Cs. Szabó László a régi magyar „enciklopédisták”: az Apáczai Csere Jánosok, Bessenyei Györgyök, Kazinczy Ferencek örököse és a huszadik századi enciklopédikus író-tudósok: a Babits Mihályok, Németh Lászlók, Hamvas Bélák társa, aki nemcsak a kifejezés erejét és a gondolat eredetiségét becsülte, hanem a tudás gazdagságát, az ismeret mindent átfogó bőségét is. Közelről szemlélte az „ország és az irodalom” életét, figyelmesen hajolt az irodalmi, színházi és művészeti kultúra napi eseményei fölé, egyszersmind meg tudta teremteni azt a távlatot, amely térben és időben szélesebb körű áttekintést tesz lehetővé, és a figyelmesen számon tartott részleteket az összefüggések rendszerében helyezi el. A részletek egész életében érdekelték, mindent elolvasott, amit egyáltalán megszerezhetett, egy szaktudós alaposságával vette birtokába az irodalom-, a művészet- és a művelődéstörténet múltját és jelenét. Ha valaki egyszer tárgymutatót készítene műveihez, bizonyára meglepődne azon a lenyűgöző és sokrétű ismeretanyagon, amelyet írásaiban felhalmozva talál.

Határtalan érdeklődéséről, legendába illő műveltségéről tanúskodik könyvtára is, amely ma az író végső akaratának megfelelően a sárospataki református gyűjteményben található. Minden Magyarországra látogató erdélyinek jó szívvel ajánlom, hogy egyszer látogassa meg Cs. Szabó László könyvtárát, azzal a régi és hagyományos erdélyi szellemiséggel találkozik benne, amelyet egy Apáczai Csere János, egy gróf Mikó Imre, egy Kós Károly örökített át Erdély mai magyarjaira. Ez a könyvtár nem egyszerűen könyvgyűjtemény, inkább igazi szellemi műhely, amely a gazdagságában is magán viseli egy karakteres személyiség bélyegét. Az az enciklopédikus ismeretanyag, amelyet Cs. Szabó László összegyűjtött mindig könyvek között töltött termékeny élete során, sohasem maradt holt tőke, ellenkezőleg, szüntelenül megelevenedett, beépült az esszék és tanulmányok gondolati rendszerébe, vagy éppen az elbeszélésekben szövődő világkép nélkülözhetetlen szála lett.

Cs. Szabó László írói munkássága a Nyugat vonzásában alakult, ő maga – Halász Gáborral, Szerb Antallal, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Hamvas Bélával és másokkal egyetemben – annak az esszéirodalomnak a képviselője volt, amely a nyilvános gondolkodásnak és eszmélkedésnek ezt a művészi formáját ismét a magyar irodalmi kultúra magaslataira emelte. A Nyugat esszéírói a nyilvános tájékozódás alkalmának tekintették az esszé műfaját, a nyugati civilizáció válságának magyarázatát próbálták megadni, egyszersmind azokat a kulturális értékeket védelmezték, amelyekre támaszkodva, mint remélték, meg lehet küzdeni e válság következményeivel.

Hagyományokat és eszméket kerestek, ezért vetettek számot a nemzeti és egyetemes művelődés sok évszázados örökségével, s tekintették át a huszadik századi tudományosság és művészet eredményeit. Cs. Szabó László is a széles körű érdeklődés és alapos műveltség birtokában dolgozta ki a maga személyes esszéműfaját, és a műfaj tág kereteibe igen változatos ismeretanyagot öntött, nemcsak irodalom-, művelődés és művészettörténeti, hanem közgazdasági és társadalomtudományi ismereteket is. Egyetemi hallgatóként a közgazdasági fakultáson szerzett diplomát, és néhány évig a budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnökének a titkára volt. Az esszéírás azonban munkásságának nemcsak tárgyát, hanem módszerét is megjelölte, a gazdag műveltséganyagra gondolati kísérletek, személyes jellegű állásfoglalások és vallomások épültek. Az esszé módszere egyforma erővel érvényesült a novellában, az irodalmi és művelődéstörténeti tanulmányban, az útirajzban és a világpolitikai kommentárban.

