Erdélyben román, magyar, szász – csupa-csupa nagy múltú nép a saját értelmezése szerint – egyaránt nyögi a társadalmi tehetetlenség terheit. Mindenki ugyanolyan alacsony szinten él, ha már nem is a dzsungeli „beszerzés” törvényei szerint, mint ezelőtt tizenkét évvel. Az általánosan rossz életkörülményeket még elfelejtheti valahogy az, aki nem mozdul ki otthonról, és lassan elszótlanodik a hiánytól, de aki járt már Európában, és látta megvalósulni azt, ami felé mi mintha mindig csak igyekeznénk, de a megérkezés éppolyan távol van, mint évekkel ezelőtt, az legalábbis nyugtalan.

Ha a gazdasági mutatókon nem is tudunk rántani, már érezhetjük úgy, hogy a nemzetiségek békés együttéléséért tehetünk valamit. Beszélhetünk, megnyílhatunk – ha nem is a demokráciától származó jogaink miatt, de legalább azért, mert a káoszba bárki beüvölthet egy jó nagyot.

Erdély, mint romániai régió, sokunknak felemás otthona. Politikailag és gazdaságilag már integrálódott Romániába, jórészt kényszerűségből és tehetetlenségből. Ez a tehetetlenség, a csaknem latin-amerikai, annál azonban cigányosabb rendetlenség érzésem szerint a legfőbb jellemzője. Nem csoda, hogy oly heves érzelmeket kavarnak Emir Kusturica filmjei (Underground; Fekete macska, fehér macska; Kayyah), amelyekben mintha saját kavargó, kiutat-sem-kereső kultúránk tükröződne.

A romániai politikusok hitelükkel együtt természetes szavazóbázisukat is elvesztették. Egyetlen választásnak sem lehet már egyértelműen megjósolható eredménye, mivel a természetesség politikától távoli fogalommá vált. Nép és népképviselők között az átlagember már nem találja a kapcsolatot, nem mer azonosulni egyetlen politikai programmal sem, mert a demokrácia tizenkét romániai éve keményen megtanította arra, hogy nem várhat gyökeres változást. A politikusréteg nem a rászabott feladatkört teljesíti, hanem immorális és virtuóz mutatványokat produkál a gyakorta érdemtelenül kezébe került hatalommal. Érdekeinek tökéletesen megfelel, hogy a köztudatba mélyen belevésődött a társadalmi bénultság e jellegzetesen romániai transzparense: a változás 1989-ben megtörtént, és most már nincs, amerre és amiért irányt váltani, hiszen benne élünk a paradicsomi korban.

Az utolsó cseppig kihasználják a „demokrácia” fogalma iránt érzett bizonytalan rajongást (ne feledjük, hogy Románia eddig csak 1919 és 1940 között élt meg valamiféle felemás demokráciát, így nincs ahonnan hagyománya legyen annak, legföljebb nosztalgia élhet bennünk egy soha el nem ért és meg nem értett fénykor után – életérzés, ami a nacionalizmusnak is gazdag tápot ad mifelénk), azzal áltatva a fogékony, mert hinni akaró közvéleményt, hogy gyakorlatilag már felzárkóztunk az európai élvonalba, bomló gazdaságunk és kulturális hátrányunk csupán a kommunizmus pangó érrendszerének „természetes” következménye. A stabilitásnak ezt az oly álságos képét vetíti nap mint nap a köztudatba a média, a legnagyobb nélkülözések és a még mindig elnagyolt, ám immáron elkendőzött visszaélések közepette. A kormánypárti média a tömeg félretájékoztatásának eszközévé vált, az ellenzéki média pedig gyakorta kifullad a vádak özönében és a rábizonyítás kellően nem dokumentált vágyában. Ezekkel a nem teljesen ortodox és demokratikus módszerekkel sikeresen elterelik a figyelmet a valós problémákról, és így a realitás ismét kisiklik ellenőrzésünk alól. Ily módon válhatott tehát a demokrácia Romániában az egészségtelen, korrupt hatalmi szféra konzerválójává, a fejlődés akadályává, a remények temetőjévé. Írástudóink sorra árulókká váltak.1

