Habár a társadalmak, régiók közötti gazdasági különbözőségek és ebből adódóan az életformák, életstratégiák egyes elemei belátható időn belül a többség számára fennmaradnak, a globali-záció uniformizálja a térség fiataljainak bizonyos kulturális mintáit, ízlésvilágát. Az azonos tartalmú, célpontú reklámok ugyanakkor jelzik azt is, hogy Romániában kialakult egy olyan potenciális fiatal vásárlóréteg, amely tudja követni a nyugati fogyasztási szokásokat. E réteg egyelőre vékony, és azt is figyelembe kell venni, hogy ezen áruk fogyasztása, minták követése sokak számára státusszimbólumot jelent, és hosszú távon sokkal nagyobb áldozattal jár, mint nyugati kortársaiknak.

Témánk szempontjából érdemes a ’89-es változások következményeit – a rendszerváltás előtti és a még zajló reformfolyamat állapotát – felvázolni. Azaz melyek azok a változások, amelyek az ifjúsági életszakasz meghosszabbodását favorizálják, illetve melyek kedveznek rövidülésének, hiszen nálunk ez is egy létező tendencia. Ugyanakkor érdemes arra is kitérni, hogy milyen kiváltó okai lehetnek e változásoknak, hiszen az ország makroökonómiai mutatói nem indokolnak egy olyan nagy méretű ifjúsági moratóriumot, amelynek kiváltó oka az oktatási-képzési időszak meghosszabbodása lenne. Az oktatási, tanügyi szerkezetek átalakítását szabályozó adminisztratív intézkedések mögött sokszor nem a társadalmi vagy a piaci igények húzódtak meg, hanem inkább a szűkös állami költségvetés.

A szocializmusban a tíz osztály volt kötelező, ami után felvételi vizsga következett. A kötelező tíz osztály után lehetett választani a másfél éves szakiskolát vagy még két év líceumi tanulást, ami az érettségi vizsgával végződött. Aki a szakiskolát választotta, később rendszerint leérettségizett esti tagozaton, amely eléggé elterjedt képzési formának számított. Az esti oktatásról köztudott, hogy formális, nagyon alacsony színvonalú képzést nyújtott. Rendeltetésének fő célja a romániai statisztikákban szereplő érettségizett lakosság számának növelése volt. Az érettségi vizsga sikeressége nem igényelt különösebb erőfeszítést,6 ám a későbbi előmenetel szempontjából (formális) jelentősége volt. Az esti oktatás gyakorlatilag az egyetlen lehetőséget biztosította ugyanakkor az ifjúsági korszak meghosszabbítására, a fiúk számára a katonasághoz való bevonulás időpontjának a kitolására.7 Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a tananyag rendkívül túlterhelt volt, tehát nem ez vezetett az érettségizettek nagy számához, hanem a vizsga formalitás volta. Az érettségi vizsga tétje ma egyre inkább növekszik, ez a folyamat az 1998-as érettségi vizsgákkal kezdődött, amikor is az akkori tanügyminiszter szigorított a korábbi gyakorlaton, és országszerte közvéleményt sokkoló eredményeket produkáltak a diákok.8 A tanulás intenzitásának a növekedése szempontjából e folyamat a nyugati ifjúsági korszakváltás jelenségéhez közelít. Ugyanakkor nem lehet elhallgatni e változtatás fonák voltát, ugyanis az iskolai oktatás reformja ennek utolsó fázisával, az érettségi reformjával kezdődött, miközben a tananyag a formai módosítások után is szinte a régi: irreálisan túlterhelt maradt (ráadásul olyasmivel, ami később jelentős részben teljesen feleslegesnek bizonyul). A tanterv alapos megrostálása, az új, valós kihívásokhoz igazítása nem történt meg az elmúlt időszakban. Hiányzik a tananyagnak a profilok reális igényeihez igazított változatossága, az az oktatási forma, ami valóban szakmát is ad az érettségi mellett. E helyzet fenntartása a regresszív individualizációnak kedvez. Azokat az egyéneket, akik olyan képzési formákat választanak, amelyek sehova nem vezetnek, inkább veszélyezteti a hajléktalanság vagy a fiatalkori bűnözés. Az elfogadott normák és a társadalmi valóság közötti eltérés, a társadalmi érvényesülés lehetőségeinek a hiánya az anómia, a deviáns szubkultúrák kialakulásának forrása (Merton 1980, Cohen 1969). A nyugati ifjúsági kultúra feltételez bizonyos fokú anyagi függetlenséget is, amit a fiatalok a szünidőben vállalt szezonmunkákkal vagy félállásokkal biztosítanak maguknak. Nálunk ez a fajta munkaerőpiac még kialakulatlan (a kereslet és a kínálat egyaránt gyenge). A hazai törvények nem is pártolják a szezonmunkát, inkább munkakönyves alkalmazásra próbálják ösztönözni/kényszeríteni a vállalkozókat. A fiatalok munkába állásának megszokott időpontja a képzési időszak befejezése, ez pedig fenntartja a szülőktől való függőséget, a családi kontrollt. Ebbe az irányba történtek átalakulások az elmúlt években, de ezeknek a szezonmunkáknak a helyszíne többnyire a külföld, tehát alacsony tőkevolumennel rendelkező fiatalok számára nem megoldás. Csak egy gyors ütemben fejlődő gazdaság tud biztosítani annyi munkahelyet, hogy a diákoknak, iskolásoknak is jusson (akár más országokból jövőknek is). Ezek is bizonyos tudáskészletet feltételeznek, amely tekintetben Magyarországot illetően a magyar fiatalok előnyben vannak (nyelvismeret, kapcsolatháló stb.). Ezek a munka-formák a hazai munkanélküliség okozta társadalmi feszültségek egyfajta biztonsági szelepeként is működnek; átmenetiségük elhúzódhat, állandósulhatnak vagy a kivándorlás előszobájává válhatnak, de mindenképp az ifjúsági életszakasz meghosszabbodását szolgálják. A szezonmunkások, de a külföldön végleg letelepedők között is sok a fiatal (Horváth 2002). A családalapítás, a gyermekvállalás időpontja is sok esetben a nyugati fiataloktól eltérően (ott a kezdő fizetésből is lehet lakbért fedezni) kényszerből, a bérleménypiac szabályozásának a megszűnése és a szociális célú lakásépítések visszafogása miatt tolódik ki.

