„…hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról én nem tehetek.”

A fenti idézetet elvonatkoztatom az én hazámra, Erdélyre. Hm…

Itt élek immáron tizenhetedik esztendeje, szimbiózisban egy más nemzettel, annak kultúrájával, mindennapjaival. A sors furcsa fintorából elválasztottak az anyaországtól, és azonos állampolgárságúvá tettek a román nép fiaival. Trianon.

„Nagy-Magyarország” már csak egy-egy öregember padláson porosodó térképén létezik, aki még élvezhette a „magyar világ” előnyeit vagy szenvedhette hátrányait.

„Nagy-Magyarország” minden lelkiismeretes magyar lelkében, öntudatában létezik. Mint minden magyar érzelmű ember, jómagam is rosszallóan csóválom a fejemet a trianoni békeszerződésre gondolva: ejnye, hát jól elbántak Magyarországgal! Európa jól megfizetett neki!

Kissé keserű szájízzel sorolhatjuk a pedigeket: pedig Magyarország volt Európa védőpajzsa a török invázióval szemben; pedig Hunyadi János volt a nagy törökverő, aki Európa kapujánál megállította a pogány hadat; pedig Mátyás király azon európai királyok közé tartozott, akik a műveltségre szavaztak, udvarába hozatva neves tudósokat, könyvtárt létesítve nevelte népét.

Magyarország számára nagy csapás volt a 150 éves török uralom, de mégis feltámadott, nem viselte időtlen időkön át a rabigát, és 150 év után megszűnt Magyarországon a török uralom. Ezt tarthatjuk előttünk lebegő eszménynek, megismétlődő példának? Hisz a Trianon-palotában történtek óta nem 150, hanem 82 esztendő telt el. Magyarország újra egyesülne határaiban is?

Nos, jómagam már nem reménykedem ebben. Nem látok reális lehetőséget arra, hogy a magyarság nemzeti határai megegyezzenek a földrajzi határokkal. Mint erdélyi magyarnak, számomra nem a jelenkori Magyarország jelenti a hazát. Az én, a mi hazánk Erdély, Árpád atyánk örökségének ez a darabja a mienk.

A fenti idézet kimondja, hogy mivel „az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük”, hazájukhoz nem vagyok, nem lehetek lojális.

Tehát a kérdés a következő: ha a történelmi Magyarország egy, a trianoni békeszerződés értelmében más országhoz csatolt részéhez lojális vagyok, akkor az illető országhoz lojálisnak kell-e lennem? Ha Erdélyhez lojális vagyok, Romániához lojálisnak kell-e lennem? És mit jelent lojálisnak lenni? Valamilyen politikai rendszerbe beilleszkedő, törvényeit befogadó, ellene nem tevő magatartású, igazságos személyként fellépni – mondja az értelmező szótár.

Nos, úgy vélem, az Erdélyben érvényes törvények megegyeznek Románia más részein hatályban lévő törvényekkel, hisz kétségkívül az ország részévé tették. Ha Erdélyt tartom a hazámnak, akkor természetesen, és amint az idézet is kimondja, lojális vagyok hozzá, azaz a törvényeit elfogadom. Ám ha Erdélyt Románia foglalja magában és szabja meg törvényeit, akkor a fenti ország törvényeihez is automatikusan lojális hozzáállást tanúsítok.

Véleményem szerint a fenti helyzetértékelés helytelen: amiért a másik nemzet fiait nem tartjuk bajtársainknak, hitüket hitünknek, hazájukat hazánknak, az ő hazájukhoz is lojálisnak kell lennünk, mert az a miénket magában foglalja.

Meglátásom szerint a magyar nemzet csak kultúrájában, szellemiségében egyesülhet újra. Ezért a történelmi Magyarország leválasztott részeinek kultúráját ápolni kell, akárcsak Erdély esetében. Hogy ápolhassuk, a jelenlétünkre, zavartalan munkásságunkra van szükség. És ehhez el kell fogadnunk az állampolgárságunkat meghatározó ország törvényeit, jelen esetben a román törvényeket. Tetszik, nem tetszik, a lojalitás ebben áll.