A politikai káosznak, gazdasági csődnek és kulturális űrnek elkerülhetetlen következménye az életszínvonal stagnálása egy tartósan alacsony szinten, illetve stagnálások és meredek zuhanások szisztolés váltakozása. Az életszínvonalat azonban nemcsak a pénz vásárlóereje és a fogyasztói mutatók jellemzik. Van annak egy jóval érzékenyebb és sérülékenyebb összetevője is, amelyet mérni ugyan nem lehet, viszont közvetlen hatásával az élet minden terén találkozunk: az egymásba vetett bizalom, a vezetőink kompetenciájában való hit mértéke, belső világunk kiegyensúlyozottsága. Az egyén és a társadalom – mint behemót egzisztencia – belső dimenziói érzékenyek a realitás és az illúzió arányára, s így ez az arány lesz a továbbiakban az, ami alkatunkat és vérmérsékletünknek úgymond „szerzett”, fejlődésre képes és arra fogékony oldalát meghatározza. Ha az illúzió túlburjánzik mindennapi életünkben, ez a sikertelenség, megvalósulatlanság érzését kelti. Magyarán: sérül a lelkünk.

Erdélyben magyarok, románok, németek tömegei rettegnek a sikertelenségtől. Ugyanakkor két malomban is őrlődnek (őrlődünk): a hely, a toposz varázslatos bilincseivel tart fogva, és még objektív látásunk is azt üzeni, hogy értékes országba születtünk. A felemás sikerrel elfedett külső káosz a létbizonytalanságon túl belső bizonytalanságba is átcsap. Tetteinkre gyakran jellemző a kapkodás, szertelenség, igazságtalanság.

Saját helyzetem kétségbeejtő, de nincs okom panaszra. Okom talán egyedül a valóság megszépítésére volna, azaz hazudni. Újabb illúziókat kötni az elterjedt és terjesztett illúziókhoz. Ismerőseim közül nem egy él napi egy dollárnál kisebb összegből, értékes, bonyolult, képzett emberek, remek barátok. Első mozdulatom a megsegítés volna, és hogy legyen miből, külföldre, Magyarországra járok dolgozni...

2002-ben érettségiztem egy hagyományaira büszke erdélyi iskolában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Az évek során itt, az intézményen belül, illetve a helyi napilap hasábjain találkoztam először a nemzeti hovatartozás problémájával. Azelőtt boldog és tudatlan paradicsomi életet éltem. Nem idegenkedtem az idegen nyelvektől, mint ahogy talán egyetlen kisgyerek sem tenné felnőtti befolyás híján. Évente többször jártam Magyarországon, és a magyar nyelv szeretetének, Kosztolányinak és Dsida Jenőnek köszönhetően (irodalmi versenyek kapcsán) Európa jó részét is láthattam. Egészen másfajta közösségi szemlélettel találkoztam ott, helyesebben ugyanannak a szemléletnek egy jóval előttünk járó, megvalósult fokozatával.

„Nem élünk rosszul, hisz nem élünk rosszabbul”, mondogatja nagyapám, de hát nagyapám bújt még tankok árnyékába a második világháborúban, s rendszeresen járta a kommunista Securitate kiúttalan kazamatáit. „Patkányok voltunk, nem emberek”, ezt is tőle idéztem. Mégsem tud úgy visszagondolni az elmúlt fiatalságra, mint ami a nélkülözés jegyében telt, hiszen ő még közel állt a természethez, és távol a mondvacsinált politikától. Tette, amit tenni kellett, senkit nem gyűlölt, ösztönösen húzott nyelvtársaihoz, természetes elvtársaihoz, de azért készséggel és türelmesen, saját kontárságán jókat derülve magyarázott el bármit románul is. Dédnagyapám francia fogságban volt két évig, hát az ő élete és viszontagságai sem adnak okot arra, hogy örvendezzünk, és elnézőek legyünk saját viszonylagos jól-létünkkel. Kicsinyes vigasz lenne szüleink vigasztalanságát a magunk igénytelenségéhez hasonlítani. Egyedül a saját életünk lehet mérték erre a nekiiramodott világra, az igényesség és a realitásérzék.