Miközben a sok tantárgy egymásra épülése miatt a tananyag nem a diákok reális tanulási idejéhez van igazítva, a szabad idő igénye és ennek felhasználási lehetősége jelentősen nőtt a kommunista idők diákjaiéhoz képest. Az tanárok ’89 óta országos szinten a tanulás, az iskolai színvonal folyamatos visszaeséséről panaszkodnak különböző fórumokon, és egyre gyakrabban lehet olvasni, hallani a tanügy válságáról. Ennek egyik oka: a nyugati minták átvétele, sokszor csak a formát célozza, a tartalmi változtatás elmarad vagy torzul. Ennek kiváló példáját szolgáltatják a jelenlegi beiskolázási kor körüli vita érvei.9 A nyugati társadalom is átesett egy tanügyi (és gazdasági) válságon, és az ebből való kiutat a tanügyi reform biztosította, ami szorosan kötődik az általunk vizsgált jelenség kialakulásához.

A Bourdieu–Passeron szerzőpáros a következőket fogalmazta meg 1964-ben: „Aki a szomorú lemondás hangján csupán azt ismételgeti, hogy »a hallgatók már nem olvasnak«, vagy hogy »évről évre süllyed a színvonal«, az egyszerűen menekül annak a kérdésnek a felvetése elől, hogy miért van ez így, és az elől, hogy le kelljen vonnia belőle a pedagógiai konzekvenciákat.”10

Riesman pedig 1960-ban írta: „a képzés és a későbbi élet közötti kapcsolatnak kritikusnak kell lennie. Ha azonban a college-be járás eredménye a munkától mint olyantól való elidegenülés, és nem bizonyul lehetségesnek a munkához való személyes viszony megváltoztatása, akkor véleményem szerint górcső alá kell venni a felsőoktatási intézményeket, meg kell vizsgálni, hogy nem kellene-e megváltoztatni valamit bennük, magatartásukban vagy mindkettőben.”11