Úgy gondolom, a fenti idézet meggondolatlan kijelentés. Nemtetszésünket nem felszínesen átgondolva kellene kifejtenünk, hanem meggondoltan, célratörően, a körülményeket figyelembe véve kellene megpróbálni nemzeti identitásunkat, öntudatunkat megőrizni. És azt hiszem, a leválasztott régiókban élő magyaroknak már tudatalatti késztetés a nemzeti öntudat megtartására irányuló igyekezet, ami végül is a megoldás kulcsa. Az anyaországban a magyaroknak nincs akkora szükségük magyarságuk bizonyítására, mint „nekünk”. A történelmi Magyarország leválasztott régióiban élőknek magyarnak lenni többet és azt hiszem, szebbet is jelent, mint „nekik”. Az a kevés tapasztalat, amellyel rendelkezem, azt súgja, hogy egy erdélyi magyarnak, mielőtt magyarnak nevezi magát, bizonyítania kell, az anyaországival ellentétben.

Vajon Árpád így képzelte? És Szent István?

A falu határában a mezőkön járunk. Egy furcsa, fákkal, bokrokkal tarkított helyen megállok. Gondolkodom. Az erdőszélhez közel egy földhányás magasodik, benőve bozóttal. Bámulom. Halálos csönd van. A földhányásra pillantok. Merően nézem, amikor már halott nagyapám képe jelenik meg, amint a kaszájára támaszkodik, szája sarkában kialudt cigarettával, verejtékező homlokát törölve mutat a kis dombra. „Bunker volt.” Így mondta. Aztán az égre pillantott, megcsóválta a fejét, és húzta tovább a kaszát. Aztán már nem is látom őt. Hiszen évekkel ezelőtt nevezte meg a földhányást, amire most leülök. Nézem, vizsgálom, miközben feszülten igyekszem felidézni az itt átvonuló orosz katonák lépteinek zaját, a gépek zúgását, a parancsszavakat, a harsány nevetéseket vagy a dühös káromkodásokat.

Aztán felgyúl bennem a vágy, hogy a történelemből nekem is legyen egy emlékem. Dobogó szívvel indulok be az erdőbe egy fegyvert, egy töltényt, egy szivartárcát, egy rendjelet vagy legalább egy gombot találni, amit az oroszok hagytak el. Keresek, kutatok, már dühösen csapkodom az ágakat, de semmi sincs. Úgy érzem, semmit sem hagyott hátra a történelem magából. Úgy érzem, hogy hazugság az egész. Hazaindulok a többiek után. Keserű és csalódott gondolataimból egy fojtottan kíváncsi kérdés ráz fel. „Mik ezek?” Felkapom a fejem, nézem a hatalmas kőtömböket. Haragos vagyok, dühös pillantást vetek rájuk, s még mindig előbbi kudarcom árnyékából felelem kényszeredetten és unottan: „Tankcsapda, még nagyapám mesélte.” A kérdező bámul, nagyon elégedett a válasszal. Továbbmegy. Én ott maradok, a felismeréstől dermedten állok, amikor ismét nagyapám jelenik meg. A lovai mellett áll, dühösen méregeti a tankcsapdákat. Szekérrel kell átmennie köztük, és tudja, hogy nem lesz könnyű. Rám néz és elátkozza a világháborút. Aztán ismét eltűnik.

Magamhoz térve nem vizsgálom meg a tankcsapdákat, nem figyelem feszülten és további nyomot keresve az utat, hanem szomorúan állapítom meg, hogy hol van az én világháborús emlékem: ott van nagyapám sírjában, ott van az öregek mindennapjaiban, ott van a volt foglyok görnyedt hátában, megtört lelkében.