Az esszé nálunk, akárcsak Angliában, nemzeti műfaj: az önismeret és a biztosabb tájékozódás eszköze, hiszen a magyar esszéirodalomnak Széchenyi István, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Arany János és Babits Mihály adtak rangot. Az esszéíró felelőssége és nemzeti kötelességtudata érvényesült Cs. Szabó László irodalmi tanulmányaiban, útirajzaiban, naplójegyzeteiben és városképeiben is. A magyar múlt függetlenségi és szabadelvű hagyományait ápolta, az európai gondolkodás keresztény értékeit és humanista örökségét vette gondozásba, magyarság és európaiság szoros összetartozásának írói képviseletét vállalta. Irodalmi és művelődéstörténeti esszéi a műfajnak azt az „angolos” hagyományát követték, amelynek egy Macaulay, egy Carlyle, egy Matthew Arnold voltak a mesterei. Ez a hagyomány ugyanis nem pusztán a gondolatok és eszmék merész tűzijátékára bízta az írói mondanivalót, hanem komoly szakszerűséget, mondhatni: szaktudományos megalapozást is követelt.

Másokhoz hasonlóan Cs. Szabó László is annak a gondolkodásnak és ízlésnek a kibontakozását egyengette, amely – hogy Horváth János nevezetes irodalomtörténeti kifejezését idézzem fel – egy új „nemzeti klasszicizmus” szellemében kívánta számba venni és megvédelmezni a magyar kultúra nagy értékeit. Ez a második „nemzeti klasszicizmus” nem kevesebbre vállalkozott, mint Arany Jánosék, Gyulai Pálék és Kemény Zsig-mondék tizenkilencedik századi klasszicizmusa: az európai magyarság szellemét tekintette eszmei normának és erkölcsi követelménynek egy olyan korban, mikor hosszú évtizedeken keresztül különféle totalitárius diktatúrák kíméletlenül támadtak mindarra, ami magyar és európai.

Miben állt az a veszélyeztetett és védelmezett európai magyarság, amelyet Cs. Szabó László képviselt? Cs. Szabó már a Trianonra következő korszak neveltje volt, jól tudta, hogy a nemzet és az állam nem ugyanazt a fogalmat jelentik, és arról is meg volt győződve, hogy a nemzetnek a nyelv, a kultúra és a hagyomány a meghatározói, nem a hatalom. Ráadásul öntudatosan, egyszersmind megrendülten vallotta erdélyinek magát, nemcsak származása és kolozsvári gyermekkora következtében (jóllehet Budapesten született), hanem annak az erdélyi szellemnek az alkotó birtokba vétele jogán is, amelyet a történelem karakterizált. Kiválóan ismerte Erdély múltját, és tudatában volt annak, hogy ez a múlt milyen tanulságokkal szolgál az egész magyarság számára.

Az ő számára Erdély nem havasi fenyveseket és zúgó vadvizeket, még csak nem is kincses városokat és gazdag bibliotékákat jelentett, hanem a magyarság történelmi sorsának egyik beszédes jelképét és mintáját, amelynek mindig időszerű értelme van. Erdélyben című 1940-es könyve elé Bethlen Miklós híres mondatát írta mottó gyanánt: „Ég mint a Mózes csipkebokra, de meg nem emésztethetik: sem napkelet egészen el nem foglalhatja, sem napnyugat egészen meg nem tarthatta.” Vállalva és kiteljesítve az örökségül kapott erdélyiséget, erkölcsi posztulátumhoz jutott: „Erdély kicsi, bizonytalan és veszélyes ország volt, ecettel és vérrel etette a fiait, ápolni nem tudott s néha még eltakarni sem, szemfedőnek is keskeny volt. Aki ezt a szülőföldet szereti, a legnehezebb emberi sorsot szereti.”

