2007 az az év, amikor történelminek nevezhető esélyünk, egy olyan Európához közeledni, amelynek csak néha voltunk részei. Szűcs Jenő Közép-Európája1 – de nem csak - rohamléptekkel halad az egyesült Európa felé, egyesülni készül Nyugat-Európával. De az „Európa-alkotók” nem vették figyelembe a Szűcs Jenő határait, vagy legalábbis nem kezelték megkerülhetetlen pontként, és szerencsénkre Romániát is beemelték a csatlakozók kalapjába. Európa három történeti régiójából kettő egyesülni készül, és a világgazdaság legnagyobb „egységes hibridjévé” próbál válni úgy, hogy az erdélyi magyarok – ha kicsit megkésve is – részesei lehetnek ennek az alkotásnak. Persze a csatlakozást sokan még most is megkérdőjelezik, vagy legalább az időpont kitolásáról beszélnek, és meg kell állapítanunk, hogy egyáltalán nem alaptalanul. Az igaz, hogy a történelminek is nevezhető döntés megszületett: a tíz, 2004-ben csatlakozó állam után törvényszerű, hogy folytatni kell a merész bővítést, mert stratégiailag, gazdaságilag is csak ennek van értelme. Tehát 2004-től Románia csak az idővel fut versenyt, és a kérdés csak az időpontra vonatkozik, nem magára a csatlakozás tényére. Ha valami nem változik. Mert ha minimálisnak is tűnik az esély, de a jelenlegi csatlakozási kör esetleges bukásával Románia csatlakozási kilátásai is távolodnak. Nézzük ellenben a pozitív forgatókönyvet, és kövessük a folyamatot abban a hitben, hogy a történelminek mondott esélyünk ezúttal nem úszik el.

Veszélyek, az Unió félelmei

Az egész bővítési történet számos veszélyt rejt magában. Egy sokismeretlenes egyenlet megoldását vállalták az Unió politikusai és gazdasági szakemberei. Tíz új tag felvételére még soha nem volt példa az Unió történetében. És ez a tíz új tag, különböző adottságokkal, lehetőségekkel, igényekkel és elvárásokkal, csak tovább növeli az Unió sokszínűségét, nem feltétlenül erősítve a belső kohéziót és a koherenciát. A kilencvenes évek elejétől húzódó csatlakozási folyamat során korántsem volt egyértelmű a csatlakozó államok száma, kiléte, csatlakozásuk időpontja. Sokáig úgy tűnt, hogy a visegrádi hármaknak van igazi esélyük, majd kiderült, hogy talán Szlovénia is benne lesz az ún. első körben, majd szép sorban eljutott az Unió a nizzai tízesig. A bővítési fázisban előbb járó államok számos esetben hivatkozási alapnak is használták előnyüket a szomszédaikkal szemben, ugyanakkor a fáziseltolódások sok esetben számítottak motivációs tényezőnek egyes államok kormányai számára a reformok gyorsításában. A tárgyalási fázisokról, a csatlakozási feltételekről még a lengyel–magyar–cseh csatlakozást előre jelző időkben számos találgatás, elképzelés kapott szárnyra. 2001. november 11-én jelent meg a Financial Times2 hasábjain egy elemző tanulmány az elmúlt évek csatlakozási tárgyalásairól. Itt szerepel az az anekdota a kilencvenes évek végéről, amellyel a három nagy esélyű csatlakozó állam tárgyalási attitűdjét jellemzik. Verheugen csatlakozási biztos a tárgyalásra érkezésekor bejelenti a három delegáció képviselőjének, hogy csak akkor lehet az Unióhoz csatlakozni, ha a három állam polgárai zöldre festik egyik fülüket. A lengyel delegáció képviselője óriási felháborodással kirohan a teremből, de még bejelenti, hogy Lengyelország drasztikus intézkedéseket vezet be az Unió ellen. A cseh delegáció képviselője dühösen felfüggeszti a tárgyalásokat, és Prágából várja a további utasításokat. A magyar delegáció képviselője a sarokból jegyzi meg csendesen: remélem, időben tájékoztatnak, hogy a jobb vagy bal fülünket kell majd befesteni.

