„Hej, égig-nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?”

(Ady Endre)

Csíkszereda, Csík (ahogy az udvarhelyiek leegyszerűsítve mondják) annak számára, aki sohasem járt erre, talán néhány hűvös földrajzi adat vagy ennyi sem, talán néhány hír arról, ami itt történik (és egyre gyakrabban történik olyan, ami az erdélyi magyarságot is érdekli), talán még több klisészerű képzet arról, hogy a csíkiak ilyenek meg olyanok, hogy Csíkszereda „Szent Föld”, mert a somlyói pünkösdi búcsú a magyarság legnagyobb zarándoklata lett, hogy a jégkorong hazája, hogy míg a csecsen fiúgyermek késsel a kezében, a csíkszeredai hokibottal jön a világra, hogy az országban, a Kárpát-medencében hőmérsékleti referencia.

Kinek mítosz, kinek élettér

Csík sokak számára tehát mítosz, nekem pedig szülővárosom. Így, egyszerűen, mítosztalanul. Mert beleszülettem, néhány pontja között járok-kelek, belülről látom a mindennapi gondjait, elmém itt nyiladozik a világra, és furcsamód számomra máshol vannak a mítoszok.

A Korunk pályázata most álmodni késztet olyanról, amit még nem tettem, illetve olyanról, amire nem gondoltam: szülővárosom jövőjéről.

Olvastam, hallottam, hogy az álmok a valóságból keverednek ki, mint a festő palettáján a színek, amit a vászonra visz. Én miből kavarjam Csíkszereda színeit, formáit? Minden valóság már egyfajta múlt, én a jelenben élek; lehetek én tizenhat évesen a jövő álmodója? És hol keressem a múltat? Könyvtárakban? És milyen mély legyen időben az a múlt, mely álmodni enged a jövő felé? Nem utasítom vissza a könyvtár nyújtotta múltat, de előbb más módot választok.

Kerékpárral az élő múltba

Móricz mondta, hogy „gyalogolni jó”, de szerintem biciklizni sem rossz. Így hát elővettem mountain-bike-omat, és elkezdtem „filmezni” a magam szemével körkörösen, majd széltében s hosszában Csíkszereda utcáit, városrészeit. Tartson velem, aki többet vagy másabbat akar látni, megismerni Csíkszeredából. Találkozzunk éppen a tömbházak előtt! Induljunk tehát Csíkszereda város legújabb negyedéből, a Decemberi Forradalom emlékére keresztelt utcából.

Észak felé indulva ez a látvány tárul elénk: barna pléhgarázsok, fakó, színtelen négyemeletes tömbházak, köztük, mögöttük szemét, több mint tíz éve otthagyott föld- és kavicskupac, jobbról pedig meg-megpillanthatjuk a municípiumi stadion „lenyűgöző létesítményét”. Talán velem egyidős, ma romhalmaz, és eme állapot nemcsak a foci népszerűségének csökkenésével magyarázható. Tekintetünket a Hargita, a gyönyörű hegykorona felé vethetjük, de olykor a többszörösen felbontott úttest egyenetlensége a földhöz köti. A régi szólásmondás: oda nézz, hova lépsz, a kerékpározókra is érvényes és tanulságos Csíkszeredában. A Nagyrét utcába érve: jobbról a nagy rét, balról blokkok. Ez így megy kb. egy kilométeren keresztül. Aztán betérülünk a Hargita utcába, és következhet városunk „nyugati” ipari zónája. Ott a városrész képe eléggé ellentmondásos. Egyfelől fejlődő vállalatok új épületei: például a sörgyár, a műanyaggyár és építkezési lerakatok. Másfelől a traktorgyár hatalmas kolosszusa, füstös, omladozó falaival, a tetején dús gyomnövényzettel, betört ablakaival háborús képeket idézhet az arra járók szemébe. A valaha virágzó, még saját modellt is kidolgozó cég manapság pang megrendelés híján, de ha kapna is megrendelést, állítólag a rossz menedzsment és adósságok miatt azt sem tudja teljesíteni. Így a csend, gaz és pusztulás honol benne, és nyújtja a nyugati „városkapu” jobb felőli oszlopát. Egyre beljebb haladva az ipartelepen, dél felé fordulva a kép nem sokat változik: lerobbant, rozsdamarta vaskolosszusok és viszonylag jól működő kisebb ipari műhelyek. Szinte mindenhol kutyák hada támad meg mindenkit. A következő városrészt csak úgy emlegetik, hogy „a vasúton túl”. Itt is látni néhányat az erőszakos terjeszkedés gettóra hasonlító tömbházaiból. De igazából falu és annak is az alja. Mert nem hasonlítható sem Zsögödhöz, sem Taplocához, sem Somlyóhoz. Talán ez a város egyik legmostohább része. Ide nem jutott el soha sem kövezett utca, sem aszfalt (járdának is csak nagy jóindulattal nevezhető az, ami annak látszik), sem városrendészeti igyekezet. Számomra az furcsa és érthetetlen, hogy nem nyomornegyed: gazdálkodó emberek, tisztviselők és munkások laknak itt. Hogy alakulhatott így ez a rész, ki(k) felejti(k) (hagyják) ki mindig a fejlesztésből és miért? Nem próbálkozom most e kérdések megválaszolásával, csak járom a zegzugos, ha úgy jár az idő, poros, ha meg úgy, tengelyig sáros utcákat. A Fürdő utcában haladva apró, egymás hegyére-hátára épült disznóólak, pajták sokaságát is megfigyelhetjük, amelyek a közelben lévő szennyvíztisztítóval együtt szinte elviselhetetlenné teszik a környék és Zsögöd levegőjét, sőt, ha olyan a széljárás, az egész városban érezhető a kellemetlen szag.

