Suba Endre IX.o., Nyárádszeredai Elméleti Líceum, Nyárádszereda

„Az iskolában ötvenen is voltunk. A tanító sorban kiállított a térképhez, úgy kérdezte fel a leckét. Aki nem tudta, az nem kerülte el a verést a nádpálcával vagy a fahasábbal. Verték a gyermekeket, másképp nem lehetett rendet tartani. Féltünk a tanítótól, én még szuszogni sem mertem, ha közeledett felém. Hozzám, igaz, sohase nyúlt. Én jó tanuló voltam.”

Gyermekkoruk közel sem volt olyan könnyű és anyagiakban bőséges, mint a mai gyermekeké. Ezt nem győzik elégszer hangsúlyozni. Nagyanyám iskolás leányka volt, amikor Vulkánban bányászkodó rokonai bolti bugyigót hoztak neki ajándékba. Az akkor érzett öröm rezgése máig gyűrűzik. Elbeszélése szerint csóré lábszárral szánkóztak, a lányok csupán kis hárászkendőt viseltek, mégsem voltak annyit betegek, mint a mai gyerekek. (…)

A faluban létező 2–3 rádiót hallgatta kicsi-nagy, s követte nagy érdeklődéssel a politikai élet változásait. „Rádiójuk csak a nagygazdáknak volt, s azt pénzért lehetett hallgatni, de alig lehetett valamit hallani, úgy recsegett.” A területfoglaló magyar katonákat kimondhatatlan lelkesedéssel fogadták nagyanyámék, Marosvásárhelyen a főtéren táncoltak a honvédekkel.

A magyar világ nem sok jót hozott, az üzletekből hamar eltűnt minden, nagyanyám elbeszélése szerint foltos ruhákban jártak, a férfiak gyolcs híján csepűingben, csepűgatyában. A falu két hétre harctérré változott. A kertekben bunkereket ástak, ott szorult össze a rettegő szomszédság, az egyik fiatalasszony az oroszok ottléte alatt adott életet gyermekének.

Dávid Anna XII.o., Bolyai Farkas Líceum, Marosvásárhely

„Az amszterdami olimpiai stadion versenyzők számára fenntartott tribünjén… egy délután három mikós diák ölelkezett össze könnyes szemmel… és Dávid Jóska, a Kolozsvári Atlétikai Club tagja…” (Háromszék, 1997. december 8.) E cikk olvasása után tudatosodott bennem, honnan is származom, kik is az őseim, pontosabban a dédnagyapám. Az újságcikkből még megtudtam néhány fontos mozzanatot életéről, viszont természetesen ez jóval kevesebb volt annál, mint amit tudni szerettem volna róla. (…)

1927-ben házasodtak össze. ’28-ban hazavitte feleségét Zalánba, hogy szüljön, ezalatt ment ki az amszterdami olimpiára. Legjobb barátjával és sporttársával, Péter Lászlóval mentek ki, egy bukaresti kísérővel, aki vitte azt a pénzt, amit a kisemberek támogatásával összegyűjtött a KAC. Útközben meglátták Párizst, Bécset, de Amszterdamban már kísérő és pénz nélkül maradtak magukra. Nagy nehezen kaptak ketten egy ágyat, sajnos az élelmezésüket nem rendezte senki. Ilyen körülmények között nem érhettek el kimagasló eredményeket, de legalább látták a nagyvilágot. Ezalatt megszületett nagytatám, az ifjabb Dávid József. (…)

Zalánban temették el, két tujafa jelzi sírhelyét, s azt, hogy sokfele járt a világban, de hazatért szülőföldjére mindenünnen, hisz akár a tuja, nem székelyföldi növény, idegenből került ide, de meghonosodott.

„Semper Bonus Omni Bus”– áll a zaláni ház székelykapuján, amit már nekem is volt szerencsém látni. Pár évvel ezelőtt a nagyszüleim és szüleim, jutalmazva érdeklődésemet, elvittek Zalánba. A hely s a ház, ahol dédapám leélte életét, szinte sugározta becsületességét, emberségét és nyugodtságát… Habár ötéves voltam, mikor meghalt, sajnos nem tudom felidézni emlékezetemben daliás alakját, de nagyon örvendek, hogy „emlékezhetek” RÁ.

