Munteanu Ildikó Renáta

Palló Imre Képzőművészeti Szakközépiskola, Székelyudvarhely (Farkaslaka)

z én helyzetem a mostani „tanulni akaró” fiatalokéhoz hasonlít. Kézdivásárhelyi vagyok, s nagyon szerettem volna képzőművészeti iskolába menni, ezért el kellett jöjjek Udvarhelyre, mert Kézdin nincs ilyen iskola. Ez egy nagy fordulat volt az életemben, mert elkerültem otthonról, elváltam hosszú időre a szüleimtől és barátaimtól. Ez történik sok-sok fiatallal, mert nincs minden városban mindenféle iskola, mert ez majdnem lehetetlen volna. Habár ez egy-részből jó, hogy egy időre el kell válnunk a szülői gondviseléstől, a megszokott környezettől, mert így tanul az ember. Sok mindent meg lehet tanulni ilyenkor időközben, pl. megtanulunk ismerkedni, beilleszkedni, és megismerünk még több embertípust. (...)

A falu, Farkaslaka elég rokonszenves. Amikor a felnőttekkel beszélek, kacagnak azon, hogy hogy beszélek, mert Kézdin másképp ejtik a szavakat. Nem rosszindulatból kacagnak, csak furcsa ez nekik. Azonban azt nem szeretem a faluban, hogy vasárnap, amikor templomba kell menni, mindenki (legalábbis a fiatalok) úgy kiöltöznek, mintha esküvőbe mennének, és megnézik, hogy a másik hogy öltözik. Én megszoktam, hogy Kézdin mindenki nem öltözik úgy ki, abban mennek, ami van (jó, persze nem a hétköznapi ruhában). Szeretek templomba menni, csak mindig, amikor fel kell öltözni, kell gondolkozzak, hogy akkor most mit vegyek fel. De most már nem érdekel annyira, mint régebb. Nem az a lényeg, hogy mibe megyek templomba, hanem az, hogy ott vagyok.

Kézdin tömbházban laktam, itt házban, és sokkal jobb, mert itt többet vagyok a szabad levegőn, csak az a rossz, hogy nagy a sár a falu között, mert most vezetik a vizet a faluba, és ezért felásták az utat. Ezelőtt egy pár héttel lekövezték, hogy ne legyen sár, de most már mindegy, mert úgyis az van.

Sebestyén Bernát

Palló Imre Művészeti Szakközépiskola, Székelyudvarhely

Azon a napon nem volt kedve kimozdulni a lakásból. Egész takaros kis lakás volt, ők hárman nagyon jól elfértek. Ők hárman, ugyanis volt neki felesége és egy gyönyörű fiacskája. Most csak egyedül volt otthon. Felesége munkába ment, és a gyereke az egyetlen magyar nyelvű iskolában tanult. Milyen fura! – hiszen tíz évvel ezelőtt egész iskolaközpontok voltak a nagy városokban, ahol az anyanyelvén tanulhatott. (...)

A főnök egy igen jó munkát ajánlott, valahol az alföldön egy nagyvárosban. Az első évben biztosítva lett volna egy szolgálati autó és lakás kellemes környezetben, és persze egy fiókvállalat teljes irányítása. Mindezért cserében annyit kellett volna tegyen csak, hogy itteni lakását eladja, és gyerekét is magával viszi. Egyszerűen költözzön le, és ott folytassa életét. (...)

Megvan! Az esti töprengés után most úgy érezte, csak egy dolgot tehet. Hirtelen felderült arccal nadrágot, zoknit, cipőt húzott, inget, kabátot vett fel. Az ajtón kimenet az előszobában levő tükörbe pillantott, és mintha magának mondta volna: „Az emberi méltóság mindennél fontosabb!” Ez döntésként hangzott. Igazán csak ő tudta, hogy ezzel mit döntött el.

A táskája nélkül ment ki a lakásból.