Az, hogy teljes súlyával megéljük kisebbségi helyzetünket, még inkább ront az önértékelésünkön. Vagy szenvedéseinkből igyekszünk erkölcsi tőkét halmozni, vagy éppen a közösségi tudatunk öröklődő hiánya (az úrból szolgává való lefokozás feszültsége) miatt elveszítjük önbecsülésünket, és valami hamis szellemi merkantilizmushoz folyamodunk: vég nélkül soroljuk nemzeti kincseinket, és nosztalgiázunk a múlt életképtelennek bizonyult igazságai iránt.

I. István király Intelmeiben, amelyeket fiához, Imre herceghez intézett, fontossági sorrendben a hatodik helyre került e tanítás: „A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. [...] Mert amiként különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű ország gyenge és esendő.”

A magyarok első elismert királya tehát nem kizárólag a nyugati keresztény vallás meghonosításával remélte újonnan szerzett hazáját megerősíteni, hanem mintha már egészen modern föderációs elképzelései lettek volna. Ennél ízesebben és tömörebben már nem lehetne összefoglalni azt a könyvtárnyi anyagot, amit az ezelőtti ezredforduló óta a nemzeti identitás, nemzetállam és nemzetiségek témakörében összeírtak. Mi sem buzdíthatna minket inkább az összetartásra, mint éppen az egyetlen vitathatatlanul (és helyesen) magyar érzésű, hisz államalapító király tapasztalata.

Igaz, a Krisztus utáni első ezredforduló küszöbén még csak bizonytalan ősmagva volt meg a majdani nemzeti és nemzetállami eszméknek, s így az idegenek, a hospesek léte az államon belül még másfajta ügynek számított, mint manapság.2 Azért sem beszélhetünk társadalmi problémáról, széthúzásról vagy az identitástudat sérüléséről, mert ez utóbbi nem is létezett a mai formájában, és az előbbiek előfeltétele: maga a társadalom is egészen más szerkezetű volt. A modern irredenta és soviniszta törekvések nem törődnek társadalom és nemzet történelmének realitásaival, ám ezáltal saját szólamaikat leplezik le. Mivel az aktív társadalmi elemek az összlakosságnak jó esetben ha 5–10 százalékát tették ki akkoriban (nemesség), az idegenek kérdése is annyiban számított problémának, amennyiben e szociográfiailag szűk vezető kör érdekeivel ellenkezett. Az idegen jelenlét kívánatos voltát István király is elsősorban anyagi vonzatú érveléssel bizonyítja.

Kossuth Lajos játszadozott is a szövetségi eszmével, ám nem meglepő, hogy a „dunai köztársaság” elképzelései visszatetszést keltettek. A történelmi távlatokba tekintő államférfi eszméje akkoriban még nem volt szükségszerűség a magyarok számára, hiszen mi sem jelezte, hogy Erdély valaha is idegen kézre kerül. Vagy: idegenebbre, mint valaha volt. Jellemző ugyanakkor, hogy a sokat szenvedett nép már egyes-egyedül a teljes nemzeti függetlenséget tartotta elképzelhetőnek – álom, amiről kiváltképp Petőfi korában nehéz volt lemondani.