Sándor Emőke Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely

Régen tudták, hogy a gyapjú az gyapjú, s azt ha türelmesen megmossák, megtépik, megfonják, akkor jó meleg ruhákat tudnak belőle varrni. Nemhiába átkozódtak, hogy „Orsó, guzsaly, matóla, veszett volna pokolba!”

A nyáron én is belekóstolhattam az élet „habos” oldalába: megtanultam ezen „átkozott” műveletek sokaságát. Kendernyővésben s annak előkészítésének hosszas folyamatában ugyan nem volt részem, de a gyapjú csínját-bínját annál jobban megismerhettem. Kis „felfedezéseim” tették feledhetetlenné számomra azt a meghitt hangulatot, mely akkor körülzsongott. Elnéztem, hogy nagymamám öreg, bütykös kezében milyen hihetetlen gyorsasággal pörög az orsó, milyen ügyesen tekeredik a vékony gyapjúfonál. Időnként az öreg szempárban felcsillan a visszaemlékezés fénye, akaratlanul is előtörnek a régi emlékek. Talán a fonóban levő legény arca csillan fel, aki csókért adta vissza a leejtett orsót, talán a téli estéken való danolgatások meghitt hangulata idéződött fel a megfáradt elmében. Ki tudja? Én csak találgathatok.

A régi mesterségeket ma számos hagyományőrző táborban tanítják az utókornak, hogy azok idővel ne menjenek feledésbe. De mi lesz később? A jövőben is ilyen értékesek lesznek a régi dolgok? Akkor is fognak gondolni a hagyományőrzésre? Lehetséges, hogy igen, de az egyre rohanó világ mindjobban ki fogja szorítani hétköznapjainkból a hagyományok fenntartására szánt időt, és ennél még rosszabb a gyors fejlődés, amely már csak erőteljesebb lesz, s ennek következtében az embereknek nem lesz szüksége saját kezűleg elkészített dolgokra. Senki nem fog órákon keresztül bíbelődni egy bútordarab megfestésével, ha azt készen is meg tudja vásárolni.

Kiss Réka Leőwey Klára Gimnázium, Pécs (Komló), Magyarország

Visszamenőleg a 20. századból négy korszakot különböztettem meg: a két világháború közötti időszakot, a II. világháborút és az utána következő időszakot, az ‘56-os forradalmat és az utána következő időszakot és végül a ‘89–‘99-ig terjedő időszakot. (…)

Az iskolai rendszer is megváltozott. Aki rendszerpárti volt, külön bánásmódban részesült. Apukám tízéves koráig kisdobos, tizennégy éves koráig úttörő, aztán KISZ-tag, majd párttag lett. Aki közéjük tartozott, mehetett ingyen nyári táborokba, jobban támogatták őket. Továbbtanulni csak a szovjet egyetemekre lehetett menni. A kötelező nyelv az orosz volt. Nem voltak az iskolák olyan jól felszereltek, nem voltak számítógépek, sem mobiltelefonok. (…)

Nem volt szabad sajtó, nem voltak anyaotthonok, hajléktalanok, mert mindenkinek dolgoznia kellett. A Magyar Nemzeti Banktól vehettek fel hitelt, mivel kicsi volt a pénz vásárlóértéke, és a maihoz képest kevés volt a fizetés, de mégis sokat ért, így a hitelösszegek reálisak voltak. Anyukámék így könnyebben tudtak lakásvásárlási hitelt felvenni.  (…)

Az Európai Unió megalakulása után sok nyugati ország csatlakozik hozzá. Ma már Magyarország is ezt tűzte ki célul. Felismerte a problémát, és a kormány úgy gondolja, hogy így nagy támogatást kapna, és így megoldaná a rendszerváltás utáni gazdasági válságot. Több munkalehetőség lenne. Az ország úgy döntött, hogy lépjünk be az EU-ba. Pedig sok család, köztük az enyém is úgy gondolja, hogy a szocializmus idején sokkal jobb volt minden. Anyukám nem aggódna annyira, ha este későn mennék haza, több lehetőségük lenne, a munkahelyi problémák (pénzproblémák) megoldódnának. Nem tehetnék meg, hogy a ledolgozott hónap bérét két hónapra rá fizetnék ki, mint apukám munkahelyének esetében. És nem lenne akkora követelmény az iskolákban.