Csonta István

Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely

Egy mostani erdélyi középiskolás diáknak nincs túl sok esélye az itthon maradásra. Vonzza egy jobb, szebb, gazdagabb világ, ami még a kisebbik rossz lenne, hanem feladván anyanyelvét, kultúráját, identitását kivándorol Nyugat-Európába, Amerikába. Aztán fokozatosan része lesz egy olyan világnak, amelyben az ember elembertelenedik, magára marad. Meglesz mindene, talán családot is alapít, de a legfontosabb fog hiányozni neki: a hazája. Szülőföldje, kultúrája, népe, amelyből vétetett.

Aki az itthon maradást választja, annak sem könnyebb a dolga. A társnemzet hazátlannak nevezi, mintha mi volnánk érte a hibásak. A számtalan nehézség, csalódás mellett annyi öröme lehet, amennyit az a tudat ad, hogy szülőföldjén élhet. A helyzet drámaiságát az adja, hogy mind a két cél egyszerre nem teljesülhet (vagy csak nagyon ritkán). Döntenünk kell. Nos ez az erdélyi magyarok sajátos helyzete. (...)

Nagyszüleimtől tudom, hogy az ő életükben öt hatalomváltás volt, tehát nincsenek örök rendszerek, sem uralkodók. Abban kell bíznunk, hogy valóban eljön egy jobb kor, ahogyan Petőfi is hitte. (...) Túléltünk már tatárt, törököt, osztrákot. Biztos, hogy ezt az időszakot is átvészeljük. Azonban túlélésünk záloga az itthon maradás és megmaradás, hisz nem is az a nagyobbik baj, hogy a demográfiai mérleg nyelve a természetes elhalálozás miatt ment át a negatív irányba, hanem az, hogy mindenki a kitelepedésben keresi a megoldást.

Ádám Anna-Zsuzsánna

Erdőszentgyörgyi Középiskola, Bözöd

Nagyszüleim is sokat dolgoztak, mint mindenki, édesanyám is ebben a rendszerben született, de boldog gyermekkora volt szerető szülők oltalma alatt. Annak ellenére, hogy villany nem volt – , petróleumlámpával világítottak. Nem volt televízió és rádió, ezért jobban szerették a fiatalok egymás társaságát, mint most, nagyon jó ötleteik voltak arra, hogy egymást szórakoztassák. Idegeik nem voltak olyan gyengék, mint a mostani fiataloknak. (...)

A mai fiatalok nagy része ahelyett, hogy összegyűlne, és közösen valami okosat és jót találna ki, inkább azt feleli, „nem tudok elmenni, mert most kezdődik a kedvenc filmem”, vagy „szeretnék számítógépezni, mert máskor nincs időm”. Igaz, hogy a számítógép nagyon hasznos, de elveszi a fiatalok idejének nagy részét. Ahelyett, hogy kimennének a természetbe, és örülnének a természet szépségének és a friss levegőnek, inkább üldögélnek a szoba négy fala között a számítógép előtt egy „egérrel” a kezükben.

Varga Réka

XII.o., Gheorghe Şincai Tanítóképző, Zilah (Sarmaság)

Egyetemeink kiváló szakembereket nevelnek, de nem tudjuk őket megbecsülni. Nincs anyagi hátterünk, hogy munkájukhoz méltóan jutalmazzuk őket. Tekintetünket elfordítjuk a fontosabb dolgokról, a hangsúlyt a kevésbé lényeges, a felszínes dolgokra fektetjük. És haladunk egyre lefelé a lankadás, a romba dőlés útján. Elhanyagoljuk kultúránkat, hagyjuk feledésbe mosódni a folklór kincseit, nem plántáljuk a művészet virágait. (...) Fullasztónak, végérvényesen rossznak érezzük a létet… De nem akarunk mocsárba süppedni, ha százszor is ingoványba lépünk. Összeszorítjuk ajkainkat, és szembefordulunk az árral. Előttünk lebeg Jókai Anna biztatása: „Aki járja a hágcsót a huzatos létben, nyeresége lesz, ha jobbjával kapaszkodva baljában másokat emelni marad erő, lába pedig senkit nem taszít lejjebb…”, és megyünk, és dacolunk a kihívásokkal…

