Kilépek a lakásból. Óvatosan csukom be magam mögött az ajtót, félek, hogy felébresztem a családomat (anyu már úgyis fenn van, ő költött fel engem is, apa dolgozik, de a húgom és a pinty még alszanak – ki-ki a tenyere, illetve szárnya alá dugott fejjel). Az utcán senki. A sötétség körülvesz mindent, még a hajamba is beleszívódik, és a hideg, friss levegő teljesen felébreszt. Szeretek hétre menni iskolába. A csillagok villódznak, a hold lustán görbül, és látom azokat a vörös, villódzó foltokat is, amikről kiskoromban azt hittem, hogy ufók, és egészen addig rettegtem tőlük,  amíg rá nem jöttem, hogy csak repülőgépek. A Mikó-kertben vonítanak a kutyák. Biztosan közöttük van az is,  amelyik megharapott. Annak is jó beszélőkéje van. Az Entrenet-kávézó előtt mögém szegődik Mellény, a mancsával megütögeti a bokámat, de nálam sajnos nincs csont.

A kutyák közt föltűnnek a részeg diákok is. Tőlük félek,  sokkal kiszámíthatatlanabbak, mint a kutyák.  Széles ívben elkerülöm őket. Az emelkedőn aggastyán tol egy biciklit. Vágni lehet körülötte a vodkaszagot. Nem tudni, hogy a kerékpár áll-e biztosabban a lábán, vagy ő, bár én az előbbire szavaznék. Később feltűnik az első józan járókelő, idősödő hölgy képében. Furcsán néz rám. Rendkívül szerencsétlen képet vágok, amikor elhaladok mellette, vidoran szívom magamba a belőle áradó sajnálatot. Az iskolába már egészen felvidulva, elégedetten érek be. Csak a mi osztályunkban vannak néhányan. Én is leteszem a táskámat a padomra. Gyuri Limp Bizkit CD-t passzol nekem.  Hétfőre visszahozom. Orsi megragadja a karunkat. Idén muszáj együtt szilvesztereznünk. Lelkesen bólogatunk. Nálam lehetünk, de aztán mindenki hozza a csomagot! Csomagot… Régi mese. A második világháború után nagyanyám egy ilyen farsangot szervezett. Dédnagyapám zongorázott. Nagyanyám egy fekete és egy piros kesztyűt összevarrt, ez volt az ördögjelmez. Mindenki hozott valamit: szendvicset, italt, vegyesen, ki mit tudott.  A nagyanyám táncolt. Nagyon szépen táncolt. Amikor az apácákhoz járt óvodába,  Dédi fodros, rózsaszín csipkeruhát varrt neki (ki tudja, miből), hatalmas dobozba tették, és a karácsonyi ünnepségen, zongoraszóra abból táncolt elő. Hát mi nem viszünk dobozt, de attól még jól fogunk szórakozni.

Dédiéket egyébként is nagyon elszegényítette a háború. Bár amikor innen elmenekültek, még magukkal vitték ládába csomagolva a fontosabb holmijaikat – dédnagyapám katonatiszt lévén, fél vagont kaptak a menekülésre, útközben, szép lassan elvesztették mindenüket. Amikor átértek a Dunántúlra, egy tányéraknákat szállító szekéren folytatták az útjukat. Volt olyan város, amit a hátuk mögött szőnyegbombáztak porig, máshol pedig méterenként tették a sebesültszállító vonatok elé a síneket – ott néhány órája bombáztak. Azt hiszem, mocskos szerencséjük volt, hogy ép bőrrel megúszták. Így érkeztek meg Ausztriába, egy tejfeldolgozó üzem közelébe, ahol közepes szoba méretű, föld alatti barakkokban laktak, jó néhány családdal egyetemben. Segélyként néha cigarettát is kaptak, amit – ételért – a katonáknak adtak el. Később dédnagyapámat – akinek nagyon ügyes keze volt, bár néhány festménye enyhén súrolja a jóízlés határát – leszerződtették templomi freskófestőnek. Ezek voltak csak a jó idők! Dédnagyapám – a családdal együtt – elgyalogolt egy-egy osztrák faluba, és amíg ő angyalokat és egyebeket mázolt a falakra, a falusi nénik – akik legtöbbször úgy néztek ki, mint egy-egy szőke kontyos, életre kelt túrósgombóc – nagyanyám és a bátyja arcát csipkedték, az idősebb néniknél tapasztalható heves szere-tetmegnyilvánulásként, kalácsot és más finomságokat adtak nekik, a jólelkű, pirospozsgás tiszteletes pedig néha-néha azt is megengedte, hogy saját pálcika-angyalkájukkal is hozzájáruljanak egy-egy freskóhoz.

