­Néme­tül Tante G.-től kezd­tem ta­nul­ni. Tante G. jó­ked­vű és jó­lel­kű hu­szon­éves nő volt, dús haj­jal, nagy, sö­tét szem­öl­dök­kel és az aj­ka fö­lött kis pi­hék­kel. Né­me­tül kel­lett ne­ki vá­la­szol­ni, pe­dig va­la­mennyi­re ma­gya­rul is tu­dott. Bár az uno­ka­test­vé­re­im­mel is fog­lal­ko­zott, ná­lunk la­kott, és ve­lünk ét­ke­zett. Egy­szer meg­lá­to­gat­ta a báty­ja is kül­föld­ről, fi­a­tal fér­fi, ta­lán mér­nök volt. Ő is ná­lunk szállt meg, és ve­lünk reg­ge­li­zett. Fény­ké­pe­ket né­ze­get­tek hossza­san, a fér­fi az­tán el­uta­zott. 

Ez ’42-ben vagy ’43-ban tör­tént. Ké­sőbb, a há­bo­rú után ki­de­rült (amit a szü­le­im nyil­ván­va­ló­an tud­tak), hogy mind­ez csak szín­já­ték volt. Tante G. ál­né­ven (P. M.) la­kott ná­lunk, nem né­met volt, ha­nem trencsénteplici, az ot­ta­ni or­vos lá­nya. A fe­nye­ge­tő an­ti­sze­mi­tiz­mus elől jött el Pest­re, kis­lá­nyát a fér­jé­nél hagy­va, aki né­ha mint báty­ja ta­lál­ko­zott ve­le.

A né­me­tet má­ig át- meg át­szö­vik az ef­faj­ta él­mé­nyek. Ne­héz meg­ha­tá­roz­ni, hogy med­dig tart a szü­le­im (fő­leg az apám) meg a nagy­szü­le­im ví­zi­vá­ro­si ro­kon­sá­gá­nak a né­met­je, és hol kez­dő­dik az enyém. Münchhausen bá­ró ka­land­ja­i­val pél­dá­ul – Gustav Doré il­luszt­rá­lá­sá­ban – egy 19. szá­zad vé­gi, gót be­tűs könyv­ből is­mer­ked­tem meg, s biz­to­san nem ez volt az egyet­len az apám gye­rek­ko­ri köny­vei kö­zött. So­ká­ig össze­ke­ver­tem a sa­ját­ja­im­mal vagy az uno­ka­test­vé­re­i­mé­vel – a Verlorene Pfen­nig­gel, a Hans kuck in die Luft­tal, a Struwwelpeter-rel, a Max und Moritzcal és a Röslein hüvel (ez már iga­zi „re­gény” volt, egy hin­ta­lo­vacs­ka szo­mo­rú, de per­sze ta­nul­sá­gos tör­té­ne­te). Csak mos­ta­ná­ban fe­dez­tem föl egy ke­let-ber­li­ni Kaiser’s áru­ház tur­ká­ló­já­ban, hogy ezek tet­ték ki az 1930-as évek sztenderd gye­rek­iro­dal­mát.

Tante G. az­tán el­ment (ma is Trencsénteplicben él, de csak egy­szer, öt­ven­hat után ta­lál­koz­tam ve­le; hív, hogy lá­to­gas­sam meg, de fé­lek a múlt­tal szem­be­sül­ni), a he­lyét a csa­lád­ban más ne­ve­lő­nő fog­lal­ta el. Egye­nes de­rék­kal, le­szo­rí­tott kö­nyök­kel ült az asz­tal­nál, és az­zal kezd­te a ne­ve­lé­sün­ket, hogy fel­ásat­ta ve­lünk a ker­ti ho­mo­ko­zót. Ezt zo­kon vet­tük, bár ké­sőbb be kel­lett lát­nunk, hogy jobb a friss­ben ho­mo­koz­ni, mint a le­ta­po­sott­ban. Ez a fe­lül­ről jött gye­rek­bol­do­gí­tás, ez ma­radt meg be­lő­le.

Apá­mék­nál né­me­tül be­szél­ni va­la­hogy a fel­nőtt­ség ré­sze volt. Ha azt akar­ták, hogy mi, gye­re­kek, ne ért­sük, né­met­re for­dí­tot­ták a szót (Nicht vor dem padevane!), azt su­gall­va, hogy aki gye­rek, az még nem tud né­me­tül, de aki nagy, az már ter­mé­sze­te­sen tud. A nyelv­ta­nu­lás – a nem tu­dás­tól a tu­dá­sig ve­ze­tő út – so­sem volt té­ma. Per­sze hogy nem, jöt­tem rá ké­sőbb, mi­vel a né­me­tet von Haus aus hoz­ták ma­guk­kal. S ép­pen mert egy né­met kul­tú­rá­ban (ha még­oly pro­vin­ci­á­lis­ban is) ott­ho­no­san mo­zog­tak, le­néz­ték a né­me­te­ket, akik 1944-ben be vol­tak szál­lá­sol­va hoz­zá­juk, mert ezek a ka­to­na­tisz­tek nem tud­tak se kö­szön­ni, se vi­sel­ked­ni ren­de­sen. Egy olyan Né­me­tor­szá­got tes­te­sí­tet­tek meg, amely nem im­po­nált ne­künk.