Nincs jogom panaszkodni, hisz viszonylag mindenem megvan. Békés, meleg családi fészek, barátok, lehetőségek a tanulásra, biztonság, nyugalom… ezzel ellentétben a 20. század eleji ember rettegett, mert nyomában járt a könyörtelen halál. Egyetlen elvétett lépés, és lesújtott rá a végzet. Hitler és Sztálin önkénye vérfürdőt okozott világszerte, millió ártatlan ember esett el a hatalomszerzés harcában, családok estek szét, édesanyák maradtak özvegyen, szerencsétlen életben maradottak zokogtak kétségbeesve a tömegsírok fölött.

Lokodi Éva Anikó

XII.o., Palló Imre Művészeti Szakközépiskola, Székelyudvarhely

Elmennek, azért, mert tudják, hogy amit itthon dolgoznak, azt külföldön jobban megfizetik, jobbak az egészségügyi ellátások, és gyerekeik is jobb környezetben nőhetnek majd fel. De tekinthetjük őket árulóknak is, mert inkább feladták hazájukat, ahelyett, hogy itthon megvívták volna a létfenntartásért folytatott élet-halál harcot, a könnyebb utat választották és elmentek. Azonban senkit sem vonhatunk felelősségre azért, hogy csupán jól akar élni, és nem akarja az itthon megszokott szegény és szerencsétlen emberekhez hasonlóan leélni életét. Nem bűn az, ha valaki önmagát fontosabbnak tartja a közösségénél.

Az itthon maradottaknak pedig nincs más választásuk, mint hogy keményen dolgozzanak és harcoljanak az életükért. Rájuk nézve a legveszélyesebb, ha elveszítik céljukat, motivációjukat, és már nem tudják a legfontosabbat, hogy miért küzdjenek, és hogy érdemes-e.  (...) Egy idő után ezek az emberek a céltalanságuk miatt úgy lesznek a köztudatban elkönyvelve, mint a kilátástalan sorsú szerencsétlenek. Később ezt maguk is elhiszik, és próféciaként kezelik a tényt. Lehetetlennek látják az ellene való küzdelmet. Egy fokon túl ez az önsajnálatba csap át, és lehet, hogy már megszűnt a szegénység, a kilátástalanság, de Ők mégis szenvednek attól a tudattól, hogy nekik már lehetetlen elérni bármi jót, és szerencsétlenek maradnak mindörökké...

Tíz év múlva?

Bizonyára tíz év múlva is lesz világom, csak tágasabbá válik. Nem egy kis régió lesz majd a hazám, hanem már a „nagy egész”. Egybeolvadunk.... Ez nem jelent nagy tragédiát, hiszen ha átfogóan gondolkodunk az emberiségről, a kis rész összeolvadása más részekkel nem jelent problémát. Csupán azt kell szem előtt tartani, hogy a „nagy egészben” sokkal nehezebb megállni önerőből, mint egy kis térségben, ahol számíthatunk egymásra, és már csak a hasonló nyelv miatt is felelősséget érzünk egymás iránt, és rokonnak, sorstársnak érezzük egymást. Ezért kellene arra törekednünk, hogy a kisebb részt támogassuk, és amit lehet, tegyünk magunkért is, összhangba hozva a kettőt...

