„…hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról én nem tehetek.”

Korról korra és korszakról korszakra furcsán újul ki a magárahagyatottság érzése, egyre modernebb és újabb a magány. Jó és nagyszerű szidni a társadalmat, az országot, a románokat s a magyarokat, mindent. Divat újonnan meghazudtolni emberi mivoltunkat, sérteni Istentől eredő és meg nem tagadható jogainkat, tűrni azt, ami már nem tűrhető. És nemcsak tűrni, de kéjelegni a szörnyűségeken. Avagy öregesen ingatjuk a fejünket: „Ej, ej, hová süllyedt a világ!” Igen, ide süllyedt, mert engedtük. Tőből ki kell tépni mindent, ami nem emberhez méltó. Újonnan azt is lehet, hogy utánunk kiáltsanak az utcán: „Suntem în România, vorbiþi româneºte!” Kötekedő és fölényes kiáltás. És milyen kár, hogy a józan ész ilyenkor nem engedi meg, hogy a dühnek szabad utat engedve megmondhassuk, elmondhassuk, hogy igen, büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, és boldog vagyok, hogy van, akihez magyarul szólhatok, és magyarul válaszolnak…

Visszatér immár Ady egyik domináns érzése, az otthonos otthontalanság, otthontalan otthonosság kettőssége. S mi lesz a visszafojtott, félútján megtorpant dühből? Dacos büszkeség, nyakas magyarságtudat és egy csöppnyi összetartás. Mert kénytelenek vagyunk összetartani. Mert összehoz a muszáj is.

Kevesen értenek meg, nagyon kevesen. Sokkal kínzóbb sok-sok ember közt magányosnak lenni, mint egyedül. Mert ezek a szakadékok láthatatlanok, és nagyon nehéz föléjük hidat építeni.

Mit jelenthet egy város? Néhány embert, aki körülöttem él, akit mellém rendelt a sors. Aki lát és hall engem… Azért vannak olyan kevesen, mert mindenkinek jól megtanították, hogy a kötelesség az első, csak utána a többi. Ezzel nem is lenne gond, csak azzal van gond, hogy mit takar a „kötelesség” fogalma. Az első számú kötelesség nem embernek lenni, hanem az iskola, a jegyek, a munkahely, a megélhetés stb. Hogyan lehetne így otthon lenni? Hogyan lehetne így otthon lenni, amikor az életcélok annyira kiürültek?… Az eszközök célokká lettek, az igazi célok pedig megszűntek. Az otthonossághoz kell bizonyos egyetértés, elvi közösség azokkal, akik mellett élek.

És máris parányivá szűkült a kör, néhány ember maradt csak, akit említhetnék… Kiközösítettség… hál’ istennek, hogy ezt sokszor el lehet felejteni, úgy tudok élni, mintha ez nem így lenne. Mintha barátok vennének körül, nem csupán emberek. Talán én vagyok a hibás azért, mert más elvek alapján élek, mint a társaim. Ha már merek másként gondolkodni, nem szabad csodálkoznom azon, ha nem értenek. Ezen már az Isten sem segíthet…

Hát ki él ezen a földön, ha nem mi? Ki változtathatna csörtetésünk irányán, ha nem mi? Igen, csörtetünk, akár az állatok, csak mi lefelé a pokol lajtorjáján, s diadalmasan üvöltözünk, akár a pribékcsordák.

„…hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok.” Épp csak nincs hazám, bajtársaim és hitem. Ezek hiányoznak. Mert itthon küldenek haza, otthon pedig küldenek vissza. Tehát „bozgor”, hazátlan vagyok. Igen, bűnhődjek, hogy ide mertem születni. Bajtárs? Előbb talán csak a baj, s ha baj van, akkor már alig akad társ, tehát nagyrészt ez egy egészen művészi paradoxon. És a hit? Hát ez már nagyon nehéz. Hisz ugye minden relatív, és persze az Istent is elrelativizáltuk… Pedig talán ezt az egyet nem lett volna szabad…

Keressük ugye a bűnbakot. Ki a tettes, ki a hibás? Kollektív bűn. A kereszt ezerfelé törik, s az az apró forgács, ami mindenkire jut, már nem jelent semmit.

„Én nem tehetek semmit”, ez a szlogen. Márpedig a semmi nem létezik, elvégre „ha nincsen semmi, mit beszéljünk erről úgy, mintha volna? Ha pedig van valami, akkor vagy keletkezik, vagy attól kell keletkeznie, ami van, vagy attól, ami nincs. De a nemlétezőből nem is keletkezhet semmi létező…” (Melisszosz)

Tehát tehetünk valamit. Csak előbb be kellene látni, hogy ez így nem lesz jó. Talán valaki észrevette már, hogy ez így nem jó? Vagy már annyira megszoktuk a gondolatot, hogy szépen tapossuk tovább, még beljebb a gyémántot a sárba, s közben simogatjuk a kígyó nyákos testét, ahelyett hogy azt tapossuk el. Üveges tudósszemekkel figyeljük, ahogy kúszik fel a testünkön, tanulmányozzuk, és statisztikát készítünk… ha annyi meg annyi évig élünk még, elérhetjük azt, és persze minden hatodik másodpercben meghal valaki… milyen kínos, ugye?

