1. Futottak még avagy a szürke zóna

Nos, igen, a „Twilight Zone”! Amint már írásom előző részében is említettem, azok a filmek sorolandók ebbe a többé-kevésbé kétes értékű kategóriába, amelyek ugyan „meg vannak csinálva”, fel-felvillan bennük némi sziporka, ám a hézagosan fel-feltünedező fényecskék paradox módon kioltják egymást, hogy átadják helyüket a szürkületnek. Itt van mindjárt Fonyó Gergely Na végre itt a nyár! című ifjúsági filmje, amely sajna csak nagyon-nagyon távolról emlékeztet A Pál utcai fiúkra vagy akár a Csutak és a szürke lóra,

minőségében legalábbis. Az sem mondható el a dolgozatról, hogy eget rengetően eredeti lenne a sztori vagy a képi megfogalmazás tekintetében. Kulináris szóhasználattal élve, hétköznapi ebédhez hasonlíthatnám: mondjuk köménymagleves és krumplipaprikás. A történet lassan kel szárnyra, aztán a bonyodalmak hatására mintha megnőne benne a vérnyomás, a vége pedig pontosan olyan, amilyennek egy ilyen középszerű fogásnak lennie kell: az ember jóllakik ugyan, de anélkül, hogy valamiféle nehéz gondolat megfeküdné a gyomrát. A nép pedig jóízűen bekebelezi a cuccost, mert ugye, ez a mi konyhánk.

És akkor most, hát igen, következzék a nagydíjas film. Gothár Péter, a magyar filmes legenda (annak alapján legalábbis, amit most mutatott magából) inkább önmaga árnyékának látszik. A szemle után vettem magamnak a fáradságot, és megnéztem az Amerikai szépséget, közben pedig jegyezgettem, hány „rokon vonás”-t találok a két opusban. Hát, feleim, elkeserítő az eredmény. Emlékszem, kölyökkorunkban csináltunk olyasmit, hogy kivágtuk, mondjuk Supermant egy nagy nehezen az országba csempészett, felmérhetetlen értékű képregényből, majd rátettük a hőst egy papírlapra, körvonalaira rámentünk golyóstollal, jól megnyomva az eszközt, hogy biztos legyen a siker, aztán a fehéren fehér körvonalakat megtöltöttük tartalommal, kiszíneztük az alakot, és máris hősteremtőnek éreztük magunkat. Nos, a Magyar szépség esetében Gothár annyiban jobbnak bizonyult hajdani önmagunknál (hiába na, a rutin megteszi a magáét), hogy nem másolta át az eredeti kívül-bugyis jelmezt a csodálatos S betűvel, hanem valamiféle Magyarmanné lényegítette át az amerikai elődöt. Csak hát ettől még nem lesz filmje az övé, a metafizikai lóláb szintjén legalábbis, amely ugyancsak lógázza magát kifelé a takaró alól. Ennyi erővel azt is megtehette volna, hogy  – egyes rendkívül divatos elméleti diskurzusok alapján – fogja az Amerikai szépséget, kivág belőle egyetlen képkockát, betesz egy másikat, és kész a Gothár-féle bjúti, merje valaki kétségbe vonni létjogosultságát! Komolyabbra fordítva a szót, Gothár is hozzányúl a „Nincs katarzis!” egyre inkább mesterségesen fickósnak tűnő kliséjéhez, és hát igen, az a gyanúm, hogy csak azért, nehogy a film vége is emlékeztessen valamiképpen az eredetire. Különben a Magyar szépségben nem hogy katarzis, de perspektíva sincs, ami viszont már bántja a szemet, az enyémet legalábbis. Mert meglehet, hogy a mai magyar narancs kicsit sárga, kicsit savanyú, de az ég szerelmére, a lócitromnak is van perspektívája, az élet nagy körforgásának szempontjából bár. És akkor hiába írja Orbán György a zenét, Závada Pál (is) a forgatókönyvet, nemigen lesz a dololgból semmi... Semmi különös, hogy egészen pontos legyek.

