Az Új Kézfogás Közalapítvány Alapító Okirata a közalapítvány célját a következőképpen jelöli meg: „a Magyar Köztársaságnak az Alkotmány 6. cikkelye 3. bekezdésében rögzített, a határainkon kívül élő magyarok sorsáért érzett felelősségéből adódó állami közfeladat folyamatos ellátása érdekében a határainkon túl élő magyar közösségek és a szórványmagyarság gazdasági helyzetének javítása, sajátos gondjai megoldásának előmozdítása a határ menti magyarlakta régiók és Magyarország közötti gazdasági együttműködés elősegítésével.” Vagyis a magyar közösségek helyzetének javítása állami közfeladat, és ebbe beletartozik a gazdasági növekedés előmozdítása is, a regionális gazdasági együttműködés fejlesztésével.

A mindebből következő kérdés az, hogy ez mekkora eszközök felhasználásával és milyen hatékonysággal történik, illetve hogyha van még szükség valamire a jelenleg rendelkezésre álló eszköztár mellett, akkor vajon mire.

A határon túli magyarok támogatását valamilyen formában céljának feltüntető alapítványi szféra általában véve nem mondható éppenséggel kiterjedtnek; a Határon Túli Magyarok Hivatalának honlapja (www.htmh.hu) összesen hetet tüntet fel, köztük az Új Kézfogás Közalapítványt, amely egyetlenként szolgálja a gazdasági együttműködés fejlesztését. Ha ugyanazon a honlapon a vonatkozó linkgyűjteményt nézegetjük, szembetűnő mind itthon, mind külföldön a gazdasági szféra alulreprezentáltsága szemben a kulturális, civil társadalmi, oktatási és médiaterülettel.

Tanulságos azonban, ha a költségvetési adatokat vesszük szemügyre. A 2003-as költségvetés kiadási főösszege 5310,6 milliárd forint (www.p-m.hu). Ennek 0,16%-a, azaz mintegy 8,8 milliárd forintot tesz ki a határon túl élő magyarok támogatására fordított teljes összeg. Az Új Kézfogás Közalapítvány költségvetési támogatása ebből 2003-ban 560 millió forint, azaz a teljes határon túli támogatás 6%-a. (Az összes ezután következő adat és számítás, hacsak forrása nincs külön feltüntetve, az Új Kézfogás Közalapítvány Irodájától származik.)

A költségvetési támogatás java része tehát nem a gazdasági területet illeti. A határon túli felsőoktatás fejlesztése kap 23%-ot, a határon túli magyarok oktatási és kulturális támogatása 15%-ot, a szomszéd országokban élő magyarok nevelési-oktatási, tankönyv- és taneszköztámogatása 14%, egyéb kulturális támogatások összesen további 6%. Az oktatási-kulturális terület teljes részesedése a magyar költségvetési támogatásból tehát 58%. Ehhez jön a magyar identitás megőrzését elősegíteni hivatott Illyés Közalapítvány 12%-os támogatása, tehát mindaz, ami az identitás megőrzésével szélesebb értelemben összefügg, 70%-kal részesedik a magyar költségvetésnek a határon túli magyarok támogatására szánt összegéből. További 15% a HTMH működési költsége, illetve a különböző koordinációs keretek. A fennmaradó 9%-ot más alapítványok (pl. Segítő jobb, Mocsáry) támogatása és kisebb tételek teszik ki.

A fentiek alapján joggal állítható, hogy a határon túli magyarság magyar költségvetési támogatásából a gazdasági együttműködés aránytalanul kis részt képvisel. Sajátos helyzettel állunk itt szemben, kettős értelemben. Egyrészt a kisebbségek önazonossága megőrzésének támogatása a mindenkori demokratikus normák értelmében annak az államnak a feladata, amelynek a kisebbségek tagjai az állampolgárai. Így tehát – némileg sarkosan fogalmazva – a magyar költségvetés olyan ügyeket támogat, amelyek finanszírozása eredendően nem is az ő feladata lenne. Tekintettel azonban arra, hogy részben a szomszédos államok anyagi állapota, részben a politikai akarat nem megfelelő szintje illúzióvá teszi az ilyenfajta normák maradéktalan érvényesülését, elfogadható, sőt szükségesnek nevezhető, hogy a magyar költségvetés az adófizetők pénzéből igenis támogassa a határon túl élők magyar identitásának megőrzését.

