A jaj, nyögi, amikor fellép a vonatra. Ezzel igazán nem számolt így ötven fölött. Semmivel nem számolt. Az a jó. De tizenhat órás vonatút, úgy, hogy fogalma nincs, mire érkezik, nem hiszi el. Én vagyok ez, szentséges egek, én-e? Nem igaz.

Fogad ellene. „Hogy micsoda? Tizedikén? Én?! Vendégmunkásnak? Ki van zárva. Fogadjunk.”

Nincs három hónapja.

„Legkésőbb tizedikén. Tizedikéig biztosan.”

Fogadnak. Ekkor nem jut eszébe, hogy megkérdezze, mégis milyen szakmában. Ha elárulják neki, nem mint énekesnő, sztepptáncos fiú, nem mint fakitermelő szalagmunkás, de még csak nem is hajóskapitányként kerekedik fel, hanyatt vágja magát a röhögéstől. Te bolond liba, mondja, rémeket látsz. A nő szomorúan mosolyog. Keze a pocakján.

„Látom, amit látok, ha rémet, rémet. Kitelt a második hat hónapunk. Nem jössz, csak kényszerből. Így érzem, ne válaszolj. Ismerlek. Tudlak, vén bakkecske. Ez a nő elvisz.”

Nem válaszol. Abszurd. Kizárt, hogy fájós hátával, időről időre visszatérő depressziójával, rá-rárontó gyógy-jellegű iszákosságával fölkerekedne, s túl az Óperencián, a hegyek lábánál keresné elmaradt jókedvét, „amikor itt vagyol nekem két lépcsőháznyira”, jellemző ostobaság, ifiasszony.

Nem méri fel, valóban nem, mint reális lehetőséget. Ő nem. Ő aztán nem, húsz kilométert se. A vén bakkecskén még meg is sértődik. Milyen alapon vénbakkecskézi le, miközben nélküle is elég jól elvolt, amíg csontig le nem amortizálta első nekirugaszkodásból. Azután másodszor is elkapta. Másodszor megint, amihez hasonlót nem jegyzett a világtörténelem. Soha ne tévedj be az ágyba, ahonnan eliszkoltál. Akkor is menekült inkább, eleinte, nem akart zavart, bonyodalmat, kényelmetlen helyzetet, nem akart bukni, magyarázkodni, szégyenkezni, nem akart hazudozni. Nem akart semmit. Nőt meg főleg nem akart.

Én-e? Hogy én-e?! Nem vagy gömbölyű, édes angyal. Túl sokat gondolsz rólam. Örülök, hogy lyuk van a seggemen, csoje?

Csoje. De ígérd meg, a vonatról küldesz egy sms-t. Amikor indulsz.

Felül a terhestornából, térden a fotelhoz mászik, ahol a majdani vendégmunkás ül, pocakját térde közé fészkeli, alkarjával a combra támaszkodik, finoman, a kérdéssel:

Megígéred?

Persze. Azonnal küldök egy sms-t, ha elindult a vonat.

Ezt aztán könnyen ígérheti. Miből tart. Pláne, hogy vonat.

Anyád életére?

Áá, nemá! Ne cigánykodj, az isten áldjon...

Anyád életére ígéred?

Azta..., de hülye vagy. Itt ülök, nem látod, se vonat, se semmi.

Anyád életére ígéred, hogy tudom, amikor elindulsz?

Anyám életére...

Jól van. Hiszek neked.

Az eseten elgondolkodhatott volna, amit nő tud előre, nem tudja más, de nem tette. Ami abszurd, az abszurd, azon nincs mit agyalni.

A pillanatig – a jegyváltás pillanatáig – nem racionalizálódik, nem fogja fel, nem akarja.

Tanácsolták, legalább negyven perccel indulás előtt érjen ki, mert a keletre menő vonatokon nem számít a helyjegy. Legjobb, ha ott vagy, elfoglalod, nincs vita, nincs kalauz. Két órával előbb, mindig ráhagyással dolgozik – hol egy hónap, hol egy hét, most két óra –, hogy ne zavarodjon, átgondolhassa a helyzetét. Az élet különösen egyensúlyoz, rejtélyes és profán. Nem fogalmazza meg félreérthetetlenül, vendégmunkásnak, netán vendégszerepelni indul. Azt persze tudja, a vendégmunkásnak nincs széke, nincs búvóhelye, hitele a kocsmában, kislámpája a könyvtársarokban, nincs időhatározó vonatfüttye, nem ismeri a helyijárat-sofőrt, a fodrász lányát. Nincs keresztanyja se. Múltja nincs. Jelene van. Jövő. Ha van neki.

A forgalmista sípol, emeli a táblát. Most még leléphetne, gondolja a vendégmunkás, megúszhatná, hogy nem oda jut, ahová indul, készül. De nem lép le. És sms-t se küld. A következő állomáson még leszállhat.