Ez­zel az ön­tu­da­tos tar­tóz­ko­dás­sal – nem a né­met kul­tú­rá­tól, ha­nem a po­li­ti­ká­tól (job­ban mond­va bi­zo­nyos tö­rek­vé­se­i­től és áram­la­ta­i­tól) a te­o­ló­gi­án ta­lál­koz­tam új­ra. Ta­ná­ra­im – bár tár­sa­dal­mi­lag is, föld­raj­zi­lag is sok­fe­lől jöt­tek – ál­ta­lá­ban né­met egye­te­me­ken dok­to­rál­tak, még a há­bo­rú előtt (job­ban mond­va alat­ta). Egy mond­hat­ni „al­ter­na­tív” (mert klasszi­kus) né­met kul­tú­rát hoz­tak ma­guk­kal kis­vá­ro­si pol­gá­ri ott­ho­na­ik­ba, s ez is­me­rős­nek tűnt. Jól tud­tam al­kal­maz­kod­ni hoz­zá, mert zök­ke­nő nél­kül vitt to­vább ab­ba az irány­ba, amit ha­zul­ról hoz­tam: hogy a fel­nőtt em­ber né­me­tül is be­szél. Vi­szont kö­ze­lebb hoz­ták hoz­zám az odá­ig szük­ség­képp ve­ze­tő utat: egyik pro­fesszo­rom él­mény­sze­rű­en me­sél­te el, ho­gyan kény­sze­rült rá a te­o­ló­gia könyv­tá­rá­ban, hogy egye­dül ol­vas­sa vé­gig az el­ső kö­te­le­ző ol­vas­mányt.

A né­met­hez most már hoz­zá­kap­cso­ló­dott egy ár­nya­lat­nyi vagy in­kább ki nem mon­dott el­len­ál­lás. Nem­csak mert a te­o­ló­gi­án ta­nul­tam, ha­nem mert ki­emelt az öt­ve­nes évek is­ko­lai kör­nye­ze­té­ből, ahol az orosz volt az el­ső s ne­kem egyet­len kö­te­le­ző nyelv. És vissza­kap­csolt ab­ba a múlt­ba, amely a há­bo­rú­val és az utá­na kö­vet­ke­zők­kel – a bom­bá­zás­sal, po­li­ti­kai for­du­la­tok­kal és a ki­te­le­pí­tés­sel – szin­te tel­je­sen el­ve­szett.

Az ér­zés, hogy a nyelv egy má­sik né­met vi­lág­gal kap­csol össze, a mai na­pig el­fog, ha Né­me­tor­szág­ban já­rok. Má­sok, fe­le­sé­gem, ba­rá­ta­im, kol­lé­gá­im ri­ad­tan vagy iszo­nyod­va szem­be­sül­tek az NDK vi­lá­gá­val. En­gem vi­szont, mi­vel né­met volt, rész­ben ezek­re a fi­a­tal­ko­ri ta­pasz­ta­la­tok­ra em­lé­kez­te­tett. És a nyelv ma is meg­könnyí­ti, hogy a ri­asz­tó jobb- vagy bal­ol­da­li ra­di­ka­liz­mu­so­kon túl utat ta­lál­jak egy má­sik né­met­ség­hez. Ami már nincs, de ami­nek – sok né­met kol­lé­gám sze­rint – még min­dig vagy már megint len­nie kel­le­ne.

Az oroszt elő­ször az orosz ka­to­nák­tól hal­lot­tam, akik be­jöt­tek a lé­gó­pin­cé­be, vé­gig­néz­ték a há­zunk la­kó­it. Öl­be vet­ték az öcsé­met, és ami­kor sír­ni kez­dett, kek­szet dug­tak a szá­já­ba, az­tán ott­hagy­ták az egész do­bozt, amit a ház­be­li üz­let­ből hoz­tak el. Apám nem volt ve­lünk, az anyám resz­ke­tett. De nem lett sem­mi baj, mert W. bá­csi, ügy­véd és lé­gó­pa­rancs­nok, aki a Vág men­té­ről va­ló volt, tu­dott szlo­vá­kul, és szót ér­tett ve­lük. Oro­szul be­szélt a patruj is, aki a ka­pu­ban áll­do­gált, hogy a há­zun­kat, amely szö­vet­sé­ges véd­nök­ség alatt állt, meg­véd­je a fosz­to­ga­tók­tól. Test­kö­zel­ből lát­tam, mit tesz a nyelv. 

Szláv nyelv nem sze­re­pelt a kö­zép­osz­tály­be­li el­vá­rá­sok kö­zött. Akik még­is be­szél­ték, vagy vi­dé­ken ta­nul­ták kis ko­ruk­ban, vagy a ha­di­fog­ság­ban a vi­lág­há­bo­rú alatt. Pe­dig ér­de­kes mó­don kö­rül vol­tunk vé­ve ve­le – az orosz, hogy úgy mond­jam, „már a ker­tek alatt” járt – , csak nem akar­tak tu­do­mást ven­ni ró­la. Anyám csa­lád­já­ban egy va­la­ki volt, kú­ri­ai bí­ró, tá­vo­li ro­kon, aki meg­jár­ta az el­ső vi­lág­há­bo­rút, és örök­zöld­nek ál­cáz­va ha­za­hoz­ta a fegy­ve­rét (nagy me­sé­lő volt, úgy­hogy nem ve­szek mér­get rá, hogy va­ló­ban így tör­tént). A csa­lád Ko­lozs­várt ma­radt ré­szé­ről ké­sőbb több is ki­de­rült: egy tá­vo­li „nagy­bá­csim” ép­pen­ség­gel Oro­szor­szág­ban szü­le­tett, ahon­nan az any­ja hoz­ta ma­gá­val az apa után. Az anya ké­sőbb vissza­szö­kött Oro­szor­szág­ba, az­tán el­tűnt. A fia vi­szont anya­nyelv­ükön kö­szön­töt­te a Ko­lozs­vár­ra be­vo­nu­ló oro­szo­kat, ve­lük együtt jött Bu­da­pest­re, Rá­ko­si tit­ká­ra lett, majd pe­dig L. Gy. né­ven a pe­da­gó­gia ta­ná­ra a pes­ti egye­te­men (öt­ven­hat­ban, ami­kor utol­já­ra be­szél­tünk ve­le, ép­pen ben­zin­ku­tas volt).

