Az ifjúságról írni legalább olyan merész vállalkozás, mint a vele való foglalkozás. Merész, mert a megállapítások sok esetben egyoldalúvá szűkítik  a több oldalról is megközelíthető színes valóságot. Ez a veszély pedig annál inkább fennáll, minél jobban távolodik korban a témával foglalkozó, a szóban forgó életkortól. Talán ennek tudható be az is, hogy míg egyesek soha nem tapasztalt lelkesedéssel beszélnek és írnak, addig mások olyan sötét tintába mártják a tollukat, hogy azzal már csak nekrológot lehet írni. Szerintem mind a két véglet messze jár a valóságtól. Rövid írásomban mind a két csapdát el szeretném kerülni, ezért többnyire húszéves lelkipásztori tapasztalataimra hagyatkozom és hivatkozom. A jó megértés kedvéért pontokba szedtem mondandómat.

1. Kit is nevezünk fiatalnak, illetve ifjúnak?

Amikor fiatalságról beszélünk, többnyire az emberi élet második évtizedét értjük rajta. Még pontosabban a 12 évesektől kezdve mindazokat a 24 év alattiakat, akik még nem léptek házasságra. Ez a 10–12 év az emberi életnek éppolyan sajátságos szakasza, mint a gyermek-, a felnőtt- és az öregkor. Mégis fenntartásokkal fogadjuk ezen korosztályt. Mert amíg a gyermekkor különleges mivoltát elfogadjuk, oltalmazzuk és gyámolítjuk, gyermekeinknek megengedjük, hogy gyerekek legyenek, a felnőttektől megköveteljük, hogy felnőttek legyenek, az öregektől elvárjuk, hogy öregesen viselkedjenek, addig nemigen fogadjuk el a fiatalok fiatalos viselkedését és életvitelét. Ezért a fiatalokat hol gyermekeknek, hol pedig felnőtteknek vesszük. Nem engedjük meg nekik, hogy fiatalok legyenek, szemükre vetjük, ha tizenévesen viselkednek. Ez pedig következetlenség és meredek képmutatás. Tetszik nekünk, felnőtteknek, vagy sem, a fiatalkor mégis önálló és nagyon fontos szakasza az emberré válásnak. Jelentősége szempontjából a gyermekkor első négy éve mellé állítható. A fiatal teljesen külön világ. Se nem gyerek, se nem felnőtt. Vagy pedig gyermek is, felnőtt is egyszerre. Szociális és érzelmi vonalon olyan bizonytalan és labilis, mint egy gyermek. Viszont testi és értelmi síkon felnőtté válik. Ez az átmenet kora. Végletesen ellentmondásos életszakasz. Ezért a tizenéves állandó feszültségben él. Első számú problémája éppen önmaga. A másik nehézséget mi, felnőttek okozzuk, akik nem akarjuk őt így elfogadni, és ezzel folyton elvitatjuk jogait, de ugyanakkor követelményeket támasztunk vele szemben. A fiatalt testi fejlődése a 14–16. évben „felnőtté” teszi. Nemileg érett lesz. Ezért elhagyja a gyerekes játékokat, felszámolja gyermekkori kapcsolatait. A felnőttekhez viszont nem közeledhetik. Ettől visszatartják részben saját pszichés gátjai, részben a felnőttek tiltása. Ezért befelé fordul, elzárkózik, elkülönül. Sokat töpreng önmagáról, a világról, szerelemről, házasságról. Sokat szenved tényleges vagy vélt magányosságban vagy meg nem értettségben. Folyton keresi az ideálist. Így jut el a sztárok birodalmába, akiknek gyűjti az aláírásait, műveit, és akiknek a fotóival díszíti szobáját. Ebben a keresésben kaphat teret a jó pedagógus vagy a lelkipásztor, aki rámutathat Jézus Krisztusra, aki egyedül képes a fiatal teljes rajongását tartalommal megtölteni, hiszen Jézus Krisztus vitathatatlanul minden idők legsikeresebb és legideálisabb egyénisége. Ha sikerül barátságot közvetíteni Krisztus és a fiatal között, akkor egy tartalmasan kibontakozó életnek raktuk le az alapjait. De hogy idáig eljussunk, oda mély hit, elkötelezett szeretet és nagy-nagy türelem kell a „közvetítő” részéről.

