Lu­kas Moodysson film­jei

Nos, a svéd film­mű­vé­szet csen­des, új­ra csen­des, mond­hat­ná akár­ki, hi­szen Ing­mar Bergman ki­fá­radt (sze­rin­tem leg­alább­is), bár azért dol­go­zik; Bo Widerberg pe­dig örök­re le­tet­te a lan­tot. És no­ha bi­zo­nyá­ra tu­cat­já­val mo­zog­nak még al­ko­tók a svéd pré­rin, nem­igen lát­ni sem­mi své­det, ami iga­zán lel­ke­sí­tett vol­na. Ez per­sze rész­ben an­nak tud­ha­tó be, hogy nem lát­ni elég svéd fil­met. De csak rész­ben. Tör­tént azon­ban, hogy nem­rég ta­lál­koz­tam Lu­kas Moodysson há­rom al­ko­tá­sá­val. És a ta­lál­ko­zást kö­ve­tő­en igen ha­mar rá­éb­red­tem ar­ra, hogy a svéd film­mű­vé­szet­ről min­den el­mond­ha­tó, csak ép­pen az nem,

hogy csen­des. (Ha per­sze szub­jek­tív mó­don el­fo­ga­dom, hogy egy fecs­ke is csi­nál­hat ta­vaszt, és hát mi­ért ne?) Utánaolvasván ki­csit az ügy­nek, meg­tud­tam, hogy ha­zá­já­ban a svéd film meg­men­tő­jé­nek tart­ják a har­minc­négy éves ren­de­zőt, aki mel­les­leg köl­tő is. Nos, nem tu­dom, mi­lyen mér­ték­ben meg­men­tő­je bár­mi­nek is, tény azon­ban, hogy az ál­ta­la ké­szí­tett há­rom film úgy szólt ar­ról, ami­ről ép­pen akart, aho­gyan én, a né­ző sze­ret­tem vol­na. (Pe­dig, az ide vo­nat­ko­zó be-fogadóelméletekkel el­len­tét­ben, nem vol­tak kü­lö­nö­sebb el­vá­rá­sa­im, mint­hogy fo­gal­mam sem volt, mi­re számíthatok.) Moodysson ugyan­is men­tes (pon­to­sab­ban majd­nem men­tes) a fi­a­tal ren­de­zők mun­kái ese­té­ben oly gyak­ran ész­lel­he­tő esz­té­ti­zá­lás­tól. Nem szé­pe­leg, mel­lő­zi a ba­rok­kos kör­mon­da­to­kat. Ugyan­ak­kor em­ber­kö­zel­be vi­szi ka­me­rá­ját: film­jei nem ar­ról szól­nak, hogy itt most a ren­de­zői én be­szél, vagy ha ar­ról is szól­nak, nem oly mó­don, hogy ez a „rá­be­szé­lés” el­nyom­ja ma­gát a tör­té­ne­tet.

Az aláb­bi­ak­ban sor­ra ve­szem a há­rom fil­met, tet­szés sze­rin­ti sor­rend­ben, asze­rint az­az, hogy me­lyik tet­szett a leg­job­ban és így to­vább. Több mint va­ló­szí­nű, hogy a szub­jek­ti­vi­tás bő­ven hoz­zá­já­rul eme rang­so­ro­lás­hoz, de hát me­lyik­hez nem?