Egyszóval, szerintem és a családom szerint a 20. században a legjobb időszak az ő szemszögükből a szocializmus időszaka volt. Valószínű, hogy hasonlóan vélekedik az ország, ha az MSZP-t választotta kormányra a 2002-es választásokon.

Kozma Kati

VI.o., Nicolae Titulescu Általános Iskola, Kolozsvár

Nagymamám tizenkilenc éves korában (1944 áprilisában) internátusban lakott, a Kecskeméti Református Felekezeti Iskolában. Nem sokat tudott a háborúról, szinte nem is érezte, hogy az van, hiszen az iskola területét csak vasárnap délután, akkor is csak felügyelet alatt hagyhatták el.

Az internátus napirendje:

6.00 – ébresztő, mosakodás

7.00 – reggeli

7.30 – karének

8.00 – tanítás

14.00 – ebéd

16.00 – ig szabadidő

16.00 – tanulás

18.00 – 19.00-ig szabadidő

19.00 – vacsora, amit áhítattal fejeztek be

20.00 – a tornateremben tornászni lehetett

22.00 – lámpaoltás (...)

Egyszer nagymamám jelentkezett a Munkaközvetítő Hivatalnál, mert munkát akart keresni. Türingiában egy gyógyszertárban kapott laboráns beosztást, ami egy kicsit sértette az önérzetét. Egy kis szoba takarítását bízták rá, amit hidegben, nyári ruhában kezdett el. A kályhapucolás volt az első, aztán ablaktisztítás, súrolás. A németek nem voltak hozzászokva az alapos takarításhoz, meghatódva vették át a szobát, úgy, hogy nagymamámból is eltűnt a keserűség. Ez csak akkor újult fel, amikor a szennyeskosarakat végigtolta a városon a mosodába. (...)

Konsza Júlia-Johanna

X.o., Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola, Barót (Nagybacon)

Nagybacon feldúlt területein német katonák bujkáltak az oroszok elől. A németek bementek az emberek házaiba, hogy búvóhelyet találjanak. Nagyanyóék nagyon megijedtek, de a német katona megpróbálta kézzel-lábbal megmagyarázni, hogy nem akarja őket bántani, csak búvóhelyet keresnek, bujdosnak az oroszok elől. Nagyanyóék aztán enniük adtak, s feltarisznyálták őket, amennyi jutott abból a kevéske élelemből. A németek a mezőn is próbáltak közeledni az emberekhez élelemért. (...)

1948–49-ben beáll a kommunizmus időszaka. A nagyszülők elmondásai szerint a kommunizmusban vót jó es, rossz es, de többnyire rossz. „Mindent elvett a szegény embertől.” (...)

Felsóhajtva azt mondják: „Talán az vót benne a jó, hogy minden hétvégén bált rendeztek, vagy kirándulni vittek münköt, s a hangulat jó vót. Mint fiatalok táncoltunk, munkahely vót, gyárak épültek, velünk s az új generációval elhitették, hogy ez a legjobb korszak. Mű biza elhittük a hazugságokot.

Énekeltünk olyan éneket, hogy:

Fel, fel, ti rabjai a földnek,

Fel, fel, te éhes proletár,

A győzelem napjai jönnek,

Rabságunknak vége már.”

A kommunizmus vége eltorzult eszmévé vált, bekövetkeztek a falurombolások, aztán a kommunista párt megszüntetése. (...)

A mai korszak legalább melegebb és biztatóbb, de az is elképzelhető, nincs meg már az a szükséglet, ami az elmúlt korszakban volt. Az emberek megszokták, hogy mindig más parancsolt, és ennek a hatása nyíltan mutatkozik még most is. Várják a parancsot, várják az irányítást. Meg sem próbálnak azért tenni valamit, hogy jobb legyen, egyszerűen nem tudnak önállóan gondolkodni.