Minden csatlakozó állam jellemzése hosszú időt igényelne, nem is beszélve a legproblémásabb, de már konkrét csatlakozási időpontban reménykedő Romániáról és Bulgáriáról. Az időpontnál maradva: az igazi kihívás a jövő májusi csatlakozással kezdődik mind az Uniónak, mind a csatlakozó államoknak. Csakhogy néhány tényező befolyásolhatja a beharangozott időpontot: gazdasági, politikai és monetáris problémák. A gazdasági elemzők megegyeznek abban, hogy a jelenleg visszaesőben levő uniós gazdaságot3 megrázkódtatja a tíz új állam csatlakozása. Azt ellenben senki nem meri megjósolni, hogy ez a gazdasági visszaesés vagy lassulási folyamat meddig fog tartani, mikor fogja kiheverni az Unió. Azt jóslatok nélkül is meg lehet állapítani, hogy az Unió „bőségben edződött” polgárai nem fogják jó szemmel nézni a költségvetés őket érintő megszorításait, és nőni fog az euroszkeptikusok száma. Ugyanakkor az idegengyűlölettől sem mentes nyugati államok polgárai nem biztos, hogy jó szemmel nézik majd az elkerülhetetlen – bár többé-kevésbé leszabályozott – munkaerő-áramlást. A tízes csatlakozást – reményeink szerint – átvészelő Unióban számolnunk kell a belpolitikai viszályokkal is. Itt elsősorban azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a 2007-es csatlakozási időpont előtt még jól érezhetőek lesznek azok a terhek, amelyeket 2004-től vesz magára az Unió. 2006-ban Németországban általános választásokat tartanak, ami egyértelműen azt fogja jelenteni, hogy Németország, „az Unió motorja” saját belső politikai problémáira fog koncentrálni. Nem elhanyagolandó, hogy Németország hathatós segítsége nélkül a bővítés gyors és „fájdalommentes” lebonyolítása szinte elképzelhetetlen. Az Unió gazdasági és politikai problémái mellett figyelembe kell vennünk azt is, hogy sem Románia, sem Bulgária még uniós berkekben sem arról ismert, hogy pontosan teljesíti a csatlakozási feltételeket, betartja a tárgyalások ütemét. Ebben a politikai és gazdasági környezetben már az is kettősséget feltételez, hogy az újonnan csatlakozó államok milyen módon viszonyulnak a két „második körös” csatlakozni kívánóhoz. Néhány esetben hatékony támogatásra számíthat Románia és Bulgária az újonnan csatlakozó államok egy részétől – gondolhatunk itt Magyarországra: itt kormánytól függetlenül számíthat Románia bizonyos mértékű, de nem feltétel nélküli támogatásra, ugyanakkor felmerülhet a tíz új EU-tag részéről a forráselosztástól való félelem. A fentiek alapján eljuthatunk arra a következtetésre, hogy Románia csatlakozása, ha ki is tolódik 2007-ről egy-két, esetleg három évvel, az évtized végére szinte elkerülhetetlen.

Az Unió, Románia, Erdély és a magyar közösség

Vannak politikusaink, akik az Európai Unió határainak kiterjesztését előszeretettel állítanák be egyféle Trianon utáni elégtételként. Természetesen ezek a megközelítések mindig megfelelő politikai célzattal bírnak, és igazságtartalmuk legtöbb esetben minimum megkérdőjelezhető. Semmi sem biztosít arról, hogy a készülő Európai Uniós Alkotmány,4 ténylegesen garantálni fog valós többletjogokat a nemzeti kisebbségeknek. Olyan kisebbségi jogokról van szó, amelyekkel az újjáéledő autonómiatörekvések és a kormányzati csendestárs vagy épp nyílt szerepvállalás között vergődő erdélyi magyar érdekképviselet élni is tud.  Számos olyan helyzetet ismerünk az Unión belül, ahol a nemzeti kisebbségekett nem épp a skandináv modell vagy a sokat hangoztatott dél-tiroli példa szerint kezelik.

Erdély számára, ezen belül az erdélyi magyar közösség számára azonban kisebbségi jogok alkotmányos, illetve jogszabályi alakulásától függetlenül számos esélyt tartogat az Európai Uniós csatlakozás, illetve annak előkészítési folyamata. Mivel a brüsszeli eurokraták többé-kevésbé helyesen mérték fel a csatlakozó államok gazdasági lehetőségeit, valamint azt az óriási problémahalmazt, amelyet a román és a bolgár gazdasági és politikai környezet rejt magában, jelentős forrásokat csoportosítanak át a két ország felzárkóztatására. A már előbb említett „csatlakozási bukta” elkerülése érdekében az EU megpróbál még arra is odafigyelni, hogy legyen ellenőrizhető és átlátható a támogatások felhasználásának megszervezése, ne „tűnjenek el”, „ne szerveződjenek át” a támogatásra szánt összegek. Románia számára 2004 kiemelkedő év lesz támogatáspolitikai szempontból.