Európába csak klórmeszes fertőtlenítéssel

Száznyolcvan fokos fordulattal visszaindulunk a város felé, és mikor elérünk a vasúthoz, két lehetőségünk van: vagy vállra vesszük a kerékpárjainkat, és sietve átlépdelünk kb. öt sínpáron, vagy megszívlelve egy hatalmas tábla tiltását, miszerint: „A síneken átkelni szigorúan tilos!”, leereszkedünk a pokoli „illatokat” árasztó vasúti aluljáróba, ahol eddig még nem vált szokássá a takarítás, de a környezet megbecsülése sem. Nem ártana egy ilyen szövegű figyelmeztető tábla sem a fenti mellé: „A gyomrot felkavaró bűzre és undorító látványra érzékenyek kerüljék el!” Heti egy alkalommal klórmeszet szórnak a felgyülemlett mindenféle piszokra, és irány Európa! Átkelve a síneken, elhagyva a vasútállomás épületét és környékét, indulhatunk a belvárosba. Tömbházsorok és viruló zöldövezetek mellett érünk el a központba, a főtérre. A központi tértől északnyugatra a Virág utca (volt Kossuth utca) enyhén előkelőnek is mondható tömbházai mintha csak takargatnák és rejtegetnék a néhány tíz méterrel mögöttük meghúzódó, omladozó vakolatú panelblokkokat. Itt még-még látszik az emberi kéz jótékony munkája, de ennél alig tovább, északra a gyom és a gaz lepi be és uralja a felhagyott építőtelep melletti területet. Itt található városunk három-négy évvel ezelőtt nagy-nagy buzgalommal elkezdett, aláírásgyűjtéssel is támogatott „ökoparkja”, melynek látványa egyelőre még nem áll messze a gazrengetegtől. A szalmaláng hasonlata jut eszembe, mert amilyen nagy hévvel indultak neki, ugyanolyan gyorsan el is fogyott a város eme részét befásító, virágosító, tavasító, játszóteresítő stb. igyekezet.

Központ központ nélkül

Térjünk vissza a központba, ami az infrastruktúra szempontjából nem is központ. Esetleg földrajzi helyzete teheti azzá az amúgy helyi szóhasználattal „tapstérnek” vagy „placcnak” nevezett több száz négyzetméternyi felületet. A város vezetése mintha nem tudna mit kezdeni vele. Több terv, közszemlére kiállított makett is készült az átrendezéséről. És ennyi!

Legalább két oldalon keresztül taglalhatnánk e tér rendeltetését a múltban és ma, de elég annyit említeni, hogy akadályozza a város forgalmát, a déli forgalmat különösen, sivár képet nyújt, holott a megyeháza és a szakszervezetek művelődési háza előterét sokkal szebbé, zöldebbé lehetne tenni, ha átépítenék, emberibbé, szocializáltabbá alakítanák (fásítás, zöldövezetek, padok stb.). Egyetlen előnye, hogy esténként ide gyűl össze a város fiatalsága, akik kis emberszigetekbe verődve beszélgetnek, szórakoznak, játszadoznak, többnyire állva, mivel ülőalkalmatosság elég kevés akad.

Amint már említettem, a tér közvetlen szomszédságában áll a művelődési ház, a megyeháza, a Sapientia Egyetem és egy szürke építőtelep. Itt állítólag szabadidőközpont készül immár több mint tizenkét éve, de ha jól tudom, vagy hét éve két téglát sem tettek egymásra.

