Korpos Dalma

XI o., Bolyai Farkas Elméleti Líceum, Marosvásárhely (Dicsőszentmárton)

„Dicsőnek nem dicső, szentnek sem szent, Mártonnak is csak Marci.” Jókai Mór tömör kijelentése megfogalmazza a múlt azon pillanatának helyzetét, de ugyanakkor előrevetít a jövőből is. Mindennek van múltja, jövője kevés dolognak. A város, amelyben élek, fényes múlttal dicsekszik, annál szomorúbb jövővel. A valamikor gazdag társadalmi életet élő város ma gyakorlatilag halott. Levegőjét beszennyezte a vegyipar, lelkét az évek. Az elmúlt évtizedben mindenki menekült innen. Az észrevétlenül betelepült cigányok ellepték a várost. Az itthoniak kiszorulnak, beolvadnak. Ők, az élet mártírjai, még bizonyítani akarnak valamit, elhinni, hogy itt is van érvényesülés, dolog. Nem mutat mindig szomorú arcot a város. Virágzó évszaka a nyár. Ilyenkor hazatérnek a tékozlók, a viszontlátás öröme egy pillanatig megállítja az időt. Nem az vevődik észre, hogy az unokák már nem beszélik az anyanyelvet, hanem csupán a tény: mégis van visszatérés a gyökerekhez.

A diákok régi törzshelyeken gyülekeznek, egymás szavába vágva mesélnek. Az itthoniak a változásokról, a távol élők a nagyvilág hívásáról. Szó esik ilyenkor próbálkozásainkról, hogy csoportokba fogjuk össze a fiatalokat. Sajnos egyes esetekben már „fantom szervezetekről” van szó, amelyek csak papíron léteznek, elnökökkel és alelnökökkel. Magával ragad a hév, és hisszük, hogy mi fogunk tudni változtatni az elkövetkezendőkön. Tévedünk. A látogatók visszautaznak, az utcák kiürülnek. Csend lesz. Ősszel a maradék erőt összeszedve ünnep készül. A hálaadás ünnepe, utolsó lélegzetvevés a tél előtt. Egymást követik a rendezvények, borfesztivál, versenyek, amelyek nemcsak a várost mozgatják meg, hanem a környező falvak népét is. (…)

Házat kerítünk a magunk módján, de nem erős alapokkal, elbújunk a jelen elől, félünk tisztán látni, mert a valóság kiábrándító!

Kedves Hanga

Márton Áron Gimnázium, Csíkszereda

Édesanyám nemcsak akkor szeretett tanulni. Mindig érdekelték az újdonságok az irodalomban, művészetben, de más téren is. Nagyon szeretett volna továbbtanulni, de ez közvetlenül az érettségi után nem valósulhatott meg, most már nem azért, mert az állam közvetlenül beleszólt ilyen téren az életébe, mint az édesapjánál, hanem mert akkoriban a rendkívül bizonytalan gazdasági helyzet arra a gondolatra juttatta a szüleit, hogy azt mondják: mesterség kell, kislányom, hogy biztosan megélj. Így hát tanítóképzőbe került. Furcsamód ő is abban az iskolában tanult, amelyikben a nagyapám, az ő édesapja tanult, és amelyikben én is most tanulok. Óvónő lett. (...) Beiratkozott a jogi egyetemre, a családja és a munkahelye mellett, a mellett, hogy munkába járt, elvégezte azt, méghozzá szerintem nagyon jó eredménnyel. Most többek között jegyzői feladatokat is betölt a régi munkahelye, az óvodájában vállalt igazgatói szerepe mellett. (…)

László Éva-Judit

Bod Péter Általános Iskola, Kézdivásárhely

Itt, Kézdivásárhelyen többségben élünk magyarok, sőt a környező falvakban élő lakosság helyzete is hasonló. De vajon még meddig? Nap mint nap saját bőrünkön tapasztalhatjuk a növekedő elnyomást, és úgy tűnik, ez ellen semmit sem tehetünk. Már az erre szerveződött párt, az RMDSZ sem áll ki a magyarok jogaiért kellőképpen. Mindent a pénz ural… Így, ezeket tapasztalván csöppet sem kell csodálkoznunk, hogy egyre többen vándorolnak ki az országból. Nekem is minden álmom, hogy külföldön végezhessem az egyetemet, majd, egy jobb jövő reményében, letelepedhessek, és megkezdhessem építeni saját karrierem. Egyelőre még legfontosabb teendőm, hogy tanuljak célom elérésének érdekében. (...)