Habár a fenti vélemények a hatvanas években és elsősorban az egyetemi oktatásról íródtak, a hazai olvasónak az az érzése, hogy a mai romániai iskolai képzés diagnózisai. Amerikában és Nyugat-Európában nem sokkal a leírtak után, a hatvanas években megindultak a hippimozgalmak, illetve kitörtek a diáklázadások, s ezek a döntéshozókat gyökeres tanügyi reformra kénysze-rítették. Kérdéses, hogy nálunk, ahol az alulról építkezésnek kevésbé, ellenben a reformok utcai kikényszerítésének annál inkább vannak hagyományai, be fog-e következni ez a nyomás. Kevés a valószínűsége több okból is. Egyrészt, mert a nemzetközi médiumok olyan mintákat közvetítenek, amelyek fogyasztásra serkentenek, és az ezek által megtűrt lázadás még integrálható. Az egyetemeken ezek a gondok kevésbé jelentkeznek (erre kitérünk a későbbiekben), márpedig Nyugaton is az egyetemi diákság volt – fejlettebb politikai kultúrája révén – a zászlóvivője a lázadásoknak. Ezek hiányában pedig kicsi a valószínűsége annak, hogy a hazai, sokkal autoriterebb társadalomban elfogadják a tanulókat tárgyalópartnereknek, és nem mondják azt, hogy „nem akarnak tanulni a gyerekek”, vagy hogy „ez csak a rossz tanulók véleménye”. Így hát maradhat mint remény a csatlakozási tárgyalások révén a Nyugat standardjaihoz való igazodás a tartalmat illetően is.

Aki kilencedik osztályba felvételizik, az a korábbi gyakorlattal ellentétben rendszerint négy évet jár ki, de létezik egy réteg, amelynek nagyon is leszűkült az oktatási intézményekben eltöltött ideje. A kötelező tíz osztály eltörlése után e réteg már az általános iskola bevégzésekor sem folytatja tanulmányait. Egy még vékonyabb réteg a tíz osztályt sem fejezi be. Ezek a rétegek a mar-ginalizált városi és a gyengén fejlett régiók falusi családjainak gyermekeiből kerülnek ki. Falvakon iskolákat számoltak fel, nagyon sok helyen megszüntették a távolsági buszjáratokat. A vonatjegyárak drágulása pedig – már ahol létezett ez az alternatíva – nem arányos a mezőgazdasági termelők egyre rosszabb jövedelmével. S ez csak a kezdet; a városi iskoláztatásban, az ottlét kiadásai szinte megfizethetetlenek egy átlagos falusi, mezőgazdaságból élő család számára. Ugyancsak e marginalizálódott rétegek gyermekeiből kerülnek ki az utcagyerekek is. Ez a fogalom a kommunizmus idején gyakorlatilag ismeretlen volt. A korábbi esti tagozatot igénybe vevők száma is drasztikusan csökkent. Ez az idő intenzívebb „megélésével”, a munkahelyi és az oktatási követelmények növekedésével, valamint a sorozás szigorának enyhülésével magyarázható.

A gazdasági elitből származó fiatalok egyszerre sokféle iskolán kívüli képzést tudnak megfizetni, amelyek a piac hatására egyre inkább diverzifikálódnak. Az oktatás területén az egyetemi oktatás volt az, amelyik leginkább válaszolt a gazdasági igényekre, de sok területen még ez is a korábbi képzések hiányát próbálta pótolni vagy a nyugati mintákat követni, függetlenül a piaci igényektől. Az egyetemi képzés skálája jelentős mértékben bővült, hiszen megjelent sok új, korábban nem létező vagy betiltott szak. Ugyanakkor mennyiségileg is nőtt a meghirdetett helyek száma, ez is maga után vonta a felvételi vizsga könnyebbülését, a mobilitási csatornák kiszélesedését. Ez különösen a magyar fiatalokat érintette pozitívan, hiszen az államszocializmus idején – durván sarkítva – egy magyar végzős számára két alternatíva létezett: mérnöknek12 vagy munkásnak lenni egy gyárban. Az új hiányszakmák népszerűek lettek, de a munkaerőpiac, főleg a humán szakok esetében, nem reagált olyan gyorsan ezekre a hiányokra, mint az oktatás. Hiába van rá igény, a romániai gazdaság egyelőre nem bír meg egy széles tercier szektort. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy a felsőoktatásban egyre jelentősebb befolyásoló tényezővé válik a nyugati standardokhoz való igazodás, a nyugati egyetemekkel való kapcsolattartás. Ez a hazai egyetemi oktatási reformokra pozitív hatással van. A tanári, illetve a humán szakok végzettjei hagyományosan főleg az állam vagy a nonprofit szektor alkalmazásában reménykedhetnek (ami jelenleg ritkán jár magas bérekkel). A nonprofit szektor fenntartásában a külföldi szervezetek vállalják egyelőre a fő szerepet, ezek tehát elsősorban a támogató intézményeik gazdasági helyzetétől függenek. A hazai magyar fiatalok jövőstratégiáit illetően figyelembe kell vennünk e tényezőket, mivel a felsőfokú oktatásban magyar nyelven elsősorban ezeken a területeken lehet tanulni.