A föderációról mint társadalomközpontú politikai berendezkedésről azért aktuális beszélni, mert a harmadik évezred elején ez tűnik az egyetlen elfogadható rendezésnek a hányattatott sorsú Erdély esetében. Amerikai ismerőseim gyakran érthetetlennek tartják, hogy egy kis csoport a külön utat választja, amikor be is olvadhatna. Egy megvalósult föderáció hangja ez, amely annyira sikeres, hogy „A világtörténelemből nem ismerünk egyetlen valóban föderális alapokra épült államot sem, amely szétesett volna. Svájc évszázadok óta anélkül áll fenn, hogy a szétesés veszélye akárcsak fel is merülhetne. De több évszázados történelme folyamán az Amerikai Egyesült Államokat sem a szétesés veszélye fenyegette. Pedig annak tagállamai valóban nagymérvű függetlenséggel rendelkeznek, s gyakorta érdekeik is élesen szemben állnak egymással. De a második világháború utáni államrendszer legszilárdabb európai államává is [...] a Német Szövetségi Köztársaság vált [...]. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia [...] korántsem azért estek szét, mert szövetségi államok voltak, hanem azért, mert csak a nevükben voltak azok, valójában a szélsőségesen centralizált államszervezetre és az ún. totalitarizmusra alapozva az orosz, a szerb, illetve a cseh szupremáciát tartósították...”3 A gond az, hogy – mivel mindhárom hibásan és önkényesen mozgatott államapparátus a magyar és román nép közvetlen szomszédságába tartozik – a föderáció, a szövetség főleg ez utóbbi példákat juttatja az erdélyiek eszébe, akik így a rossz tapasztalatok hatására ösztönösen utasítják vissza azt. A társállamiságot, a békés együttélést sorozatos történelmi fiaskók és ballépések miatt nehezen emészti a magyar gyomor. Akik megszokták, mint Kányádi versében a tövisfa, hogy legfőbb erény az ellenállás, azok a világot víz–gálya párharcnak, folyamatos ranglista-hullámzásnak, a társállamiságot pedig erősebb és gyengébb kiegyezésének (szerencsétlen múltú szó...) látják, és specifikumukat erőfitogtatásra tarto-gatják.4 Így válik akadállyá az erény, a szorongás forrásává, a görcsös ragaszkodás iskolapéldájává.

A föderáció fogalmát ugyanakkor a birodalom fogalmával szokás keverni, mivel mindkettő különálló nemzetek, népek szorosabb-lazább szövetsége. Egy birodalomban politikai hatalom és nemzetiség általában aszinkronban van, tehát a birodalom valamiképp totalitárius rendszer (már az elnevezés is a birtoklásra, tehát területi és kulturális agresszióra utal), mert nem veszi figyelembe a kisebbség akaratát. Mint tapasztaltuk, román és magyar ajkú polgárok, egy megrögzötten totalitárius rendszer számára minden nemzet csupán kisebbségi tényezőként szerepelhet; hogyan is lehetne egy saját többségi polgárait fizikai és lelki terrorban tartó állam „nemzetállam”? Ezzel ellentétben a föderáció megszünteti többség és kisebbség bajkeverő párosát, így a politikai disputa és közéleti párbaj a nyelvi kérdésről finoman elvi kérdésre és kulturális jelenségekre tevődik át.

Az ember nemcsak „egyedüli példány”, hanem – amíg csak él; hogy összhangban maradjunk Kosztolányival – határozottan közösségi lény, aki személyes gondjait, sikereit kivetíti az őt befogadó konglomerátumra.5 Mi sem kézenfekvőbb, mint az, hogy olyan közösséget választunk, amelyben kifejezhetjük önmagunkat, gondolatainkat, és tehetjük ezt nemcsak azért, mert figyelő fülekre, hanem azért is, mert értő elmékre találunk. Mégis, akik az anyanyelv uralmának kizárólagosságát hirdetik, és egy közösség nyelvének ismeretét, szokásainak elsajátítását döntő, minősítő kritériumnak hirdetik, azok elzárják önmaguk elől a fejlődés egy fontos útját: a sokféleséget. István király annak idején nem a magyar nemzet, hanem a magyar állam jólétét és békéjét kívánta értő kezekre hagyni. Különös, hogy azok, akik Istvánt a nagymagyar eszme példaképének láttatják, megfeledkeznek arról, hogy az akkori magyar állam sokkal inkább egy föderáció kimunkálatlan előképének, mintsem egy homogén, „fajtiszta” nép mitikus fészkének felel meg.