Két lány és egy kis vi­lág

Moodysson el­ső nagy­já­ték­film­je, az az­óta ha­tal­mas kar­ri­ert be­fu­tó Fucking Amal (sza­bad for­dí­tás­ban Ki­ba­szott Amal – 1998) tu­laj­don­kép­pen tinifilm. Két ka­masz­lány­ról szól meg egy is­ten há­ta mö­göt­ti svéd kis­vá­ros­ról. A tinifilmekhez kap­cso­ló­dó egyik ne­ga­tí­vum, hogy ta­lán túl gyak­ran kap­csol­ják össze a mű­fajt a ha­son­ló ho­lly­woo­di pro­duk­tu­mok­kal. És az elő­í­té­let nem el­íté­len­dő, leg­alább­is nem tel­jes mér­ték­ben. Ho­lly­wood ugyan­is két fe­nék­kel lo­va­gol­ta és lo­va­gol­ja meg a ka­masz­prob­le­ma­ti­ka vi­zu­á­lis áb­rá­zo­lá­sá­nak lo­vát. Ez­zel ön­ma­gá­ban még nem is len­ne baj, csak­hogy a Ho­lly­wood­ban gyár­tott tinifilmek orosz­lán­ré­sze az ala­po­san ki­dol­go­zott kli­sék vég­te­le­nig tör­té­nő is­mét­lé­sén ala­pul. Min­dig van egy Ha­mu­pi­pő­ke vagy egy csú­nya bé­ka, aki a ren­del­ke­zés­re ál­ló film­idő alatt meg­jár­ja a pok­lok pok­lát (lásd, ba­rá­tai nem áll­nak szó­ba ve­le, szü­le­i­től nem kap zseb­pénzt, sze­rel­me má­sik fi­ú­val vagy lánnyal jár, el­sza­kad a szok­nyá­ja és egyéb ha­son­ló mély­sé­gű tra­gé­di­ák), ám a vé­gén min­den al­ka­lom­mal be­fut a ki­rály­fi az üveg­ci­pel­lő­vel, il­let­ve a szép­sé­ges lány, aki ki­rály­fi­vá csó­kol­ja a ron­da két­él­tűt. Per­sze akad­nak azért ki­vé­te­lek is, pél­dá­ul Alex és Sylvia Sichel 1997-es All Over Me cí­mű opusa (csak­hogy ez nem ho­lly­woo­di ter­mék), vagy ép­pen Sofia Coppola 1999-es The Virgin Suicides cí­mű film­je – és ter­mé­sze­te­sen van­nak még hoz­zá­juk ha­son­lók. Saj­nos az előb­bi „me­sés” vál­to­zat az, amely Ho­lly­wood­ra iga­zán jel­lem­ző. Hogy mi­ért, an­nak meg­van a ma­ga jól vagy ke­vés­bé is­mert ma­gya­rá­za­ta, amely azon­ban nem tar­to­zik je­len dol­go­zat tár­gyá­hoz.

Lu­kas Moodysson film­je szö­ges el­len­tét­ben áll az em­lí­tett ho­lly­woo­di mű­faj­fil­mek­kel. A ren­de­ző nem áll meg a prob­le­ma­ti­ka fe­lü­le­té­nek kar­co­lá­sá­nál, ha­nem iga­zi mély­fú­rást vé­gez: a be­ve­ze­tő­ben már em­lí­tett em­ber­kö­ze­li ka­me­ra se­gít­sé­gé­vel pon­to­san áb­rá­zol­ja a két ka­masz­lány és ál­ta­lá­ban a ti­né­dzse­rek ön­meg­is­me­ré­si fo­lya­ma­tát. Igaz, a fo­lya­mat al­ko­tó­ele­mei – a bi­zony­ta­lan­ság, sze­re­lem, két­sé­gek, gyű­lö­let vagy ép­pen az ér­zel­mi ká­osz – bár­me­lyik ha­son­ló film­ben meg­ta­lál­ha­tók, vi­szont Moodysson a vég­le­te­kig le­csu­pa­szít­ja őket, mi­ál­tal hi­te­les­sé­gük vá­rat­la­nul ki­emel­ke­dik. És a ren­de­ző ar­ra a szin­tén köz­is­mert kli­sé­re sem ját­szik rá, hogy íme, egy po­ros kis­vá­ros­ban is le­ját­szód­hat­nak ha­tal­mas drá­mák. Ez ter­mé­sze­te­sen nem je­len­ti azt, hogy a két lány ön­ma­gá­ra és egy­más­ra ta­lá­lá­sa nem drá­mai, ha úgy tet­szik. Csak az ütő­kár­tya nem úgy ke­rül az asz­tal­ra, mint­ha ön­nön ér­té­ké­nél töb­bet je­len­te­ne.