Talán megviselte őket az, hogy annyi mindenen keresztülmentek, s nincs már több erejük dolgozni vagy gondolkodni. Néhányan még folytatják a gazdaságot, beletörődtek a sorsukba, és nem is él bennük az, hogy valamit változtatni kellene. Itt Erdővidéken egyre kilátástalanabb a helyzet, nincs munkalehetőség, szaporodik a kivándorlások száma, s egyre inkább kiöregednek a környező falvak. S nekünk mégis itt kell élnünk, ilyen körülmények között, talán melegebb, igen, melegebb ez a korszak, de mindig csatlakozik valami olyasmi is mellé, ami kilátástalanná teszi ezt a melegséget!

Jankó Melánia

Leöwey Klára Líceum, Hosszúmező

1985-ben születtem, a kommunizmus ekkor járt a vége felé. Ez volt már a legrosszabb időszak. Az élelmiszert rációra adták az embereknek, és ez olyan kevés volt, hogy nemhogy egy hónapra, egy hétre nem volt elegendő. (...)

A helyzet 1989-ben vált a legrosszabbá, de szerencsére a kommunista rendszert felváltotta a demokrácia, amely biztatóbb korszakot jelentett az emberek számára, mint az előbbi volt. Szerintem, ha most nincs is annyi pénze minden embernek, de mégis jobban meg tud élni, mint akkor, hiszen abból a kevéske kis pénzből is azt vesz meg, amit akar. Nem kell sorba álljon kenyérért, sem élelmiszert nem kap rációra, hanem megveszi azt, amit akar, és amire a pénzéből telik. (...)

Szerintem nemcsak az embereknek, hanem az országnak is szebb jövője lenne, ha biztosítva lennének munkahelyek. Mert hiszen kijárják az egyetemet, és nem tudnak még diplomával sem elhelyezkedni a fiatalok. Tehát szerintem biztosítani kellene olyan állásokat, amelyeket be tudnának tölteni a frissen diplomázott fiatalok, de nemcsak nekik van szükségük munkára, hanem azoknak is, akik csak érettségiztek.

Csiki Réka

XI.o., Salamon Ernő Líceum, Gyergyószentmiklós (Gyergyócsomafalva)

1946-ban súlyos jégverés volt ezen a részen, ahol mi lakunk, tehát kenyér nem volt. Jövő évben (1947-ben) pedig olyan szárazság volt, hogy nem termett semmi, kenyér ismét nem volt. (...) Annyira bele volt nagyanyámba is rögződve, hogy nincs élelem, mikor dédnagyanyám főzte az ebédet, amibe galuska is és rántás is kellett, nagyanyám elsírta magát, hogy: „Ne tegye, édesanyám, mind a kettőt, mert elfogy a lisztünk, és nem lesz, amit együnk.” (...)

Dédnagyapám négy év és négy hónapi szerzeménye egy élete végéig (1981) tartó súlyos szívbetegség, amihez társult egy mulandó malária. Itthon az anyagiak olyanok voltak, hogy nem volt, amiből gyógyíttatni. Dédnagyanyám el kellett adja a párnahuzatait és az alsólepedőit, hogy orvoshoz tudja vinni dédnagyapámat. A szívbetegséggel pedig nem volt megbékélve, élete végéig mindig azt kérdezte saját magától, hogy: „Vajon hol kaptam én ezt a szívbetegséget?”, de felelt is rá: „Négy év alatt a vasrácson belül, ahol mindig a családomról gondolkoztam.” (...)

Másképp a rendszerváltással nagyanyámnak semmi gondja, csak ő is szeretett volna részesülni a nekik járó kárpótlásból. Habár írt a Kárpótlási Hivatalhoz levelet – nagyon sokan vannak csak itt, Gyergyócsomafalván, akik ebben a hálóban vannak – de sajnos a levélre a válasz az volt, hogy indítsanak pert. De hová?