Az egye­tem­hez és az orosz­hoz apá­mék­nak is jócs­kán kö­zük volt, bár ők még ennyit sem be­szél­tek ró­la. A. O. – apám anyai ágán az én déd­apám – volt a ha­zai szla­visz­ti­ka meg­ala­pí­tó­ja és so­ká­ig „min­de­ne­se”. Az ő bu­dai vil­lá­já­ban lak­tunk, fia és uno­kái köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ban, míg ki nem bom­báz­tak. Mi­ért nem be­szél­tek még­sem ró­la? Túl azon, hogy nem vol­tak va­la­mi köz­lé­ke­nyek (és a nagy­szü­lők össze­vesz­tek egy sub­ló­ton vagy al­má­ri­u­mon), köz­re­játsz­ha­tott a po­li­ti­ka is. Déd­apám 1919-ben sze­re­pet vál­lalt a Vö­rös­mar­ty Aka­dé­mi­án, ami­ért 1922-ben kény­szer­nyug­dí­jaz­ták. Ener­gi­kus nagy­apám in­du­ló po­li­ti­kai kar­ri­er­jé­nek nem tett vol­na jót, ha épp ezt a kap­cso­la­tot szel­lőz­te­tik.

Így az­tán az orosz még­is­csak meg­ma­radt ná­lunk előbb a ka­to­nák nyel­vé­nek, ké­sőbb a kom­mu­nis­tá­ké­nak. És per­sze az is­ko­lá­é­nak, ahol ötö­di­kes ko­rom­ban kezd­tem oroszt ta­nul­ni. Ele­in­te, ahogy ké­sőbb sem sok si­ker­rel. Eb­ben nem­csak a ci­rill be­tűk­nek meg szü­le­im el­zár­kó­zá­sá­nak volt sze­re­pe (más­ban se­gí­tet­tek), ha­nem an­nak is, hogy a ta­ná­rom ve­lünk együtt ta­nul­ta az oroszt, ide­ig­le­nes tan­köny­vek­ből. Az ének­ta­ná­rom el­kö­te­le­zet­tebb volt. Lel­ke­sen kar­éne­kel­tük ve­le le­mez­re a Siroká sztráná mojá rodnaját Sztá­lin het­ve­ne­dik szü­le­tés­nap­ja tisz­te­le­té­re, s én az­zal men­tem ha­za (amit tő­le hal­lot­tam), hogy ere­de­ti­ben mennyi­vel job­ban hang­zik a szö­veg. Kö­vet­ke­ző ta­ná­rom – már a ki­te­le­pí­tés­ben – me­ne­kült szerb volt, ma­gya­rul ne­he­zen be­szélt, csak föl­té­te­lez­he­tő, hogy oro­szul job­ban. Őt, ami­kor a ta­ní­tás ele­jén vagy vé­gén egy „jó moz­gal­mas” (moz­gal­mi) éne­ket kért, az­zal fi­zet­tük ki, hogy „Ti­sza part­ján nem jó le­fe­küd­ni...”

El­hall­ga­tá­so­kon, fé­lel­me­ken és el­uta­sí­tá­so­kon át így kö­tött ki ná­lunk az orosz az is­ko­lai csí­nyek közt, ami­ket ké­sőbb is jól le­he­tett me­sél­ni. Ho­lott a kép­ző­ben ki­vá­ló ta­ná­rom volt. H. I., aki a fel­osz­la­tott Lónyai ut­cai re­for­má­tus gim­ná­zi­um­ból ke­rült a kép­ző­be, ra­gyo­gó be­mu­ta­tó órá­kat tar­tott a ta­nár­je­lölt­je­i­nek (a kép­ző ak­kor egy­ben egye­te­mi gya­kor­ló is volt) – ve­lünk, akik egyéb­ként ha­tá­ro­zot­tan és do­ku­men­tál­ha­tó mó­don sem­mit sem tud­tunk oro­szul. A te­o­ló­gi­án – aho­vá öt­ven­hat után jár­tam – a klasszi­ku­son és a né­met mel­lett oroszt már nem kel­lett ta­nul­ni. Vi­szont Ro­má­ni­á­ban, ahol ta­nul­má­nya­i­mat be­fe­jez­tem, még az egy­há­zi in­téz­mé­nyek­ben is kö­te­le­ző volt. S hogy el­ide­ge­ne­dé­sem az orosz­tól to­tá­lis le­gyen, a ro­mán pap­ne­vel­dé­vel ta­lán kö­zös tan­terv sze­rint „szak­szö­ve­ge­ket” for­dí­tot­tunk az orosz or­to­dox egy­ház hi­va­ta­los fo­lyó­ira­tá­ból.