A másik sajátosság a magyar költségvetésből rendelkezésre álló összegek elosztási arányait illeti. Azt szögezzük le, hogy – ismerve a költségvetés helyzetét – megalapozatlan a határon túli magyarok támogatásának érdemi növelését akár csak fölvetni is; évente mintegy 8–10 milliárd forint az, amivel a belátható jövőn belül is reálisan számolhatunk. Viszont annak, hogy a magyarság létszáma a legutóbbi népszámlálások szerint mintegy 300 ezer fővel csökkent (a HTMH honlapján kitűnő anyagok, elemzések olvashatók minderről), nem elsősorban az önazonosság megőrzésének veszélyeztetettsége, a kulturális, oktatási, civil társadalmi, politikai lehetőségek hiánya az oka. Miként Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke a 2003. december 5–6-án Fordulóponton címmel megrendezett konferencián elmondotta, „A megmaradás feltételei között jelentős helyet foglalnak el a gazdasági feltételek, amelyek megteremtése nélkül nehéz elképzelni a szülőföldön való boldogulást. Tisztában vagyunk azzal, hogy a pénz, a gazdasági értelemben vett boldogulás nem minden, sok egyéb feltétel is befolyásolja a szülőföldön való megmaradást. Azonban illúzió, naivitás és felelőtlen magatartás elvárni a határon túli magyaroktól a mindenáron való, szülőföldön magyarként megmaradást abban az esetben, ha esélyt sem lát a jobb és emberibb életre szülőföldjén, miközben az anyaországban vagy a világ más tájain lényegesen jobb életkörülményekre lehet esélye. Ilyen körülmények között az emberek szabad lakóhelyválasztásának csak mesterséges eszközökkel lehet gátat szabni, ami lássuk be, nem egészen demokratikus és 21. századi megoldás.”

Az igazi kérdés tehát ebben az értelemben nem az, hogy szükség van-e a határon túli magyarság támogatására, hanem az, hogy a rendelkezésre álló eszközökből mi és mennyivel részesedjen. Egy kuratóriumnak nem feladata, hogy a rendelkezésére álló összeg miatt méltatlankodjon; akkor azonban, amikor a politika – az országgyűlés és a mindenkori kormányzat – meghatározza a prioritásokat, megfontolandó, hogy a gazdasági együttműködés nagyobb hangsúlyt kapjon.

A második nagy problémakör az, hogy a közalapítvány hogyan használja fel erőforrásait (és a továbbiak szempontjából mindegy, hogy ezek mekkorák és mekkora részt képviselnek a teljes támogatásból); amit tesz, az hatékonynak tekinthető-e. Márpedig ha gazdaságról van szó, azt, hogy valami hatékony-e, számokkal illik illusztrálni.

A hatékonyság ugyanis nem csak azért kulcskérdés, mert magyar költségvetési forrásokról, a magyarországi adófizetők pénzéről van szó. A gazdaság hajtóereje ugyanis a verseny, amely – jó esetben – etnikailag semleges. A magyarországi gazdasági támogatás akkor hatékony, ha széles értelemben véve javítja a kedvezményezettek versenyhelyzetét, vagy kevésbé sarkosan fogalmazva növekedési lehetőséget biztosít számukra azzal, hogy magyarországi erőforrásokhoz is hozzájutnak.

Egy kitétel azonban mindenképpen ide kívánkozik: a közalapítvány Alapító Okirata regionális együttműködésről beszél hazánk és a szomszédos országok magyarlakta területei között. Ez pedig semmiképpen nem értelmezhető etnikai kizárólagosságnak, annak, hogy csakis és kizárólag magyar nemzetiségű pályázók jöhetnek szóba. Tételezzük föl, hogy valamelyik szomszédos országból egy a többségi nemzethez tartozó vállalkozó jelentkezne. (Még nem volt példa erre.) Ha pályázata minden formai és tartalmi követelménynek megfelelne, beleértve azt, hogy magyar nyelvű, mert a közalapítvány munkanyelve a magyar, akkor minden más pályázattal egyenlően kellene, sőt kell elbírálni.