Aki Erdélyhez ragaszkodik: a magyar múlthoz ragaszkodik, és ennek a történelmi múltnak a körében ott van a teljes régi Magyarország, a teljes magyar szellemiség. Cs. Szabó László nemcsak Erdélynek volt a krónikása, hanem a Dunántúlnak, az Alföldnek és a Felvidéknek is, és nemcsak Kolozsvárról rajzolt tudós, egyszersmind vallomásosan lírai portrét, hanem Szombathelyről, Egerről, Debrecenről, Kassáról és persze Budapestről is. A harmincas-negyvenes évek magyar irodalma, magyar szellemi élete felfedezte a magyar vidéket: a történelmi magyar régiókat, és az akkor „divatos” szellemtörténeti érdeklődés értelmében megpróbálta leírni ezeknek a régióknak a lelkiségét, megragadni a karakterüket. Nos, a dunántúli szellemiséget kutató Várkonyi Nándor, az erdélyiséget értelmező Makkai László vagy éppen a „kassai őrjáratot” végző Márai Sándor mellett talán Cs. Szabó László volt az, aki a legszebben tudott beszélni a történelmi magyar tájakról: ezeknek a tájaknak a lelkéről és költészetéről, egyéniségéről és hagyományairól.

Egész könyv kerekedhet ki ezekből az írásaiból és külön az erdélyi múlttal, az erdélyi tájjal, az erdélyi városokkal, az erdélyi kultúrával foglalkozó esszéiből. (Szívesen biztatnék arra egy erdélyi könyvkiadót, hogy ezeket az írásokat: „Cs. Szabó László Erdélyét” kötetbe gyűjtve tárja az olvasó elé!) Michelet, a hírneves francia történetíró (Cs. Szabó László maga beszél erről) egyszer pihenésül írt egy könyvet Franciaországról, Cs. Szabó Lászlónak is van egy ilyen (egyelőre virtuális) könyve Magyarországról és külön Erdélyről: egyszerre személyes és történetileg hiteles, intim és tudós munka. Ez is „szerelmes földrajz”, mint barátjának, későbbi londoni emigrációs társának: Szabó Zoltánnak a nevezetes műve volt. Vallomásos tájrajzok és városképek sora és az útibeszá-moló, a művelődéstörténet mögöttes terében ott rejlik egy álom: egy hajdani országról, amely igaz, reformokra szorult, mégis szerves egészként épült, és része volt Európának, amely nem figyelt rá, és veszni hagyta, drámai története során többször is. Ezt az emlék- és álombeli országot szerette és elevenítette fel a „Kárpát kebelében” és az erdélyi történelmi városok utcáin vándorló és széttekintő Cs. Szabó László, akinek szemhatára az egész hajdani országot átölelte: Dévénytől Vereckéig és Késmárktól Brassóig. Az áttekintés nézőpontját mindazonáltal mindig Kolozsvár és Erdély szabta meg.

Cs. Szabó László történeti szótárában Erdély maga volt a legmagasabb Európa. Kolozsvárról és Marosvásárhelyről egykor Hollandiába, Angliába vezettek az utak, s az erdélyi peregrinusok tudásban, műveltségben gyarapodva tértek vissza a mostoha történelmi éghajlat alá, hogy ha már a politikai szerencse elkerülte szülőföldjüket, legalább a szellemnek teremtsenek otthont. Cs. Szabó László ennek az erdélyiségnek a régi hagyományait követve indult útnak Latin-Európába vagy angol földre, hogy a messzi idegenben gyűjtsön ismereteket, tapasztalatokat. „Valamikor – írta Búcsú a vándorévektől című vallomásában – azért voltunk jó magyarok, mert európaibbak voltunk a környező népeknél, ma úgy maradunk magyarok, ha a szomszédokkal legalábbis tovább versenyzünk Európáért.”

Szerette és már emigrációja előtt nagyszerűen ismerte Európát, a francia középkor, az olasz és németalföldi reneszánsz, az angol tizennyolcadik század – irodalom, festészet, építészet – színpompás képekben jelenik meg útirajzaiban, művelődéstörténeti esszéiben. Mindig fölkészülten utazott, jobban ismerte egy középkori polgárváros, egy székesegyház, egy képtár benső rejtelmeit, mint a helybeliek. Közel hajolt az európai művelődéshez, mintha nagyítóüveggel akarta volna tanulmányozni egy rendkívül bonyolult és gazdag történelmi tabló apró részleteit. Jellemző annak a disszertációnak a címe, amellyel közgazdaságtani doktorátusát szerezte: A középkori háziipar kérdéséhez, különös tekintettel a flandriai és a firenzei gyapjúszövésre. Cs Szabó László Európája ilyen apró részletekből épült fel, csupa konkrétumból, ezért hasonlít annyira az igazihoz.