Az utol­só kí­sér­le­tem az orosszal a kan­di­dá­tu­si nyelv­vizs­gám volt, amit a pes­ti egye­tem lek­to­rá­tu­sán tet­tem le, már a het­ve­nes évek ele­jén, oro­szul szin­tén nem tu­dó kol­lé­gák­kal,  el­né­ző ta­ná­rok szí­ne előtt. Ma­gunk­ra hagy­tak az ál­ta­lunk ho­zott föl­aján­lott szak­szö­ve­gek­kel és va­la­mi cse­kély­ke for­dí­ta­ni va­ló­val ma­gyar­ról orosz­ra. Előbb let­tem kész, mint a töb­bi­ek, és se­gí­te­ni akar­tam az egyik sors­tár­sam­nak (a nép­mű­ve­lés­ügy ki­emel­ke­dő el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti szak­em­be­re). De nem le­he­tett, mert ő még ná­lam is ke­ve­seb­bet tu­dott: nem is­mer­te a nyelv­tant, sőt a be­tű­ket sem, és ezért csak úgy fo­ne­ti­ku­san má­sol­ta egy­más mel­lé a szó­tár­ból a sza­va­kat.

Ez azért volt, mond­ja É., mert ő leg­alább meg­pró­bált en­gem föl­ké­szí­te­ni a vizs­gá­ra, ahogy szá­mos más kol­lé­gá­mat is. De ve­lem gyor­san ab­ba kel­lett hagy­ni, mert ki­je­len­tet­tem, hogy ke­mény jel nin­csen is, az vagy saj­tó­hi­ba, vagy be­ug­ra­tás. Mind­er­re É. em­lék­szik, én nem. Ar­ra vi­szont em­lék­szem, ahogy É. ki­zárt te­o­ló­gus­ból orosz­ta­nár­rá lett. Mint ké­pe­sí­tés nél­kü­li csak így tu­dott ta­ná­ri pá­lyán el­he­lyez­ked­ni (D-ben, az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban), és – el­len­tét­ben ve­lem – É.-t az orosz­hoz gye­rek­ko­ri él­mé­nyek fűz­ték. Sz-ről szár­ma­zott, ahol gye­rek­ko­rá­ban két nyel­ven ta­ní­tot­ták ne­ki a Mi­atyán­kot, és ahol az öre­gek éle­tük vé­gén csönd­ben el­fe­lej­tet­tek ma­gya­rul.

Kez­dők vol­tunk, fi­a­ta­lok, együtt ké­szül­tünk az órá­ink­ra és a fő­is­ko­lai, egye­te­mi vizs­gá­ink­ra. Al­kal­mam le­he­tett vol­na őt vé­gig­hall­gat­ni, még­sem sok ra­gadt rám tő­le. É. egy­re job­ban meg­sze­ret­te az orosz, sőt a szov­jet iro­dal­mat, én egy­re ide­ge­sebb let­tem tő­le. So­lo­hov ugyan meg­ha­tott (Em­be­ri sors), de az iga­zi mű­vet, a Csen­des Dont úgy vet­tem kéz­be, hogy hol mit kel­le­ne rö­vi­dí­te­ni raj­ta. 

A leg­nyo­masz­tóbb él­mé­nyem egy moszk­vai lá­to­ga­tás­hoz fű­ző­dik, a het­ve­nes évek vé­gén. Aka­dé­mi­ai cse­re­prog­ram ke­re­té­ben utaz­tam, fél­tem és vo­na­kod­tam, de ki­ke­rül­he­tet­len­nek lát­szott. É. meg­saj­nált, és meg­be­szél­te az itt­ho­ni orosz is­me­rő­se­i­vel, hogy majd se­gí­te­nek ne­kem. De Moszk­vá­ba ér­ve nem lát­tam őket se­hol, és nem is na­gyon bán­tam. Be­je­lent­kez­tem a szál­lo­dá­ba, vet­tem a szo­ba­kul­csot, és igye­kez­tem a lép­cső fe­lé – ki akar­tam ke­rül­ni a szov­jet ka­to­ná­kat, akik a hall­ban vá­ra­koz­tak. Csak­hogy nem le­he­tett. Amint oda­ér­tem hoz­zá­juk, az egyik rám szólt, utá­nam nyúlt, és ma­gá­hoz hú­zott. Bár jó­val öt­ven­hat után vol­tunk, ré­mü­let fu­tott vé­gig raj­tam (ahogy ma is, ami­kor le­írom). Ép­pen rám vár­tak. Ne­he­zen ér­tet­tem csak meg, hogy ők vol­tak a se­gít­ség: a pes­ti orosz­ta­ná­rok ka­to­na fér­jei.

Ez akár mu­lat­sá­gos is le­het­ne, de én egy­ál­ta­lán nem érez­tem an­nak. A fé­le­lem – amit nem is annyi­ra az ost­rom­hoz kö­tök, mint 1956-hoz – annyi­ra le­blok­kolt, hogy alig tud­tam ki­nyög­ni egy va­la­mi­re va­ló mon­da­tot. És alig is ér­tet­tem, amit ne­kem mond­tak. Ho­lott oro­szul min­dent egy­be­vet­ve ti­zen­két évig ta­nul­tam – az összes nyelv kö­zül a leg­hosszabb ide­ig. És bár sem ak­kor nem tud­tam oro­szul, sem ma nem tu­dok, an­nál azért töb­bet ér­tek, mint amennyi ott, ab­ban a pil­la­nat­ban az eszem­be ju­tott. Ba­rá­tok közt, a hely­zet is­me­re­té­ben a dis­kur­zust töb­bé-ke­vés­bé kö­ve­tem. Ilyen­kor vissza­tér­nek a sza­vak és a mon­da­tok. (Nagy­anyó és nagy­apó fa­lun élt... Húz­ták, húz­ták, még­sem tud­ták ki­húz­ni a ré­pát...) Né­ha meg­ren­dül­ten tér­nek vissza – ha olyan fil­met né­zek vagy olyan ze­nét hall­ga­tok –, né­ha meg csak úgy ész­re­vét­le­nül, mint a hí­vat­lan ven­dé­gek. De össze­sze­dem ma­gam, és meg­ke­mé­nyí­tem a szí­ve­met: tény­leg nem hív­tam őket.