A film tör­té­ne­te egész rö­vi­den: két tinilány sze­rel­mes lesz egy­más­ba. Na és ak­kor itt egy má­sik prob­lé­ma, amellyel kap­cso­lat­ban a szak­ma ta­lán túl so­kat – és meg­győ­ző­dé­sem sze­rint té­ves hoz­zá­ál­lás­sal fog­lal­ko­zott. Ugyan­is igen gyak­ran biggyesz­tet­ték a „lesz­bi­kus” jel­zőt Moodysson mo­zi­ja elé, ho­lott, meg­lá­tá­som sze­rint leg­alább­is, szó sincs er­ről. Egy­sze­rű­en az iden­ti­tás­ke­re­sés (és -találás) lát­le­le­te. A svéd kis­vá­ros­ban dar­va­do­zó fi­a­ta­lok min­den­nap­ja­it át meg át­szö­vi az una­lom, a cél­ta­lan­ság, az élet ér­tel­met­len­sé­gé­nek il­lú­zi­ó­ja. Mert ez is épp­olyan il­lú­zió, mint a szu­per­mo­dell stá­tus, amely­ről a film egyik fő­sze­rep­lő­je ál­mo­do­zik. Moodysson se­bé­szi pon­tos­ság­gal elem­zi a két fi­a­tal lány ér­ze­lem­vi­lá­gát, és egyet­len ap­ró ba­ki­tól el­te­kint­ve (Agnes ál­ön­gyil­kos­sá­gi kí­sér­le­te kis­sé súly­ta­lan) mind­vé­gig hi­te­le­sen áb­rá­zol­ja a két lány meg­is­me­ré­si ka­land­ját. Úgy gon­do­lom, a lesz­bi­kus „ada­lék” – meg­bo­csát­ha­tó mó­don – csu­pán a na­gyobb ha­tás okán ke­rült be­le az opusba, hi­szen a fi­gu­rák, a cse­lek­mény, a mo­ti­vá­ció­há­ló pon­tos ki­dol­go­zá­sa kö­vet­kez­té­ben a he­te­ro­sze­xu­á­lis vál­to­zat ugyan­olyan jól mű­kö­dött vol­na.