A kép, amelyet Európáról alkotott, pontos és részletes volt, egy bedekker, egy múzeumi katalógus sem lehetett különb, a sok kicsiny részletből összerakott mozaikot mégis egy látomás fogja egységbe, Cs. Szabó László európai tablójának ez a személyes vízió adta meg az értelmét. Az ő Európája annak a kultúrának a klasszikus földje volt, amelynek a görög–latin antikvitás, a kereszténység, a humanizmus és a felvilágosodás adták a karakterét. Ebben a, fájdalom, mindinkább virtuálissá váló Európában kereste a magyarság és külön Erdély helyét és hivatását, és a régi Erdélyt is azért becsülte igazán, mert annak arcán is e virtuális Európának a jegyeit ismerte fel. Mind aggodalmasabban tanulmányozta azt a huszadik századi Európát, amelyet különféle diktatórikus ideológiák kívántak kísérleti terepnek és befolyási övezetnek felhasználni. Különös nyugtalansággal vette tudomásul, hogy Közép-Európa, amely a maga magyar, német–osztrák, cseh és lengyel kultúráival valaha ennek a virtuális Európának egyik műhelye és otthona volt, miként halad a teljes szellemi szétesés felé.

Cs. Szabó László ennek az általános kulturális és morális hanyatlásnak a légkörében vállalta és képviselte a nagy európai – és erdélyi – hagyományok fenntartását. Mondhatnám így is londoni lakásában, pontosabban londoni könyvtárában egyszemélyes európai, magyar és erdélyi műhelyként tevékenykedett. Ez az írói műhely az emigrációs magyar irodalom legtermékenyebb központjai közé tartozott: Cs. Szabó László útirajzaiban beszámolt itáliai és görögországi barangolásairól, tanulmányaiban a londoni szellemi élet: a könyvek, a művészeti kiállítások, a színházi bemutatók hallatlan gazdagságáról. Mint esszéíró és elbeszélő, minduntalan a magyar múltat, Erdély históriáját idézte fel. Írásainak forrása a mindig változó „alkalom”, természete a változatosság, a szüntelen megújulás, a szemléletnek és az alakításnak az a szabadsága, amely a személyességnek és a tárgyszerűségnek, a tudományos alaposságnak és a művészi lendületnek egyaránt szerepet ad. „Esszéimen belül – mondja ő maga – meglehetősen nagy szabadsággal keringtek a líra, tanulmány, önvallomás, gazdaságtörténet, közgazdaságtan s politikai töltésű útirajz atommagvai…” A tárgy és a módszer, a feldolgozás és az előadás gazdag változatosságát következetes szemléleti egység fogja össze, pontosabban az író azonosulása  a magyar történelemmel és kultúrával, amellyel sohasem akarta megszakítani az éltető összeköttetést.

Ez az éltető összeköttetés fűzte őt össze – idős korában, londoni magányában is – az erdélyi hagyománnyal és kultúrával, magával Erdéllyel, ahová már sohasem térhetett vissza, látogatóban sem. Hűsége és kitartása példamutató, emigrációjában is oly módon volt ő az „utolsó erdélyi”, ahogy Rodostóban egykor Mikes. Még idehaza, jóval az emigráció magánya előtt vetette papírra Erdélyi városok című esszéjét, ezt a következőkkel fejezte be: „Erdélyi városok! Az ember néha azt kívánja, legyenek Isten kedvenc palántái. Aztán óvatosan észbe kap s kívánja, legyenek inkább sárkányfogvetemény. Mert az kiirthatatlan. Olyan kiirthatatlan, amilyennek Csokonai érezte, felfohászkodván: »Boldog vagy óh kisded Erdély! Akár a csinos Európának legvégsőbb széllein fekszel is, boldog vagy; és te fogod bé a legutolsó Magyarnak szemeit, mikor mi már vagy Oesterreicherek vagy Rusznyákok leszünk…«“ Maga Cs. Szabó László is sokat tett annak érdekében, hogy Csokonainak ez a komor jövendölése pusztán szorongó-szorongató baljóslat maradjon, és az erdélyi magyar városok valóban „kiirthatatlanok” legyenek.