Apám­nak volt egy szür­ke öl­tö­nye – raj­ta ci­ga­ret­ta éget­te lyuk –, amit anyám­mal egy­más közt csak „ang­li­ai szür­ké­nek” hív­tak. Ké­sőbb vi­lá­go­so­dott meg, hogy Ang­li­á­ból hoz­ta ma­gá­val. Ang­lia rej­tély­ként le­be­gett köz­tünk.

An­nál is in­kább, mert a há­bo­rú, ost­rom, pin­ce és új­já­épí­tés nyo­mán Ang­lia úgy je­lent meg mint kí­vá­na­tos (bár mind va­ló­szí­nűt­le­nebb) al­ter­na­tí­va. A rá­di­ós nyelv­tan­fo­lyam­ok­ból, ami­ket unal­mas dél­utá­no­kon sok egyéb mű­sor közt szin­tén vé­gig­hall­gat­tam, ki­de­rült, hogy már be­szé­lünk an­go­lul, csak még nem tud­juk (ez volt az el­ső lec­ke). Az­tán ki­de­rült, hogy kö­rü­löt­tem is be­szél­nek an­go­lul (pél­dá­ul az apám), és akik an­go­lul tud­nak, kü­lö­nös kasz­tot al­kot­nak. G. E. pél­dá­ul, apám ré­gi osz­tály­tár­sa (ne­vé­vel ké­sőbb a film­ipar­ban ta­lál­koz­tam), csak an­go­lul volt haj­lan­dó meg­szó­lal­ni, hogy „gya­ko­rol­ja”. És rá­jöt­tem, hogy bi­zo­nyos szer­tar­tá­sok – a dél­utá­ni te­á­zás a te­ás­kan­ná­ra hú­zott me­le­gí­tő­sap­ká­val vagy a reggelizőasztal, ame­lyet még ki­te­le­pí­tés­kor is kon­zek­ven­sen meg kel­lett te­rí­te­ni – ugyan­csak e rej­té­lyes vi­lág fe­lé mu­tat­nak. Aho­vá apá­mat és né­hány ba­rát­ját a né­me­tül tu­dó fel­nőt­tek már nem tud­ták kö­vet­ni (anyám se).

Mint ahogy nem kí­sér­ték el temp­lom­ba se, aho­vá apám in­kább csak a fi­a­i­val ment el (sá­to­ros ün­ne­pe­ken, il­lő rit­ka­ság­gal). Egy­há­zam, ame­lyet csa­lá­di­lag örö­köl­tem, a ma­ga mód­ján, hogy úgy mond­jam, szin­tén „ang­lo­mán” volt. Lel­ké­sze­it ha­gyo­má­nyo­san ké­pez­tet­te to­vább; a fi­a­ta­labb ge­ne­rá­ció egyik-má­sik tag­ja pe­dig – még a vi­lág­há­bo­rú alatt is – Ame­ri­ká­ig el­ju­tott, po­li­ti­kai vagy iro­dal­mi pá­lyát fut­va be. Éne­kes­köny­vünk kü­lö­nös gyűj­te­mé­nye volt a több év­szá­za­dos er­dé­lyi éne­kek­nek és a ki­mond­ha­tat­lan ne­vű an­gol-ame­ri­kai szer­zők mű­ve­i­nek. Kö­zü­lük né­hány kü­lö­nös mó­don tért vissza. Pél­dá­ul a Titanic tör­té­ne­té­vel, amit gye­rek­fej­jel több­ször el­ol­vas­tam az éne­kes­könyv­ből unal­mas ün­ne­pi pré­di­ká­ci­ók alatt, és amely­nek bú­csú­éne­két, bár­mennyi­re el­üt is a von­ta­tott er­dé­lyi zsol­tá­rok­tól, ma is szí­ve­sen ének­lik. 

Ta­nul­ni an­go­lul szer­ve­zet­ten kezd­tem, is­ko­lá­ban, de – mi­lyen jel­lem­ző – nem a hi­va­ta­los ta­ní­tás ré­sze­ként. N. J. ta­nár úr tan­fo­lyam­ára írat­tak be, na­gyon szer­ve­zett, na­gyon gye­rek­köz­pon­tú és még­is igen él­ve­ze­tes órák­ra. Sza­bá­lyos tan­köny­vünk volt, amit N. J. ma­ga írt, sőt il­luszt­rált: pál­ci­ka­em­be­rek fo­gódz­kod­tak össze, vagy vál­tak el egy­más­tól, ahogy a nyel­vi sza­bá­lyok dik­tál­ták. Pók­ha­su­kat sza­bad volt ki­szí­nez­ni (ugyan­ezért bün­te­tés járt, ha más tan­könyv­ben csi­nál­tuk). Szí­nez­tünk, ját­szot­tunk, éne­kel­tünk. Né­hány dal­ra, amit N. J.-től ta­nul­tunk, má­ig em­lék­szem (1990 óta jöt­tek megint di­vat­ba).

