Születésünkkor olyan világba cuppanunk, olyan társadalom részesei leszünk, amely idegennek tekint minden jövevényt, minden újat. Azért, hogy elfogadtassuk magunkat, azt hisszük, hogy egyetlen teendőnk van: bizonyítani. Ezáltal magunkat a világnak ajándékozzuk, hisz minden lépésünk arra irányul, hogy megálljuk a helyünket, hogy a többieknek tetszedjünk (mintha árucikkek lennénk, s reklámoznánk magunkat). Nem nekünk ajándékozzák a világot, hanem minket adnak a világnak. Úgy formál, alakít, ahogy kénye-kedvére akar. Mindenki él bennünk és helyettünk, csak mi nem. Nem tudunk kibontakozni, s ezért vagy meg sem találjuk, vagy elveszítjük azt az érzést, hogy milyen is Embernek lenni.

A probléma ott kezdődik, hogy lemásoljuk, vagy alakítják bennünk az életet, s nem megtapasztaljuk azt. Passzívan fogyasztjuk a társadalom kínálatait, de nincs bennünk akarat a tiltakozásra, lázadásra. Egyetlen célunk minél jobban eljátszani az elgépiesedett világ által ránk mért szerepet. Ma már ahelyett, hogy élünk, a társadalom előtt vizsgázunk. Manipuláció és gép vesz körül bennünket.

Meg akarunk felelni annak az elgépiesedett világnak, mely az érző embert gépemberré teszi. Hagyjuk magunkat irányítani.

Erre szolgál a tévé s benne a reklámok. Nagyon találó a Sprite üdítőreklám. Azt hangsúlyozza, hogy légy különb egyéni akaratod és természetességed által; tegyenek választásaid különbbé. Közben nem egyéníteni akar, hanem a többi közé bevonni. Tudja, hogy a nyájszellem már szinte fájdalmasan zavaró, ezért a gyenge pontját érinti meg az embernek azért, hogy magához vonzzon. Kizár minden választási lehetőséget, hisz egyedülinek a Sprite-ot tartja. Vagyis ha a Sprite üdítőt fogyasztom, általa egyedülivé válok.

Ugyanakkor a reklámokban gyakran lehet hallani, hogy „csak neked” volt gyártva, találták fel. Ki az a „neked”, az „én”, akihez intézték a szavakat? Millió, lehet, hogy milliárd fogyasztó. Kiválasztottnak, egyedinek akarja, hogy érezzük magunkat, de épp ezáltal tesz olyanná, mint a többi.

Eredetiek akkor lennénk, ha gyümölcsteával vagy házicsokival jelennénk meg a baráti körben. De ez szégyen! Szégyen természetesnek lenni, és egyéninek, magunknak lenni. Azt tapasztaljuk, hogy érezni is szégyen. Ha valaki sír, azt mindjárt kigúnyoljuk. Egyetlen felmentése e kegyetlen gúny alól az, ha tényleg valami életbevágó csapás érte. Már csak a túlzások, felfokozott érzések döbbentenek meg, a kicsi dolgokat, örömöket vagy bánatokat észre sem vesszük. A minap valaki elpirult, s mindjárt megbélyegezték az „antik kisasszony” jelzővel. Gyakran történik meg az, hogy beismerném hibáimat, de vagy nem teszem meg, vagy suttogva kérek bocsánatot, nehogy a többiek talpnyalónak nevezzenek.

Előítéletek árnyékában élünk. Mindig viszonyítjuk magunkat a többiekhez, s ha nem felelünk meg, akkor magunkat érezzük veszteseknek. Lehet, hogy életemben először merül fel bennem az a lehetőség, hogy az ilyen megmérettetésekkor én vagyok a különb azáltal, hogy nem felelek meg a kiosztott szerepnek.

Ugyanakkor a tömegbe olvadást úgy is megpróbáljuk megoldani, hogy észrevétlenekké tesszük magunkat. Ennek az elrekesztő falnak a felépítésére használjuk a technológiát is. A telefon az egyik „szigetelő” eszköz. Általa megpróbáljuk a közvetlen kapcsolatokat megszüntetni vagy az elhidegült, mesterséges kapcsolatokkal felcserélni. Gépek és atomok világában élünk, dehumanizálódnak az emberek, s átadják életterüket a gépeknek. Így próbálunk háttérbe szorulni.

Modern droggá vált a technológia. Élvezzük, mert míg hatása alatt vagyunk, nincs se világ, se „én”, nem érzünk, s nem gondolkozunk.

Családomban „divattá” vált az, hogy egy hétvégi találkozás helyett öt perc telefonbeszélgetés alatt lepergetjük az együttlét örömét, felcseréljük rá a mosolyt, ölelést. Nem is figyelünk a válaszokra, csak kérdezzük a „hogy vagy?”-okat vagy „mit csinálsz?”-okat. Naponta többször is megkérdem, de egy feleletet sem tudnék visszamondani. Ha valaki mást válaszol, mint azt, hogy „jól” vagy „fáradtan”, meghökkenek, hisz én be vagyok állítva egy megszokott feleletre, az újjal pedig nem tudok mit kezdeni. Elvégre gép vagyok. Ezért keresem a virtuális létet.