A talán sokak számára emlékezetes uristen@menny.hu vagy a Legkisebb film a legnagyobb magyarról, avagy ha nincs kéz, nincs csoki szerzőpárosa, Végh Zsolt és Kálmánczhelyi Zoltán ismét elektrosokkoló dolgozattal állt elő (Libiomfi) – lassan azt mondhatnám, szokás szerint. Sajnos azonban, ami röviden elmondva, tökösen, polgárt pukkantva, működött-forma, az most 70 percben hú, de lazán öncéllá válik. Az ismertetőben olvastam, hogy itt egy tragikomikus szocio-mese-musical fog peregni a vásznon. Hát mit mondjak, pergett. Ja, és bár nem került fel a stáblista mögé/elé/alá (legalábbis én nem vettem észre), a film valós eseményeken alapszik, lásd az ózdi fojtogató esetét a tanítványaival. A retorika szintjén minden kéznél volt tehát: a tisztelt és egyben lesajnált néző egyik szeme sírni, a másik nevetni fog, a harmadik pedig kifolyik, kérem tisztelettel, mert itten horror van tulajdonképpen, az ezredelő fiatal filmes gondolkodóinak horror-show világnézete árad szanaszét. Mondanom sem kell, hogy perspektíva itt sincs, de nem is kell, drága barátaim: itt mindenki meghal: Micimackó is meg Füles is meg Milne is meg Shakespeare is... Ó, egek, nagyszerűen, tragikomikusan szocio-mese-musical-szerű ez az egész, de kérdem én, minek? Vagy minek így?

Az idei filmszemle másik nagyobb költségvetésű akciófilmje, Tóth Tamás Rinaldója a Sobrihoz hasonlóan eastern, illetve attól eltérően, urban eastern. Egész pontosan pedig A hét szamuráj alapján készült A hét mesterlövész pesti változata. Az alapötlet igazán szellemes, hiszen maga Örkény is jót nevetne, ha látná, hogyan verbuválódik össze az elbocsátott kohászok szamuráj-cowboy-betyár csapata a gonosz arcú banditák által fenyegetett pesti bérház lakóinak védelmére. A groteszk alaphang kilendíti a filmet a tucatdarabok kátyújából; kár, hogy a rendező nem tartja ki a magas C-t az opusz végéig. Pedig megérte volna: a filmben felvonultatott apró finomságok – például az egyetlen profi várvédő, a címszereplő Rinaldo, időnként cigánykerekezve közlekedik, ki tudja, honnan szerzett lóra ül, és úgy járja be kis királyságát, no és olyan fegyvere van, amely egyszerűen bekanyarodik a sarkon, ha gonosztevőt érez mögötte lapulni –, kiválóan színezték volna az említett alaphangot, a kellő idézőjelek kíséretében persze. Ehhez képest azonban időnként váratlanul durva módon lekerülnek helyükről a jelek, a valóságábrázolás otromba közhelyei eluralkodnak a vásznon... Mintha a rendező néha egyszerűen nem tudta volna eldönteni, kisrealista legyen-e a produkció vagy mégsem, és dilemmáját úgy oldotta volna meg, hogy mindkettőből kevert bele egy keveset. Az eredmény sajnos nem őt igazolja: a két világ szerencsétlen ütköztetése folytán a kecske is kergekórt kap, és a káposzta is elfonnyad szép lassan.

Nem tartozott ugyan a versenyfilmek közé, de itt a helye a Jancsó Miklós-tetralógia új darabjának, a Kelj fel, komám, ne aludjál című dolgozatnak is. Jancsó Miklós életművéről nem lehet keveset beszélni, ez tiszta ügy. A vetítés után viszont az is megvilágosodott előttem, hogy erről a filmről nem lehet túl sokat beszélni, mert egyszerűen nincs mit. (Természetesen csakis akkor, ha a beszélő nem akar Barthes, Derrida, Baudrillard és mások széles háta mögé bújva amolyan esztétizáló széplélekként különböző roppant jól hangzó, ám roppant semmitmondó szólamokat pufogtatni.) Pedig Pepe és Kapa újra szól, miként a hatlövetű, ismét felvonul a történelem – hol a szekrényből lép elő, hol tandemen karikázik Pest utcáin –, van humor és van gyilkos irónia, a Mester tologatja az idősíkokat kedvére, újabb zenekarok vonulnak be a Jancsó-panoptikumba (a Belga-klipért egyébként megéri végigülni a majd másfél órát), a film végéből a rendező nemes egyszerűséggel kiszáll (azaz beszáll egy autóba, és elhajtat, juhé!) és, ó, még mennyi mennyi minden. És mégsem tudok érdemben hozzászólni az egészhez, maximum annyit, hogy kelj már fel, Miki bácsi, komám, ne aludjál, mert a végén még minden álmod filmmé változik, és talán nincs is rá olyan nagy szükség. Vagy a fene tudja...