N. J. je­len­ség volt: hó­ri­hor­gas, bar­na em­ber, nagy or­ral, te­le fe­ke­te sze­möl­csök­kel és lel­ke­se­dés­sel. Egy­ál­ta­lán: aki az an­gol­lal kap­cso­lat­ban állt, va­la­hogy mind je­len­ség volt. B. R. – a ne­vét csak ma­gya­ro­san mond­tuk, ho­lott for­dít­va kel­lett vol­na –, aki anyai nagy­anyám­mal egy ház­ban la­kott, s va­la­hány­szor ta­lál­koz­tunk, ne­künk, gye­re­kek­nek is elő­re kö­szönt – ap­ró, bar­na em­ber­ke volt, min­dig mo­soly­gott, min­dig si­e­tett, és tör­ve be­szélt ma­gya­rul. A há­bo­rú utol­só őszén pe­dig, ami­kor nagy­apá­mék kö­ze­lé­ben le­lőt­tek egy re­pü­lő­gé­pet, és el­fog­ták a pi­ló­tá­ját, az meg egye­ne­sen fe­ke­te volt (úgy­hogy mind­járt össze is ke­ver­tem az ame­ri­ka­it, az af­ri­ka­it meg az an­golt).

Ez a gye­rek­ko­ri ang­lo­má­nia olyan erős volt, hogy so­ká­ig úgy gon­dol­tam, tu­laj­don­képp ők nyer­ték meg a há­bo­rút (né­há­nyan né­ha még ma is úgy gon­dol­ják). És hogy az ame­ri­kai csak va­la­mi­lyen nép­sze­rű­sí­tett és di­va­to­sabb ki­adá­sa an­nak, amit mi ott­hon an­gol­nak ne­vez­tünk. Az an­gol ti­tok­za­to­sabb, von­zóbb és elő­ke­lőbb. Ezt az ér­zést erő­sí­tet­ték az UNRRA– és JOINT-csomagok, ame­lyek ré­vén egyik-má­sik osz­tály­tár­sa­mon egy-egy szo­kat­lan ci­pő vagy fur­csa ru­ha meg­je­lent, és ami va­la­hogy nem em­lé­kez­te­tett a szel­lem­re, amely apám „ang­li­ai szür­ké­jé­ből” áradt. 

Ez a fél­hi­va­ta­los ang­lo­má­nia nem tar­tott so­ká. N. J. a köny­ve­i­vel és a tan­fo­lya­ma­i­val ha­ma­ro­san szin­tén el­tűnt, azt re­bes­get­ték, hogy disszi­dált. B. R. nem disszi­dált ugyan, hisz brit ál­lam­pol­gár volt, de vissza­köl­tö­zött Ang­li­á­ba (mi­u­tán fe­le­sé­gül vet­te a fő­bér­lő­je sző­ke, kék sze­mű, ba­ba­ar­cú lá­nyát). A ba­rá­ta­im és osz­tály­tár­sa­im ki­nőt­ték vagy el­hord­ták a szo­kat­lan ru­há­kat és ci­pő­ket, és egyik nap­ról a má­sik­ra Ame­ri­ka-ba­rát­ból szov­jet­ba­rát­tá vál­toz­tak. És az új an­gol­ta­ná­rom – ma­gas, szín­te­len, tar­tóz­ko­dó nő, aki té­len se vi­selt ha­ris­nyát – le­hal­kí­tott han­gon me­sél­te, hogy mi tör­tént a brit kö­vet­sé­gen. (Pes­ti kö­rök­ben ez a vá­rat­lan le­tar­tóz­ta­tás 1948-ban vagy 1949-ben még hosszú ide­ig szó­be­széd, job­ban mond­va sut­to­gás tár­gya volt. Még ak­kor is alig mer­tünk el­men­ni oda, ami­kor jó­val ké­sőbb, a kon­szo­li­dá­ció után, a Bri­tish Council hi­va­ta­lo­san is új­ra­kezd­te a mű­kö­dé­sét.)

És a ti­tok még­is meg­ma­radt – úgy, ahogy az ide­gen nyelv, bár­mennyit ta­nul­juk is, min­dig ti­tok ma­rad. Nem tud­tam ej­te­ni a szo­kat­lan han­go­kat, a dif­ton­gu­sok­ról nem is szól­va (ame­lye­ket né­ha ta­lán már ma­guk a szü­le­tett an­go­lok is azért fi­tog­tat­nak, hogy nö­vel­jék el­zár­kó­zá­su­kat). Nem tud­tam ol­vas­ni, mert min­den szót kü­lön kel­lett ki­mon­da­ni, és az­tán egész más­képp le­ír­ni. Nem ér­tet­tem a szá­mo­lást és fő­leg az órát – sze­ren­csé­re a töb­bi mér­ték­egy­ség­re már nem ke­rült sor. És nem tud­tam föl­fog­ni a tör­té­ne­tek lé­nye­gét, a mon­da­ni­va­lót, ami mi­att ér­de­mes volt (lett vol­na) meg­bir­kóz­ni a nyelv­vel.