Hogy mi lesz tíz év múlva? Senki sem tudná biztosra megjövendölni. Minden tudományág rohamosan fejlődik körülöttünk. Tíz évvel ezelőtt még mi sem gondoltuk volna, hogy egy Amerika ellen elkövetett terrortámadás ennyire megrázza az egész világot… Mindenképp tíz év múlva már 26 éves leszek, és addigra már meglesz egy egyetemi diplomám, és majd meg tudok állni a saját lábamon. (...)

„… hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról én nem tehetek.” A fennebb feltüntetett helyzetértékelés, véleményem szerint, tökéletesen ráillik a romániai, pontosabban: az erdélyi magyarságra. Erdélyhez, hazájukhoz, lojálisak, hiszen nem törődve a kisebbségi elnyomással, amellyel nap mint nap szembesül, itt maradt, itt él, küszködik. Arra az állításra, miszerint „bajtársaimhoz lojális vagyok”, egy tökéletes modell városunk és környéke, mivel itt összefogva, együtt jóban-rosszban élünk mi, magyarok. A hitről szinte már említést sem kell tegyek, hiszen annyira evidens, hogy hit nélkül a semmivel maradnánk. Mindenki hisz valamiben, és talán ez adja meg élete célját, ezért küzd egészen addig, amíg eléri, és egy újabbat tűzhet ki maga elé.

Pop Corona Bernadett

Faipari Iskolacsoport, Szováta

Manapság sok olyan nagyvárosi család van, aki elköltözik vidékre, mert nagy a levegőszennyezés, azaz a szmog, nagy a zaj, viszont ezek vidéken nem okoznak még gondot. A gyorsan fejlődő emberiség tíz év múlva az egyszerű vidékeket, ahova most menekül a nagyvárosokból egy kis nyugalom reményében, tönkreteszi az új korszerű dolgokkal, és teljesen átalakítja nagyvárossá. Tíz év múlva talán az emberek még fizetni is képesek lesznek, hogy egy kis friss levegőt szívhassanak, és talán a világon nem lesz olyan érintetlen pont, amelyet az ember korszerű dolgai tönkre nem tesznek. (...)

„… hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról én nem tehetek.” Ebből az idézetből is világosan látszik, hogy aki írta, egy katona lehetett, aki szerette, tisztelte hazáját, jól érezte magát benne, és lehet, hogy most is jól érzi magát benne, ha még él! Ezzel az idézettel én teljesen egyetértek, mert majdnem minden embernek más a hazája, mások a bajtársai, és más a hite. Egy ember arról nem tehet, hogy Isten sok nemzetet alkotott, így az embereknek nem lehet ugyanaz a hite, hazája és bajtársa. Minden embernek a saját hazáját, bajtársait és hitét kell lojálisnak tartania. Lehet olyan ember, aki nem él a saját hazájában, nemzetében, mert az élet valami okból távol repítette a nemzetétől, de azért idegen környezetben is lojális tud lenni a saját nemzetéhez, és szabadon gyakorolhatja a hitét.

Péter Emese Andrea

VIII.o., Domokos Pál Péter Általános Iskola, Gyimesfelsőlok

A Gyimesek vidékét mindig az állandó szegénység sújtotta. Nehéz a megélhetés, ezért szükségessé vált a mezőgazdaság, állattenyésztés, fakitermelés. Akiknek nincs birtokuk (saját megfelelő nagyságú területük), azok pásztorkodással, időszakos munkák felvállalásával keresik meg a mindennapi kenyerüket, ahogyan a csángók mondanák: „szolgálnak”. Mások állandó munkahellyel rendelkeznek, megtalálhatók köztük a tisztviselők, értelmiségiek, munkások, üzemekben dolgozó emberek, azon üzemekben, amelyek a Gyimesekben, környékén, vagy a közeli városokban találhatók, ilyen város Csíkszereda. (...)