Patyomkin utca

A néhány kőhajítással arrábbi, mintegy háromszáz méternyi Petőfi utcára gondolok. Közlekedési szempontból újabb rövidzárlatot jelentett és jelent sokak számára, de hát nincs siker áldozatok nélkül. Mára viszonylag szemnek tetsző sétáló- és kellemes kereskedelmi utcává alakították, mely egyben őrzi a 19–20. századi Csíkszereda egykori arculatát is. Modern is, régies is: öntött macskaköves sétány, ódon stílusú, muskátlis öntöttvas lampionok és a város címerét magukban foglaló csatornafedelek. Az utca felé többségükben kicsinosított épületekben elöl drága vendéglők, üzletek és butikok vannak, a hozzájuk tartozó udvarok többségében pedig a cigány kisebbség nem tudni hány családja lakik, persze „ideiglenesen”, nem tudni, mióta. Elég bekukkantani a kapuk alatt, hogy rájöjjünk, a trükk nálunk is működik, hogy a kicicomázott utcafront nyomort és bűzt és szemetet rejt. Itt található az a ház is, amelyben Petőfi töltött egy éjszakát Kézdivásárhelyre menet 1849-ben.

Az utcából délre haladva kiérünk a Vártérre, amely a város és a vidék szép és esztétikus városközpontja. Itt található a Mikó vár, benne a Csíki Székely Múzeum, a Városháza, két régi épületben két kórház és az Igazságügyi palota épülete, Petőfi és Bãlcescu szobra és a Trianon után épített „hagymakupolás” templom. Innen kelet felé térve a Tudor Vladimirescu negyed Testvériség sugárútján kapaszkodom felfelé (jobbról, balról mindenféle virág és madár nevű utcák), amely a kommunista rendszer alatt épült negyedek minden tulajdonságát magán hordozza. A vízválasztón átbillenve az „új és legújabb újtemető” szomszédságában, illetve azt közrefogva tárul elénk döglődő iparunk másik zónája: a „keleti iparzóna”. Itt a traktorgyár felső részlege mintha magába szállott volna: a halottak iránti kegyeletből éppolyan csend honol benn, mint a temetőben. Sőt, ha fekete-keserű humoromat fokozni akarnám, azt is mondhatnám, a temetőben a temetkezéseknek köszönhetően több az animáció, mint a gyárban.

Északnyugat felé fordulva áthaladunk a Kalász lakónegyeden, amely szintén panellakások negyede. Itt emelték nagy-nagy összefogással az új kéttornyú katolikus templomot. Leereszkedve újra a város belső részei felé, a Coºbuc utcába érünk, ebben az útkereszteződésben található a sok támogatásból és a csíki emberek összefogásából épült református templom. Aztán újra észak felé haladva elérjük a Márton Áron Gimnázium közel százéves épületét. Innen balra térünk, és pár száz méter pedálozás után újra otthon vagyok, ahonnan elindultam.

Néhány következtetés

Kerékpárról nézve körülbelül ilyen képet festhetek városomról. Volt, ahol lassabban, volt, ahol gyorsabban járt a lábam, így a szemem és az elmém is. Kikerültem, elkerültem olyan dolgokat, amiket mindenki tud: a műjégpályát, a csíkiak nagy-nagy kedélyhordozóját, a Jégpálya lakónegyedet, a csíksomlyói kegytemplomot. A múlt jelenébe, a jelen múltjába való kétkerekes barangolásom végén arra a következtetésre jutottam, hogy Csíkszereda a tobzódó ellentétek és ellentmondások városa, a szép és a rút, a kellemes és a lehangoló, a fölemelő és visszataszító, az értelmes és értelmetlen kontrasztjai sokkolnak. De miért van ilyen sok belőlük?! Vajon mindig ilyen volt, mindig ilyen kontrasztos, ellentmondásos városka volt?

Amiben a kerékpáros túra nem segít

Begyalogoltam a múzeum dokumentációs könyvtárába. Innen tekintsünk vissza az időben Csíkszereda múltjára, és hátha megoldást találunk jelenünk problémáira, választ kérdéseinkre, és összetettebb képet alkothatunk a jövőre nézve.