2. Jézus Krisztus és a fiatalok a Bibliában

Az újszövetségi szentírást lapozgatva megtudjuk, hogy Jézus mindig különös szeretettel volt a fiatalokhoz. Barátságát gyógyításokkal és halottak feltámasztásával is igazolta. Feltámasztotta a naimi ifjút (Lk 7,11–17), Jairus leányát (Mk 3,21–43). Meggyógyította a szamáriai asszony leányát (Mt 15,21–28), a holdkóros, idegbeteg fiút (Mt 17,14–21) és a királyi tisztviselő fiát (Jn 4,46–54). Igaz, csak Jairus 12 éves kislányának ismerjük a korát, de minden jel arra vall, hogy az itt felsoroltak mind fiatalok voltak. A fiatalokkal kapcsolatban is meleg érzelmeket táplált Jézus. A gazdag ifjúra „ránézett és megkedvelte”, olvassuk Máté evangélistánál. S éppen a szóba hozott párbeszéd mutatja, hogy milyen bizalommal fordultak a kortárs fiatalok problémáikkal a tanító Jézushoz. (Mt 19,16–22).

3. Az egyháztörténelem fiataljai

Ebben a témakörben elegendő annak a megállapítása, hogy a remetemozgalom elindítói, a rendalapítók többsége fiatalon kötelezte el magát Krisztus követésére, és fiatalon hívta létre rendjét. Az egyház által kanonizált  szentek is zömmel fiatalok. Sőt a jelenkor lelkiségi mozgalmainak a bölcsőjénél is többnyire fiatalok bábáskodtak. Ezzel egyszer s mindenkorra idejétmúlttá vált a nagyképű megállapítás, hogy a fiatalsággal nincs mit kezdeni. Megkockáztatom a kijelentést, miszerint a fiatalság nem tud mit kezdeni a megcsontosodott, az idősek által sok esetben fellegvárként őrzött álomvilággal, „a mi időnkben így volt” tévhittel.

Az ifjúságot tehát ismerni kell, és szeretettel kell elfogadni.  Aki nem ismeri és nem szereti, az sosem fog semmiféle eredményt elérni köztük. Ennek klasszikus példája II. János Pál pápa egyik megállapítása. Első franciaországi útja alkalmával a Parc des Princes-ben  több tízezer  fiatal előtt beszélt, akikhez nagyon merészen szólt, semmit sem engedve az evangéliumi követelményekből. Amikor ezt közvetlen munkatársai szóvá tették előtte, a pápa így szólt: „A fiatalságot megtisztelik, ha tőle sokat kérnek, és megvetik, ha keveset.” És valahol itt keresendő II. János Pál pápa népszerűségének oka a fiatalok körében.

Lelkipásztorként is úgy tapasztalom, hogy a fiatalságot nem érdekli a leszállított áron hirdetett evangélium. Nem érdekli, mert hamisítvány és nem Krisztus hiteles üzenete.

Amikor húsz évvel ezelőtt minden előképzés és tapasztalat nélkül belecsöppentem az ifjúság lelki gondozásába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kemény teológiára voltak a legfogékonyabbak. Szerettek ők szórakozni is, teremtettem is rá alkalmakat, de az Irisz-telepi és kajántói lelkinapok varázsát, a Szent Mihály főplébánia hittantermének szombat esti találkozóit nem tudta semmi elhomályosítani. Két évtized óta is ezeket emlegetik alkalmi találkozásainkon. Mindennek volt egy másik oldala is. Közel engedtem magamhoz őket. Bepillanthattak nemcsak a szobámba, hanem a munkámba is. Beleavattam őket az órákra és az igehirdetésre készülés „titkaiba” is. Sokszor velük együtt öntöttük végső formába a vasárnapi igehirdetés anyagát. S itt volt alkalmam találkozni az ifjúság radikalizmusával. Amit én bársonyosan, simulékonyan fogalmaztam, azt ők újrafogalmazták, radikalizálták. Sokszor tőlük fogtam tüzet. S mert közel engedtem őket magamhoz, vigyáztak is rám. Sajátjuknak éreztek. Mindenkié voltam, de ők meg voltak győződve arról, hogy csak az övék vagyok. Amikor egy, a titkosrendőrség által felbérelt részeg fiatal több mint 150 órahallgató jelenlétében felpofozott engem, alig tudtam a kedélyeket lefékezni. S amikor kijelentettem, hogy aki ezt a fiút bántani fogja, az engem fog megbántani, mert én neki megbocsátok, akkor óra végén egy utolsóéves filozófiahallgató azt mondotta: „Atya, egy éve járok ide, most győződtem meg arról, hogy ön éli is, amit tanít. Köszönöm!” Ekkor pedig a tanúságtételre, a szavaink és cselekedeteink közti összhang fontosságára döbbentem rá. És még valamire: a fiatalokat nemcsak tanítani kell, hanem tanulni is lehet tőlük. Csak az merje őket tanítani, aki hajlandó tanulni is.