Kihasználható lehetőségek – elszalasztható alkalmak

Uniós támogatásként Románia számára 2004-re közel egymilliárd euró halmozódik össze, és itt széles körben hozzáférhető pénzösszegekről van szó. Olyan vissza nem térítendő támogatásokról beszélünk, amelyek megszerzése és felhasználása nem igényel mást, mint helyzetfelismerést, tervezést, okos menedzsmentet és tőkecsoportosítást. És itt van a bökkenő: a helyzet adott, csupán nem biztos, hogy megfelelően tudunk élni vele. Hiányzik a szervezeti és intézményes háttér, a tudás és a tapasztalat, amely elősegíthetné, lehetővé tenné ezen források hatékony kihasználását az erdélyi magyar közösség által. A belterjes, Magyarország felé forduló, ugyanakkor számos archaikus elemet hordozó erdélyi magyar közösség nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, intézményekkel és tudással, hogy hatékonyan elébe menjen az Európai Unió által nyújtott lehetőségeknek, saját javára fordítva azokat. Pedig az esély jóval kézzelfoghatóbb, mint bármikor volt. Az uniós csatlakozás szempontjából is jóval előbb járó Magyarország példája nem volt világos számunkra, nem sikerült kellőképpen megérteni a folyamatokat, és az új gazdasági lehetőségek megjelenése legalább annyira felkészületlenül éri erdélyi magyar társadalmunkat – bátorkodunk használni ezt a kifejezést, még ha vitatható is az igazságtartalma –, mint a román többséget. Sőt!  Az erdélyi magyar elit elmerült a közösségen belüli politikai csatározásokban és belterjes vitákban. Ennek az önmagába forduló elitnek egyik része sem építkezik a modern európai standardok szerint, sőt a modernitás fogalma szinte teljesen kimaradt az év eleji RMDSZ Kongresszus „stratégiai programalkotásából” is, de a fogalom alkalmazása hiányzik az alternatív politikai és civil mozgalmak gyakorlatából is. Ezek tudatában szomorúan kell megállapítanunk, hogy ma nem bír lépéselőnnyel, sőt megkockáztatható, hogy a román többséghez képest hátrányban is van az erdélyi magyarság.

A helyzet lassan archetípussá válik: elszalasztott lehetőséget ismerünk fel, későn. Persze lassan, de biztosan megjelennek a saját gazdagjaink, erősödnek az erdélyi magyar vállalatok is – hála néhány ügyes, megfelelő időben, jó helyen lépő embernek. Csupán az a probléma, hogy „gazdagjaink” lassan nem is a mieink, a vállalatoknak nincsenek meg a tényleges közös fórumai, nem szerveződnek klaszterekbe, civil szervezeteink jórészt csak Magyarország felé tekintenek. Sok esetben olyan „álviták” és „álszervezkedések” kötik le az erdélyi magyar elit többségét, hogy az önmagunkba fordulással sorra lekéssük a vonatokat. És ha mégis sikerül felkapaszkodni az utolsó vagonokba, az utolsó padsorokban, utolsóként az utolsók között robogunk az általunk még alakítani sem próbált, mások által elképzelt jövőnk felé.

Valahogy az a tragikomikus helyzet kezd kialakulni, hogy az erdélyi magyar elit magát modernnek valló része majdhogynem elfeledi a hagyományos – és most is érvényes – értékeinket, már nem is épít ezekre jövőstratégiát, míg a társadalmunk múltba forduló nagyobbik része a modernitást, asszimilációs tényezőként látva, elutasítja. Közben meg szépen sorban jelennek meg és annak rendje és módja szerint fogynak is el a lehetőségek, amelyeket ebben a számos esélyt tartogató Európában kapunk. 

Társbérlőként, lassan és bizonytalanul, fáziseltolódásokkal topog az erdélyi magyar közösség egy sokat sejtető, nagy reményekkel várt, de szinte ismeretlen állapot felé.  Politikai disputák közepette, az Európai Unió mezsgyéjén, Romániának számos esélye marad kiaknázatlanul. Egy találkozási pontként, az Unió határán, számtalan kedvezménnyel, de még kevés kötelezettséggel araszol az egész ország kifelé a felemás átmenet állapotából. Romániában, ahová nem kell vízum, amelynek polgárai már vízum nélkül utazhatnak Európába, ahol a vámkedvezmények jelentős része élvezhető, sokszor kilátástalanul, kivándorlással csapolva, vár másfél millió magyar. Róluk mondta Martin Robert5 a hetvenes évek végén, hogy magasabb szintről indulnak Trianon után, más kultúrkört és európai eszmeiséget képviselve, mint a többségi nemzet. Jelent ez ma még valamit? Közel állunk még/már ehhez a „nyugatinak” mondott mentalitáshoz, amelyre alapozva élhetnénk azokkal a kitűnő esélyekkel, amelyek lehetővé teszik, hogy a Brüsszelből érkező támogatásokat kiegészítsük (és ne helyettesítsük) Budapestről, és belső kapcsolathálónkat kihasználva szervezzük meg önmagunk fejlődését? Kissé elkényelmesedett civil szféra, kifulladt politikai csatározások, balkanizálódó üzleti élet közepette araszol a romániai magyarság egy olyan Európai Unió felé, amely néha maga sem tudja, mit kezdjen önmagával. Ebben a kivételes állapotban úgy rohannak el az esélyeink, hogy csak azt vesszük észre, néha bódulunk a levegőjétől.