Talán tíz év múlva jobb lesz a megélhetés a Gyimesekben is. Gyárak létesülnek, ahol az embereknek állandó munkahelyük lesz, ahol meg tudják keresni a mindennapi kenyeret maguk és családjuk számára. Így sokkal könnyebb lenne a megélhetés, nem lenne a sok munkanélküliség. Az anyagi helyzet is megváltozik a Gyimesek vidékének fejlődése által. Talán a jövőben mind kijavítják az összes mellékútvonalat, le is aszfaltozzák, valamint megtörténik az épületek kijavítása, újjáépítése és felújítása. A népszokásokat ugyanúgy fogják őrizni, mint napjainkban, mert a gyimesi emberek készséggel ápolják őseiktől fennmaradt kincsüket. Turisztikai szempontból ugyanolyan csodálatos hely marad a Gyimesek vidéke, mint napjainkban.

Harcsa Csaba

XII.o., Petru Maior Líceum, Szászrégen

Kisfejű gyerekként éreztem azon decemberi napok különleges eseményeinek feszültségét. Tudtam, hogy valami lebeg a levegőben, láttam szüleim arcán a megváltást, a szabadság mosolyát. Hallottam rezzenni a falakról most is visszacsendülő szavakat: „– Forradalom, Szabadság, Győztünk!”

Igen, másnap „politikusokként” keltünk és olyan szemekkel szemléltük a világot, igazi „anyánkat”. Most úgy gondolom, talán kissé el voltak ragadtatva szüleim a gyökerekből való hatalomváltással. Hisz nem sokkal azután jött egy másik ütés számukra, számomra is. A magyarság rég kapott sebét – a trianoni döntésnél – dörzsölték meg Marosvásárhelyen ’90 márciusában. Döbbentően hatott rám az esemény; féltem, most eszmélek rá, irtóztam attól a gondolattól, hogy azon emberek között akiket eltiportak, ott lehettek volna szüleim is.

Attól kezdve az évek elteltével rájöttek szüleim is arra, hogy hiába kelnek fel minden nap politikusokként, hisz úgysem ők kormányoznak, nem elképzeléseik szerint kormányozzák az országot. Ekkor kezdett áttetszeni a különbség „igazi anyjuk” (a nagyszüleim beszédében megelevenített világról való csevegés) és a valódi helyzet között. Talán a másik rendre számítottak, amiről hallottak szüleiktől, valójában őszintén nem is tudom, mire vártak.

Egyéni adottságaim között lelni találtam nemcsak „politikusra” átváltozott létemet, hanem egyfajta elemzőt is. Ezen adottságra csak az elmúlt néhány esztendőben figyeltem fel, amikor a családi problémák engem is érintettek. Mindinkább megütköztem szüleim felfogásán a társadalmi rendre nézve. Szüleim úgy látják, hogy sorsuk napról napra halványodik, ilyen világban alkalmazkodni lehetetlen. Igen, megértem őket; talán kissé elfáradtak, nosztalgiáznak. Merész szavakat használtam, és pont ebben áll ellentétes felfogásom.

Birtók EmeseFaipari Iskolaközpont, Szováta

Azt, hogy tíz év múlva milyen lesz itt az élet, s hogy általában a világon milyen lesz, azt nem tudom. Mióta 2001. szeptember 11-én a New York-i kereskedelmi központot öngyilkos merénylők vezette személyszállító repülőgépek kártyavárként rombolták le, s ezek az öngyilkos merényletek továbbra is folytatódnak, nem lehet  tudni, hogy mi fog történni. Csak a hit tartja bennünk a lelket, hogy a jó és a rossz harcában végül is a jó diadalmaskodik. Eddig másodrendű polgárok voltunk saját szülőföldünkön, de reméljük, hogy az Európai Unióba betagolódva nem lesz különbség köztünk, legyünk magyarok vagy bármely más nemzetiségűek itt Erdélyben. (...)

„Hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról én nem tehetek.” A történelem folyamán alakultak az orszaghatárok. Nem a „nemzethatár”, hanem politikai államhatárok váltak elfogadottá, főként a trianoni béke után. A szövegrészletből egy „távolba” szakadt, az anyaországtól elszakított személy vallomása csendül ki. Bennünket felkér a lojalitásával, hogy a másság, a kisebbség, vagy a többség elfogadásával (nem homogén társadalmak alkotóelemei) egy sokszínű, mozaikművészetű társadalom létrehozói legyünk. A jelenlegi haza, hit, bajtárs nem az igazi hazája, hite, bajtársa – de elfogadja, így valósítható meg az egység a sokszínűségben. 

Győry Orsolya Csilla IX.o., Waldorf Líceum, Kolozsvár

Elgondolkoztató, hogy ezen a mi szülőföldünkön átvezető „hadak útja”, amelyen a római birodalom katonái masíroztak nyugat felé Angliáig, hány népcsoport gyalogolt kelet felé kis batyujukat szekereken hozva, jobb megélhetést keresve így jöttek állatostól, elöljáróstól, papostól egész települések Németországból, és letelepedve munkavállalóként a várak, kastélyok közelében, zárt közösségeket alkotva, megőrizve anyanyelvüket, hagyományaikat, népdalaikat. Szorgalmasak voltak, jó gazdálkodók, ügyes kereskedők. Jöttek lengyel menekültek, akik már rég meghaltak, de az utódok számon tartják, hogy milyen segítőkészek voltak az itteni emberek.

A zsidó nép csoportjai, akik szintén otthont találtak ezen a tájon, és a sok megpróbáltatás ellenére manapság is „haza” látogatnak Kolozsvárra is hazájukból. A szamosújvári örmény leszármazottak, akik évszázadok óta nem felejtették el gyökereiket, őrzik hagyományaikat, hitüket. A romák egy része, akik szakmát tanultak, iskolába jártak, felhagytak a nomád életmóddal, és gyerekeiket a környezethez alkalmazkodva nevelik. Nagyon sok tehetséges ember van közöttük. És ha a gazdasági élet fellendülne, kevesebb volna a segélyből élő. Az ukránok, szerbek, törökök, bulgárok, görögök, mindenki hozta a maga kultúráját, és szülőföldjének tekinti ezt a földet, és testvérnek, jó barátnak az együtt élőket.

Török Zsuzsa Mezőgazdasági Iskolacsoport, Érmihályfalva

Tíz év sok idő. Ha pozitívan állnék a kérdéshez, csak jókat mondanék. Például, hogy olyan munkám lesz, amit szívesen végzek, amiben mestere leszek a tudományoknak. Lesz imádott családom, s a gyerekek büszkén mondhatják, igen, ő a mi édesanyánk, aki őszinte és igaz, aki kedves és vidám, aki vezetget, terelget bennünket a boldogság felé. Egynéhány kicsinyke sors a kezemben, akiknek meghatározó irány leszek. Ha pesszimista lennék, mindennek ellenkezőjét írnám. De egyik sem volna igaz, így értelme sem lenne. Egy sors alakulását nem lehet előrevetíteni, s talán nem is szabad, inkább nem bocsájtkozom találgatásokba. Nem tárulnak elém a lehetőségek esedezve, hogy „engem ragadj meg”, s az emberek sem igyekeznek elém lökdösni őket. S meglehet, így a jó, hisz harc nélkül nem teljes az élet. Az elhatározás, hogy úgy éljünk, hogy múltunk egyetlen pillanata miatt se kelljen szégyenkeznünk, és jó sok szerencse az, ami pozitív irányba terelheti egy ember jövőjét.