Stay tuned now, is­mé­tel­get­te az Ame­ri­ka Hang­ja na­pon­ta több­ször Tangerból, ahon­nan jó­val ké­sőbb, már öt­ven­hat után jól le­he­tett fog­ni a spe­ci­á­lis (az­az le­egy­sze­rű­sí­tett) an­gol nyel­vű hí­re­ket, s én hó­na­po­kon ke­resz­tül nem bír­tam meg­fej­te­ni, hogy mit is je­lent­het ez az is­me­rős­sé vált for­du­lat („Ma­radj rá­han­gol­va, az­az hall­gasd to­vább”). Vé­gül el­szán­tam ma­gam, hogy meg­kér­de­zem az ak­ko­ri ta­ná­ro­mat, B. L. P-t, de ő se tud­ta. Az­tán, úgy lát­szik, ma­ga is meg­ke­res­het­te, és be­le­hall­ga­tott, mert né­hány nap múl­va le­ír­ta, és meg­ma­gya­ráz­ta.

Ez öt­ven­hat után tör­tént. B. L. P. is­ko­lá­já­ba, az Élő Nyel­vek Sze­mi­ná­ri­u­má­ba az­zal irat­koz­tam be, hogy én már rég­óta tu­dok an­go­lul, csak mos­ta­ná­ban nem pró­bál­koz­tam ve­le. Ezt nem von­ta két­ség­be – de né­hány mon­da­tos fel­vé­te­li után azért a kez­dők kö­zé so­rolt. S bár­mint igye­kez­tem, ná­la évek múl­va is kez­dő ma­rad­tam (s ma is így ér­zem). Úgy vett föl egy-egy háromhónapos tan­fo­lyam­ra – és úgy en­ge­dett to­vább –, hogy épp csak át­lép­tem a meg­kí­vánt kü­szö­böt. Azt kér­dem ma­gam­tól – amit ak­kor is kér­dez­tem –, hogy mi­ért is irat­koz­tam új­ra meg új­ra vissza. Mi­ért jár­tak hoz­zá ren­dü­let­le­nül kö­ze­leb­bi és tá­vo­lab­bi is­me­rő­se­im, egy bel­vá­ro­si csön­des ut­ca, igaz, tisz­tá­ra me­szelt, de még­is­csak szűk pin­cé­jé­be?

Va­ló­szí­nű­leg B. L. P. mi­att. Ami­kor meg­lá­to­gat­tam, hogy in­ter­jút kér­jek tő­le – tíz vagy ti­zen­két év­vel azu­tán, hogy elő­ször je­lent­kez­tem ná­la, ak­kor már mint Pest­re vissza­ke­rült kö­zép­is­ko­lai ta­nár, hír­lap­író, va­gyis „va­la­ki” –, ugyan­úgy fo­ga­dott. Haj­lott vál­lak­kal, dö­cög­ve járt, fe­jén a ton­zú­ra le­het, hogy fe­hé­rebb lett, de a jobb ke­zé­ben még min­dig ott volt a vas­tag szi­var. Épp egye­dül volt a la­ká­sá­ban – egy zug­lói ház­ban, amit an­no ma­ga épít­te­tett –, föl­ve­ze­tett a nap­pa­li­ját öve­ző ga­lé­ri­á­ra, ked­venc köny­vei kö­zé. Cso­dás his­tó­ria ke­re­ke­dett ki be­lő­le.

B. L. P. volt  tör­té­ne­te­sen an­nak a lap­nak az ala­pí­tó szer­kesz­tő­je (Köz­ne­ve­lés), amely­nek a ne­vé­ben hoz­zá jöt­tem. A há­bo­rú utá­ni el­ső kul­tusz­mi­nisz­ter saj­tó­tit­ká­ra, a de­mok­ra­ti­kus köz­ne­ve­lés el­kö­te­le­zett­je (in­nen az új­ság­cím). Pon­to­san azok kö­zé tar­to­zott, akik ha­zul­ról néz­ve olyan ti­tok­za­to­sak­nak tűn­tek, és akik­nek a pá­lyá­ja ná­lunk oly hir­te­len meg­sza­kadt. B. L. P. azon­ban gya­kor­la­ti­as „ang­lo­mán” volt: B-listázáskor en­ge­délyt ka­pott rá, hogy az or­szág el­ső és hosszú ide­ig egyet­len ma­gán­is­ko­lá­ját meg­in­dít­has­sa. Az Élő Nyel­vek Sze­mi­ná­ri­u­ma, ame­lyet csa­lá­di vál­lal­ko­zás­ként mű­köd­te­tett – a fe­le­sé­ge és a lá­nya vol­tak az el­ső ta­ná­rok ben­ne, nem­csak an­gol nyel­vet ta­ní­tott, ha­nem an­go­lul lát­ni a vi­lá­got. (So­ká­ig, stíl­sze­rű­en, egy bel­vá­ro­si pin­cé­ből.) Ma­ga ír­ta és ma­ga sok­szo­ro­sí­tot­ta jegy­ze­te­it ron­gyos­ra hasz­nál­tuk (mun­ka­fü­zet­ként is szol­gál­tak). Vér­be­li ta­nár­ként nem átal­lott es­té­ről es­té­re elénk áll­ni; igaz, ké­sőbb már csak tár­sal­gá­si cso­por­to­kat ve­ze­tett, él­ve­zet­tel és él­ve­ze­te­sen. A zug­lói ház, mi­köz­ben me­sélt, meg­telt a szi­var és, khmm... khmm… (hogy őt idéz­zem) Ang­lia il­la­tá­val.