A kö­zös ma­gány

Moodysson má­so­dik nagy­já­ték­film­je, a Together (Együtt – 2000), tá­vol­ról Lars Von Trier Idiótákjára em­lé­kez­tet. De csak tá­vol­ról. És csu­pán annyi­ban, hogy e film ese­té­ben is egy ma­rok­nyi em­ber ma­gá­nyos­sá­ga ke­rül gór­cső alá, pon­to­sab­ban a ma­gány fel­ol­dá­sá­nak egy le­het­sé­ges vál­to­za­ta. A fér­je ál­tal bán­tal­ma­zott, két­gyer­me­kes csa­lád­anya egy szép na­pon fog­ja ma­gát, és test­vér­éhez köl­tö­zik. Csak­hogy az il­le­tő test­vér egy bal­ol­da­li szel­le­mi­sé­gű kom­mu­ná­ban la­kik, ami, ugye, ele­ve a kö­zös­sé­gi lé­tet fel­té­te­le­zi. Igen ám, de szép las­san a né­ző szá­má­ra is vi­lá­gos­sá vá­lik, hogy a kö­zös­ség még ön­ma­gá­ban nem je­lent lé­tet is. A test­vér pél­dá­ul, aki­nek élet­el­ve az, hogy mind­ha­lá­lig jó­nak kell len­ni, tu­laj­don­kép­pen sen­ki­hez sem jó, sem rossz: iga­zá­ból min­den­ki­hez sem­mi­lyen. A kom­mu­na tag­jai kö­zöt­ti vi­szony­ta­lan­ság ép­pen az új „ta­gok” meg­je­le­né­se ál­tal vá­lik „szem­mel lát­ha­tó­vá”, mely­nek kö­vet­kez­té­ben az úgy­ne­ve­zett kö­zös­ség­ről ki­de­rül, hogy tu­laj­don­kép­pen nem több ma­gá­nyos en­ti­tá­sok egy­más­mel­let­ti­sé­gé­nél. A leg­szebb az egész­ben az, hogy ezt a di­ag­nó­zist Moodyssonnak anél­kül si­ke­rül meg­ad­nia, hogy a hely­ze­tek hu­mo­rá­ból, ked­ves­sé­gé­ből bár­mit is el kel­le­ne ven­nie. A könnyed „ecset­ke­ze­lés” ter­mé­sze­te­sen nem je­len­ti azt, hogy a ren­de­ző fel­ad­ta vol­na az em­be­ri vi­szo­nyok haj­szál­pon­tos és mély­re­ha­tó elem­zé­si tech­ni­ká­ját, amely el­ső film­jé­nek egyik alap­ve­tő jel­lem­ző­je volt. És ez­út­tal egy egész kom­mu­ná­nyi em­ber ér­zel­me­it, in­do­ka­it és cse­le­ke­de­te­it kel­lett össze­han­gol­nia. Két­ség­te­len, hogy na­gyobb a ki­hí­vás, mint ami­kor lé­nye­gé­ben csak két em­ber­re kel­lett kon­cent­rál­nia, vi­szont az is biz­tos, hogy sok­kal na­gyobb oda­fi­gye­lés­re lett vol­na szük­ség, hogy a pon­tos ará­nyok­ra rá­ta­lál­jon, anél­kül hogy meg­hosszab­bí­ta­ná az egyes fi­gu­rák­nak szán­ha­tó film­időt. Ez a va­ló­ban bo­nyo­lult, kel­lő ta­pasz­ta­la­tot igény­lő fel­adat kis­sé ta­lán túl nagy fa­lat­nak bi­zo­nyult Moodysson szá­má­ra. En­nek tud­ha­tó be, hogy a fi­gu­rák tet­tei időn­ként az ani­má­ci­ós fil­mek hő­se­i­é­re em­lé­kez­tet­nek, va­gyis hi­ány­zik mö­gü­lük a kel­lő mo­ti­vá­ci­ós há­ló. Ez a hi­á­nyos­ság azon­ban egy­ál­ta­lán nem ve­zet a film egé­szé­nek szét­hul­lá­sá­hoz: Moodysson sa­já­tos em­ber­kö­ze­li­sé­ge, a pá­tosz és a hely­ze­tek túl­ma­gya­rá­zá­sá­nak tel­jes hi­á­nya össze­tart­ja a szer­te­ága­zó cse­lek­ményt. Kü­lön ked­ven­cem a film vé­gi nagy kö­zös fo­ci­meccs, ahol az el­ha­gyott férj, an­nak egye­dül élő ba­rát­ja, de még a jó­mód­ban élő, ám el­ha­nya­golt szom­széd­asszony is meg­ta­lál­ja he­lyét a „pá­lyán”. A ren­de­ző ez­út­tal sem ma­gya­ráz, és a né­ző nem ér­zi azt, hogy itt, ké­rem, elmondatik: igen, ez a ma­gány meg­ol­dá­sa. És ha ér­zi is, hogy a vász­non „kí­vül” nem va­ló­szí­nű a tör­té­net ilye­tén ala­ku­lá­sa, el­hi­szi, hogy, amint a hí­res mozimondás tart­ja: „Ha ez a tör­té­net nem úgy van, ahogy volt, ak­kor úgy van, ahogy len­nie kel­lett vol­na.”

Öröm­lány vagy an­gyal?