De később – mint mindennek – ennek is vége szakadt. Nagyanyámék hazajöttek, dédnagyapámat bezárták, a család többi tagja pedig megpróbálta ott folytatni, ahol abbahagyta. Nagyanyám magánórákat adott egy Franciaországból visszakeveredett, egyébként magyar lánynak, aki egy koszos, sötét lakásban lakott örökösen vodka- és izzadságszagú apjával és egy takarítónéni házsártosságával rendelkező anyjával. Eközben persze iskolába is járt. Abban az évben, amikor végzős volt, egybevonták a városban levő három magyar leányiskolát, és valami fölöttébb homályos oknál fogva elkeresztelték „tizenegyedik”-nek a tizenkettedik osztályt. Így nagyanyám, bár egyszer sem bukott, kétszer járta a tizenegyedik osztályt, a tizenkettedikkel viszont köszönőviszonyba se került soha.

Ballagni az Apáczai épületében ballagtak, vagyis végigmasíroztak a folyosón, és az akkoriban betiltott „Ballag már a vén diák” helyett az Internacionálét énekelték. Azt hiszem, nem is csoda, hogy végig zuhogott az eső.

Tablóra nem volt pénzük, így egy színdarabot írtak, rendeztek és adtak elő,  amelynek a főhősnőjét – természetesen – a nagyanyám alakította. A bevételt tablóra költötték.

Ezután nagyanyám dolgozni akart, úgyhogy keresztanyja fölajánlotta neki, beszervezi a rendőrséghez. Később azonban kiderült, a rendőrségen nincs hely, de szuper-állás ígérkezik a szekuritátén. Nagyanyám, ezt hallva, fél másodperc alatt megfontolta a dolgot, és az egyetem mellett döntött. A kémiai egyetemre akart járni, és sikeresen le is tette a vizsgákat (alkotmány-ismeretből betéve megtanulta az alkotmány összes paragrafusát, úgyhogy eléggé leesett az álla, amikor meghallotta, hogy csak szómagyarázatot kérnek), négy évet tanult kémiát, ami után kémiatanárnő,  később vegyész  lett  (és az orrát is sikeresen leégette).

Lassan összeszedem a gondolataimat, és megpróbálok nem elaludni. Kint lassan világosodik. Becsengettek. Amikor bejön a tanár, álmosan felállunk. Na igen, ez nem technosz-óra. Azon csak ülünk a padban,  halkan beszélgetünk, miközben a katedránál álló tanár – mintha több kilométerre lenne tőlünk – a vasfeldolgozás rejtelmeibe próbál bevezetni minket. Két technológiatanár van az iskolában. Az öregebb, a kiszolgált, már a szüleim osztályában is tettette, hogy tanít. Az pedig régen volt. Huszonöt éve, abban a korban, amikor az ember órákat állt sorban az üzletben, csak azért, hogy amikor a pénztárhoz ér, hazaküldjék. De jó, hogy eltelt! Nem bírom a sorban állást. Édesanyám se bírta. A családi krónika fontos fejezetét jelenti, hogy egyszer elveszett egy ilyen sorban állás közben. Ötéves volt, amikor a nagyanyám úgy döntött, hogy jobb híján magával viszi vásárolni. Kint hagyta az üzlet ajtaja előtt, de már nem találta meg, amikor kijött az üzletből. A később mozgósított ismerősök a temető kapujánál akadtak rá anyura, aki, saját, könnyek közti bevallása szerint, odáig követett egy nőt, aki ugyanolyan kabátot viselt, mint nagyanyám. Ott aztán a nő végre feléje fordult, és ekkor legnagyobb megrökönyödésére rájött, hogy potyára tette meg az egész utat, ráadásul egy vadidegent kísérgetve.

