Néhai Blága Mózes emlékére

A kapu rozsdás és vaskos, valaha barna színe lehetett a kevés, még megmaradt, kopott festéknyomból ítélve. Szögesdrótok végig, amíg a szem ellát. A környezet iszonyú nyomorról és elmaradottságról árulkodik. Tükrözi az egész ország, az egész nép helyzetét. A háború nem tesz jót sem az oroszoknak, sem nekünk, senkinek. Egy háború sem lehet előnyös, ez sem az.

Időérzékemet elveszítettem, annyit tudok csak, hogy az idő ’44 januárja felé járhat. Kegyetlen az orosz tél.

Nem vagyok egyedül, csak ez tartja még bennem a lelket. Velem vannak a bajtársaim is, és persze a családom is, emlékeimben. Három gyönyörű szép lányom és a feleségem otthon várnak rám. Ha Isten is úgy akarja, még találkozhatom velük. Igen. A remény hal meg utoljára. A remény.

Egy öreg, rozzant teherautó rakterében ülünk. Egymáshoz bújva szorosan. Nem tudom, hogy a hideg vagy a félelem miatt, de jobb így. Egyenruháink cafatokban, vérrel és porral vegyülve lógnak a testünkön. Nem ettünk rendes ételt azóta, hogy besoroztak. De még élünk legalább. Sokan nem voltak ilyen szerencsések. Habár már nem tudom eldönteni, hogy halottnak jobb-e lenni vagy hadifogolynak. Elhessegetem magamtól a gondolatot. Nem leszek öngyilkos, a családomra gondolok, és arra, hogy kegyetlen az élet, de vigyázok rá, ameddig csak tudok, mert az enyém, és csak egy van belőle. Akarom még látni a szülőfalumat. Nem, nemcsak akarom, fogom még látni! Fogom!!!

A teherautó még várakozik egy kicsit, a sofőr a rongyos orosz katonákkal beszélget. Váltanak két mondatot, és nevetnek, majd egymásra néznek, és megint nevetnek. De látszik, hogy nem boldogságukban, nem. Éhesek, fáznak, de a szolgálatot teljesíteni kell. Félnek is, a dezertálást halállal büntetnék. Csak próbálnak valami színfoltot vinni a kopár tájba, a nyomott hangulatot megtörendő szándékkal. Ők nem tehetnek semmiről, a szolgálat az szolgálat. Nézem őket néhány percig, majd a teherautó lassan, vészjóslóan elindul. Kinyitották a kaput.

Lassan gördülünk be a tábor udvarára. Odabent, akárcsak a falakon kívül, az idő mintha megállt volna. Halott minden. A katonák fegyvereikkel hadonászva leszállítanak a teherautóról. Oroszul beszélnek, értem minden szavukat. Nem otthon, az iskolában tanultam. Hét osztályommal műveltnek számítok itt, de az orosz nyelv elsajátításához nem elég az iskola. A háború alatt tanultam meg oroszul, bárcsak ne kellett volna.

Elosztanak minket, barakkokba kísérnek. Sötét kis lyukak. Nem embernek való lakhelyek, ha egyáltalán lakhelynek lehet nevezni. A berendezés sem szívderítő, de vannak legalább ágyak, kemény vaságyak és lópokróc. Alvás. Kimerült vagyok, reménykedem, hogy hagyják majd a „vendéglátóim”, hogy pihenjünk egy keveset. Egyelőre hagyják. Mégsem jön a szememre álom. Félek. Sok szörnyűséget láttam a harctéren, de az ismeretlentől mindig fél az ember. Ettől rettegek, nem tudom, hogy mi lesz velem. Mikor lesz már vége az értelmetlen öldöklésnek, a háborúnak? Mikor térhetek végre vissza a családomhoz, a szeretteimhez, a szülőhelyemre? Ezek a gondolatok marcangolnak, ezek miatt forgolódom az ágyban. Felidézem utolsó találkozásomat a feleségemmel. Régen történt. A bevonulásom után néhány héttel láttam, azóta nem. Nagyon emlékezetes találkozás volt. Kápolnásfaluban táboroztunk egy istállószerűségben, amikor az ajtóban egy női árny jelent meg az éjszaka közepén. Rögtön tudtam, hogy a feleségem. Elmesélte, hogy azelőtt való nap sütött-főzött, majd este útra kelt az étellel, hogy éjjel az erdőben elgyalogoljon Homoródszent-mártonból. Nem tudta biztosra, hogy ott leszek, csak hallotta, hogy katonák táboroznak Kápolnásfaluban. És remélt. Felejthetetlen este volt. Az ételt közösen a társaimmal elfogyasztottuk, majd reggel gyalogosan a katonai menettel Udvarhelyig kísért. Elbúcsúztunk. Udvarhelyen találkoztunk először életünkben és ott is váltunk el, de remélem, nem utoljára láttam.