Otthon első utam nagyanyámhoz vezet. Furcsa, majdnem gyanús szemmel méreget, amikor megkérem, hogy meséljen arról az időről. Egy nagy sóhajjal kezdi a gyerekkorát mesélni:

– Még nem is voltam a világon, amikor az első világháborúban édesapámat elvitték fogságba. Dolgoztatták Kijevben, Vlagyivosztokban, Minszkben. Hét évig volt oda. Megőszülve tért haza, pedig harminc se volt. Keveset mesélt arról az időről. A fogság megtörtté és szótlanná tette. Néha mondott el egy-egy történetet: politikai foglyokkal találkozott egy táborban, és azokkal barátkozott össze. A társai pénzt vertek, üveget keverve a fémhez. – Gyanúsan, talán hitetlenkedve nézem nagyanyámat, mert így folytatja. – Édesapám mesélte, hogy őt küldték a pénzzel vásárolni, mert ő hamar megtanult oroszul. De észrevették, hogy hamis a pénze, és majdnem megölték.

Nagyanyám feláll, és egy furcsa tálat vesz elő. A kezembe adja. Néhány megsárgult, poros fényképet is elővesz a dobozból.

– Ezek maradtak meg apámról. Ezt a borotválkozótálat Minszkben szerezte. Igazi porcelán – büszkén csillan meg a szeme, de nem a porcelán eredetisége miatt…

– Nagyon rosszul éltek. Hideg volt. Apám azt mondta, hogy itthon az állatoknak jobb eledelt adtak, mint ott nekik… – mondja már ismét elhalványult arccal, és idead egy fényképet. Leporolom. Elhiszem mindazt, amit nagyanyám mond a fogság körülményeiről. Egy középkorú, elhullott hajú, beesett arcú, csak a szemeiben élő ember néz mindig egyforma, elszánt tekintettel. „Ha innen hazajutok, legelőbb a templomba megyek.”

Többet nem mond dédnagyapámról, pedig érdekelne. Az interbellum korszakot is nagyon röviden mondja el, úgy érzem, nem akar belebonyolódni.

– Gazdálkodtunk. A mezei és a házi munka mellett kijártam hét osztályt. Két évet románul, aztán jött a magyar világ. Magyar iskolába jártam. „Szebb jövőt!” felkiáltással köszöntünk, és minden tanítási napot egy verssel kezdtünk. – És máris mondja, mosolyogva, mintha egykori rongyos, szegény tanítójának szavalná:

„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,

hiszek egy isteni, örök igazságban,

hiszek, hiszek

Magyarország feltámadásában!”

– Tizenhat évesen már lóval dolgoztam a gazdaságban. Nehéz idők voltak, de kibírtuk – nevet kényszeredetten.

Gyorsan rátérek a második világháborúra, mert érzem, hogy ingoványos talajon járok. De hamar észreveszem, hogy a második világháborúról még nehezebb beszélni, mint eddig bármiről.

– A németek, a magyarok és a románok együtt harcoltak. A katonák jöttek-mentek, már nagyon megszoktuk őket. Mit mondhatnék, a háború az háború. – Nem akar többet elmondani, nagy vonalakban szól erről.

Ekkor egyenesen rákérdezek az oroszok bejövetelére. Megmerevedik az arca, látom, hogy elszántan hallgat, tudom, hogy itt következik a legnehezebb szakasz.

Görcsösen nevet, majd zavarodottan és lényegesen halkabban szól. „Erről nem szabad beszélni.” Megáll a tollam a levegőben, megdermedek, mozdulatlanul, némán, szinte felháborodottan gondolok arra, hogy mennyire az emberekbe sulykolták a hallgatás létfontosságát. Szigorúan szólok rá, hogy az a kor elmúlt, és az igazságra vagyunk kíváncsiak. Ettől némileg megenyhül, de még mindig azzal a láthatatlan rémmel küzdve mondja tovább, valamivel halkabban:

– A román szembefordult a szövetségeseivel. Az oroszokkal paktált le. Így a frontvonal sokkal közelebb került hozzánk. Pár nap múlva már nyomultak is az oroszok. Édesapám a kertbe bunkert épített, oda bújtunk el. A szekerekre felrakta az értékesebb holmit, hogy ha menekülni kell, hát legyünk készen.

