Elmentében a szoknyán még

igazít egyet: fátyolos

szárnyai lomha légörvényt

kevernek, hol hozzáér a

csendhez, a lépcsőház hámló

plafonjáról pipacsszirmok

peregnek, nyomában neon

berreg s cinkosan hunyorog,

mint ki nagy titkot lesett meg...

A legkisebb fiú nyirkos

lepedők közt ébred: súlyos,

sötét álmokat görgetett

ágya fölébe a végzet:

mozdulatai kapkodók,

fémes forgácsokra hullnak

körötte az ébredező

fények – az útra pogácsát

gyúr zsebébe, nyeregbe már!

Csak ki izzó parázson jár,

érezhetett lábaiban

ily sietséget, amellyel ő

igyekezett a kacagó

sorssal farkasszemet nézni,

versét pimaszul arcába

kiáltani, duellumra

hívni összes szörnyét, ifjan,

erősen, akár az élet.

Ám végül elkeveredtek

a színek s puha szirmain

az éjnek csak egy vers maradt

– nincs más földi álom, melyért

élni, meghalni érdemes –

hisz a tudatlan boldogság

ágyát álnokság veti meg

s vizes lepedőt tíz kézzel

húzna rád e szép új világ...

És ekkor egy elfelejtett

versben különös lányra lelt:

nevetése akár a fény

terjedt s egész lénye betelt

lágy zsongással, suttogással,

hulló szirom-suhogással

s érezte a vég fátyolos

szárnyait, hűs leheletét:

elmentében a szoknyán még