Kovács András Ferenc: Aranyos vitézi órák

Kovács András Ferenc Aranyos vitézi órák című verseskötetével úgy jár a kortárs olvasó (bár az idő, mint mondani szokták, múlik, s bár nem szeretnék a dolgok elébe vágni, de annyit bízvást mondhatok, hogy a nagy versek az idő múlásával egyre kortársabbak), hogy minden badarságot beléjük olvas, még ami bennük sincs. Mert hát nem tudja megállni, hogy ne tippeljen például az Urbi et orbi című limerick Orbán pápa szóösszetétel konkrét jelöltjére. Próbálják csak meg:

Egy pápa (nevezzük Orbánnak)

Lánglisztet deklarált korpának.

„Üdvöt nem csiszlik ád”

Címmel enciklikát

Küldött, hogy minden nap Orbán-nap.

Konkrétan értettük, semmi baj – volt, hogy nevettünk, és volt, hogy fogainkat csikorgattuk, pedig még itt volnánk, ebben a világban, és kicsit elszoktunk az ilyen harsány versolvasástól, bár KAF eddig is olykor rávett effélére. Na de vissza a badarságokhoz, mert hát éppen róluk van szó, hogy bizony bennük van, bennük a versekben, és benne a konkrét, múló világunkban:

Nem ámul Brüsszel, csak Bezeréd –

Beh elmúlt fölöttünk ezer év!

S bárki badart írhat,

Míg más magyart sírat,

S hazát ment plusz pár száz ezerért.

(Millenáris)

Hiába, hazafias versek ezek, még ha mindenféle idegen strófaszerkezetekben jelennek is meg, mint például az idézett két limerick. Le is vonom gyorsan a tanulságot, mielőtt elmulasztanám: a hazát csak részvéttel szabad szeretnünk, mondja Simone Weil nyomán Pilinszky. Vagyis nyitott szemmel. Ami versben úgy néz ki (a nyitott szemen át), hogy az adott kötött versformát következetesen betartva a magyar nyelvet bravúros helyzetekbe hozni. Szeretni. (Kitérő: aki úgy őrzi nemzeti identitását, hogy nem akar tudomást venni a többiekről, nem kíváncsi a másikra, csak önmagát ajnározza, az nem hazafias, provinciális.)

KAF nem ajnároz. Szándékosan rontott nyelven egymásba és szétírja Csokonai „ember és polgár leszek” verssorát és József Attila „De szeretnék gazdag lenni…” kezdetű gyermekkori versét. A gazdagra ráírja a polgárt, de ennek a polgárnak nem sok köze van a felvilágosodás friss Csokonaijához, itt fékevesztett és artikulálhatatlan bírvágy jelenik meg, mint pukkadozó dadogás és rontott rímhelyzet:

Míg magamat szopogatnám,

Puvoárom mutogatnám,

Dicsekednék fűnek-fának,

Fűvel-fával, fűt-fát, s többet!

A bírvágy, a „puvoár” határtalansága, a telhetetlenség ebben a dadogásban jelenik meg, mintha odaragadt volna a „fűhöz-fához”, és már semmi más nem tud eszébe jutni. Ami eléggé pontos részlet a hatalom természetrajzából. Az, hogy ennek van egy viszonylag konkrét jelentése, mely az ezredfordulós Magyarország történelméhez köthető? Részint: bár így volna, amit persze józan ember úgysem remél, részint: ha változik is a szóhasználat, legfönnebb a kortárs olvasó majd nagymamaként stb. majd elmeséli a kályha előtt az unokáknak, hogy tudjátok, lelkecskéim, volt valamikor Magyarországnak egy fiatal miniszterelnöke, aki bár okos fiú volt…

De miért próbálom ennyire kimazsolázni az olvasóra vonatkozó jót ezekből a versekből? A szimpla hatásiszony-effektus miatt. Mert ezek a valóban nevettető meg bravúros meg jól kitalált versek igazán jól passzolnak a szerző által a kötetbe válogatott Goya-rézkarcok rémisztő és szintén konkrétan fölismerhető antropológiájához, amit az ember (és a polgár, mert végső soron mindkettő – nem csak a polgár! – egyaránt fűvel-fával, fűt-fát s többet) legszívesebben hárítana, mondjuk úgy, mint kortünetet.