A másik idekívánkozó kitétel a rendelkezésre álló összeg felhasználásának módja, ami nem kis dilemmát takar. Az Alapító Okirat a vállalkozások, különösen a kis- és középvállalkozások gazdálkodási feltételeinek javításáról beszél. A rendelkezésre álló összeget – 560 millió forint – egyetlen, nem is túl nagy privatizációs befektetésként is el lehet költeni, munkahelyeket teremtve vagy megőrizve stb. A kuratórium azonban ezzel messze nem tenne eleget sem az Okirat egyéb előírásainak, sem pedig a gazdasági együttműködés fejlesztése követelményeinek. Ekkora összeg esetében csak a célcsoport gondos meghatározásával és a támogatási formák meghatározásával lehet maximális hatást elérni, vagyis a pénzt minél több helyre kell eljuttatni.

A közalapítvány történetét áttekintve elmondható, hogy előde, a Kézfogás Alapítvány 1992-ben jött létre, és 1995-ben, amikor a jogszabályi változás ezt lehetővé tette, alakult át Új Kézfogás Közalapítvánnyá. Az 1992–95 közötti időszakot elsősorban az útkeresés jellemezte, a hatékonynak nevezhető támogatási formák kialakítása. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a mindenkori gazdasági környezet alakulását sem. A kilencvenes évek első felében például számos országban nem működött a banki átutalási rendszer; Jugoszlávia nemzetközi embargó alatt állt, a magas infláció, sőt Jugoszláviában a hiperinfláció, az irreális banki átváltások rendkívüli mértékben megnehezítettek mindenfajta gazdasági tevékenységet. Azt is be kellett látni, fájó szívvel, hogy a különböző vegyes vállalatok nem váltják, mert nem válthatják be a hozzájuk fűzött reményeket, mivel nem megoldható az ellenőrzés, és a vállalkozói etika értelmezése sem mindenütt Európa-konform.

Ebben az időszakban a kuratóriumok közel 1200 benyújtott pályázatot bíráltak el, ezek közül 425, azaz mintegy 35% volt sikeres. A kifizetett támogatási összeg megközelítette a 1,5 milliárd forintot, vagyis a pályázók átlag 3,5 millió forint erőforráshoz jutottak. Ezenkívül 1996–97-ben kidolgozták a közalapítvány egységes, normatív rendszerbe foglalt támogatási rendszerét, és ekkor jött létre a vállalkozásfejlesztési központok hálózata is.

A közalapítvány lényeges „modernizálására” 1999 és 2003 között került sor, ekkor vezette be a kuratórium azokat a támogatási formákat, amelyek egy része változatlanul vagy továbbfejlesztve létezik tovább. Ezen időszak összesített mérlege szerint a benyújtott pályázatok száma csaknem elérte a kétezret, és 1463 pályázat került pozitív elbírálásra (73%, ami jelzi a pályázatok minőségi javulását is). A kifizetett összeg több mint 2,3 milliárd forint, vagyis egy pályázatra átlagosan 1,5 millió forint jutott. Azzal együtt, hogy az ilyen számokat mindig óvatosan kell kezelni, mert a projektek nagyságrendje rendkívül eltérő, ez a csökkenés egyúttal növekvő hatékonyságot takar, a kamattámogatások, a kisvállalkozásokat támogató kölcsönök stb. megjelenését, illetve azt mutatja, hogy a közalapítvány által biztosított erőforrásokhoz egyre több pályázó jut hozzá; a közalapítvány egyre ismertebbé válik.

A legfontosabb mutató azonban talán az, hogy ebben az időszakban a közalapítvány forrásai közel 30 000 munkahely teremtését vagy megőrzését tették lehetővé, egy munkahelyre, tehát egy munkahely megteremtéséhez vagy megtartásához átlag 76 ezer forint volt szükséges. Ez minden tekintetben kiemelkedő adat.