Az öklömre támasztom a fejem, és azon gondolkodom, hogy milyen fajtájú lehetett az a kék házatlancsiga, amit Tusnádon találtam. Fogalmam sincs. Még apu is csak annyit tud róla, hogy ő is látott egyet egy osztálykiránduláson, de az halványabb színű volt.

Tusnád felé menet apu nagynénjénél szálltunk meg,  Székelyudvarhelyen.  Amikor kicsi volt, apu mindig itt nyaralt, a dédnagymamámnál. A dédnagypapám nagy gombász volt, ő gyűjtötte be mindig az ebédnek valót. Gombalevest, panírozott gombát, gombapörköltet ettek rókagombából, őzlábgombából meg egy csomó másféle gombából is. És körítésnek persze sajtos gombát. Apának a szeme is csillog, ha erről mesél. És persze nem feledkezik el azokról a tortákról sem, miket a gombász dédnagyapától rég elvált dédnagymamám sütött.  Rumban hizlalt mazsolákkal, amik akkorák voltak, mint az ujjam egy perce. Ezek a torták néha rózsaszín cukormázat viseltek a tetejükön, máskor tejszínhabot vagy csokikrémet, de apu kedvencei, a rumban hizlalt mazsolák sosem hiányozhattak belőlük. Dédnagymamám szakácstudománya persze nem merült ki ebben – ha valami ilyen jól kezdődik, mi értelme lenne annyiban hagyni?–, a családunkban régebben szinte tradicionálisnak számító főtt rákollót is ő preparálta. Apáék kimentek a Homoród patakjára, ahol akkor még jóval több volt a rák (mára – nem apáék halászatának, hanem a környezetszennyezésnek köszönhetően – alig maradt egypár), és duci kis rákhálókkal, amelyek közepén nagy darab füstölt hús szolgált csaliként, kimertek néhány szerencsétlen ollóst. (A füstölthús-csalit természetesen visszaszórták a vízbe, a megmaradt homoródi rákokra gondolva.) A kifogott rákokat aztán kivégezték, dédnagymamám lesikálta róluk a moszatokat, köménymagos vízben szép téglaszínűre főzte, és tálalta. Csak az ollójuk és a farkuk volt ehető, de ezek fantasztikusan aromás, omlós húst tartalmaztak.

Fura, hogy apu milyen érzéssel tudja elmesélni ezeket a dolgokat. Bár nem rajongok a panírozott gombáért, mégis szinte érzem a számban az ízét, megéhezem tőle,  és az az egyetlen vágyam, hogy később még egy szelet rózsaszín cukormázas, rumban hizlalt mazsolákkal töltött tortát is egyek.  A rákhúsért viszont nem rajongok különösebben. Bevallom, nagyon finom, de rossz ízt hagy az ember szájában, ha látja megölni ezeket az állatokat. Ezért apával egyetértésben egyszer s mindenkorra beszüntettük családunkban a rákevési tradíciót. Rendkívül embertelennek tartottuk a rákok legyilkolását, azonkívül így is  kevesen vannak a Homoródban.