Kovács András Ferenc aranyos vitézi órái úgy aktualizálnak, hogy eltávolítanak korunk adottságaitól, és persze vice versa: Balassi strófában, szapphóiban, Zrínyi-féle felező tizenkettesben és -bul, -bül ragokban, különbnél különbül csavart kompozíciókban ír az olvasva-írásról, a média hatalmáról, a szegény kis színidirektor panaszairól – „új grimászra régi maszk” (Fársángtól búcsúvétel).

A női balgaság című Goya-rajzon öt nő forgat és lenget egy terítőt, a levegőben két kis alak mintha verekedne – a mellette lévő szextina, A szegény kis színidirektor panaszai hat szót forgat a hat versszak végén: színház, szajhák, balhét, mérték, szentség, játék. Dobálja a hat versszak őket, a végén, egy csonka hetedikben meg összepárosítja őket. Nézzük egy szónak a pályáját: „Híg kuplerájból szertefolyt a szentség”, „Hol gallyra ment, mert zsebre ment a szentség”, „S büfékben pöffed, feszt böfög a szentség.” „Theszpisz bordélya döcög – az hétszentség!” „S hány önelégült, középszerű szentség”, „Csak képmutatók álarcán álszentség”. Végül a szajhákkal kerül párba, így: „Tőletek, szajhák, távozik a szentség!” A kuplerájból indul, hogy néhány találékony verssor után is ugyanott legyen: a szajhák között, és mégis történik valami: a távozás. Bár ez így nem igaz, a távozás nem valami, az csupán egy történés, anélkül hogy tudhatnánk: minek, hova, miért. És ezt nem csak a női balgaság nem tudja, inkább az van, hogy olykor tudni véli, és éppen ez a balgaság.

Ez az új kötet visszaénekli a hazafias verseket, az új hazafiságot, mely tudja, és elő is írja ezt a balga tudást, mely megingathatatlanságának pusztán a szervilitás, az amnézia és a provincializmus a feltétele. Lehetnének KAF versei paródiák, de most nem azok: sötét és fölismerhető vissza-énekek, Heimat-kunst, mint írja. Az, hogy németül nevezi meg azt, amit csinál, számomra annak is jelzése, hogy az öntömjénező hazafiság önkéntelenül is ugyanazt teszi, mint az, akivel szemben értelmezi identitását: két nárcisz-tikus figura, akik ugyan egy szót sem tudnak a másikról, meglepődnének, mennyire hasonlítanak egymáshoz.

És nincs föloldás. Úgy marad abba a vers, e kötet elég sok verse, hogy nincs hova elfordítani: mindenütt és mindenkor a Goya-antropológia érvényes.

Tán nem hallottad még sosem, hogy itt, isteni Elagabalus,

Gyorsan halnak az istenek?

(Palatinusi gúnydal)

Hát nyomulj, gyúródj, aranyos középszer:

Hass, gyarapodj, dúlj!

(Óarany óda)

Aranyos vitézi órák – az arany is, a vitézi is meg az órák is nagy jelentés-tereket járnak be:

Aranyranett Zsanettem,

Aranyvirág aranykéz,

Aranyvessző, aranyhím,

Aranyköpés, aranyhaj

…stb., tumultuózusan oldalakon át, ami meg refrénszerűen visszatér benne: „Hát ádiő, Aranykor.” Mintha paródia volna, lehet is nevetni, csak éppen körülhatárolni, leállítani nem lehet, mert nincs hova leállni, ez minden (jambusokban):

S fölaggatott zsiványként

Aranyvilág fölött úgy

Meglengetem magam, mint

Az Úr, midőn unottan,

Időben elmerülten,

Lóbál ketyegni fáradt,

Lopott arany zsebórát.