Az első hiteles okirat, amely Csíkszereda mezővárosi létét igazolja, egy adómentesítő okirat, amelyet Izabella királyné bocsátott ki 1558. augusztus 5-én (ez a városnapok apropója). A szerdai napokon itt tartott vásárok helyén keletkezett a város. A várat 1623. április 26-án kezdte építtetni gróf Hídvégi Mikó Ferenc. A vár ma a nevét viseli. A szomszédos Csíksomlyón 1630-tól kezdve működik a ferences gimnázium, 1676-tól pedig Kájoni nyomdája. 1643-ban a város lakossága 108 fő volt. Első céheit a 17. században jegyezték, mint például a csizmadiák céhét 1649-ben. Ugyanebben a században többször feldúlták törökök és tatárok. Szereda lassan fejlődő vidék, annak ellenére, hogy 1878-ban Csík vármegye székhelye lett (csak 961 fő, amelyből ekkor 914 magyar). Igazából a 19. század végén, amikor a vasút is lassan érkezni látszott, sem volt még városi jellege, a Mikó várat leszámítva. Sőt 1891. október 21-én képviselőtestületi határozattal nagyközséggé akarják alakítani. Úgy gondolom, a sok lemaradás és ellentmondás egyik eredője itt keresendő, a vezetők gondolkodásában. Mindezek ellenére egyre növekedett a település közéleti szerepe.

1888. december 25-én jelenik meg a vidék első komoly és állandó sajtóorgánuma: a Csíki Lapok, holott Erdély más vidékein már harmincadik vagy még többedik évfolyamukat élték a helyi lapok. Ez az esemény fontos szerepet játszott városunk további fejlődésében, legalábbis olyan szempontból, hogy jól nyomon követhető a fejlődés és az események sora a 19. század végén, 20. század elején. A Csíki Lapoknak köszönhetően Csíkszeredáról már elmondható, hogy nagyon próbál az akkori normáknak megfelelni, de még mindig több lépéssel le van maradva még a közeli megyeközpontoktól is. Az apróságokat is keresve feltűnt, hogy a lap hirdetőrovatában szinte csak székelyudvarhelyi és gyergyószentmiklósi iparosok, kereskedők hirdetnek, a csíkiak alig-alig. Az ipar létét a lap tagadja. Arról tájékoztat, hogy az egyik fontosabb kisipari műhely épp a megyei fogház, ahol kosarat fonnak, kádároznak, méhkaptárt, pincetokot és lábtörlőt készítenek, ezáltal tisztes jövedelemre téve szert (sőt a foglyokat is tisztességesen megfizetik). Az ipar elmaradottságának problémája szinte állandó témája az 1889. évi számoknak. A kereskedelemre jellemző, hogy szinte kizárólag csak gabonát lehet kapni a piacokon (ekkor még majdnem mindenki megtermelte a saját zöldségszükségletét, ebből arra lehet következtetni, hogy valóban polgári lakossága Csíkszeredának egyelőre még nincs).

Kulturális téren elmondható, hogy abban az időben több nyomda is működik Csík vármegyében, ami a jelen helyzetre is érvényes. Az ifjak nevelését két nagyobb intézmény szolgálta: a somlyói gimnázium és a polgári leányiskola. Kispolgári élete mozgalmas. Meglepően sok egylet működik: kisdedóvó egyesület, vereskereszt, korcsolyázó-egylet, húsfogyasztó-egylet, olvasókör stb., színi társulat is létezik. A Székely Múzeumot az 1890-es évek elején költöztették ideiglenesen a Mikó várba, mert új épületet akartak emelni neki. Épület nem épült, így a múzeum is ott maradt.

Sokévi tárgyalás és előkészítés után 1891-ben megkezdik a vasútépítési munkálatokat. A heti tudósításokat olvasva hitetlenül állok néhány jelenség előtt. A vasútépítési munkákat, amelyek megélhetést biztosítottak volna az embereknek, és így nem kellett volna más vidékre dolgozni menjenek, mind elvitték az orruk elől az idegen munkások (horvátok, olaszok stb.).

Ebben az időben kezdenek terveket készíteni az Olt szabályozásáról. Nem elhanyagolandó, hogy akkor még a Csíkszeredát körülvevő térség egy nagy mocsár (amikor befutott az első mozdony az állomásra, az utasok deszkapallón keltek át a sáron, hogy a városba juthassanak).

Egy másik akkori aktuális probléma a kivándorlás. Mennek a csíkiak „szolgálni”, főleg román vidékekre, Bukarestbe, és sokan nem jönnek vissza. Társadalmi problémákhoz sorolható az öngyilkosság, ami „divat”, persze Csík megye ebben vezető helyet foglal el a Monarchia szintjén.

A régió problémáinak megoldását a magyar kormány egy székely kitelepítésben látja a Székelykocsárd vidékre. Ez az ötlet mai szemmel számomra bizarrnak tűnik. Mi lett volna, ha csak részben is megvalósításra kerül? És kinek akarták átadni Csíkot?