– Az oroszok kegyetlenek voltak. A fiatal lányokat megerőszakolták, azok korommal kenték be az arcukat, vagy öregasszonynak öltöztek, csak hogy ne bántsák őket. Voltak, akiket a kutakba rejtettek el. Nem mert senki szólni ellenük, mert azt agyonlőtték. A szomszédunkat is lelőtték. Az orosz követelte a csizmáját, de ő nem adta. Lelőtték, a csizmáit lerángatták, a halottat az árok szélén hagyták.

– A falubeliek állatait ették meg, folyton részegek voltak. Édesapámat nem bántották, mert tudott oroszul. Anyám és én főztünk, mostunk rájuk. Az iskolában voltak elszállásolva, nekem is oda kellett volna mennem takarítani. Nem mentem. Erre meg akartak ölni. Aztán apám a padláson rejtegetett minket, így többé nem láttam semmit. De még egy olyan életet nem szeretnék élni! – Lehajtja fejét, szokásához híven szaporán és aprókat bólogat.

Elgondolkodva folytatja:

– Amikor Dej vezette az országot, aránylag csend volt. Aztán eljött a kollektivizálás ideje is. Nagyapád nem akart részt venni benne, Atyhában bujkált. De itthon a párttagok addig vártak rá, amíg megérkezett, és kényszerítették, hogy álljon be ő is. Nem tehetett mást. De a pártba akkor sem állt be. Elvették mindenünket, úgy hagytak, mint az ujjam. Dolgozni kellett a kollektívben, 1 lej 50 bani volt egy napra a bér. De nagyapád akkor sem lett párttag, nem érdekelték a szankciók, úgyis eljárt a templomba is!

Elgondolkodom, és ismét megjelenik nagyapám: úgy, mint egy szegény, de becsületes ember, aki tudta, hogy a népet csak butítani és kizsákmányolni akarják. Többé már nem kérdezem a nagyanyámat.

Én beleszülettem a kommunizmusba. Mindenki Ceauºescut ünnepelte, mindenki fakutyavigyorral állt, és parancsszóra tapsolt. Nehéz csecsemőkorom volt: az alapvető élelmiszereket fejadagokra adták, anyám hosszú sorokat állt mindennap, hogy a napi porciót megkapjam. A nagyszüleim is segítettek, amivel tudtak: cukrot és egyéb élelmiszereket adtak nekem, hogy ne legyek a kórházak állandó lakója. És mindemellett a tejszükségletemet a nehezen beszerezhető tejporból elégíthettem ki. De mégis megmaradtam, megmaradtunk.

Aztán ’89-ben kitört az elégedetlenség, és a kommunizmusnak vége is lett. Állítólag. Ötéves voltam, amikor a tévében néztük az „el ºi ea” kivégzését. Ez az, amire emlékszem. A többi a szüleim keserűsége, nehézsége volt, az ő emlékeikben él mindaz, amit átéltem. Mind a gondok, mind az ünnepek. Mint gyereknek Ceauºescuról a szóbeszéd maradt meg számomra, amely szerint hamis azonosság alatt még él. Legyintünk.

Most demokráciában élünk, állítólag, mindenféle szabadság van. Harcolunk a magyarságunkért és azért, hogy a gerincünk egyenes maradjon. Vagy menekülünk Erdélyből. Választani is szabad: a bőröd vagy a gerinced marad meg.

Íme a 20. század: két világháború, világválság, hatalomváltások, az embereket gyilkolták, kihasználták, gyűlölték, elárulták, butították. A jelenben is rengeteg a panasz, a probléma, de ha nagyapáink életét megnézem, inkább hallgatok. Ha lehetőségem lenne, hogy a 20. század egy más szakában éljek, akkor is az ezredfordulót választanám. Hogy miért? Mert nem hullanak bombák, nem kell félnem embertelen katonáktól, nem kell éheznem, nem kell rettegnem a haláltáboroktól, mert magyar iskolába járhatok, mert körülöttem még magyarul beszélnek az emberek, mert fenyítések nélkül mehetek templomba, mert megírhatok egy effajta fogalmazványt, és mert még van reményem. Csupán ezért.

Fülöp Orsolya (II. díj)

XII.o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely (Parajd)