Így van ez az internettel s a számítógéppel is. Nagyon sok lehetőséget nyit előttünk, megkönnyíti munkánkat, de mi átértékeljük a szerepét. Vagy csak dísztárgyként használjuk, vagy annyira elmerülünk benne, hogy megszűnik a körülöttünk levő lét. Befalazzuk magunkat a számítógép mögé, abba a világba, amelyet menekvésből alakítottunk ki. Igen, menekülünk az emberek elől a gépekhez, s paradox módon így embereket, barátokat keresünk. Először azért, mert nem tudunk kapcsolatot teremteni, másodszor, mert nem élőlény áll előttünk, hanem gép, ami sokkal családiasabb ridegsége és érzéstelensége által. Elvégre gépek vagyunk…

Érdekes megfigyelni, hogy bárkit megkérdezünk napi programjáról, ezt mondja el: felkelek, reggelizem, suliba/munkába megyek, ebédelek, elvégzem az otthoni teendőket, vacsorázom s lefekszem. Ösztönök és kötelességek. Ennyi csak az életünk? Nagyon kevés az, aki arról is beszámol, hogy saját magáért mit tesz. A kevés közé inkább az óvodásokat vagy kisiskolásokat sorolhatjuk, akiknek számít még az egyéni világ; még képesek és mernek azt tenni, amit szeretnek, s amiben kedvük telik: játszanak. Még nem annyira beavatottak a manipulációs világba, mint a felnőttek. Ők nem azzal dicsekednek, hogy nekem is olyan csatom vagy kocsim van, mint neked, hanem azzal, hogy az enyém szebb, csak nekem van ilyen.

Ha vannak is felnőttek, akik magukért is tesznek valamit (színházba járnak, verset írnak, festenek vagy más egyéb), nem említik. Miért? „Nem gondoltam, hogy fontos.” „Olyan kevesen teszik, hogy nem láttam az érdekességét.” Tehát az, ami különb, ami egyénít, az „nem fontos”. Csak az jó és helyes, ami sablonos. Akárcsak a gépek, elvégre azok vagyunk. Beprogramoz a társadalom, s mi azt kihágás nélkül végezzük. Hagyjuk magunkat sodorni. Így van ez a ruházattal vagy a maroktelefonokkal is. Nem biztos, hogy jól áll nekem az a szoknya, amit múlt héten vettem, de kell, mert a barátnőmnek is olyan van. Egy-kettő a maroktelefonját mutogatja, hát akkor nekem is kell. Miért? Nem tudom, valójában nincs szükségem rá, csak nagyzolni akarok vele. A szükséges tárgyakból divatot alakítunk, s így megfosztjuk őket elemi feladatuktól. Nem tudjuk észrevenni a szemmel láthatót, mert túlnézünk a dolgok természetességén, a mán, az Emberen. Nagy dolgokra vágyunk. Toronyházakat akarunk építeni, de úgy, hogy egyből a tetőt építsük, s nem a fundamentumot. A cél tagolja s határozza meg életünket.

A célt tartjuk szem előtt, és nem vesszük észre, hogy az valójában a küzdésben áll. Azért nincs soha semmire időnk, mert a célt s a jövőt hajszoljuk, és nem vesszük észre a jelent. Ha viszont a mára figyelnénk, akkor bőven jutna időnk mindenre, mert azt tagolni tudnánk.

Az egész jelent és 21. századot felfújt, extrém, tőlünk messzi álló dolgok veszik körül, melyek haszonértékét mi, az elgépiesedett emberek nem értjük. Mindig valami olyanra vágyunk, ami könnyen megszerezhető, de mi azt elbonyolítva kérjük. Becsomagolt valóságot akarunk. Eltorzított világot. Például már említettem a gyümölcstea és a házicsoki „megszégyenítő” jellegét. Ez nem azt jelenti, hogy nincs ilyen kínálat a termékek között, csak annyi a különbség a házi és az eladandó termékek közt, hogy az utóbbit felnagyítják a reklám és a csomagolás által. Az internetet kapcsolatkeresésre, barátkeresésre használjuk, az elemi dolgokat virtuálisan akarjuk megkapni, mert az korszerűbb. Elvégre robotok vagyunk…

Aki megpróbál visszatérni az Emberi-kezdetleges, egyéni mivoltához, azt lenézik s kiközösítik. Például az iskolában, aki többet tanul, az magoló, ami viszont lealacsonyító. Aki valami egyénire vállalkozik (újságot ír, külön feladatokat vállal magára, énekel, hangszeren játszik), azt ujjal mutogatják.

De gépek vagyunk, s valamikor mi is elromlunk, megrozsdásodunk, kiesik egy csavar, akkor majd megtanulunk élni!