Esélyek

Ritka, ránk nem jellemző pesszimista hangot ütöttünk meg az előző néhány bekezdésben, talán azért, hogy tükröt állítsunk önmagunknak: nem elég a „megvagyunk”, „elvagyunk” válasz, ha közösségi állapotunk felől érdeklődnek. Ez a néhány mondat arról szólt, hogy a „megvagyunk” mögött mi ezt érzékeljük.

De vannak esélyeink, belső erőforrásaink, nem is akármilyenek: egy felnövekvő, izmosodó fiatal elit, amely egyforma otthonossággal mozog itthon, Magyarországon és Európában. És hozzátehetnénk, hogy sok esetben már a kontinens határait is feszegeti, méghozzá nem eredménytelenül. Ez a generáció csak itthon alkot, alkothat igazi elitet, hisz csak itt kamatoztathatja azon helyzeti előnyét, amely ezt az esélyt megteremti.

Egy erősödő vállalkozóréteg más, mint a politika hátán felkapaszkodott gazdasági elit. Ez a vállalkozóréteg öntörvényű, pragmatikus, és tisztában van a magyar vállalkozó előnyeivel, hátrányaival, esélyeivel és lehetőségeivel Romániában. Egybehangzóan állítják, hogy habár elvétve találkozhatnak etnikai alapú negatív megkülönböztetéssel, a mérleg azért alapvetően pozitív. Kimondhatjuk bátran, hogy magyar vállalkozónak lenni Romániában többletlehetőséget jelent, ha megfelelően ki tudjuk használni ezt az adottságot.

Új politikai verseny zajlik, az egység monolit szürkesége megomolni látszik. Remélhető, hogy a verseny az erdélyi magyar közéletben is betöltheti azt a szerepet, amiért a gazdaság és demokrácia mozgatórugójának nevezzük: különböző minőségek állandó megmérettetése, ott, ahol a döntőbíró a választópolgár, a magyar választópolgár. És ha ez így van, akkor a „megvagyunk” és a „megmaradunk” retorika nem elegendő többé: a „fejlődünk”, „erősödünk” kategóriáké lesz a főszerep, amelyeket számokban, adatokban mérhet és ítélhet meg a polgár.

És végül, de nem utolsósorban a Kárpát-medencei magyar összhang megteremtése vissza nem térő, mondhatni stratégiai esélyt jelent mindannyiunk számára. Hogy miről beszélünk? Elméleti eszmefuttatás helyett álljon itt néhány példa: Kárpát-medencei magyar gazdasági és kereskedelmi kamarák; vajdasági, felvidéki stb. diákok Erdélyben; Kárpát-medencei magyar szakmai fórumok, szövetségek; közös uniós pályázatok; Kárpát-medencei szakkollégiumok; szakmai és határokon átnyúló regionális civil szövetségek; közös tudományos műhelyek; és folytathatnánk a sort.

Remény van, esély van, hát nőjünk fel hozzá!

JEGYZETEK

1. Szűcs Jenő:Vázlat Európa három történelmi régiójáról. Századvég Kiadó, Bp., Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1991.

2. Financial Times, 2001. nov. 11.

3. Az Unió GDP-növekedése 2001-ben kezdett lassulni, akkor csak 1,4%-os volt, ez a lassuló ütem nem változott ez évig sem. – www.eukk.hu

4. Az Európai Alkotmány tervezetét kidolgozó Európai Konventet Valéry Giscard d’Estaing volt francia elnök vezette, aki sok esetben a tipikusan negatív francia hozzáállással közelítette meg a kisebbségi és önrendelkezési kérdéseket.

5. Martin Robert: A portray of Europe 1914–1973. New England Kiadó, 1981. 155.