A 19. század végén Csíkszereda két utcából áll, és városi jellegét a boltok és a macskaköves útburkolat nyújtja. Ugyancsak 1891-ben vetődik fel a város sétányainak és utcáinak befásítása, és több éven át tárgyalódik. Szerintem ez a bajok másik forrása. Zsenge tapasztalataim szerint ma is ez a stílus köszön vissza: a sok-sok duma, az utólagos sopánkodás, dohogás. Kerékpáros élményeim is erről szólnak, ezzel szembesítenek.

Látszatra nincs köze ahhoz, amiről beszélek, de mentalitásjelző a következő apróság is: szinte minden télen nagy problémát okoz az influenza. 1890. február 19-i számában így ír a Csíki Lapok az influenzáról, ahogyan akkor nevezték, az orosz nátháról: „Lefolyása nem veszélyes; gyógyszere: meleg szoba, pihenés, jó bor és erős dohányzás” (kiemelés tőlem). Mégis szerre szedi áldozatait a gyermekek és az idősek közül.

1897, a vasút felavatása után kisebb faipari, könnyű- és gépipari egységek létesültek. A városkép is hamar megváltozott: újjáépítették a kórházat, 1898-ban épült a mai városháza, 1911-ben pedig átadták a mai Márton Áron Főgimnázium (akkor Segítő Mária) épületét, ahová a somlyói gimnázium költözött le. 1910-ben a lakosság 3701 fő.

Az első világháború Csíkot is visszafogta, de a 20-as, 30-as években újra mutatkoznak a fejlődés jelei. 1930-ban 4807 főt számláltak, de lakossága még mindig kevesebb, mint Csíkszentdomokosé. Meglehet, hogy az alacsony számú és alacsony képzettségű, az alig-alig polgárosodó, inkább sóvárgó, mint cselekvő népesség lehet a harmadik fő oka a város mai arculata kialakulásának.

És a negyedik, mely összefügg az előzőkkel: vezető elődeink csak felismerték, csak beszéltek a környék turisztikai adottságairól (a Csíki Lapok sok cikke is erről ír), csak elsóhajtozták, hogy „a Székelyföld Svájca” lehetne, de a tettek nyomaira nem bukkantam.

Átélve a második világháború viharait Csíkszereda a vidék központja maradt. A kommunista tervszerű fejlesztés jegyében lenyomottan élt, mint a többi székelyföldi város. A megyésítésnek köszönhetően lakossága jelentősen módosult (az 1992-es népszámlálás szerint 46 029 fő, amelyből 38 204 magyar, 7451 román és egyéb).

Lassan innen is visszatérve a jelenbe a sok gaz között keresem a virágokat, felfedezni próbálom azt, ami egyáltalán képvisel valamilyenfajta értéket. És ebből is van, de mennyivel több lehetne! Úgy érzem, sok minden rajtunk is múlott, és múlik ma is.

Csíkszereda sokat változott a 20. században. Napjainkban, ha nem is látványosan, de fejlődik. Sok megoldatlan gond terheli élő múltját, amitől nehezen tudunk (olykor mintha nem is akarnánk, vagy csak úgy teszünk, hogy akarnánk) szabadulni. És mégis beszélhetünk virágokról is, amelyek főleg kulturális téren bimbóztak, sarjadtak, fejlődtek. Ilyen virág a Csíki Játékszín állandó színi társulat, amelyet a város vezetése hozott létre. Másik ilyen virág a Sapientia Egyetem, amely végre 2001-ben megnyithatta kapuit a magyarul továbbtanulni szándékozó diákok előtt.

Csíkszereda ma mégis olyan, mint egy elhanyagolt virágoskert: sok benne a gaz és gyom. De fel-felüti a fejét egy-egy szép sziromlevél is, és a gazt el lehetne takarítani. De mégis „…valami rág”, jutnak eszembe Ady sorai. Még nincs adat a legutóbbi népszámlálásról, de tény, hogy fogy… egyre fogy a magyar ember a vidéken. Ez a probléma alattomosan, mint egy féreg a föld mélyén, de elérve a virágok gyökereit, csak rág…

Álmodni akartam, és inkább mítosztalanítás lett belőle.

Sokan csodálják ezeket a mítoszokat, ám én úgy gondolom, ha sokat beszélünk róluk és idézzük, el is kábítanak, cselekvésünkben takaréklángra szabályoznak.

Szén János (I. díj)

 X.o., Márton Áron Gimnázium, Csíkszereda