Az „an­go­lom­nak” – ha meg­koc­káz­tat­ha­tom – két ré­te­ge van. A fe­lü­le­tet ru­ti­no­san hasz­ná­lom (be­vett fél­me­gol­dás­ok­kal, be­vett hi­bák­kal). En­nek a tit­kát egy ka­na­dai te­o­ló­gus­tól les­tem el, aki az el­sők közt me­rész­ke­dett öt­ven­hat után a vas­füg­göny mö­gé, s akit egy­há­zi ve­ze­tő­im ne­kem szig­nál­tak ki. Reg­gel­től es­tig együtt vol­tunk, és én per­sze, ahogy mon­da­ni szo­kás, job­ban tud­tam an­go­lul, mint ő ma­gya­rul – vagy bár­mely más nyel­ven az anya­nyel­vén kí­vül. Eköz­ben meg­ta­nul­tam a kö­röt­tem lé­vő, ál­ta­lam is­mert és ne­kem fon­tos vi­lág­ból csak annyit lát­ni és annyit tud­ni, amennyit ki tu­dok fe­jez­ni. Ami, mi­köz­ben moz­gó­sí­tot­ta né­hány sza­vas tu­dá­so­mat, ar­ra is meg­ta­ní­tott, hogy a vi­lág – a ma­ga bo­nyo­lult­sá­gá­ban is – mi­lyen egy­sze­rű. Vagy mi­lyen egy­sze­rű­nek látsz­hat.

A mély­sé­ge­ket vi­szont, hogy úgy mond­jam, tu­do­má­sul vet­tem. Meg­szok­tam őket olyan te­rü­let­nek, aho­vá (an­gol mód­ra) nem ti­los ugyan a be­já­rás, de az ide­gen még­sem fér­het hoz­zá. Né­ha már azt sem hi­szem, hogy van­nak egy­ál­ta­lán ilyen mély­sé­gek, vagy csak én kép­ze­lem őket. Az ige­mód­ok szem­lé­le­te az idő szem­lé­le­té­ig visz el, amit ér­zem, hogy so­ha­se fo­gok meg­ér­te­ni. Sőt ta­lán nem is kell. Mert ami­kor ven­dég­lá­tó­i­mat – T. F. G.-t és a fe­le­sé­gét, akik ame­ri­kai bot­la­do­zá­sa­ink kez­de­tén a há­zuk­ba fo­gad­tak – meg­kér­dez­tem ró­la, össze­néz­tek, és azt mond­ták, hogy olyan nincs is. Vagy ha van, ők sem hasz­nál­ják.

Hall­gat­tam T. F. G-t, ezt az öreg ta­nárt – ma­gát ta­ní­tó­nak sze­ret­te csak ne­vez­ni, Philosoph in residence, New York ál­lam­ból, Pompeyből –, és rá­éb­red­tem, hogy bár most ta­lál­ko­zom ve­le elő­ször, ol­vas­tam őt már va­la­hol. Fu­ra az élet. Ő volt az el­ső szer­ző, akit an­nak ide­jén, húsz év­vel ko­ráb­ban, szak­dol­go­zat­írás köz­ben el­ol­vas­tam (nem ál­lí­tom, hogy meg is ér­tet­tem). Áll­tam a d-i is­ko­la ud­va­rán, épp nagy­szü­net volt, és azon töp­reng­tem, hogy mi is az  a nyelv­fi­lo­zó­fia. A zsi­bon­gó, nap­fé­nyes is­ko­la­ud­var és egy meg­fej­tet­len szö­veg el­lent­mon­dá­sa kü­lö­nös éles­ség­gel ex­po­ná­ló­dott. 

A ti­tok meg­fej­té­sé­ért ta­lán tény­leg a gye­rek­kor mé­lyé­be kel­le­ne alá­száll­ni. Paul Tillich szö­ve­ge­it pél­dá­ul – ame­lyek­kel az a bi­zo­nyos ka­na­dai fi­a­tal­em­ber is­mer­te­tett meg – egy­re job­ban ol­vas­tam és ér­tet­tem. Vi­lá­gos és ol­vas­má­nyos for­dí­tá­so­kat tud­tam ké­szí­te­ni be­lő­lük. Igen – mert mint ké­sőbb ki­de­rült, ma­ga is má­so­dik nyelv­ként hasz­nál­ta az an­golt (né­met ere­de­ti­ben az­óta is in­kább csak sze­re­tem, sem­mint ér­tem). Né­met és an­gol e sa­já­tos szim­bi­ó­zi­sa vitt leg­kö­ze­lebb a nyel­vi tit­kok ka­pu­já­hoz.

Ott áll­nak, ugyan­eb­ben a ka­pu­ban (anél­kül per­sze, hogy tud­nák) két­nyel­vű uno­ká­im. S e ka­pu­ban – két nyelv ha­tá­rán – kü­lö­nös dol­go­kat mon­da­nak. Mint­ha a fe­jük­ben va­la­hol mé­lyen ott rej­tőz­ne egy ele­ve adott váz. Egy struk­tú­ra, amit az­tán já­ték köz­ben, mun­ka köz­ben, ta­nu­lás köz­ben föl­dí­szí­te­nek be­széd­fosz­lá­nyok­kal, el­le­sett nyel­vi for­du­la­tok­kal. Azt szok­tuk mon­da­ni az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért, hogy az any­juk ma­gyar­ja és az ap­juk an­gol­ja bir­kó­zik ben­nük. Pe­dig az is le­het, hogy föl­szín­nek és mély­ség­nek ez­zel a ket­tős­sé­gé­vel ők éle­tük kez­de­te óta foly­ton szem­be­sül­nek.

Reading, 2003. hús­vét