Lőrincz Zsófia

XI.o., Kós Károly Szakközépiskola, Székelyudvarhely

Egyre lassaban peregtek a percek éjfél után. A székhelyudvarhelyi Sportcsarnokban lázas dübörgéssel folyt a végeláthatatlan buli. Valahol sörösüvegek törtek össze a padlón részeg mulatozók, valahol a bárpult mögött káromkodott a felszolgálónő a cigarettázók kihágásaira. Hatalmas határozottsággal vegyültem el a tömegben, én sem voltam kivétel, hozzájuk tartozom már lassan három éve. Mi vagyunk a rockerek, és a zene egyetlen nagy összefoglalása volt mindennek: a szabadság mámorának, a megrészegült érvényesülniakarásnak, a testvéri összetartozásnak, a fájdalmas hontalanságnak. (...)

Joggal írhatom azt, nekem való ez a huszonegyedik század. Sőt egyenesen rám szabták, most gondoljunk arra, hogy 1947 és ’89 között sem volt semmi érdekes, ennek a neve kommunizmus. Kifosztottak a valamire való emberektől az elitekig szinte mindenkit, a mezőgazdaságból az iparba csöppentek az emberek, s még máig is érezhetőek ezek a dolgok.

És ki volt hatalmon? Ceauºescu, egy cipész, meg a szűk látókörű neje. Kérdem én, hová tette a nép a fejét több mint harminc éven keresztül, hogy mint egyszerű bábjátékot, úgy mozgatta őt az államfő?

Nos... ami elmúlt, az elmúlt és a múltban élni nem szabad, ezért tekintsünk picit előre. Itt vagyok én, s valahogy többet várok el a huszonegyedik századtól, mint amennyit a szüleim, dédszüleim elvárhattak! Lassan készülnöm kell az egyetemre, aztán szeretnék egy pár gyereket, és persze egy boldogságos jövőt...

Pál Levente

Salamon Ernő Elméleti Líceum, Gyergyószentmiklós

A legnagyobb döntés előtt állunk, hogy hol folytatjuk tanulmányainkat, vagy egyáltalán folytatjuk-e. Ezeknek a döntéseknek nagy súlyuk van. Nagyon sok szakma létezik ma, amely közül választhatunk. Számtalan egyetem, főiskola, temérdek továbbtanulási lehetőséget ígér. Se szeri, se száma azoknak a könyveknek, amelyek a különböző egyetemeket hirdetik. Egészen elszörnyedtem, mikor elmentem az ifjúsági tájékoztató irodába, és legalább hat-hét tájékoztató könyvet adtak a kezembe. Azt sem tudtam, hogy hol kezdjem a keresést.

Azonban hiába van sok felsőoktatási intézmény, egy magyar diák számára korlátozottak a lehetőségek. A tovább tanulni akaró magyar diákok számához képest nagyon kevés a magyar nyelvű felsőoktatási intézmény itt Romániában. S a külföldi tanulmányokra nem is merek gondolni, hiszen azokat nagyon kevesen tudják megengedni maguknak. Azonban a hazai egyetemek sem olcsó mulatságok. S most az utolsó két hónapban újabb két fontos problémáról szereztem tudomást. Az egyik ilyen probléma az egyetemek akkreditálása. Több esetet láttam, hallottam a médiában, amelyek arról számoltak be, hogy egyik-másik egyetemet bezártak már a megindulás után, több száz csalódott diákot hagyva maga után. Több száz diákot vezettek félre azt mondva, hogy az intézmény akkreditálva van.  A másik nagy probléma a kint és bentlakások körül van. Szintén a médiából értesültem, hogy rengeteg pénzt elkérnek, és a körülmények katasztrofálisak. Ez a probléma még nem égető számunkra, de hamarosan az lesz. Most azonban nem ez a két probléma fontos számunkra, tizenkettedikeseknek, hanem az, hogy mekkora káosz uralkodik az érettségi vizsga körül. Elképeszt, hogy mekkora a bizonytalanság minden érettségivel kapcsolatos dologgal. A tanároktól mikor kérdezünk valamit, akkor nem tudnak válaszolni, mert azt még felsőbb szinten sem tudják. A tanárok elbeszéléseiből  tudhatjuk meg , hogy az év elején kibocsátott érettségi tételek nagyon sokat változhatnak  az év végéig, hogy kivehetnek és betehetnek különböző tantárgyakat. (...)