Meg kell találnunk a saját korszakunkban a fényt. S ha a sötét alagútban nem látjuk a világosságot, mert fal mered elénk, nem visszafordulnunk kell, hanem fáradságos munkával lebontani a büszke akadályt. Emberek vagyunk, akiknek nem a múltat kellene istápolniuk, s vele eltakarni a vesztésre álló jelent, hanem összebarátkozni a még idegen jövővel, hiszen ez válik napról napra jelenünkké.

Kedves Edit Salamon Ernő Líceum, Gyergyószentmiklós (Csíkszentdomokos)

Talán ébren álmodom? Óriási pusztaságot, perzselő napsütést látok magam előtt. Nini, emberek. De milyen emberek? Arcuk beesett, tekintetük rideg a hatalmas meleg ellenére is. Erőltetett mosolyuk van; mosoly, de gödröcskék nélkül. Miért nem mosolyognak egymásra szívből az emberek? Csak mennek előre, mint egy pontosan beállított óra. Lépésük egyforma, állandó. Az út szélén szép zöld fű, de senki sem fekszik bele, még csak rá sem lépnek.

Ismerős arcot pillantok meg. Nem, az nem lehet, az nem lehetek én. Miért nem mosolygok, miért nem hempergek a fűben? Talán a fű nem is valódi fű, talán a fű sem él e különös helyen?

Miért nem nézek más emberre? Miért nem akarok tenni valamit? Miért vagyok olyan életunt, miért nem történik semmi? Egy reklámtáblát pillantok meg: „Üdvözlünk a jövőben” felirat áll rajta. Tehát ez lenne a jövő? Tovább figyelem az embereket, hová mennek? Egy úton haladnak, az út végén egy hatalmas, kikerülhetetlen sötét erdő. De hiszen ez nem is erdő, nem örökzöld fenyőből vagy pompás koronájú tölgyből áll. Ismeretlen, égig érő tárgyak, talán a jövő fái.

Minden ember arra tart, talán ki sem jutnak többé onnan. Állítsa már meg valaki őket; engem! Megdöbbentő. Tíz év múlva talán belőlem is kihal az ifjú lelkesedés, tíz év múlva talán én is dolgozok, mint egy beprogramált gép, és ez tölti ki az életem?! Tíz év múlva elindulok a hatalmas erdő felé? (...)

Még egyszer utoljára kinézek az ablakon elalvás előtt, most már meleg szobában, mosolygó arcok között vagyok. Felnézek az égre, a holdfény bevilágít az ablakon. Megnyugtató érzés. Végre látok valamit, ami nem változik, ami talán tíz év múlva is bevilágít az ablakon, ami tíz év múlva is erőt ad más, rászoruló embereknek.

Lázár Zsombor XI.o., Nagy István Művészeti Líceum, Csíkszereda

Ha az ember el akar jutni koncertre is és színházba is, akkor legyen elég pénze. Az pedig bajos dolog, mert „nálunk az a legkevesebb”. Szüleimnek is sokat kell túlórázniuk ahhoz, hogy ne lássunk semmiben szükséget. És emellett van egy kis 10-20 áras földünk (mint mindenkinek errefele), és örülünk, ha kijön belőle a télire való pityóka, káposzta, murok s a többi alapélelmiszer, mert azt legalább nem kell megvenni a piacon drága pénzen. „Amíg az Isten erőt ad, addig csináljuk, s azután…”

Hát igen. Az Isten, ő egy nagyon fontos és népszerű tényező Csíkban, mind lelkileg, mind gazdasági, vagyis turisztikai szempontból. Mert ugye van a Pünkösdi Búcsú, s az Őmiatta és Szűz Mária miatt van. Mivel már lassan tizenhétszer voltam csíksomlyói Pünkösdi Búcsún, azt kezdem észrevenni, hogy nem is az a lényeg, hogy Istennel találkozzon az idezarándokoló, és nem is az, hogy ne felejtsük el az 1567-es hargitai katolikus–protestáns összeütközést, hanem az, hogy az éppen prédikáló személy hogy dicséri a magyarokat és székelyeket, és elmondja, hogy milyen párt vezetői jöttek el Magyarországról, ide, a messzi és keleti Romániába, csak azért, hogy találkozzanak a szegény és elnyomott erdélyi magyarokkal. Na ez az, amivel nem értek egyet. (...)