2. Az ötösfogat

Mindjárt az elején magyarázkodásra kényszerülök, hiszen a címben szereplő ötösfogat tulajdonképpen hatos. Grunvalsky Ferenc Táncalak című dolgozata az ominózus hatodik, amely ugyan nem játékfilm, de minden kétséget kizáróan élvonalbeli alkotás. A rendező-operatőr bravúrosan hozza össze a különböző művészeti ágbogakat, egyfajta összművészeti tövisbozótot teremtve belőle, amelyen a nézőnek, ha tetszik, ha nem, át kell vágnia magát, ha végig akarja járni a huszadik századi ember (ön)tudatra ébredésének folyamatát. A folyamatban ugyanolyan markáns szerep jut a végletekig lecsupaszított térnek, Kurtág György zenéjének, a folyamatosan vibráló képeknek, mint Ladányi Andrea egészen kivételes (elnézést a kissé talán laikusnak tűnő jelzőért, de nem értek a modern táncművészethez, s Barthes-ékhoz megint csak nincs kedvem folyamodni) mozgásművészetének. Erre a síkra tevődnek rá, a szó szoros értelmében ezúttal, Nádler István vonalai, amelyek felszabdalják az időnként kialakulni látszó harmóniát, mintegy figyelmeztetve a nézőt, hogy a látszat ellenére mégsincs szó itt valamiféle nyugalmi pont felé való haladásról. Két másik elem is beékelődik a zene-kép-mozgás áradatba: Orbán Ottó Körtánc című versét mondja bele a kamerába, mindjárt a film elején, az irodalom mint metanyelv szintjén értelmezve a történetet. Ennyi nekem elég is lett volna, de Grunvalsky később különböző dokumentumfilm-részleteket is bevág a képfolyamba (háborús jelenetek, atombomba, ilyesmik). Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, a képek intenció mankóivá válnak. Grunvalsky szerint ugyan az említett képsorok azért kerültek bele a filmbe, hogy a konkrét valóság ne kerüljön ki belőle, ami a diskurzus szintjén igaz is lehet, viszont a vásznon egészen másképp fest a dolog. Egyébként teljes mértékben bocsánatos a bűn, egy hibátlan „táncfilm” talán egyetlen rossz lépése.

Az ’56-os játékfilmeket Kardos Sándor és Szabó Illés Telitalálat című opusa képviselte az idei szemlén. A ragyogó ívű történet Hackspacher Béla sorsát kíséri végig a targoncás „szakma” által képviselt nulla ponttól ugyanoda, azaz nullától nulláig. A mindennapokból való kizökkenést kiváltó tényező (amelynek egyébként valóságos történeti háttere van) egy 12-es totónyeremény, amelynek szerencsés tulajdonosa maga Hackspacher Béla, aki el is megy az átadási ünnepségre, méghozzá 1956 október 23-án. A készítők keresve sem találhattak volna jobb vígjátéki alapszituációt, amelyet kiváló érzékkel ki is használnak, a film első fél órájában legalábbis. Kusturica vagy éppen Benigni képsorait idéző (de nem másoló – kínos, de jelen körülmények között muszáj ezt hozzátennem) események követik egymást ragyogó ritmussal, feszesen, amíg el nem kezdődnek a harcok. (Az a jelenet például felejthetetlen, amikor a nyertest és pénzét kísérő ÁVH-sok fekete autója szembemegy a tüntetőkkel, akik persze kiragadják Hackspachert vélt hóhérainak karmai közül, a közben végig csak eliszkolni vágyó hősnek pedig a ledöntött Sztálin-szobor mutatja meg a menekülés útját.) Ettől a pillanattól kezdve a rendezők mintha megrémültek volna attól, hogy a súlyos téma esetleg félreértelmezhető „komédiázás” tárgyává válik. Váratlanul mindenre és mindenkire nyakkendő kerül, és a film hihetetlen gyorsasággal „megkomolyodik”. Ezzel még önmagában nem is lenne baj, de a törés olyan nagy, hogy a nézőnek nagyon nehezésre esik optikáját átállítani. Végig ott kísértett a gondolat, hogy jó ez meg szép is, de milyen jól szórakoztam az elején. Úgy gondolom, igazán nem árt a múlt nagy horderejű, súlyos eseményeit időnként idézőjelbe tenni, persze ha nem marad le mögöttük a stílus és az arányérzék. Kardosék filmje a lehető legjobban indul, és tovább is rendben van, csak hát a menet közbeni műfajváltás ritkán használ a filmnek.

