Egy jó évszázaddal ezelőtt, amikor még nem lehetett tudni, hogy Európa „másolat egy eredeti nélküli világban”, „egy nyitott szemű intellektuális álom”, a művészek igyekeztek elmenekülni ebből a háborúk marcangolta világból, a szociális ellentétek és a polgári középszer közegéből. Afrikába, Tahitiba, alkoholba… – írja a maga Európáját felvázoló román író, Mircea Cãrtãrescu tanulmányának bevezető részében. Szerinte európainak lenni annyit jelent, mint bonyolultnak lenni, tele belső ellentmondásokkal, de amelyeket felismer és kezelni tud. Egész életét az európai hagyományok irányították, mint ahogy az e hagyományokkal való szembenállás is. Sokféle Európa létezik. Nem tudni, melyiket szereti, melyiket tagadja meg, egyik annyira valódi, mint maréknyi rög, a másik képzeletbeli, virtuális. „Az én Európához való viszonyulásom főleg a maihoz szól, ami egyébként semmivel sem reálisabb, mint az előbbiek, de a legkonkrétabb, mert az egyetlen, amelyben megadatott számomra a valóságban és álmaimban lépkedni” – olvassuk Cãrtãrescut. És csak egyetlen Európáról lehet beszélni, nem szabad elfogadni a politikai vagy geopolitikai határvonalakat, hiszen az értékek nem eszerint oszlanak meg. Nincs Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa, itt káosz, amott civilizáció, másutt kultúra, ráció; van érték és van középszer, függetlenül az égtájtól. Eszébe jut a szerzőnek néhány évvel ezelőtti beszélgetése a frankfurti könyvvásáron. Egy német kiadó vezetője mondotta neki, hogy érdekli őt a kelet-európai irodalom, érdeklik az itteni írók. Válaszként kijelentette, hogy ami őt illeti, nem tartja magát kelet-európai írónak. Igaza van – felelte a német –, „ön románként délkelet-európai”. Megalázó álláspont, sértő akart lenni, jelezni, hogy az erről a tájról származó író maradjon csak a saját gettójában. És most megismétli: nem kelet-európai író, nem ismeri el Európa földrajzi, kulturális, felekezeti stb. megosztását. „Változatos, de nem skizofrén Európáról álmodom” – írja Cãrtãrescu. Nem érdekli, melyik író hol élt, csak az értékre figyel. Nem térképről olvas, hanem könyvtárban. Könyveit nem román báránykák népesítik be, nem is ortodox rítus, hanem dantei csillagos égbolt, Cervantes, Proust, Günther Grass, Joyce vagy Cioran, Ionesco világa. És Arghezi meg Blaga, akiket nem ismer a világ, mert igen kifejező s éppen ezért lefordíthatatlan nyelven írtak. Sok Európa létezik, de Cãrtãrescu  számára csak egy van, amelynek formája azonos az ő agytekervényeinek formájával. Azért, mert Európa alakította azt saját képére, már kezdetektől fogva. Felülete dimbes-dombos, de nincsenek rajta betonfalak, vasfüggöny vagy határok. (Observator cultural, 2003. 153.)