Remélem, hogy tíz év múlva már nem megy tönkre a papírsima úton a kocsim (ha lesz akkor már), ha arra vetemednék, hogy rendszeresen használjam; remélem, hogy akkor már nem nyomják az ember orra alá a védett havasi gyopárt tízezer lejért a Békási-szorosban; remélem, hogy nem jutunk oda, hogy a töméntelen mennyiségű műanyagmaradvány mindent belep; remélem, hogy még lesz ember, aki még emlékszik, hogy valamikor itt székelyek laktak s éltek; remélem, hogy nem kell majd bizonygatnom, hogy a Halloween az nem ősi magyar néphagyomány; remélem, hogy ha az utcán megállítok majd valakit, akkor majd Mozart nevét meghallva nem egy mobiltelefon-márkára gondol; remélem, hogy lesz állandó zenekar Csíkszeredában, és az csíkiakból fog állni; és remélem, hogy nem kell elhagynom hazámat, csak esetleg ha világot akarok látni, és nem azért, mert otthon már a levegőre is adót kell fizetni, és nincs, amiből eltartsam a családomat. Remélni mindig szabad, nem?…

Tatár ÁgotaSzentmihály

Szüleim és nagyszüleim viszonya a 21. századhoz a folytonos elégedetlenseg korül forog, mert nem tudnak a jelenben élni és gondolkodni .Ők az  előző korok szabályai szerint élnek. Ezek az érzések: a változásoktól való idegenkedés, a biztonságérzet elveszítése a ‘89 utáni politikai rendszerváltás következményei, a demokrácia kezdetével felborult számukra egy olyan világrend, amelyben a szabadság fogalma lényegesen eltérő volt a rendszerváltás utánitól. Túl gyorsan és nagy erővel szakadt rájuk a szabadság. Egy olyan országban, ahol évtizedekig óvták az embereket mindenféle külföldi hatástól, információtól, mindezt azért, hogy a rendszer és az ország alapjai szilárdan álljanak, és hogy mindenki akarat, gondolkodás, saját reális értékelés nélkül higgye, hogy számára a saját helyzete, és az aktuális politikai rendszer a lehető legjobb ami létezhet. A demokrácia érkezésével az egész külvilág úgy szakadt az emberek fejére, mint egy addig el nem képzelhető más világ. Az információáradat kirántotta a talajt, a biztonságot az emberek lába alól. Lényeges, hogy az új, szabad világnak az elfogadása és az átérzése nem történhetett egyik napról a másikra, és mindmáig nem is történt meg bizonyos rétegekben. Így léteznek emberek a 21. században, és élnek a ‘70 es–’80-as években.

László Zsuzsánna XI.o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely

Én talán, ha valaki választás elé állítana, hogy melyik korszakban élnék a legszívesebben, és időgéppel akár vissza is repítenének, akkor a múlt századba, az ’50, ’60-as évekbe repülnék. Eléggé szimpatikus nekem az a század, talán nem is a század, csak néhány évtized, mert én úgy érzem, nagyobb fegyelem, odafigyelés és megbecsülés volt. (...) Abban az időben a gyerekek és a felnőttek is egyaránt tudtak örülni úgy egy eseménynek, mint egy csekély ajándéknak, nem a mennyiséget és minőséget nézték, hanem magát a szándékot. Akkor a gyerekek tudtak örülni egy babának, kisautónak, a nagyobbak egy könyvnek vagy akárminek, és nem követelőztek annyira, mint a mai fiatalok, hogy a legújabb számítógép helyett inkább a TV-ben látott autó új prototípusát akarják vagy egy lakást. (...)

“… hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról én nem tehetek.”