De persze minden vakációnak vége van egyszer. A székelyudvarhelyinek is.  És ilyenkor apu visszatért az állomás melletti lakásukba, és esténként az ablakból figyelte, ahogy a gőzmozdonyok a feketeségbe köpik a szikrákat, azok meg, mint a tűzijáték, felrepülnek a magasba, majd hirtelen megváltoztatva pályájukat, pislákolva a föld felé zuhannak.

Később, jóval később persze összeházasodtak a szüleim, és én is megszülettem (még később), erre azonban egyáltalán nem emlékszem. Talán jobban oda kellett volna figyelnem. És arra sem emlékszem, ami a születésem után körülbelül egy fél évvel történt, decemberben. Egyetlen kép él róla bennem, de az nagyon élesen.  Egy ablak, ami mögött történt valami.  A szüleim se mertek odamenni az ablakhoz. Féltek attól, hogy belőhetnek, de ezt már csak később tudtam meg. A következő emlékek már nem olyan régiek. Talán hároméves voltam, amikor a huzat bevágta az ablakot (fura, én mindig úgy emlékeztem rá, hogy egy focilabdával törték be, de hát a tizedik emeleten laktunk akkor), és a nagyapám hozta az üveget, amivel újraüvegezték. De erre is csak homályosan emlékszem, és nem is biztos, hogy a nagyapám hozta. Arra is emlékszem, amikor anyu négyéves koromban azt mondta nekem, hogy testvérem lesz, meg arra, amikor beköltöztünk a mostani lakásunkba. A legélesebb régi emlékképem mégis az anyu harminc-egynéhány éves arca. Hosszú haja volt, bedauerolva, és nevetett.

Sajnos életem fontosabb eseményeire (például arra,  hogy a régi óvodámban egyszer fejre estem egy hatalmas, sárga gumikerékről) egyáltalán nem emlékszem. Azt viszont már emlékeimből tudom, hogy hatéves koromban,  életem utolsó óvodai évében anyu elhatározta, hogy beadja kétéves húgomat is az óvodába. Elképzelése, miszerint addig szokja meg az óvodát, ameddig odajár a nénje is, hogy segíthesse, kétségkívül helyes volt, viszont húgom csoporttársai sajnálatos módon rákaptak,  hogy mindig engem riasszanak, ha ő sír. Ennek megfelelően időm nagy részét a kiscsoportban töltöttem, körjátékokat játszottam, és újra megtanultam egytől kettőig számolni. Egyszer az egyik kisgyerek összefirkálta az asztalát, az óvónéni leszidta, a gyerek pedig jóhiszeműen megnyálazott ujjával próbálta leradírozni róla (az asztalról, nem az óvónéniről) firkálmányát, amitől az óvónéni szinte lángot fújt, úgy kiabált. Azt se tudom, hogy erre miért emlékszem, meglep, hogy így megmaradt az emlékezetemben.

Az óvónénit egyébként Hajninak hívták, és az unokabátyámat, Ákost is tanította, ő ráadásul még szerette is. Ennek azonban sose tudtam a végére járni, lévén, hogy Ákos, nagynénémmel és nagybátyámmal, azaz a szüleivel egyetemben kiköltözött Magyarországra, és olyankor, amikor évente egyszer meglátogattak minket,  nem értem rá ilyeneket kérdezni tőle. Világosan emlékszem rá (talán éppen azért, mert nem tudom, hogy álmodtam-e, vagy tényleg megtörtént), hogy abban az évben, amikor nagynénémék meglátogattak, Ákossal és Jankával, a húgommal, paradicsomkarókból sátrat építettünk a nagyanyám kertjében, olyasmit, mint a Füles háza, és Ákos azt mondta, hogy ha nem segítek neki az építésben, bezuhanok a föld alá, ott pedig tele van kóbor kutyákkal, és széttépnek. De azt hiszem, ez mégiscsak álom lehetett. Ákos nem volt sohasem túl vallásos.