Érdemes mindezen belül szemügyre venni néhány támogatási forma mutatóit. Kamattámogatásban Erdélyben, Felvidéken és a Vajdaságban összesen 696 sikeres pályázó részesült, 733 millió forint értékben, vagyis átlagosan 1,05 millió forinttal. Sokkal fontosabb adat viszont az, hogy ez a kamattámogatás összesen 6,7 milliárd forint hitel felvételét tette lehetővé, vagyis a 696 vállalkozás átlagosan 9,6 millió forint hitelhez jutott! Ezzel a támogatási formával a 9410 új munkahely létrehozása átlagosan 78 ezer forintjába került a magyar költségvetésnek.

Az Erdélyi Egyházi Mezőgazdasági Földvásárlás mint egyszeri program összesen 268,8 millió forintot kapott, amiből 4548 hektár földterület vált megvásárolhatóvá, hektáronként 59 ezer forintos átlagáron. A 75 pályázat összesen 262 új munkahelyet teremtett, ám minden vitán felül áll, hogy egy ilyen típusú program esetében nem lehet ez a fő mérőszám. A következő időszak nagy feladata a megszerzett földek hasznosítása, a versenyképes vállalkozások létrehozása lesz.

A Kárpátaljai Földprivatizáció Támogatása, mint egy másik, földrajzi értelemben „címzett” támogatás, összesen 86,7 millió forint volt. A 100 jóváhagyott pályázattal 25 703 hektár földterület tulajdonjogát sikerült rendezni, ami közel 15 000 családot vagy egyént érintett. Az ily módon családonként (vagy fejenként) kifizetett nem egészen 6000 forint elsősorban a tulajdonjog rendezését szolgálta.

A mikrohitelek (kisvállalkozásokat támogató kölcsönök) az egyik korszerű támogatási formának nevezhetők. Az ötlet eredetije egyébként Németországból származik, és a német kormány is alkalmazza határon túli kisebbségeinek támogatására. Lényege, hogy egy reprezentatívnak tekintett, mindenki által elfogadott független intézmény (alapítvány, civil társadalmi szervezet) kapja meg az összeget kezelésre, amely pályázatok formájában dönt a kihelyezésekről, és mivel visszatérítendő támogatásról van szó, a visszafolyt pénzt újabb támogatások formájában ismét kihelyezi. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy ez a forma csak a gazdasági fejlettség bizonyos szintjén, pl. működőképes bankrendszer megléte esetén alkalmazható. Másik lényeges vonása, hogy – hasonlóan az Illyés Közalapítvány alkuratóriumi rendszeréhez – nem központi, budapesti kuratórium dönt arról, hogy egy pályázatot érdemes-e támogatni, hanem az adott közösséget sokkal jobban ismerő, mindenki által elfogadott szervezet. A döntéshozatal teljes decentralizálásának fölvetése azonban ugyanolyan elhibázott lenne, mint a maradéktalan központosítás fenntartása; ott lehet ezt bevezetni, ahol a körülmények lehetővé teszik.

Az első romániai program során a közalapítvány 530 ezer dollárt helyezett ki a Bethlen Gábor Alapítványhoz. A visszafolyt összeg ismételt kihelyezésével a teljes hitelkeret eddig 732 ezer dollár volt, amit 291 sikeres pályázó vett igénybe. A program összesen 1398 új munkahelyet teremtett, tehát egy munkahely létrehozásának átlagos költsége decemberi árfolyamon számítva 110 ezer forint.

A másik program Szlovákiában indult, ahol gazdája a Kézfogás Társulás. Az eredetileg 100 ezer dolláros keret a visszafizetésekkel 116 ezerre bővült, és 30 pályázó vette igénybe. A létrehozott munkahelyek száma 129, 188 ezer forintos átlagos létrehozási költséggel.

A hatékonyság és versenyképesség növekedése mérésének mindenképpen fontos eszköze a megszerzett ISO-minősítések száma, amit a közalapítvány szintén támogat. Az ebben a témakörben jóváhagyott 62 pályázatra a közalapítvány 51,9 millió forintot fizetett ki, a teljes projektérték ennek közel kétszerese, 100,7 millió forint. Az ISO-minősítés megszerzésével javult versenyképesség eredményeként 2972 munkahelyet sikerült megőrizni, munkahelyenként átlagosan 17 ezer forint támogatással.

