Tu­ris­ta­út

Dél­re tar­tok, múl­tam iz­za­dó poggyász­ként há­ta­mon,

vö­rös­lő ár­nyé­ko­mon ki­halt ős­kí­gyók su­han­nak át,

pál­ci­ka­ka­rú holt­tes­te­ket ök­len­dez­nek elém a fák.

Észak­ra tar­tok, fa­gyos jö­vőm az ar­co­mon va­cog,

ke­mény­pa­pír­do­boz­ban alusz­nak té­li ál­mo­kat a kol­du­sok,

az örök kár­ho­zat hó­em­be­rek iz­zó szén­sze­mé­re der­med.

Bö­lé­nyek

Sá­ros ut­cán­kon bö­lé­nyek vo­nul­tak,

az or­ruk­ból fel­gő­zöl­gő pá­ra

be­lep­te az ab­la­kot, csak én lát­hat­tam

moz­gó fej­fá­kat vo­nul­ni, csak én

lát­tam kü­lön-kü­lön min­den ál­la­tot.

Az ut­cán már sen­ki sem járt,

az át­lát­ha­tat­lan ab­la­kok mö­gött

csak sejt­het­tem az ar­co­kat,

a temp­lom­óra nagy­mu­ta­tó­já­ra

fel­szúr­va né­mán bimbammozott

a meg­der­medt pil­la­nat.

A vá­ros­szé­li ré­ten el­her­vadt a hujjogás,

va­dász­ku­tyák sem csa­hol­tak

iz­zad­tan ro­ha­nó nyu­lak nyo­má­ban,

az ab­lak­pár­kány­ra bé­nult ke­zünk,

ál­lott le­ve­gő­jű, egy­for­ma szo­bá­ink­ból

bá­mul­tunk moc­ca­nat­la­nul, sem­mit sem lát­va,

fa­la­in­kon el­ve­szí­tett sze­ret­te­ink

ná­lunk­nál ele­ve­nebb fo­tog­rá­fi­ái,

tűz­he­lye­ink­ben hal­vá­nyu­ló pa­rázs.

Ké­mé­nye­ink­re fel­hők eresz­ked­tek.

Ész­re sem vet­tük, mi­kor fo­gyott el lé­leg­ze­tünk.