Ne értsen félre senki. Kosztolányival én is vallom: „az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható”.6 Éppen ezért tartom égbekiáltónak, hogy a magyar nyelv a kényszer egyik formája, a népek közötti izgatás eszköze, propaganda, kiáltvány legyen. Ez a soviniszta attitűd gyakran homályosította el azt az egyszerű igazságot, amit már a népmese is ismer: együtt könnyebb, mint egyedül. Finnországban, holott a svéd kisebbség lélekszámra jóval 10 százalék alatt van, a legutolsó gyufásdobozra is kétnyelvű felirat kerül, és ez nem jelent semmiféle erőfeszítést. Bíró Béla írja: „A közösségi hovatartozás mindaddig, amíg nem válik valami módon kérdésessé (azaz indokolatlan hátrányok vagy éppenséggel előnyök forrásává), az egyéni identitás természetes összetevőjeként marad háttérben, abban a pillanatban azonban, amikor az egyén valami okból úgy érezheti, hogy identitását egy tőle többé-kevésbé idegen közösség megkérdőjelezte, rögtön irreálisan fontossá torzul.”7 Ezt az okot meg lehet játszani, politikailag stimulálni, egyéni érdekeknek megfelelően kihasználni.

A közösségi identitás válságát jelzi, amikor az populista, szélsőséges vagy antidemokratikus jelleget nyer. Olyan társadalmat (mint amilyen a miénk), amely a legalapvetőbb emberi kapcsolaton, a közös nyelven kívül nemigen ismer nagyobb tömeget átölelő kohéziós erőt, könnyű szélsőségességbe billenteni. A fejetlenség, a vezetők és a tehetős réteg önös érdekeinek követhetetlen hálózata politikai undort vált ki az átlagemberből, aki így azonnali és radikális megoldást követel a problémákra. Ez önmagában még nem jelent veszélyt a virágzó politikusi gátlástalanságra, amely nem is próbál meg túlteljesíteni az ígéretek szintjén. Ígérni viszont bármikor és korlátlanul lehet, hiszen része az ördögi körnek, hogy minél radikálisabb megoldást követel a választói réteg, annál könnyebben bedől a – „közkívánatra” – szintén egyre radikálisabb ígéreteknek. A létbizonytalanság általános alsóbbrendűségi érzést kelt, ami azt eredményezi, hogy hinni fogunk, mert hinni akarunk azoknak, akik eredendő felsőbbrendűségünkről beszélnek. Már az eredetmondák is valami radikális változást jelölnek, ti. az őshaza felcserélését egy ismeretlen földdel, és ennek megfelelően valami természetfölötti paranccsal, a kiválasztottság jelével igyekeznek igazolni a döntést. Ugyanilyen eszköz lehet a politika számára a nemzeti hovatartozás, ami a romantika óta az egyik legkényesebb kérdésünk.

A népek megbékélése Erdélyben még mindig politikai játszmák tétje. Ugyanakkor sokak által nyíltan vagy rejtetten támogatott, szélsőséges megoldás lenne a határrevízió. Ez a végtelenül érzékeny politikai kérdés akadályozza a kulturális egységet és tárgyalásokban a kulturális síkon történő vonalvezetést. A történelmi igazságtalanságokat, az azokból fakadó elfekélyesedett sérelmeket orvosolni nem lehet. Az igazságtalanság áldozata és kedvezményezettje a helyzet immanenciájából kifolyólag tökéletes szimbiózisban áll egymással: sérülés nélkül egyik ország területéből, társadalmából sem hasíthatunk ki részeket. Hiszen nem minden a nemzetiség: az erdélyi magyarok társadalmilag nemcsak a magyar, hanem elsősorban a román sokszínűséget gazdagítják, lévén nyolcvan éven át a román állam polgárai. Ezt levetkőzni nehéz, kollektív emlékezetéből kitörölni lehetetlen lenne.

A határrevíziós törekvések – amellett, hogy az évtizedek, évszázadok során felhalmozódott kulturális különbségek teljes mellőzése miatt durva operációt jelentenének, mely hosszú távon veszélyeztetné az új szervezet stabilitását – teljesen korszerűtlen elképzelések. Az eredendő, régmúlt államiság olyan területeit kívánják újra az anyaország („jogutódjához”!) csatolni, amelyek az új- és modern korban, a történelem leggyorsabban változó szakaszában jelentősen eltérő mértékben és jelleggel fejlődtek.