Őt amúgy sokáig irigyeltem, elképzeltem, hogy milyen fantasztikus lehet Magyar-országon élni, magyarul beszélni, forinttal fizetni, de aztán kinyílt a szemem. És amikor – életemben valószínűleg utoljára – kifejtettem, hogy mennyire szeretnék minél hamarabb Budapestre költözni, a fejemben megszólalt egy hang. És miért mennél el? – kérdezte a hang csúfondárosan. – Hogy világéletedben románnak csúfoljanak? Itthagynád az osztálytársaidat, csak úgy? Vagy a Mikó-kerti kutyákat? És Müllert se vihetnéd magaddal. Miért érné meg neked odamenni? Hogy ne kelljen románul beszélned? Cserében elvesztenéd az összes barátodat. Hogy forinttal fizethess? Nem lenne ott senkid. Hogy az iskolában ne kelljen románul tanulni? Soha többet nem játszhatnál a Mellény kölykeivel. Próbáld meg. Visszasírnád. És igaza volt. Szeretem Kolozsvárt, úgy, ahogy van. Azóta. És azelőtt is. Nem akarok elmenni.

Később beadtak az iskolába, és innentől már szinte mindenre emlékszem, csak azt nem tudom,  hogy mi mikor történt. Anyunak megint csak igaza volt. Minél idősebbek vagyunk, annál gyorsabban telik az idő. A hatodik osztály már csak egy nagyon hosszú nappá sűrűsödik az emlékeimben, és akkor mi lesz majd a hetedikkel?

Az államat az öklömre támasztom, és kinézek az ablakon. Hallom, amit a tanárnő magyaráz, de az agyamig már nem jut el. Bárcsak végre történne valami! Egyszer már történt. Tavaly. Biológiaórán a teknősökről tanultunk, a tanárnő épp a bordáikat magyarázta, amikor kinyílt az ajtó, és berohant egy olyan felemás kutya, abból a korcs fajtából, amiről soha nem tudtam eldönteni, hogy nagyon csúnya-e, vagy nagyon szép. A leghátsó sorba rohant, bebújt az egyik asztal alá, és szűkölt. Még mielőtt a tanárnő szólt volna egy szót is, felpattantam, és elkezdtem simogatni a barna állatot. Nagyon barátságos kutya volt, én meg tudtam, hogy csak azért rontott be az osztályba, mert két perccel azelőtt még arról álmodoztam, mi lenne, ha tényleg berontana ide egy kutya. Így, kissé bűnösnek érezve magam megjelenésében, egyik osztálytársnőmmel kivezettem a teremből.  Az osztály ajtajánál megint megvakartam a fülét, továbbcsalogattam, a lépcső aljánál ugyanígy. Ott már várta a kapus és a takarítónő izzadtan, kezükben seprűnyelet vagy mit lóbálva, és rögtön újratámadták volna szerencsétlent. Természetesen nem engedtem, a halálra rémült kutyát óvatosan kivezettem az iskolából, megöleltem a fejét, osztálytársnőm megpaskolta a hátát,  és vigyázva becsuktuk az iskola kapuját. Visszatérőben még volt egypár keresetlen szavunk a kapushoz (a takarítónő addigra felszívódott), később pedig a biológia-tanárnőnek is volt egypár keresetlen szava hozzánk, amiért engedély nélkül kimentünk óráról. Nem sokat törődtünk vele.

Kicsengettek. Versenyt pakolunk, öt perc múlva már kint vagyunk az iskolából. Öten indulunk el a buszmegálló felé. Én ugyan nem arra lakom, de ez már bevett szokás nálunk: mivel utálunk egyedül lenni, kísérgetjük egymást. Az osztálytársnőim hangosan beszélgetnek, nevetnek. Nekem most nincs kedvem beszélni. Általában szívesebben hallgatok.  