A fiatalok leggyakoribb reakciói erre a helyzetre a továbbképzés, a második egyetem, és az elvándorlás. Később, a munkahelyek megjelenésével meghozzák a várt eredményt a továbbképzések, és egyre inkább az ezekben részt vevő a fiatalok kapnak munkát. Tehát emelődik a mérce, ez munkapiaci követelménnyé fog válni, az egyetemi képzés értéke inflálódik. Strukturális mobilitás13 alakul ki, ugyanolyan presztízsű és ugyanúgy megfizetett állások megszerzéséhez egyre nagyobb végzettség szükséges. A diplomás munkanélküliség kismértékben, de inkább érinti a magyar fiatalokat. Egyrészt a kapcsolati tőke hiánya miatt,14 másrészt pedig azért, mert bizonyos értelmiségi (pl. tanári, újságírói) állásoknak nagyobb a presztízse az erdélyi magyar társadalomban, mint amennyit a munkaerőpiacról visszajelzett pénzbeli fizetése, keresettsége indokolttá tesz. Ezt egyes szakok újszerűségével, korábbi betiltottságával, valamint e pályák „messianisztikus” értelmiségi nimbuszával magyarázhatjuk. Így tovább növekedik a diplomás munkanélküliség, és ez fokozhatja az elvándorlást. Mivel egyes képzések már indulásukkor inkább külföldi mintákhoz, standardokhoz próbálnak igazodni, a külföldi érvényesülés az egyik alternatívája a diákok jövőstratégiájának.

A második egyetem, illetve a különféle képzések stratégiáját olykor elég nehéz beazonosítani mint osztályreprodukciós technikát. A Zinnecker (1993) által leírt nagy tőkevolumennel rendelkező felső rétegek, illetve a közepes tőkevolumenű kispolgárok reprodukciós mintái közötti határok kevésbé élesek. Egyes képzések, tevékenységek megítélésekor nehéz eldönteni, hogy a Zinnecker által leírt látszólagos, céltalan „erőfejlesztésről” van-e szó, ami a „hosszú gyeplőre eresztett” ifjúsági életszakasznak a része (amelyet a felső rétegek reprodukciós körülményei tesznek lehetővé), vagy a képzési karrierre korlátozódik, és a kispolgárokra jellemző ifjúkori racionalizálást és optimalizálást célozza. Egyes tevékenységek, képzések jellege „menet közben” változik. Ennek fő oka a munkaerőpiac kialakulatlansága, bizonytalansága, valamint az oktatás és munkaerőpiac közötti összhang hiánya. Másfelől gyakori az is, hogy a szülő és a fiatal másképpen értelmezi a képzést. Azaz a fiatal már tudja, hogy nem vezet sehova a képzés, a szülők még nem, vagy nem akarják tudomásul venni. (A felnőttek sokszor saját, korábbi rendszerben elsajátított mintáik, életstratégiáik követését követelik meg, és ennek a kevésbé önálló fiatalok eleget is tesznek.)