A nagy állami vállalatok megszűnésével több száz, több ezer ember maradt munka nélkül. Kevés új cég jelenik meg, s azok is csak pár embert alkalmaznak  alacsony bérrel. A városvezetés nem tud kidolgozni egy megfelelő infrastruktúrát, hogy idecsalja a külföldi befektetőket és turistákat. Az utak pocsékak, a környezet szemetes és ez nem vonzza egyáltalán a befektetőket. A falopás hatalmas méreteket ölt és senki se tesz semmit. S pár év múlva, mikor a fiatal visszatér, hogy szippanthasson  egyet a friss fenyőillattal átjárt  levegőből, és gyönyörködjön a fenyvesekkel borított tájakban, akkor szomorúan fogja tapasztalni, hogy a híres gyergyói fenyvesek eltűntek. A gyergyói címerről hamarosan letörölhetjük a fenyőfát, amely a gyergyói nép ,,kifogyhatatlan” kincsét jelképezi. És egyre jobban beigazolódik az a mondás, hogy éjjel, nappal lopják a fát, amelyet a gyergyói címerről akár le is olvashatunk.

Gyergyószentmiklós címere MOST    10–20 ÉV MÚLVA

Szász Emese Rebeka

IX.o., Művészeti Líceum, Marosvásárhely

Jól érzem magam a környezetemben. Mindazt, amit én adok neki, azt „visszaszolgáltatja” nekem. Szerintem minden ember maga teremti meg a környezetével való kapcsolatát, viszonyát. Igyekszem, hogy mindenkivel kellőképpen viselkedjek, mert tudom, hogy mennyire jó az, amikor szépen bánnak az emberrel.

Nagyon sok tervem van az elkövetkezendő időre, szeretném minden percemet gazdaggá tenni valami által. Rengeteg elképzelésem volt arról, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Felvetődött bennem nemegyszer az, hogy milyen jó lenne orvosnak lenni, mennyi emberen segíthetnék, és mennyi jót tehetnék az embertársaimnak. De mindig, amikor ezen tűnődőm, a zene jut eszembe és akkor azt mondom, hogy nem, mert a zene megmarad egy mindenkori foglalatosságomnak. Úgy gondolom, hogy az elkövetkezendő tíz évben nagyon sok változatosság lesz életemben, és annak érdekében, hogy tovább fejlesszem zenei szaktudásomat,– és persze, hogyha lehetőségem is adódik – a határokon túlra megyek tanulni. Persze, ahhoz, hogy eljussak, és sikereket arassak, el kell érnem azokat a lépcsőfokokat, melyeket meghatározok magamnak. Ugyanis amikor úgy érzem, hogy elértem egy szintet a „szakmámban”, akkor meghatározok egy következő lépcsőfokot, amelyhez el kell érnem, és így feljebb és feljebb érhetek. Persze ezt csak gyakorlással tudom elérni. Azt hiszem, hogy ez egy olyan megoldás, amely által az ember magának szabhat határokat, de mindenképpen a maga javára és nem a máséra válik. 

Befejezésül csak annyit kívánok leírni, hogy szeretném, ha tíz év múlva a Korunk szerkesztősége meghirdetne egy ugyanilyen pályázatot, és ha akkor áttekinthetném ezt a pályázatomat, kielemezhetném, hogy mennyire sikerült megvalósítani, és mennyire nem azokat a dolgokat, amelyeket ide most egybefoglaltam és papírra vetettem, mennyire láttam tisztán a jelenbe ezen az ablakon.