Már nem tudom, hogy álmodom-e, vagy még ébren vagyok.

A távolból kulcsok egymáshoz csapódása, zörgése hallatszik. Majd egyre közelebbről és közelebbről. Felvernek félálmomból.

Megkérdezi az illető, hogy mivel foglalkoztam, mielőtt behívtak a seregbe. Megmondom. Cipész vagyok, az apám is az volt, én is azt a szakmát tanultam. Volt egy takaros kis cipészműhelyem Brassó főterén. Jól éltem belőle a háború előtt, alkalmazottaim is voltak. Nem tudom, még megvan-e. Talán igen. Remélem, hogy amikor hazatérek, majd minden olyan lesz, mint régen. De túl sok a remélem és a talán. És kevés a biztos. Nagyon kevés.

Az elkövetkező időszak ilyen bizonytalanságban telik el. Reggelente korán költenek, és ennünk adnak. Amit kapunk, kevés, és nem is laktató. Étel. Nem találó szó. Amit elénk tesznek mocskos vödrökben és csebrekben, az inkább moslék. Pár napig ellenkezünk, nem akarjuk megenni. Majd néhány nap után egy falutársam feláll és rámutat az ételre. „Lehet, hogy pont attól fogunk meghalni, de ha nem eszünk, akkor biztosan meghalunk.” Odamegy, majd egymásután, anélkül, hogy belenézne a vederbe, nyeli el a hatalmas falatokat. Követjük a példáját. Néhányan hánynak, de muszáj megszokniuk, ha haza akarnak valaha kerülni. Bármilyen étel jobb, mint a semmi.

Dolgoztatnak is minket rendesen, hogy valami hasznuk is legyen belőlünk. Akinek szerencséje van, nem kap nehéz fizikai munkát, de sokan nem ússzák meg. Én a szerencsések közé tartozom, tanult szakmámban dolgozom, cipészkedem és szíjgyártással foglalkozom a fogolytáborban. Robotolás, de másnak még ilyen szerencséje sincs.

Hosszú hónapok telnek el így, semmi sem változik. Közben sorban halnak meg az ismerősök, a bajtársak. Akikkel együtt érkeztem, és akik már sosem fognak hazatérni. Én mindig reménykedem, hiszen a remény hal meg utoljára. A remény. Fogom még látni a gyermekeimet!

Néha megengedik, hogy levelet írjunk. De nem lehet mindent megírni. A helységről, ahol tartanak, az oroszokról és a hadseregükről, hadititkokról nem szabad írni. A leveleket cenzúrázzák. Én, mielőtt otthonról elindultam, megegyeztem a feleségemmel, hogy mindig fogja tudni, hol vagyok. A leveleimben majd, amiket kapni fog, a mondatokat kisbetűkkel fogom kezdeni. Csak néhány szót kezdek nagybetűvel. Ha ezeket a nagybetűket összeolvassa, megtudja, hogy honnan írok. Remélem, nem jönnek majd rá az oroszok.

Egyre nehezebben bírom a rabságot. Le vagyok gyengülve. Nagyon rosszul érzem magam. Ha nem engednek el rövid időn belül, érzem, hogy én is itt fogok majd meghalni.

De a háború a vége felé közeledik. Azt híresztelik, hogy az oroszok már Német-országban vannak. A történelem ismétli önmagát. A magyarok megint rossz oldalra álltak. Ha vége lesz ennek az egésznek, mihamarabb haza szeretnék kerülni. Otthon vár a család. Remélem, minden olyan lesz, mint régen. Mint a háború előtt. Látni fogom még a családom. Remélem.

De dédnagyapám sosem tért haza. Meghalt a hadifogságban. Meghalt, akárcsak a remény. De a nagymamám és a testvérei sosem adták fel. Ahányszor megcsillant egy halvány reménysugár, hogy hadifoglyok szabadulnak, mindig várták édesapjukat. Dédi még az öltönyét is kitisztította, hogy mire dédnagyapám hazatér, tudja felvenni. De nem jött. Egyedül kellett gondoznia, felnevelnie, taníttatnia a három lányát. Nem volt könnyű időszak. Nehéz életük volt, és sokat nélkülöztek, de mindhárman emberré váltak.

A lányoknak az emléken kívül apjukból csak egy név maradt a homoródszent-mártoni református templom falán, a háborúban eltűntek emlékére állított táblán.

A magyar államnak sok-sok évvel az események után eszébe jutott, hogy tegyen valamit a háborúban elesettek családjaiért. Ez a kárpótlás nagyon kevéske volt, és későn érkezett. De bármekkora összegről lett volna szó, úgysem kárpótolhat a pénz emberéleteket, keserves özvegységet, meglopott gyermekkorokat. Sok lett a csonka család és árva gyermek a háború után.

A háború soha nem használ senkinek. A háborúknak nincsenek nyertesei, csak vesztesei. Vesztesek...

Bálint Tamás (III. díj)

XI.o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely