A 20. század háborúk, gazdasági fellendülések és válságok, diktátumok időszaka. Mesterséges határvonalak és politikai érdekek miatt gyökeret vesztett népek és nyelvek összekuszált forgataga. Az identitás bátor vállalása, az etnikai hovatartozás kinyilvánítása nem mindig járt megtorlás nélkül. A nagypolitika sohasem törődött az egyén sorsával.

Anyám nagyszülei Tasnádon születtek, őseik is ott éltek, szőlőtermesztéssel foglalkoztak. Dédnagyapám sváb származású volt, műasztalos, mondhatnám művész. 1896-ban született, mindkét világháborút megjárta, korán meg is halt, nem is ismertem.

Dédnagyanyám színmagyar volt, büszkén vallotta magyarságát, elvből nem tanult meg soha románul. Ő is korán elment, nem is csoda, hiszen átélte, ami a legrosszabb lehet egy anyának. 1945-ben, mikor már tizenhét éve Brassóban éltek, házat építettek, és négy gyermekük volt, egyszer csak, egy decemberi napon megállt a házuk előtt egy kamion, az orosz katonák kiszálltak, és azt parancsolták, hogy két órán belül a három nagyobbik gyermek, tizenhat, tizennyolc és huszonegy évesek, csomagoljanak, és indulás. Azt sem mondták, hogy hová viszik őket, a gépfegyveres oroszokkal nem lehetett szót érteni. Elvitték a gyermekeket. Öt évig Oroszországban, a Dombász vidékén lágerben voltak, és szénbányában dolgoztak. A legnagyobbik soha nem tért haza, állítólag meg akart szökni, és lelőtték, azt sem tudjuk, hogy hol van a sírja. Négy évig a szülők, mármint az én dédszüleim nem tudtak semmit az elhurcolt gyerekekről. Utolsó évben a Vöröskereszten keresztül megtudták, hogy élnek.

Ártatlanok voltak, politikáról fogalmuk sem volt, de mert a nevük német volt, így erre fogták, hogy ezért vitték el őket.

A sztálini rezsim alatt több ártatlant vittek el, mint Hitler idejében. Hogy mi mindent szenvedtek, azt sokan el sem tudják képzelni.

Anyai nagyanyám, egyik a három elhurcolt gyermekből, akkor tizennyolc éves volt. Egyike volt azon erőseknek, akik túlélték, nem szívesen mesélt a borzalmakról. Igyekezett mindent a feledés leple alá rejteni. Csak olyankor emlegette az oroszországi éhezéseket, fázásokat, amikor anyámék kényeskedtek, válogattak, olyankor mondogatta: – Bezzeg mi Oroszországban megettük volna ezt vagy azt, csak nem volt. Gondoljátok csak el, heten aludtunk egy deszkapriccsen, fűtetlen lágerekben, reggelre a takarónkon hó volt, és milyen volt, amikor gépfegyverekkel kísérnek a nagy hófúvásban a bányáig.

Bizony nem nagyon panaszkodhattak és kényeskedhettek a gyerekek, anyám, nagynéném és aztán mi, unokák.

Anyai nagyapám sokat mesél az oroszországi dolgokról. Tőle tudom, hogyan fejtették annak idején, néha hason fekve, csuromvizesen az antracitot, mi az, hogy kolhoz. Hogyan készítettek a meghalt társaknak koporsót. Hogyan tanult meg oroszul, nemcsak beszélni, hanem írni, olvasni is. Rengeteg orosz éneket tud még most is, és sok vidám történetet mesél. Talán ez volt a túlélés esélye, hogy akkor nem keseredett el, megőrizte az optimizmusát. Megküzdött minden falat kenyérért. Felismerte az egyszerű orosz ember jóságát. Nem tévesztette össze a politika megnyilvánulásait a néppel. Nem alakult ki benne fajgyűlölet, nacionalizmus. Meg is írta emlékeit egy kb. 300 oldalas könyvben. Ebből a könyvből csak két példány van: egy nála és egy nálunk. Jó volna kiadni. Mondhatnám, legalább olyan jól ír, mint Kertész Imre. Kár, hogy mások nem olvashatják, csak mi, a család.

Nagyapám is a neve miatt került Oroszországba. Az ő családjuk Nagyváradon élt. Dédnagyapja osztrák volt, Szaniszló püspökkel került Váradra. Dédnagyanyja szudétanémet volt, köznemesi származású. Mindkettő tudott tótul is és magyarul is. Gazdagok voltak, több házuk volt. Imádták az irodalmat, a színházat. Nagyváradon szépen teljesen elmagyarosodtak. És ezért került az én nagyapám is 1945-ben lágerbe, Oroszországba, ahol aztán a sors úgy hozta, hogy megismerte nagyanyámat. 1950-ben, amikor hazatértek, összeházasodtak. A hazafelé tartó vonaton az oroszok felajánlották nekik, hogy Németországba menjenek. De ők alig várták, hogy hazajöhessenek, ahol a háború utáni nehéz évek következtek. Házat építettek, két gyermeket és három unokát felneveltek. Sajnos Nagymama már csak az emlékeinkben él.