Fazekas Csaba első nagyjátékfilmje (emlékeztetőül, ez a film halászta el az első-filmes rendezői díjat Fliegauf Benedek Rengetegje elől), a Boldog születésnapot!, minden tekintetben, hogy is mondjam, kedves kis történet. Egy magányos ember találkozik egy másikkal, és a történet már úton van: olyan kalandokban van részük, amelyek egész életükben elkerülték őket. És persze nincs boldog vég, de vég-telenség se, a történet lezárul, kerek egészként, amelyhez hozzátenni nem lehet semmit, és talán nincs is értelme. (Hiába, úgy tűnik, a magyar film újra felfedezte magának a happy end hiányának fölöttébb szükséges voltát.) Öröm nézni, amint a fiatal magyar filmesek egy része magába szívja a különböző világfalusi trendeket, persze nem gépiesen, hanem felülvizsgálva, mérlegelve, tovább gondolva azokat. A film előjátéka különösen szimpatikus: Albert Einstein elhalálozik, lelke átszáll egy egérbe, az egérből meg a főhősbe, ha jól emlékszem. Erre mondaná nagymamám, hogy ennivaló... Szóval nagyjából minden a helyén van ebben a filmben, csak hát az imént említett „kedves” kategórián nem tud felülemelkedni. Bár lehet, hogy nem is akar...

Sas Tamás, a Presszó rendezője, két zajos és nem túl meggyőző kísérlet után (Kalózok, Rosszfiúk) Szerelemtől sújtva című dolgozatában visszatért a minimalista technikához. Egy tömegben magányos lány szerelmi történetének végét beszéli el, egészen rendhagyó módon: a kamera szinte kizárólag a főszereplőt követi, egy mikroszkóp precizitásával rögzítve annak minden mozdulatát, állapotainak képi vetületeit. Szinte az egész történet a lány lakásában zajlik, a külvilág csak az idő múlását illusztrálja. A többi szereplő is gyakorlatilag képen kívül marad: telefonon, illetve a bejárati ajtón kívülről beszélnek bele a lány magányának koncentrikus köreibe. (Olyannyira, hogy egészen zavaró, amikor a film közepén láthatóvá válik a szerető háta.) A film másik főszereplője a lány lakása, amely, Ragályi Elemér kiváló operatőri munkájának köszönhetően, a néző szeme láttára változik át édes otthonból a szorongató magány szombólumává. Néha úgy tűnik, a rendezőnek kissé erőltetnie kell a többi szereplő hiányának motiváltságát (fizikai jelenlétre gondolok), mégpedig azért, hogy a film végén vonultathassa fel őket, amikor már teljesen mindegy (az intenció egyébként dicséretes). Igen, hát ilyenkor fordul elő, hogy bizonyos dolgokat föláldoz az alkotó a szándék oltárán. Ettől persze a feláldozott dolgok hiánya nem lesz kevésbé bántó. Talán több időt kellett volna Sasnak ezekre a látszólag-apróságokra áldoznia. 

Jött egy busz... egy film, pontosabban öt fiatal rendező öt rövidfilmje. Öt különböző elképzelés, öt különböző technika, stílus, és sorolhatnám hosszan az öt különbözőket. Az egyetlen közös pont a busz, amely mind az öt filmben felbukkan: hol közszállítási járműként, hol sorshordozóként, hol az elszáguldó másik életként, hol pedig gépi életre kelt gonoszként, aki ellen harcolni szükségszerű. Az öt film természetesen nem egy szinten mozog, inkább öt szinten: Schilling Árpád, Török Ferenc és Bodó Viktor buszozásának érzésem szerint nincs végállomása, csak mennek, az utazás kedvéért, hiszen képekben utazni jó, és bár időnként egészen jóra sikerednek a beutazott képek, mintha valahogy nem sikerülne nekik a ló öncélú oldaláról a végcélú oldalára kerülni. Pech, vagy ha tetszik, lehet még próbálkozni. Pálfi György Táltosember vs. Ikarus című képregény-filmje, illetve Mundruczó Kornél A 78-as Szent Johannája című mozgóképes operája viszont telitalálat: ragyogó érzékkel kiválasztott műfaji kategória, ritmus, filmnyelv és stílus jellemzi őket. Úgy gondolom, a mozgóképregény és az operafilm elég (ló)erős, hogy maga után húzza a többit. De ha nem, az se baj, hiszen önmagukban is megállják a helyüket. 