Ezzel a helyzetértékeléssel nem tudok teljesen egyetérteni, hiszen minden embernek kompromisszumokra van szüksége ahhoz, hogy embertársaival békességben tudjon élni, és ne legyen fajgyűlölő, hontalan és hitetlen. Mert, ha én azt vallom, hogy „az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük”, akkor engem nemtörődömség és felelőtlenség jellemez, nem próbálok tenni semmit a jobb együttlét és jövő érdekében, hanem beletörődöm, hogy minden jól van, ahogy van, és ha két nemzet ellentétben van egymással, és én szembekerülök egy ilyen nemzetiségű személlyel, akkor én is elítélem és ellenségesen viselkedek vele, anélkül hogy megismerném, vagy legalább megpróbálnám megismerni, pedig nem is vétett nekem. Csak személyes meggyőződés alapján szabad elgondolkodni ilyen döntésen, de akkor is esetleg egy személyről, és egy személlyel való kapcsolat csalódása alapján sem egy egész nemzetről kell ilyen véleményt mondanom, ez helytelen felfogás. Az egyéneknek megismerésre és elfogadásra van szükségük, nem elutasításra és ellentétességre.

Simon Katalin Benedek Elek Tanítóképző, Székelyudvarhely (Gyergyóalfalu)

Szünet van. Állok az ablak mellett és kitekintek. Legmesszebbről a Kárpátokat látom a Bucsin-tetővel. A tető homályban van. A zöld fenyvesek nem nagyon látszanak. Biztosan esik az eső. Jaj, csak éppen ide ne érjen, mert nem hoztam az esernyőmet! Otthon felejtettem. (...)

Az utóbbi időkben a Békény nagyon megváltozott. A Békényből szennycsatorna és szemétdomb lett. A fürdőszobák csövei bele vannak vezetve. A szemetet az emberek nem a bányába viszik, hanem a patakba dobják bele. A medre össze van húzódva a sok bokor és szemét miatt. Ezért sokszor kiönt a medréből, és árvizet okoz. A mezőgazdasági gépek onnan veszik a vizet, a vegyi anyagokat (gyomirtó szert) beleengedik, és ezzel a halakat megmérgezik. A Békény vize már nem alkalmas fürdésre. Mosni is csak szőnyeget lehet, azt is csak akkor, ha nem szedik a homokot betonnak és vakolásnak. A Békény napról napra szennyezettebb. (...)

Sinka Pál X.o., Gheorghe Lazãr Iskolacsoport, Pécska

Az ország egyik legfejlettebb régiója nem más, mint a „Nyugat V (öt)”. [A névvel és számmal ellátott régiók azért keletkeztek, hogy ezáltal Románia is pályázhasson az uniós pénzekre, melyeket kizárólag régiók fejlesztésére lehet felhasználni.] Ez a régió magában foglalja Arad, Temes, Hunyad és Krassó-Szörény megyéket. Románia ezen része, mivel közelebb van a gazdag európai országokhoz, jobban megérezte a változás szelét. Ezért gyorsabban megtanulta a modern, kapitalista gazdaság alapszabályait, és átvette annak szokásait, mint az ország más régiói. Ugyancsak a „Nyugat V” régió részét képezi a Körös-vidék (Arad megye része), mely az én szülőföldem. Ez a történelem során sokat gazdát cserélő terület volt már török, osztrák és magyar uralom alatt is, Erdély Magyarországgal határos részén található.

Szülőfalum az ország legnagyobb községe: Pécska (Pecica). Ez egy tipikus alföldi település, melyet főleg románok és magyarok laknak, de akadnak itt szép számmal romák és néhány szerb is. A község – regionális szinten – méltán híres az itt sütött kenyérről, de történelmi szempontból is fontos, mivel az archeológusok találtak itt több bronzkori szobrot és kerámiát, melyeket jelenleg az aradi Megyei Múzeumban lehet megtekinteni. (...)

„… hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról én nem tehetek.”