Szóval ahelyett, hogy levetnénk egy egyszerű, spontán emberi mozdulattal a ránk akaszkodót, tanulmányozzuk és méregetjük, egészen addig, míg össze nem roppant.

Létezhet egy világ, egy tökéletesen otthonos világ, ahol megtalálhatom a harmóniát, de meg kell alkotnom magamnak. Élnie kell ennek a világnak, s ha igazán akarom, megtalálhatom a foszlányait ebben a tárgyi világban. S ha a foszlányok már elegen vannak, talán körbe-körbe táncolva, forogva-pörögve egésznek, igazinak tűnhetnek…

Szúrós, hegyes és nyirkos ez a város. Csak a fák, a parkok és néhány puha-meleg szoba tűnhet kerekdednek és otthonosnak. Mindennek a pragmatikai oldalát fejlesztik a csillagokig, de így csak teli leszünk irodákkal és hivatalokkal. Kell egy-két gyertya és örömbarna szín a szobába, ahol ódon bútorok és falak között talán vissza-beszakadhatunk egy olyan világba, ahol az otthon szentélye sérthetetlen és szent volt. Ahol a szeretők belebámultak a kandallóban pattogó szikrákba, és csendesen és nagyon őszintén élhettek. Sajnáljuk a verejtéket a favágástól, de így ki is zárjuk azt a rejtelmes tüzet, amit bámulhatunk esténként. A központi fűtésnek nincs romantikája, mint az élő-eleven tűznek. Az ultra-extra-modern házakban csak tunyaság és gombok vannak. Egyszer talán egy ilyen gombnyomásra fogunk mind meghalni…

Milyen kár, hogy a tündérek és manók kihaltak, a mesék pedig elvéreztek a gépesítés sortüzében. Milyen kár, hogy egy-egy ember gyerekes játékossága bűn, és milyen kár, hogy elfelejtettünk mindent Meseországról. Pedig valószínű, hogy egy olyan világban minden sokkal jobb lenne. Talán ez az elsődleges terv, ami alapján megterveztettünk. De igyekeztünk önzésünk és lustaságunk szerint alakítani mindent, s ezen az úton jutottunk el idáig.

Szerintem ez így nem jó! Sőt az is lehet, hogy az előbbi mondataim naivnak és gyermetegnek tűnnek, de gondoljunk csak bele. Ha egyszer végre ebben a világban a jó győzne. Ha egyszer végre mindenhol megvetné lábait a szépség és egyszerűség… Degenerálódás lenne ez és visszafejlődés? Vagy csupáncsak minden lehetőség megadatna arra, hogy az emberek önmagukban megkeressék a lényeget, őszinték legyenek, és játéknak lássák mindazt, ami tényleg csak játék? Komolykodó bohócokból áll a világ, akik nem hiszik el magukról, hogy csak nevetni lehet rajtuk, és zokon veszik az egészséges jókedvet.

Mi a legvégső célja a haladásnak, és egyáltalán valamelyik tudós vagy felfedező tudja, hogy mit keres? Nekem támogatnom kell e haladást? Nem lehetne valahogyan leegyszerűsíteni a tényeket, és egyszerűen csak megváltozni?

Nem. Nem lehet megváltozni, és nem lehet megváltani a világot. Tehát itt és valahogy kell élnem. Túlélnem, megélnem, felélnem, elélnem, végigélnem, újraélnem, átélnem vagy egyszerűen csak élnem, ez a mindennapok színeitől függ.

Tehát mégiscsak kell egy hely, amit hazámnak nevezhetek, egy ember, aki a bajtársam, és kell valami, amiben higgyek.

Kell föld a lábaim alá, amiről nem küldenek el, egy ember mellém, aki magyarul szól, és egy Isten fölém, aki létezik és él. Teremtettem egy világot magam köré. Csodálatos az ember, nem?

Mégiscsak csodálatos, és mégiscsak létezni akar. Ez a mégiscsak olyan, mint Ady „csakazértis”-e, Ibsen „éppen ellenkezőleg”-e, és folytathatnám.

Mert ez marad az embernek. Konok és visszacsukló „akkor is, ha nem”. Mert életre kelthetjük az igent, az életigenlést, amivel megalkothatjuk a nagy művet, vagy megtalálhatjuk a helyünket, ahogyan egy hang megtalálja helyét a szólamok között, és megszületik a tiszta összhang.

Hiszem azt, hogy senki sem született fölöslegesen, mindenkinek helye van ezen a földön, de neki kell megtalálnia azt, hogy hová tartozik.

Emberek, akkor is élni kell! Győzni kell, nem elvérezni a csatamezőn. Felelős vagyok a saját halálomért, ugyanis:

„A háborúban nincsenek ártatlan áldozatok.” (Jules Romains)

Mazurek Andrea Janka (III.díj)

XII.o., Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Szatmárnémeti