A Messzelátó gondozásában negyedévente megjelenő Fosszília (III. évfolyam 1–4. szám) érdekes összeállítással lep meg. Ahogy egyre olvasom-olvasom, mindinkább az a benyomásom, ez a könyv (!) egyetlen nagy sztori, csak a nevek változnak, mindenki olyan világból ír, amivel nem találkozunk mindennapi olvasmányainkban, ami közel áll egy valamiféle undergroundhoz. Mindez olyan stílusban megírva, hogy szinte látom, amint Derek fáradt arccal jön fel a kocsibejárón (Derek Jarman: Lassítva lejátszott mosoly). A folyóirat négy egységre osztott: Or-fikus napi teendők, A coleur lokáljában, Elme, kór, tan és Hullámtörés.

Az indítás: Slobodan Tišma: Blues Diary, alcíme. Szelíd vallásos elmélkedések. Válogatás a vajdasági szerző 2001-ben meg-jelnt Blues Diary című könyvéből. A kezdés kissé nehézkes:

„Újra megkörnyékezett a művészet

Fogalmam sincs mivel kezdhetném”.

Utána önmarcangoló problémák merülnek fel:

„Semmire sem vagyok képes. Hiányzik

Belőlem a könnyedség, túl súlyos vagyok.”

„Nem tudok írni. Nincs bennem bátorság,

Hogy bármit is befektessek ebbe.”

Helyenként azonban teljesen nyugodt hangon meséli a nap eseményeit, felidézi múltját, családtagjait, ismerőseinek az életét. Az utolsó részlet versbe szedett „társadalmi helyfoglalás”, miszerint a költő legnagyobb bosszúságára – ha már nem lehet legfelül – még csak nem is legalul van, hanem épp középen a társadalmi ranglétrán. „Tehát a legrosszabb variáció – a középszerűség.” De van ennek a helyezkedésnek is előnye, hisz a

„Csúcs és fenék nem létezik. De van egy

Irányultság, tendencia. Én stabil vagyok,

Beleestem a középszerűségbe, az átlagosságba,

És innen nem mozdulok. ”

Derek Jarman: Lassítva lejátszott mosolya napló, amely egy művész hétköznapjait mutatja be. Az év első napján kezdi a történtek elmesélését. Mindennapi teendői a londoni művészeti kiállítások látogatása, könyvírás, filmforgatás, Boys-partik, valamint a kávézók és éjszakai lokálok látogatása. Felmerül a homoszexualitás problémája. Az író véleménye szerint a homoszexuálisoknak követelniük kellene az egyenjogúságot az élet minden területén. Követelniük kellene azt, hogy legalizálhassák kapcsolataikat, hogy gyerekeket fogadhassanak örökbe, hogy törvényileg tiltsák meg a média negatív véleménynyilvánításait, és hogy legyen vége az egyház (elő)ítéleteinek. Amint a továbbiakból kiderül, a szerző maga is tagja a Melegek Felszabadítási Frontjának, amely különféle rendezvényeket szervez a melegek és leszbikusok számára. Találkozóikon felmerül a kérdés: „Miért nem heroikus AIDS-ben meghalni?” Végül főszereplőnk Dr. Markót látogatja meg, mert mint kiderült, ő sem űzi büntetlenül a szodomia bűnét, mivel a homoszexuálisok számára elkerülhetetlen HIV-vírustól szenved. De minden probléma ellenére az író elmondja: „nagyon kipihentnek és boldognak érzem magam”.

Helyenként főszereplőnk a költészet magaslatára emelkedik, a Priapusi versekben kissé trágár hangot enged meg magának:

„Átdöflek siheder, megbaszlak, fruska, vigyázz ám,

s hogyha szakállas lop, másvalahogy fizet az.”

A sorok után azonban, magyarázatot is kapunk e hangvétel okára. Priaposz görög isten Aphrodité fia, aki torszülöttként jött világra, s alacsony termetéhez képest irdatlan méretű falloszával tűnt ki. Az istenség szobra hamarosan a kertek őrzője lett, a tolvajok réme, és természetesen fontos termékenységi szimbólum. Ebben a szerepben jelenik meg a római mitológiában is, ahol a Priapus nevet viseli. Ő ihlette a Carmina Priapea című versgyűjteményt, melynek 2003-as magyar nyelvű kiadásából kapunk ízelítőt.

Tovább folytatódik az orfikus mindennapi teendők leírása Sunszuké és Jaszuko történetének az elmesélésével, majd Aleš Šteger, szlovéniai költő és prózaíró írásaiból kapunk ízelítőt. Nem marad ki az interjú sem, amelynek alanya Philippe Lejeune, a Paris-Nord Egyetemen a francia önéletírás oktatója. Majd egy kis képzőművészet: Zoran Gaši festészetének világa. Festői nyelvének összefoglaló leírása, jellemzése már a tanulmány elején megtörténik: „A láthatósággal való kísérletezés, a tér konfigurációjának a fény és a sötétség segítségével történő megmutatása, a mélység paradoxona, a tiszta, jelentés nélküli felületek látványába beoltott piros szín.”

A történet végén következik a Hullámtörés. A záró elbeszélés egy angol zenekar történetét kínálja fel, kiemelve a banda énekesének alakját. Jon Savage: Joy Division: valaki elragadja az álmokat. Az érdeklődés felkeltése az 1979-es Leigh melletti mezőn zajló Joy Division koncert leírásával történik. A banda első ránézésre teljesen átlagos, normális, ami a felépítését és a játékát illeti. Az első számok után azonban az énekes, aki addig végtelennek tűnő nyugalommal énekelt, kitör emberi formájából, vad mozdulatokkal ropja táncát. „Terjed a poén, hogy ez a »haldokló légy tánca« – egy haldokló rovar görcsös végtagjait dobálja –, ám ennél sokkal tudatosabb. Ahogy végtagjai leírják hipnotikus félköríveiket, egy pillanatig nem tudod levenni róla a tekinteted.” A koncert megdöbbentő látványa után az író kutatni kezd az énekes, Ian Curtis után, aki 1980-ban önkezével vége vetett az életének. Ismerősei, családtagjai, barátai mesélik el emlékeiket Ian Curtisrol. Deborah, Ian felesége szerint, fiatalkora a szokásos bohémségekkel telt, aminek alaphangját David Bowie önpusztításra utaló zenéje határozta meg. Ugyanakkor problémák is adódtak, hiszen a tizennégy éves ifjú minden vendégség alkalmával rászabadult a gyógyszeres szekrényre, szabadidő-töltésként pedig a különböző drogkombinációk kipróbálását választotta. A banda egy másik tagja, Bernard Sumner elmondja, hogy a zenéjüket mindenki szomorúnak és nehezen emészthetőnek tartotta. Ennek oka, ami őt illeti, az, hogy a helyet, ahol boldog gyerekkorát töltötte, amelyet rendkívüli közösségi összetartás jellemzett, lerombolták. Az ott lakókat pedig tömbházakban helyezték el. A Joy Division tehát Sumner számára a közösség és a boldog gyermekkor haláláról szólt. Az együttes sikereket ért el, Ian megnősült, és úgy tűnt, hogy kissé megnyugodott. Azonban, amikor felesége terhes lett, az egyik turné alkalmával szerelmes lett egy elbűvölő fiatal lányba. A házasság zátonyra futott, és az egyre nagyobb sikereket elérő együttesben is problémák jelentkeztek. Ugyanis az énekes, aki meghatározta a zenei világukat, súlyos betegségbe, epilepsziába esett. Amikor fellépés közben is epilepsziás rohamok lettek úrrá rajta, úgy döntöttek, hogy egy időre vissza kell vonulnia. Megfosztva egyetlen foglalkozásától, amiben örömét lelte, kudarcba fulladt házassága után, azzal a nyomasztó tudattal a fejében, hogy nem vállalhat felelősséget gyerekéért, Ian úgy dönt, hogy véget vet életének. Ezzel vége a sztorinak. (Fosszília. III. évf., 1–4.)