4. És a mai helyzet ?

Az idei csíksomlyói búcsún két érdekes emberrel találkoztam. Apával és fiával. Valószínűleg az anyaországból jöttek. A következő szerelésbe voltak öltözve: mindkettőn hófehér rövidnadrág és póló, az apa mellén a magyar háromszínű szalag, a fiú bal karján karóra helyett az amerikai lobogó volt felcsavarva. Azt hiszem, ennél szembetűnőbben senki sem tudná ábrázolni a generációk közti változást és távolságot. Egészen pontosan azt, ami húsz év alatt történik. Amíg egy generáció valamit szentnek tart, addig a következő egészen másra helyezi a hangsúlyt. Igazából csak most értettem meg, hogy miért is vitatkoztak velem mostani ifjúsági csapatom tagjai, amikor az aradi tizenhárom vértanú emlékét próbáltam magasztalni. Hangsúlyeltolódás történt az értékrendben. Időközben a nevelés és tanítás, valamint a szülői jogkör olyanok hatáskörébe került, akik egy kilúgozott értékrenden nőttek fel. Ami nem épült bele életük értékrendjébe, azt sok esetben gyermekeik értékrendjébe sem tartják fontosnak beépíteni. S ez valójában akkor állt elő, amikor  államilag is bevezették a hitoktatást az iskolákban. „Ha nem használ, nem is árt” elv alapján a legtöbb szülőnek nincs ellenvetése az iskolai hitoktatás ellen, de ezzel egy időben a „hittan” egy lett a többi tantárgy között. S amiként az iskolában tanult matematikának, fizikának, kémiának stb. semmi köze az életünkhöz, úgy az iskolai hittannak is ez a sors jutott. A hitoktató mond egyet, a család teszi az ellenkezőjét, és az eredmény a teljes zűrzavar. Most érkeztünk el annak a felismeréséhez, hogy a hitoktatásnak és az ifjúsági munkának is csak annyi értelme és eredménye van, amilyen a családi háttér. A család tönkre teheti vagy tovább építheti munkánkat, igyekezetünket. Egyébként is el lehet gondolkodni azon a tényen, hogy ha a hét 168 órájából a gyermek, a fiatal egy órát velünk tölt, és utána 167 órán keresztül az ellenkezőjét látja, hallja mindannak, amit tanult, milyen eredmény várható. Egyáltalán milyen esélyei vannak az örömhír közvetítőjének? De tovább bonyolítja a kérdést a válási árvák problémaköre, a kulccsal a nyakukban felnőtt generációk lassan társadalmi problémává sűrűsödő ténye. Bonyolult kérdés, nem merek belemászni, de valakiknek mégiscsak erre is oda kell figyelni és minél hamarabb, mert minden nap késő lehet. Ha bedugjuk a fülünket, becsukjuk a szemünket, ezzel még a gond nincs megoldva.

A fiatalság lényegéhez tartozik a keresés. Az új értékek felkutatása és vállalása. A kérdés az, hogy fel tudjuk-e számukra mutatni az evangéliumi értékeket „örök új” és „örök időszerű” voltukban, úgy, mint vonzó és örömteli életformát. Ha a felnőttek úgy élik meg evangéliumi hitüket, hogy az megjelenik a mindennapokban mint felelősségtudat, becsület, helytállás, önzetlen szolgálat, elkötelezettség, akkor az ifjúság különösebb mesterkedés nélkül is igent mond Jézusra és evangéliumára, de ne csodálkozzunk, ha nem kérnek a képmutatásból, az „egyet mondok, mást cselekszem” alakoskodásból.

Az iskolákban hitoktatás van, a templomba járást nem tiltja senki és semmi. Hol is tartunk akkor? A válasz félelmetesen egyszerű és kimagyarázhatatlan. Ott tartunk, és abba az irányba haladunk, ahol tart és ahová tart a felnőtt társadalom. S amíg a felnőttek társadalma nem vállalja a katarzist, a megtisztulva megújulást, addig minden lamentáció értelmetlen szószaporítás, fölösleges időtöltés,  mert nem megoldja, hanem csak elodázza az égető probléma megoldását. Rövid tanulmányom címe legyen a zárszó: aki az ifjúságot szereti, az megváltoztatja önmagát.