Végül a már említett katonaság szerepére is ki kell térni. A rendszerváltás előtt a fiúk esetében egyik fontos szocializációs intézmény volt. Ez az elem nem szerepel az eddigi kutatásokban, mivel Nyugaton vagy nem kötelező, vagy nem releváns a hatása. Romániában korábban egyrészt gyakorlatilag elkerülhetetlen volta, másfelől pedig embertelen, olykor brutális viszonyai miatt volt nagy szerepe a fiatalok jövőstratégiáiban, szocializálásában. Nem elhanyagolható tény, hogy azt a fiút, aki nem jutott be egyetemre vagy főiskolára, azonnal bevitték katonának tizenhat hónapra. A 18 éves korhatárt csak súlyos betegség esetén lehetett kitolni, az életszakaszok menetrendszerűsége szerint leszereléskor hat hónapon belül dolgoznia kellett, különben közveszélyes munkakerülés vádja alá esett a fiatal. Tehát az első sikertelen próbálkozás után már csak csökkentek a sikeres egyetemi felvételi esélyei. Míg a kommunizmusban a katonaság a rezsim egyik nagy hasznot hajtó, ingyenes munkaerőforrása volt, főleg a munkaszolgálatos egységek megszüntetésével a hadsereg fenntartása ma csak kiadásokkal jár. A bevonulás korhatárát 18-ról 20 évre emelték fel, az orvosi vizit és a sorozás szigorúsága enyhült.15 A szolgálati időt lecsökkentették. Ezeket az adminisztrációs intézkedéseket kezdetben a költségvetési hiány, majd a NATO-standardokhoz való igazodás vezérelte. A katonaság megkerülésének egy módja nagyobb tőkevolumennel rendelkezők számára ma a katonai szolgálat „megvásárlása”, illetve a magánegyetemek, a fizetéses posztliceális képzések fizetése. Másik lehetőség a katonai szolgálat elszabotálására a külföldi vendégmunkás-kodás – amivel elég sok magyar fiatal is él. A katonaság mára elvesztette a szocializációs szerepét. Megkerülhetősége miatt már egyre kevesebb fiatal feje fölött lóg Damoklész kardjaként, de ami a leglényegesebb, hogy aki be is vonul – immár rövidebb időre –, minőségileg egy más katonaságba vonul be, és nincs olyan karriertörő hatása, mint régen. Ma már inkább csak eltékozolt időként fogják fel, és szerepe a felnőtt társadalomba való beilleszkedés időpontjának a kitolásában mérhető le.

A társadalmi távolságok növekedése kitapintható e minták követésének lehetőségeiben. Az oktatási rendszer egyre kevésbé biztosít esélyegyenlőséget: fenntartja, újrareprodukálja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ennek megfelelően az osztályspecifikus reprodukciós körülmények sajátos ifjúsági kultúrákat alakítottak ki nálunk is. Ennek megfelelően az általános iskolát kényszerből elhagyó marginális rétegektől a nyugati mintákat teljes mértékben követni képes fiatalokig terjedő  skálán tőkevolumentől függően alakulnak az életstratégiák. Az ifjúsági kultúrára a nyugati kulturális mintáknak (médiaközvetítéssel) meghatározó befolyása van, de a hazai gazdasági lehetőségek e minták követését nem teszik lehetővé. Sőt sokszor a látszólag hasonló tünetek mögött a gazdasági potenciál és az oktatási reform hiányának a nyugatival ellentétes kiváltó okai húzódnak meg. Az itthoni helyzet egyik egyedisége, hogy a gazdasági önállóságnak, a szezonmunkának a forrása a határokon kívül van: Magyarországon, illetve Nyugat-Európában és Amerikában (tőkevolumentől függően). Inkább egy különálló, sajátos – évtizedes eltolódásokkal kezdődött és ma már egy időben zajló – korszakváltásról van tehát szó.

Herédi Zsolt

JEGYZETEK

1. A Max Weber Társadalomtudományi Szakkollégium több kutatást is végzett e témakörben (1997, 1998/1999). A Korunk 1998/6-os számának is az ifjúsági kultúra volt a központi  témaköre.

2. „A tercier szektor a szolgáltatói iparágakat foglalja magában – azokat az ágazatokat, amelyekben nem termékeket állítanak elő közvetlenül, hanem szolgáltatásokat nyújtanak mások számára.” Giddens, A. (1995) 467.