Albu Petra

VIII.o., Brassai Sámuel Elméleti Líceum, Kolozsvár

Laci tata, a dédapám egyre csak azt hajtogatta, hogy az ő életét kettétörte a háború, tönkretette az alig elindult pályafutását. Ugyanis a dédapám, Laci tata cukrász volt, és 1940-ben a Wesselényi utca 4. sz. alatt nagy erőfeszítéssel egy kis egyszerű cukrászdát nyitott. Nem volt valami fényes helyiség, volt egy pár asztal, egy icipici terasz négy asztallal, de neki maga volt a mennyország. Kolozsvár tele volt szép fényes cukrászdákkal, mint a Lajda cukrászda a Bánffy-palota épületében, a Szentegyház utcában a Sebők cukrászda, a Deák Ferenc utcában a Kapusán cukrászda és a Bánhegyesi cukrászda az Egyetem utcában. De a Laci tata cukrászdája mégis nagyon keresett hely volt, ez volt a „hóstátiak” álma, mert vasárnaponként a kikeményített ruhás asszonyok a sészlis, rengő szoknyájukban és a fekete kalapos, csizmás emberek elözönlötték a cukrászdát, ahol a legolcsóbb krémest lehetett kapni. 20–25 darab krémest vittek haza nagy csomagokban.

A család boldogsága rövid ideig tartott, mert 1943-ban Laci tatát behívták katonának, és a dédi ottmaradt egy kisgyerekkel, és nyakába szakadt a cukrászda rendezése. Nagyon nehéz évek következtek, mert a süteményeket más cukrászdából kellett venni, s a haszon kevés volt. Kalácsot és brióst ő sütött hajnalban, hogy nyitásra minden friss legyen. (...)

Laci tata mindig arra vágyott, hogy távoli vidékekre utazzon. Aztán a háború megadta, hogy vágya teljesüljön, mert szegény négy évet volt orosz hadifogságban Ivanovóban. Cukrász lévén, a hadifogolytábor szakácsa lett, így aztán életben maradt, és 1948-ban hazaérkezett lelkileg és testileg összetörve. Dédi mama büszkén és boldogan adta át neki a nehézségek árán is megőrzött kis cukrászdát. Aztán a „nagy megvalósítás”, a cukrászda elúszott a szocializmusban, és élte családunk a sok millió család küzdelmes mindennapjait.

Bilibok György

VIII.o., Nagy Imre Általános Iskola, Csíkszereda

Tízhónapos emberke voltam, amikor beállt a fordulat. Sokat beszéltek róla szüleim, nagyszüleim. Forradalomnak emlegetik, lázba jönnek, ha apránként felelevenítik az eseményeket, s mindenki arról kezd beszélni, hogy őt hol érték az első események 1989-ben. Lehetett azelőtt is hallani ilyen-olyan háborgásokról, de a decemberi elsöprő volt. Nagyokat kívántak tenni, apám a szomszéddal egy kisfejszével a kezében védtek volna a tízemeletes lépcsőházat a terroristáktól. Nagyon röhejes… és úgy látom, szüleim majdnem arcpirulva gondolnak naivságukra. (...)

Városokban jól fizettek a gyárakban, és könnyen lehetett tömbházban levő lakáshoz jutni. Nagyszüleim azért jöttek Csíkszeredába, hogy édesapámat iskolába járassák, „a gyerek ne legyen bentlakásban” – mondogatták. Most falun a gyönyörű ház egymagában szomorkodik, csak nyáron elevenül meg, ha pár napra lemegyünk s benépesítjük. (...) Mennék gyakrabban, de nem nagyon éri meg, nincs amivel a helységet megközelíteni, s az út is nagyon rossz; ha esik az eső, kikerülhetetlen gödrök keletkeznek. S ami a legszomorúbb, a mi házunk nem az egyedüli elhagyatott abban a faluban. A falu ki fog halni, de városon nincs megélhetés, ezt hallom, s ezt tapasztalom nap mint nap.

András Zsuzsa

XII.o., Református Kollégium, Kézdivásárhely

Betegség, alultápláltság, vérhas, gyengeség miatt dédnagytata Râmnicu Sãratra került. Itt nem is álltak felügyelet alatt, ugyanis azt tartották, annyira betegek, hogy úgysem tudnak megszökni. Meglátogatta őt a felesége, akinek nem engedte, hogy éjjel is ápolja. Féltette a katonáktól. A következő napon dédnagyanyám szalmát kért a szomszédoktól, azt tette férje alá, ugyanis a földön feküdt. Kiskabátját is otthagyta a beteg testet betakarni. Próbált mindent megadni a súlyos beteg férjének, próbált enyhíteni a fizikai és lelki fájdalmán!