A har­ma­dik Moodysson-opusz, a Lilja 4-ever (Mind­örök­ké Lilja – 2002) egy a volt Szov­jet­unió va­la­me­lyik kül­vá­ro­sá­ban ten­gő­dő fi­a­tal lány éle­tét és menny­be­me­ne­tel­ét mu­tat­ja be. Any­ja Ame­ri­ká­ba uta­zik, és ígé­re­tét meg­szeg­ve ma­gá­ra hagy­ja le­á­nyát, akit ha­ma­ro­san meg­fosz­ta­nak a szü­lői pa­nel­től is. Rá­adá­sul mun­ka­he­lye sincs. In­nen pe­dig a ke­let-eu­ró­pai né­ző szá­má­ra na­gyon is vi­lá­gos, mi kö­vet­ke­zik. Liljából prosti lesz. A vá­szon­ról le­csor­gó nyo­mort csu­pán a fő­sze­rep­lő és egy ne­gyed­be­li kis­fiú fur­csa ba­rát­sá­ga eny­hí­ti va­la­me­lyest, igaz, az sem so­ká­ig. Lilja ugyan­is vélt sze­rel­mé­vel Své­dor­szág­ba uta­zik, ahol egy len­gyel stri­ci a vég­le­te­kig ki­hasz­nál­ja, a kis­fiú pe­dig meg­hal, és an­gyal ké­pé­ben kí­sé­ri vé­gig ba­rát­nő­je út­ját. Nos, azért fog­lal­tam össze ép­pen en­nek az al­ko­tás­nak a tör­té­ne­tét, mert úgy ér­zem, ép­pen eb­ben az eset­ben van szük­ség rá. Ugyan­is amel­lett, hogy a film té­má­ja né­mi­képp déjà-vu ér­zé­se­ket ger­jeszt a né­ző­ben (so­kak szá­má­ra tú­lon­túl is­me­rős a szto­ri), úgy gon­do­lom, hogy a ren­de­zőt el­hagy­ta a ko­ráb­bi két film­ből is­mert arány­ér­zé­ke. Per­sze en­nek is meg­van a ma­ga oka: gon­do­lom, meg­né­zett né­hány ha­son­ló fil­met, mi­e­lőtt ne­ki­fo­gott vol­na sa­ját ver­zi­ó­já­nak ki­dol­go­zá­sá­hoz. És hogy ne süp­ped­jen be­le az is­mert ke­rék­vá­gás­ba, elég­gé el­ítél­he­tő mó­don szim­bo­li­kus ele­me­ket ka­vart a valóságízű tör­té­net­be. Ed­dig rend­ben is vol­na a do­log, csak­hogy ez­zel a fo­gás­sal nem ért el egye­bet, mint hogy ala­po­san meg­ma­gya­ráz­ta a né­ző­nek, mi­ről is akar itt szó len­ni. A bor­zos an­gyal­szár­nya­kat vi­se­lő kis­fiú és nagy­lány lát­vá­nya nem a fel­is­me­rés ere­jé­vel hat, in­kább az jut a né­ző eszé­be, hogy igen, most az­tán biz­to­san tu­dom, hogy ez a két kis em­ber tu­laj­don­kép­pen jó volt, mind­ha­lá­lig. És ez az a pont, ahol az egyen­súly meg­bil­len: az ele­mek ina­dek­vát ke­ve­ré­se egy­ál­ta­lán nem vá­lik a film ja­vá­ra. És hi­á­ba, hogy a ren­de­ző a már meg­szo­kott pon­tos­ság­gal jár­ja kö­rül sze­rep­lői kis vi­lá­ga­it, a ki­bil­le­nő vég ke­se­rű ízt hagy a né­ző szá­já­ban. Bár az is le­het, hogy az egyen­súly­ta­lan­ság nem a ma­gya­rá­zás kény­sze­ré­nek ered­mé­nye, ha­nem an­nak az egyéb­ként ért­he­tő al­ko­tói vágy­nak, hogy va­la­ki sza­bad fo­lyást en­ged­het fan­tá­zi­á­já­nak.

Min­dent össze­vet­ve Lu­kas Moodysson ed­di­gi film­jei ar­ra en­ged­nek kö­vet­kez­tet­ni, hogy a kor­társ svéd fil­mes mű­he­lyek olyan fi­a­tal al­ko­tó­kat is „pro­du­kál­nak”, akik­nek mun­kái, ha nem is men­tik meg a ha­zai film­mű­vé­sze­tet, egy mi­sét min­den­kép­pen meg­ér­nek. Igen sze­mé­lyes meg­jegy­zés­ként mind­eh­hez csak annyit ten­nék hoz­zá, hogy öröm­mel lát­nám, ha a fi­a­tal ro­mán film­ké­szí­tők is ott tar­ta­ná­nak már. Per­sze ez nem csu­pán a vágy függ­vé­nye, fő­leg a film­ké­szí­tés te­rén.