Amit annak idején az erő jogán foglalt el egy nemzetnek jócskán kialakulatlan tömeg, azt most történelemhamisítás és elvakultság az erkölcs és méltányosság nevében „vissza”-követelni. Mindkét fél részéről az. A legmodernebb viszonyok között már – akár azt is hozzátehetjük, hogy sajnos – nem elsősorban a múlt, hanem a jelen és a jövő jelenti egy ország önigazolását. Véget kell érnie a területi és hatalmi torzsalkodásnak. Ez a talán még idejében született, az exponenciálisan megugrott gyilkoló erejű háborús agressziók által is elősegített felismerés most az európai egyesülési hullámban materializálódik. A történelemnek egy ideig ki kell kerülnie a viták napi programjából azért, hogy majd egyszer igazán méltányos, a realitásokkal számoló, embertelen túlkapásainkkal szembesülni képes történelmet írhassunk. Így válhat egy ország, egy földrész „történelmi hátterévé” a jelen és a jövő.

Az Európai Uniónak, a történelem legváltozatosabb kultúrájú, laza államszövetségének évtizedekbe telt, amíg a történelem eddigi folyamával emberségesen ellenkező monstrum legalább gazdaságilag – és hozzávetőlegesen – kiegyensúlyozhatta a régiók nagyfokú különbözőségét. Ugyanezt kéne tennie, csak jóval kisebb skálán, éppen ezért jóval gyorsabban, bizalomgerjesztőbben és magasabb hőfokon egy esetleg újraegyesülő Pannónia-Erdélynek. Mégis, Erdélyben immár jócskán többségi nép a román. Két torzsalkodó népet pedig bonyolultabb feladat valamelyik nép kizárólagos égisze és zászlója alatt kibékíteni, mint közös gazdasági vérkeringésbe kapcsolni Európa leggazdagabb országait.

Ha lemondunk a revíziós törekvésekről, sokak véleményével ellentétben nem dobjuk el magunktól a kezdeményezést. Óriási feladat előtt állunk: túl kell lépnünk a sérelmeinken, és karizmatikus, etikus és hatásos politikát kell folytatnunk a megbékélés érdekében. Valóban radikális megoldáshoz kell folyamodnunk: minden szinten szembe kell néznünk a realitásokkal – elemi követelmény, amit eddig jószerével elmulasztottunk felismerni. A változásnak, a javulásnak felülről kell kezdődnie. Mi választópolgárok annyit tehetünk, hogy felismerjük a cselekvőképes politikusainkat. Életképes programot kell nyújtanunk nemcsak a magyar ajkúnak, de, az utóbbi két évszázad elavult kifejezésével, a többségi románnak is.

Móra-Ormai Zoltán (nagydíj)  

Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy

JEGYZETEK

1. Julien Benda (1867–1956), a nagy francia író, gondolkodó kifejezése az „áruló írástudó”. Azokat bélyegzi meg, akik vezetői képességeiket, funkciójukat gyakorlati és elvi síkon egyaránt korrupt módon használják. (Lásd Julien Benda: Az írástudók árulása. Fekete Sas, Bp., 1997.)

2. A kérdésről bővebben lásd Szűcs Jenő: A magyar nemzeti tudat kialakulása. A szegedi JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoportjának kiadásában, Szeged, 1992.

3. Bíró Béla: Porlik, mint a szikla.... Medium Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2001. 178–179.

4. Kányádi Sándor: Tövisfa. 1963.

„Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,

s amit kivágtunk, csontkeményre

száradt, szikrázva ugrott

vissza róla a fejsze éle. [...]

Most értem csak: a történelmet

szolgálja inkább, nem a tájat –

kéznél volt mindig, mikor kellett

máglyának, avagy koronának.”

5. Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd. 1935.

6. Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Szépirodalmi – Fórum, Bp., 1990. 75.

7. Bíró Béla: i. m. 63.