Kifordítani a fűtőtesteket, erőteljes sugárral kidöfködni-toloncolni belőlük a leülepedést, gótikus hajlatai közül kipucolgatni a berekedt szöszt – s ez még csak a munka kezdete. Nem a kezdete, a kezdete sem még, mindössze előkészítése – részben. Mert ott van az olajfestékek már-már amúgy is hámló lepattogtatása aztán. A fajansz(fajánc)lemezekkel való befedés aztán. Ragasztgatás, térdelve, négykézláb. Araszszor araszosan pepecselős. Azám. Elkelne, el biz, el egy vendégmunkás. A Vendégmunkás.

Vendégmunkásunk importáru. Nem mintha nem volna lelhető olcsó kétkezi a hazai placcon – de nekünk ez kell. Kinéztük, miután megkívántuk. Ajánlatot tettünk neki (miután kisóvárogtuk magunkat munkálkodásáért eléggé). Kiszemeltük. Szemeztünk vele, útra tettük napi előkészületi helyzetjelentésünket. És most itt van. Egészen itt. Nagyöröm (ejsze).

Valami sutácska semleges este. Laticel, hálózsák, mosoly a jóéjthez. Aztán hálóajtót csuk – nem zár, kilincset széktámlával ki nem támaszt. Pár replika kigondolása arra, mi van, ha Vendégmunkás (némi eligazításért) benyit. Hm. Tán borozgatni hajnalig, ismerkedni, barátkozni illene.

Az első kávét – hatteoda – maga hozza ágyba. Koppint előtte hálóajtón. Egyetlenegyet. Jó reggelt – mondja simán (hátratett kezében cigaretta ég, füst elől hálórést eltoloncolja). Nem, nem hálás (még nem). Figyelmes. Motyójában hordozta, maga darálta még otthon, aztán ringott a hátán, míg erre tartott az ösvényen. (Ringatgatott kétely volt ez is, hogy megteszi.)

Illedelmesen bekérezkedik. Hánykockacukrot, vagy mennyitejet – nem kérdez, ezt már nem: tudja. Ráérzett. Ráérző lény. Rá. (Útra tenni egyhamar nem fogjuk.)

Beerejsztenénk, be, íziben – lássuk, mit mutat, mit tud. Vajon ismeri a mesét a kisgidákkal? Az ajtórésen lábát betevő, majd egészen becsuszamló ragadozónak sorsát beazonosítja? Jó, ha nem, riadni ne riadjon (nem riad), fenyegetésnek ne vegye, el ne menjen, meg ne sértődjék.

S egyébként is.

Mifelénk megbecsülni illik a vendégmunkást. Ritka példány, becsben tartandó (föltéve hogy határon s nem Pruton túli).

Kis, fordulásnyira szemernyi konyhában mint sürög-forog, lángot gyújt, főzőt odakészít, vendégkávét főzi – kilesni volna jó. Állni karba tett kézzel, mialatt találékonyan mozdul a sivárult kellékek között. Ajtóperemnél állón, reggeli kisingbe csavartan tétován állón, bögrével a kézben. Zománcon kulcsolt kezeket, karokat kissé szétnyitva megemelni, nem meglepődni, csak figyelgetni, hagyogatni, mikor vendégmunkás köntöskéje alá otthonosan odacsókol. Állni a csókot. Szavurálni. Vagy nem is. Szótlan. Rezzenetlen. Tágra nyílt szemmel. S utánanyúlva ösztönösen, ösztönből, hol érintette. Tudtuk ezt jó előre, tudtuk-reméltük: megérint majd (ezért van itt).

Hohó. Mezítláb be a kisszobáig, markolt bögrékkel, kisfenékkel. Perzselő aljú csuprokat az este mutatóba elővett fajanszmintákra helyezni. Nehezen csikordul a rég ki nem vont ágy, kétkezi munkás nem bír vele – betársulni mellé menten négykezesnek.

Na, így épp kisasztalig, mondhatni faltól falig nyúlik a fekhely, elnyújtózkodni rajta lehet. Kell. Ez a pállott bútordarab az egyetlen, félreérthetetlen, félrevezető jeleket, jelzéseket proxemikailag leföldelő köztere a vendégmunkálkodásnak. Hason fekve órák hosszt, ágyhosszt. Első randevú a mezőn, arasznyi, huzattól himbált fűben (zöldes ágyhuzat). Kalimpáló lábakkal, nem föltétlen illedelmesen, egymással párhuzamban, egyhuzamban. Érintetlenül napestig. Érintetlen szösze kalorifernek is ma. Vendégmunkás ezt meg azt mesél, nem lódít, bár színez itt-ott. Itt talált, itt-találásra szánt, hozott cirógatás színezi elpiruló úrnőjét háznak-ágynak.