A harmadik napon, amikor újból látogatóba ment férjéhez, a kiskabát és a takaró a pince ajtajára volt felakasztva. Akkor már tudta, hogy férje belehalt az oroszok kínzásaiba. (...)

Nagymamám és édesanyja számára még nehezebb idők következtek. Földet műveltek, állatokat tartottak. Sokat dolgoztak a megélhetésért. 1944-ben kezdődött az az időszak, amikor a zágoni „volentárok” (=önkéntes románok) házról házra járva verték a magukra maradt asszonyokat, elkoboztak személyes dolgokat. Akkoriban még élt nagymamám nagymamája, aki 83 éves volt, és őt sem kímélték meg a kínzásoktól. Megetették vele a nemzeti színű (piros-fehér-zöld) fényképkeretet lánya és unokája jelenlétében. (...)

1961-ben következett a kollektivizálás, melynek következtében elvették az állatokat, a felszereléseket; a kertjük nagy részét, melyre később kazánház és szénsavgyár épült. Mindenük odaveszett. A sok évtized munkájának gyümölcse. De újraépítették az életüket! Segített nekik a végtelen nagy szeretet, amit egymás iránt éreztek, és a gyerekek jelenléte.

Talált Évike

XII.o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely (Fenyéd)

Mára már sokat változott a világ. Mi hálával mondhatjuk, a háború puskaporos szagát nem érezzük. Századunk számunkra más eszméket szült, új eszközöket teremtett, új módszert használ. Mondjuk: „Virtuális világunkban rohan az idő!” Ki tudja? Így szoktuk meg, hogy „rohan az idő”. Kifogásnak elfogadjuk, de vajon nem mi rohanunk? Amiért a homokórát felváltotta a csörgő tiktak, azért még ugyanúgy telik az idő.

Míg mi beleszülettünk a kényelem édes otthonába, és szókincsünk leghasználtabb szavai lettek a Cola, Nutella, Colgate, Amstel meg egyebek, addig nagyszüleinket sokszor a „maradiak” csoportjába soroljuk. (...) Én most készülök az érettségire. A testvérem már tanfolyamokat is végzett, és sofőriskolába iratkozott, közben dolgozik. Hétvégén megyünk el szórakozni, pontosabban szombaton, vasárnap pedig szentmisét hallgatunk egy kis pihenéssel összekapcsolva, hétfőn pedig kezdődik a hétköznapi élet. Édesapám a gyárba megy, 5-kor indul, a testvérem 6-kor, én pedig 7 után indulok az iskolába. Édesanyám a háztartást vezeti. Ebédelni legtöbbször hárman ülünk le, mert az időbeosztás csak így engedi, na persze meg a munkaidő. Ebéd közben én elmesélem, hogy milyen változásokat tűzdelt be a tanügy. Bejelentem, hogy indítanak egy angol tanfolyamot, és szeretnék beiratkozni. Persze szüleim mellettem állnak, igen, mert szebb jövőt képzelnek el gyerekeiknek, kíméletesebb jövőt remélnek. Igen. Néha az is megesik hétköznap, hogy elbeszélgetünk egy kicsit. Néha pedig mindenki siet, és nincs időnk egymásra.

És melyik kor rokonszenves számomra? Talán az ágyúdörejtől hangos világháború évei? Talán a proletárok vaskora? Talán a kollektív munka időszaka, melyben az agyonhajszolt embernek nem volt élete? Vagy talán a modern, „rohanó világ”, ahol még egy hétköznapi ebédnél sem tud együtt lenni a család? (...)

Nekem, tizennyolc éves fejjel tetszik ez a kor, ez a jelen. A gyárkémények kiköpött füstjétől szennyezett levegő, a kivágott erdők százai, a többméteres szemétdombok sokasága ellenére tetszik a jelen, mert figyelembe veszem a jó oldalát is. Még a szemetes világunkban is lehet szépet találni, csak tudni kell, hol kell keresni.