A fenti idézet, úgy gondolom, az etnikai kisebbségek és az adott ország többségben levő lakosai közötti kapcsolatra utal. A nem azonos hit, haza és bajtársak említése mindenképpen két különböző etnikai csoportra utal. A szövegrészlet azonban egy kissé kétértelmű, ugyanis a kisebbség és a többség is elmondhatja magáról ugyanazt, amit az idézet írója. Én azonban mégis azt hiszem, hogy ezeket a sorokat egy etnikai kisebbséghez tartozó személy vetette papírra, és arra próbálta rávezetni az olvasót, hogy a szórványban élő embereknek az elsődleges feladata a „bajtársakkal” közösen való fellépés annak érdekében, hogy megőrizzék közös nyelvüket, kultúrájukat, tradícióikat. Az idézet azt próbálja sugallni, hogy mindenki nyíltan vállalja a hitét és etnikai hovatartozását, mert ezzel nem okoz semmi rosszat magának. Ma már demokráciában élünk, és a világ országai egyre több erőfeszítést tesznek a kisebbségek támogatására. Igaz, vannak, akik gyűlölettel néznek azokra, akik nem az ő nyelvüket beszélik, mégis a sorok írója arra bátorítja az embereket, hogy bátran kimondják, hogy ők bizony kisebbségiek. De vigyázni kell, nehogy túlzásba essen bárki is, mert bevallani jó, de viszont lépten-nyomon ezzel dicsekedni, az káros.

Az új generációk még megtanulhatnak békében élni és örvendeni az etnikai sokszínűségnek. A szövegrészlet üzenetével egyetértek, de a vége egy kicsit elgondolkoztató („arról én nem tehetek”), mert én nem tudom, hogy mire akart utalni az (újság)író, de véleményem szerint nemcsak a többségnek kell elfogadniuk a kisebbséget, hanem ez fordítva is igaz. Mert a közömbösség és nemtörődömség (akármelyik részről) csak rossz dolgok okozója lehet. Valóban senki sem választhatja meg, hol, kinek a sarjaként és melyik etnikai csoport tagjaként jöjjön e világra. Egy azonban biztos: mindenkinek meg kell tanulni alkalmazkodni a másikhoz.

Botha Enikő Zsuzsanna XI.o., Palló Imre Művészeti Szakközépiskola, Székelyudvarhely

A ’89-es rendszerváltás változást hozott a Romániában élők, azon belül is a régióban, Székelyföldön élők számára. A megszokott folyamatokba egyre több idegen, szokatlan dolog épült be. (...) A televízióban egyre több tévécsatorna műsorait sugározták, viszont az adásokat egyre több reklám szakítja meg, hiszen az emberek igényeit így akarják felkelteni egy-egy termékre. Új szokásokat vettünk fel, már mozdulataink, cselekedetünk, véleményünk olyan lett, mint kedvenc szappanoperánk hősének. (...)

Marosán György Ezredvégi tűnődések című könyvében olvastam a következőket: „Kovács hazatér Amerikából, és meséli élményeit Szabónak: »Képzeld, ez egy olyan ország, ahol még a borotválást is automaták végzik. Az ember bedugja a falra függesztett készülékbe az állát és bedob öt centet. Egy gombnyomás, és már simára is van borotválva az arc. Gyors, praktikus és olcsó.« »Hiszen nincs is mindenkinek egyforma arca« veti ellen Szabó. »De csak az első borotválkozásig« válaszolja sokat sejtetően Kovács.” (...)

A felgyorsult 21. században a nagyvárosokban élő emberek egyre nagyobb része szívesen tér vissza a természetes környezetbe. Egyre többen éreznek igényt arra, hogy egy hétvégét vagy vakációt hagyományokat őrző környezetben töltsenek el.

A székelyföldi nép ezt kell kihasználja, ezt a lehetőséget kell megragadja. Hiszen nekünk van valamink, amire a külföldiek kíváncsiak. Így a turizmus egy új megélhetési formát jelenthetne a régióban élők számára, hiszen a falusi turizmus a természeti adottságokra, nemzeti hagyományokra, szokásokra és kultúrára épül.