Fülöp Borbála

X.o., Faipari Iskolaközpont, Szováta

Bajtársainknak azokat az embereket érezzük,akik ugyanolyan problémákkal küszködnek nap mint nap, mint mi, hozzánk hasonlóan gondolkodnak és élnek.Ők a barátaink, és számíthatunk rájuk, jóban, rosszban egyaránt mellettünk állnak. Elfogadom,hogy vannak emberek, akiknek máshol van a hazájuk, mint nekem, mások a bajtársaik, és más dolgokban hisznek, mint én. (...) Mindannyian különlegesek, egyediek vagyunk. Az tesz minket egyedivé, hogy más-más darabka földhöz kötődünk, más barátaink vannak, különböző elveink és hitünk van. Ezekről nem tehetünk, ilyennek születtünk, és ez így van rendjén. Egyetlen közös vonásunk, hogy mindannyian emberek vagyunk. (...)

Akkor szép a rét, ha tarka, minél többféle növény népesíti be, annál értékesebb. Milyen jól elférnek egymás mellett. Hát akkor mi, emberek, miért nem tudunk lélekben elférni egymás mellett?

Tóth Orsolya

XII.o., Báthory István Elméleti Líceum, Kolozsvár

A napokban érdekes beszélgetésnek voltam a tanúja az egyik kolozsvári buszmegállóban. Két jólöltözött, tanult hölgy beszélgetett a buszra várva, román nyelven. A téma a magyarok jelenléte lehetett Erdélyben. A figyelmemet viszont a következő mondat hívta fel, amely szószerinti fordításban így hangzik: „Mit ugrálnak itt ezek a magyarok, amikor csak 1943 karácsonyán jöttek be Erdélybe?”, mire a másik hölgy válasza a következő volt: „Azóta pedig elszaporodtak és minden régi román épületet a magukénak akarnak tulajdonítani és veszélyeztetik Kolozsvár román többségének a jogait!”. Amikor az épületekről volt szó, akkor a jelenlegi Néprajzi Múzeum épületére mutattak, az egykori Redutra. (…) Tehát itt élünk egymás mellett, és ennyire nem érdeklődnek irántunk, csak olyan szinten, hogy mihamarabb eltűnjünk innen és ne zavarjuk a román kultúra fejlődését. Igaz, hogy ez szélsőséges eset, és nem ez, ami tökéletesen jellemezné a magyar-román kapcsolatokat.

Véleményem szerint nekünk, erdélyi magyaroknak, szélesebb látásmódot ad, hogy egy másik kultúrával találkozunk nap mint nap. Én ezt nagyon fontosnak tartom, csak jó volna, ha meg tudnánk egymás mellett élni és egymástól tanulni, hiszen ha az Emberi Jogok Nyilatkozatát nézzük, akkor minden ember egyenlő és egyforma jogokkal rendelkezik. (…)

Rémisztő, hogy a mai fiatalok közül nagyon kevés az, aki úgy gondolkozik, hogy itt kéne maradni, miközben itt is sok lehetősége van a továbbtanulásra és estleg a kinti életet az ösztöndíjak segítségével tapasztalhatná meg. Ahhoz, hogy erre ráébredjenek, szükség lenne az iskolákban olyan tevékenységre, amely erre felhívná a figyelmüket. (…)

Kisebbségben élni nem jelent hátrányt szellemi szempontból, csupán előnyt, hiszen kinyilt az „ablak a jelenre”, mely Európa felé kacsingat, és egy újraegyesülés reményével kecsegtet, mely bár nem lesz hasonló a Trianon előtti Magyarország térképéhez, de legalább a határok megszűnnek. Erre azonban még sokat kell várni, hiszen nem csupán az az akadály, hogy nem elég fejlett az ország gazdasága, hanem mi, az ország állampolgárai sem vagyunk felkészülve arra a közösségi életre, mely rengeteg kötelezettséggel jár. A gyerekeinkre egy biztosabb jövő várhat, melyben remélhetőleg az emberi kapcsolatok ismét előtérbe kerülnek. Az, hogy mi kénytelenek vagyunk egy idegen kultúrával rendelkező nép mellett élni, egyfajta érzelmi többlettel lát él és sokkal hamarabb felnövünk, mint a velünk egyidős magyarországi fiatalok. Megtanuljuk elfogadni a másik embert kultúrájával és jellegzetes tulajdonságaival együtt.