Opra Melánia

XI.o., Salamon Ernő Líceum, Gyergyószentmiklós

Mindeddig a pillanatig hittem, hogy én nemcsak egy élete alkonyához közeledő, nyolcvanéves öregember vagyok, hanem valaki, aki harcolt, aki tett a népért. És engem több mint ötven éven át e harc éltetett, az emléke, a tény, hogy küzdöttem, hogy nem halok meg értelmetlenül. Most pedig kezemben tartok egy régi újságcikket – magam sem tudom, hogyan került ide –, papírja elavult, betűi kissé összefolytak már, de lényege érintetlen és tiszta, és meghazudtolja egész életem értelmét:

„ (...) Óriási pánik tört ki a faluban.

– Jönnek a voluntárok, meneküljetek! – suttogták néhányan, s közben maguk is elbújni igyekeztek. A falu kiürült; erdők, mezők teltek meg lapuló emberekkel. (...)

A falun átvonuló sereg a kisebb-nagyobb pusztítások közben néhány fegyvert is elhagyott. Hogy ezeket a hazalopózó emberek rejthették-e el, vagy ők hagyták rossz helyen, nem tudhatjuk. Egyszerű pórnép volt; tudatlan. Ha fegyvert rejtettek el, azt sokkal inkább önmaguk nyugalmára, mintsem mások kárára tették. (...)

A voluntárok kikutatták a házakat, csűröket, szétszedték a farakásokat. Elrejtett fegyvereket kerestek. És íme az eredmény: tizenegy ember, nyakukban a náluk talált fegyverrel felsorakozva a Gábor-kertben. Kilenc férfi – volt köztük idősebb és egész fiatal –, egy asszony és végül egy öregasszony, aki a sor végén volt, két katona fogta, már nem bírt megállni egyedül. Haja ziláltan hullott eltorzult arcára, fehér inge gyűrött volt, de ruhája igazi székely ünnepi viselet: zöld bársonymellény és szőttes szoknya. A templomba szokott így menni. Bár egész lénye a végső kimerüléstől remegett, szemei mégis csillogtak, volt bennük valami szokatlan büszkeség. Családja helyett volt itt, még nem tértek haza a menekülésből, így megmenthette őket.

A sírgödör már készen volt. Nagy sereg ember gyűlt össze; kényszerítették őket, hogy végignézzék a kivégzést. Álltak ott feszülten, tehetetlenül, a kétségbeeséstől lebénulva. A „halálraítéltek” pedig összekötött kézzel álltak, a férfiak szökésen gondolkoztak, de ott maradni kényszerítette őket a rájuk szegezett fegyver és a félelem. Így vetett véget egy-egy kis ólomgolyó a kínpillanatoknak és az életnek. Egymásra estek a mély gödörbe, és már semmi nem fájt. (...)”

Nem, ez nem igaz! Nem lehet igaz, én nem szenvedést okoztam, én feladatot teljesítettem, voluntár voltam és büszke. Igen, büszke voltam erre egészen mostanáig… Most már nem vagyok, már kristályosodik előttem, hogy nagyot hibáztam. Vétkeztem: harcoltam emberekért, személyekért, népekért más népek ellen. A bűnöm az, hogy nem vettem észre: az emberiség az igazi érték; a Föld minden embere, népe csak együtt lehet nagy, és éppen ezért ember ember ellen nem foghat fegyvert soha. Ezt akkor még nem tudtam; más idők voltak. Sötét volt, ma már hajnalodik, de a világosság nagyon messze még…

Mentségemre pedig az szolgáljon, hogy akkor nem tehettem mást. Háború volt, országok, nemzetek, népek egymás ellen vagy mellett; nekem is csatlakoznom kellett valahová. Akkor így gondoltam, mert a kor valamennyi embere így tett; most pedig a magam és mások vigasztalására is akkori gondolkodásom lényegét hozhatom fel: én „hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról én nem tehetek.”

Megjegyzés: az „újságcikk” alapja a szülőfalumban (Csíkszentdomokoson) a II. világháború idején történt valós esemény.