Anyám mindig azt mondja, hogy a szülei szerelmében van valami romantikus, illetve regénybe illő. El kell képzelni két fiatalt, több ezer kilométerre a civilizációtól, három éve a pokol kínjait szenvedik, semmijük sincs a napi szűkös ételadagon és a pufajkán kívül. Megismerkednek és megszeretik egymást. Nincsenek a megszokott kellékek: családi háttér, társaság, szórakozóhelyek. Nem tudnak egymásról semmit. Nincs jövő, nincs múlt. Ott csak maga az ember volt, de az teljes egészében, minden külsőségektől megfosztva.

Anyám irodalmár, látszik. Mindent kielemez, felbont és újra összerak. Őt sem kímélte a rendszer, mármint a kommunista diktatúra. Francia–német szakosként kitűnő eredményekkel végzett 1980-ban Kolozsváron. A kényszerkihelyezések miatt az akkor felkínált „legjobb” helyet kapta egy székely faluban. Megtanulta, hogyan kell mosztoskályhával fűteni a szűkös albérleti szobában. Az akkor szokásos villanyspórlás miatt néha napokig csak petróleumlámpa mellett lehetett olvasni. Szülőktől, barátoktól távol és a nagyváros kultúrájától teljesen elzárva. A napi néhány szál fa csak arra volt jó, hogy a füstje keveredjen az istállószaggal, amit a tanulók hoztak ruháikban, gumicsizmáikban. Lassan megszokta, elfogadta ezt a világot. Dolgos, egyszerű emberek laktak a faluban, és Anyám megismerte a székely nép gondolkodását, nyelvét. Őszinte emberi kapcsolatokat alakított ki. Megszerette az embereket. Most is, ha népszokásokról, nyelvjárásról van szó, vagy akár iskolai dolgozatban hagyományokról kell írnom, mindig innen ihletődünk. Ez most már a mi falunk. Ez a vidék teljesen befogadott, itt vagyunk itthon. Anyám sem vágyódik már vissza Brassóba.

Apámat is itt ismerte meg, aki székely, de Bukarestben nőtt fel. Összeházasodtak, és 1985-ben beköltöztek Csíkszeredába. Anyám még öt évig ingázott a falujába.

1987-ben születtem, itt élek Csíkszeredában. Otthon érzem magam a város minden zugában. Valahogy bennem egyesültek a szálak, a sokféle genetikai, kulturális örökség. Zenével foglalkozom és nyelvészettel. Több hangszeren játszom, kedvencem a klasszikus gitár. Több nyelvet tudok, tanulok. Összehasonlítom őket. Sok érdekes dologra rájöttem.

Sok embert ismerek, főleg művészeket. Úgy érzem, összetartozunk, anélkül hogy ezt valaha így megbeszéltük volna, érzem rajtuk, hogy a zenén keresztül egy nagy közösséghez tartozunk. Sokszor fellépünk együtt egyházi, városi ünnepekkor, vagy amikor csak egyszerűen kedvünk van muzsikálni.

Az utóbbi években kezdett a város kulturális szempontból fellendülni, színház, előadások, koncertek.

Szerintem a vidékfejlesztés terén a kultúrára kellene továbbra is hangsúlyt fektetni. A fejlett kultúrájú város majd ide csalogatná a befektetőket, és gazdaságilag is fejlődne. Többen éreznék magukat itthon ebben a környezetben. A fiatalok nem vágyódnának máshová.

Hogy milyen perspektívái vannak egy itteni fiatalnak?

Mi, akik a Márton Áron Gimnáziumban tanulhatunk, szerencséseknek érezzük magunkat. Komoly munka folyik, sokat tanulunk, tanáraink csiszolják az eszünket. A szellemi útravalóval nem lesz gond, sokan vagy majdnem mindenki tovább fog tanulni, mint ahogy az előző évfolyamok is megállták helyüket az egyetemi felvételiken.

Az egyetem elvégzése után lesz nagyobb a gond, hogy ki hol fog dolgozni, mennyire fogja itthon érezni magát. Szeretnénk szépen élni. A munkahelykínálat viszont elég szerény. Sokan azt gondolják, hogy csak anyagi bőségben lehet jól élni. És így is fogalmaznak: jól. Tehát jólétben. Arra, hogy szépen, kevesen gondolnak. Pedig a legzordabb körülmények között is lehet szépen élni. Ezt tanultam én a családomtól.

Családunk sok mindent átélt, a tasnádi szőlősökből, a nagyváradi házakból semmi sem maradt. Elsodorták a történelem hullámai. Átélték és túlélték. Soha nem veszítették el a reményt. Szorgalmasan mindig elölről kezdték.