Barabási Kinga-Csilla

X.o., Unirea Nemzeti Kollégium, Marosvásárhely

Gondolataim papírra vetésekor eszembe jut, hogy nemrég volt november 1-je. Ezt a napot a halottak napjának tekintjük, de úgy is számba vehetnénk, mint a kegyelettel emlékező élők napját. Lassan sétáltam végig, jártam körbe két temetőnket. A marosvásárhelyi Református Temetőt valóságban és a kolozsvári Házsongárdi Temetőt pedig képzeletben. (…) A dicső múlthoz szorosan kapcsolódik a jelen: méltók vagyunk-e nagy elődeinkhez, továbbvittük-e álmaikat, elképzeléseiket? Ez a számvetésszerű ellenállás önmagammal most alakult ki bennem tudatosabban, amikor a Korunk pályázati felhívását olvastam. (...)

Úgy gondolom, hogy nagyon fontos lépés lenne a jelenlegi helyzet megváltoztatása érdekében az, hogy érdekeljen bennünket az, ami történik velünk, embertársainkkal. Az érdektelenség, közömbösség legyőzése nem is olyan könnyű dolog, ahogy első pillantásra tűnne. Vállalni azt, hogy minden nap egy kicsivel többet tegyünk embertársainkért – szép és nemes dolog. Tehát nem tehetjük le a lantot – ahogy Arany János írta, hanem küzdeni, építeni kell. Mindnyájan szőlőszemek vagyunk, amelyek segítik a földet megérni.

Albert Hajnalka

Brassai Sámuel Líceum, Kolozsvár

A munkások fizetése túl kevés a megélhetéshez. Akkor mit várhatunk mi ettől az országtól? Mivel segíti a fiatalságot az állam? Szerintem ezek csak negatív tulajdonságok, és ezek vannak többségben. Talán nem ezért vándorol ki oly sok ember külföldre egy jobb jövő felé, elhagyják szülőföldjüket, remélve egy jobb megélhetést, egy szebb jövőt? De igen, ezért, mert nem tudják, hogy mit tehetnek egy ilyen elmaradott országban. Talán nem ez a megoldás, de sokak számára így jobb. (…)

Családom mezőgazdasággal foglalkozott és foglalkozik. Ebből keresték mindennapi kenyerüket. Az életnek volt nehéz oldala is, de boldogok voltak, mert értékelni tudták azt a keveset, amit kaptak Istentől, és azt az óriási segítséget és szeretetet, amellyel megvédte őket minden bajtól.

Tóth Ágnes

I. évfolyam, Gh. Dima Zeneakadémia, Kolozsvár

Most 19 éves vagyok. Elsőéves egyetemista. Zenét tanulok már tizenharmadik éve. Azt hittem, az egyetemen olyan emberekkel fogok találkozni, olyan tanárokkal, akik nemcsak tanítanak, hanem nevelnek is. Sajnos nagyon kevés az olyan professzor, aki nemcsak a szakját tudja magas szinten, hanem életszemléletet is próbál adni a tanítványainak; aki tudja, hogy felelős azért, hogy mi, eljövendő nemzedék, hogyan adjuk tovább a tanultakat, hogyan állunk meg majd majdani tanítványaink előtt. Úgy látom, hogy pillanatnyilag nagyon sok tanár áll katedrán, aki elfelejti azt, hogy nemcsak a szaktudásért felelős, hanem az ember magatartásáért is. Pillanatnyilag én még csak tanulok, de nagymamám pedagógiai életpályáját magam előtt látva, tudom azt, hogy nem elég tanítani, nevelni is kell. (…)

A munka természetes szükséglete az embernek, a Biblia a keresztyénség öröksége, a művészet gyönyörűsége minden ember közkincse; egyik nélkül sem lehet élni.