3. Anuarul Statistic al României 2000, Institutul Naþional de Statisticã. 96. Az Országos Statiszikai Intézet (INS) által közölt adatok összesítésében a primer szektor nem tartalmazza például a veszteséges termelése miatt ugyancsak leépült bányászatot (egy ilyen átcsoportosítással tehát még rosszabb lenne a kép).

4. Trends in Developing Economies. The World Bank, Washington, D.C.

5. A két szerző a magyar és a nyugatnémet fiatalokat hasonlította össze a nyolcvanas években. Ekkor az NSZK-t automatikusan a centrumhoz, Magyarországot a perifériához sorolták.

6. Volt, amikor a tanfelügyelők rendeletben adták ki az év végén és az érettségin megbukók számának a csökkentését.

7. Például nem a szakiskolával párhuzamosan, hanem a 18. életévtől kezdve, de az osztályismétlést az esti tagozaton inkább elnézték.

8. A sajtó visszatérő témája volt a gyenge országos teljesítmény (voltak olyan líceumok, ahol mindenki megbukott az érettségi vizsgán).

9. A tanügyminiszter, a nyugat-európai gyakorlatokra hivatkozva a hatéves korban történő beiskolázás mellett érvel, anélkül, hogy figyelembe venné az ottani tantervet, követelményrendszert. A szakemberek szerint a jelenlegi hazai követelményekkel a hétéves gyerekek is nehezen birkóznak meg. (Reform vagy visszalépés az oktatásügyben. Krónika, 2003. március 1–2.)

10. Bourdieu, P.–Passeron J.C. 1969. 239.

11. Riesman, D. 1969. 219.

12. A reál tantárgyak megtanulása román nyelven viszonylag könnyebb volt, és a felvételin is nehezebb volt kiszűrni, hogy ki a magyar.

13. „A strukturális mobilitáson azoknak az arányát értjük, akik szükségképpen mobilak voltak a származási és az elért társadalmi helyzetek megoszlása közötti eltérés miatt, más szóval azért kellett hogy mobillá váljanak, mert az »apák« nemzedékének összetétele eltér a »fiúk« nemzedékének az összetételétől.” (Andorka R.,1997. 227.)

14. A régi gazdasági-politikai elitnek többnyire sikerült – akár a többi posztkommunista országban – átmentenie a hatalmát, ezt pedig korábban etnikai szempontból megrostálta a hatalom.

15. 2002-ben a behívót kapott fiatalok mintegy 30–35 százaléka nem jelent meg a sorozáson (Kötelező sorozás 2003-ban. Krónika, 2003. január 14. Hasonló adatokról tudósít a Szabadság 2003. február10.i száma: Bakavadászaton a honvédelmi minisztérium). Megjegyzendő, hogy jelenleg bármilyen felsőfokú tanulmányt igazoló okirat felmentésre jogosít.

Irodalom

Andorka R.: Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Bp., 1997. – Bourdieu, P.–Passeron J. C.: Az örökösök. A főiskolások és a kultúra. In: Huszár T.–Sükösd M. (szerk.): Ifjúságszociológia. Közgazd. és Jogi Kiadó, Bp., 1969. – Cohen, A. K.: A szubkultúrák általános elmélete, In: Ifjúságszociológia. Közgazd. és Jogi Kiadó, Bp., 1969. – Gábor K.–Molnár P.: Az ifjúsági kultúra korszakváltása. In: Gábor K. (szerk.): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szociológiai Műhely, Szeged, 1993. – Giddens, A.: Szociológia. Osiris Kiadó, Bp., 1995. – Horváth István: A migráció hatása a népesség előszámítására. In: Magyar Kisebbség, 2002. 4. – Merton R. K.: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat Kiadó, Bp., 1980. – Riesman, D.: Az el nem kötelezett nemzedék. In: Huszár T.–Sükösd M. (szerk.): Ifjúságszociológia. Közgazd. és Jogi Kiadó, Bp., 1969. – Szűcs Jenő: Európa három történeti régiójáról. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1983. – Wallace, C.: Ifjúság, munka és oktatás a posztkommunista Európában: út az individualizáció felé? In: Korunk, 1998/6. – Wallerstein, I.: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Gondolat Kiadó, Bp., 1983. – Zinnecker, J.: A fiatalok a társadalmi osztályok terében. In: Gábor K. (szerk.): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szociológiai Műhely, Szeged, 1993.