Régi dolog, hogy ha valamit nagyon sokáig, nagyon erősen elképzelek, az félig-meddig valóra válik. Így volt ez akkor is, amikor az unokatestvérem márciusban meglátogatott minket. Általában nyáron szokott a nagynénémékkel együtt jönni, de most úgy hiányzott, hogy ideképzeltem magamnak őt, és két nap múlva nagymamám szólt, hogy igen, tényleg jönnek. És a kutyával is ugyanígy történt. Persze biztos,  hogy véletlen egybeesés, vagy ilyesmi, de én hiszek benne. Jó azt hinni,  hogy természetfölötti képességeid vannak.

Nahát, otthon, édes otthon. Belépek az ajtón, üdvözlöm az ott leledző rokonokat,  és beveszem magam a szobámba.  Szokásom szerint a földre hasalok, lábaimat lógázva írom a házimat. Madaram megrázza a szárnyait, érdeklődve pittyeg. Szia,  Müller. Én is örülök, hogy látlak. A kismadár vidáman ugrál. Miközben a házimat írom, fülemmel követem az útvonalát. Halk zökkenések: ide-oda ugrál az ülőrúdjain. Nagyobb zökkenés, a rács halkan megcsikordul. Leugrott a földre. Tovább fülelek. Nem hallom az újabb koppanást, ami azt hivatott jelezni, hogy fölugrott az etetőjéhez. Nem nézek fel, úgyis tudom, hogy a kalitka ajtajánál áll, gombszemeit merően rám szegezve. Várj a sorodra. Tudom, hogy „sétálni” akar, de most lusta vagyok az ezzel járó hajcihőhöz, no meg a húrt is élvezem feszíteni. Müller látja,  hogy nem nézek rá, de tudja, hogy hozzá beszélek. Senki más nincs a szobában. Tovább áll a rács előtt. Nyomatékul halkan csippant egyet. Az élet nem habostorta, tanuld már meg végre. Most már biztos vagyok benne, hogy beadom a derekamat. Azt hiszem, Müller is. Csőrével finoman megkocogtatja a rácsot. Két perc múlva már a földön ugrál. Tisztes távolságban tőlem megáll, fején felborzolja a bóbitáját,  félrehajtott fejjel, tudálékosan figyel. Az alatt a három év alatt, amelyet nálunk töltött a tisztes családtag, háziállat és nyáron ébresztőóra szerepében, nagyjából megszokta társaságomat. Néha hajlamos vagyok azt hinni, hogy szeret is, máskor kételkedem benne. Az mindenesetre teljesen biztos, hogy érző lény, ráadásul az okosabbik fajtából.  Igaz, azt sose engedte, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérjek, össze is csípte néha a kezemet, de tökéletesen egyetértek vele. Én sem hiszem, hogy szeretném, ha nálam több százszor nagyobb lények a markukban szorongatnának. Mindenesetre sokszor meglep, hogy milyen találékonysággal közli azt, ami éppen az eszébe jut. A sétálni kérezkedés újabb találmánya, azelőtt csak azt jelezte, ha éhes volt. Mivel a régi kalitkájában nem volt beépített etető, kis tálakon tettem be neki az ételt, és bár naponta újratöltöttem őket, néha hamarabb is elfogytak belőlük a magok. Ilyenkor csak csipogott egyet, leugrott a tálcájához, és megkopogtatta, addig, amíg meg nem értettem a célzást, és meg nem etettem.

Merengve nézem az állatkát. Azt tanultuk az iskolában, hogy nem gondolkozol. Müller egy kicsit hátraugrik. Nem számított rá, hogy megszólalok. Persze nem hittem el. Ezt már halkabban mondom. Nem akarom megijeszteni. Müller odatipeg a húgom legójához, és egyenletes csőrcsapásokkal felforgatja a lego-falu életét. Persze hogy nem hittem. Visszatérek a házi feladathoz.

Papp-Zakor Ilka (különdíj)

VII.C.o., Báthory István Elméleti Líceum, Kolozsvár