Szándékosan hagytam utoljára személyes kedvencemet, amely azóta learatta a megérdemelt babérokat a Berlini Filmfesztiválon, és remélhetőleg továbbiak is várnak rá. Fliegauf Benedek Rengetegéről van szó. Fliegauf első nagyjátékfilmje (a korábbi Beszélő fejekhez hasonlóan) szintén minimálra csavart eszköztárral készült, bár egészen másokkal, mint Sas Tamás szerelmes magányfilmje. Meleg, nehéz, fullasztó színek helyett fekete-fehér, a legkülönbözőbb beállítások helyett ide-oda kószáló kézikamera, és a (bármilyen zárt, kis meg egyéb) világ helyett arcok, nagyközeliben. A világ csak az említett nagyközeli arcokban jelenik meg, mint torz tükrökben. (Gondolatban azonnal premier plán filmnek neveztem el a dolgozatot.) Maga a történet-alap nagyon egyszerű: adott egy köz-tér, ahova besétál néhány alak, a kamera rögzíti megjelenésüket, majd az alakok „mögül” sorra előtűnnek az arcok, és a történetek. A (mellesleg amatőr) szereplők közös jelenete kétszer tűnik fel a vásznon, a film elején és a végén. A magam részéről jobbnak találtam volna, ha csak a végén került volna sor a felvonulásra, mintegy leleplezve a látszólag egymáshoz semmilyen szinten nem kapcsolódó történetek közös origóját. A film elején is bemutatott jelenet nyomán a néző már eleve helyzetbe kerül, spekulálhat azon, mi lehet a nagy közös nevező, miáltal a film veszít kicsit intenzitásából. No persze nem túl sokat. A pontos, feszes ritmusú dialógusok, a nagyközeli végletekig vitt alkalmazása, amely kizárja a világot a történésekből, ugyanakkor azonban mintegy felnagyítva jelzi nyomasztó közelségét, torokszorító filmélményt eredményez. Ja, lehet, hogy a Rengeteg elesett a filmszemle fődíjától, az azonban kétségtelen, hogy megérdemelte volna. Talán majd jövőre, más hasonlóval menni fog. Bár az is kérdés, hogy meddig lehet beszélő fejekből tőkét kovácsolni.

3. Hattyúdal

Nos, ennyi fért bele az idei magyar filmszemléről szóló elmefuttatásomba. Persze sok minden kimaradt. Volt néhány film, amelyet egyszerűen nem tudtam megnézni, pedig jó lett volna. Aztán voltak olyanok, különösen dokumentumok és kicsik (köztük Makkai Bence és Cs. Nagy Sándor igazán jó próbálkozása, a Holtvágány vagy Ferenczy Gábor rendhagyó dokumentumfilmje, A magyar buletin), amelyekről helyszűke miatt nem írhattam. No és ott van Makk Károly új filmje, az Egy hét Pesten és Budán, amely „egész estés” metatörténetet érdemel. (Természetesen vonatkozik ez a tárgyalt filmek közül is jó néhányra!)

A fentiek alapján, amúgy félig-végkövetkeztetésként megkockáztatom a külföldi és kritikus kijelentést, hogy a tavalyi év során a magyar film kicsit betegeskedett. Súlyos esetről szó sincs, nevezzük a dolgot gyomorrontásnak, amennyiben sok olyan projekt ment át a készítési folyamat emésztési rendszerén mindenféle szűrő nélkül, melyet egyáltalán nem kellett volna elfogyasztaniuk azoknak, akik végül lenyelték őket. Persze megnyugtató érzés, hogy a gyomorrontások általában átmeneti jellegűek, már ha valamilyen okból kifolyólag nem válnak krónikussá. Reménykedjünk hát, feleim! Addig is, a magam részéről gyógyulást kívánok a páciensnek. Baráti üdvözlettel,