A fentiekben (nem teljes körűen) bemutatott adatok meggyőző módon bizonyítják, hogy az Új Kézfogás Közalapítvány a költségvetési támogatást gazdaságilag hatékonyan használja fel, az alkalmazott támogatási formák jól szolgálják az Alapító Okiratban megfogalmazott célokat. A bíróságon 2003 augusztusában bejegyzett új kuratórium feladata az, hogy ezekre az alapokra építve, a változó körülményekkel összhangban a támogatási formákat folytassa, ha kell, módosítsa, mindenkor szem előtt tartva az Alapító Okirat célkitűzéseit és a gazdasági hatékonyság alapelveit.

Nem véletlen az, hogy amikor az új kuratórium 2003 szeptemberében döntött az új támogatási rendszerről, tartalmi prioritásként határozta meg a közösségi hatás ellenőrzését, a munkahelyteremtést, az intézményrendszer- és hálózatépítést, a gazdasági racionalitás hangsúlyos képviseletét és az erőforrások összehangolását, koncentrált felhasználását, új források bekapcsolását. Bár a kuratórium úgy döntött, nem különít el országonként keretet, hanem minden pályázat, ami megfelel a tartalmi és formai követelményeknek, egyformán kerül elbírálásra, valamiféle területi elveket mégiscsak meg kell fogalmazni. Ezek szerint – az adott területek állapota, illetve a kínálkozó lehetőségek miatt – kiemelt figyelmet kap Vajdaság és Kárpátalja, nem veszít jelentőségéből Erdély és Horvátország, illetve Szlovákia és Szlovénia esetében a támogatási formákat felül kell vizsgálni az EU-csatlakozás fényében. Szlovákiában a földtulajdon rendezésének támogatása jelent majd valószínűleg új, eddig még föl nem merült feladatot a közalapítvány számára.

A kuratórium döntése szerint a 2003. október 1. után alkalmazandó, tehát jelenleg is érvényben lévő támogatási formák a következők:

1. Kisvállalkozásokat Támogató Kölcsön (KTK)

2. Kamattámogatás (KAT)

3. Minőségbiztosítás megszerzéséhez támogatás (ISO- HACCP)

4. Kiállítások, üzletember-találkozók (UKI)

5. EU- és nemzeti pályázatokra felkészítő támogatás (EUO)

6. EU- és nemzeti gazdaságfejlesztési támogatás (EUT)

7. Vállalkozásfejlesztési Központok támogatása (VFK)

8. Kárpátaljai földprivatizációs program (FPR)

9. Vissza nem térítendő támogatások (VNT)

Ezek összességében négy alapvető gazdasági célt szolgálnak: a tulajdonszerzés elősegítését, a piacra jutás megkönnyítését, a működtetés támogatását, illetve – elkerülhetetlenül – egyedi esetek elbírálását.

A fenti formák közül már említettem a kisvállalkozásokat támogató kölcsönöket, a kamattámogatást, a minőségbiztosítás megszerzésének támogatását és a kárpátaljai földprivatizációs programot. Az erdélyi egyházi mezőgazdasági földvásárlás támogatása mint egyszeri program lezárult, a kérdés most a megszerzett tulajdon hatékony működtetése. A kisvállalkozásokat támogató kölcsön (korábbi mikrohitel) Románia és Szlovákia után most Vajdaságban is bevezetésre kerül. Az erről szóló megállapodást a közalapítvány már aláírta a vonatkozó keret kezelőjével, a Szekeres László Alapítvánnyal, amely a magyar Nemzeti Tanács alapítványa, ily módon reprezentatív és mindenki által elismert. Kárpátalján viszont a jelenleg áthidalhatatlannak tűnő politikai megosztottság és ennek következtében a megfelelő szervezet hiánya az akadálya annak, hogy ez a program ott is bevezetésre kerüljön. A kuratórium azonban úgy döntött: nem elfogadható az, hogy a kárpátaljai vállalkozókat az a politikai megosztottság zárja ki az erőforráshoz jutás lehetőségéből, amelynek nem ők az okai, hanem a politikai szféra. Ezért úgy határozott, hogy megvizsgálja: Kárpátalján a kisvállalkozásokat támogató kölcsönt úgy hirdeti meg pályázásra, hogy nem adja át senkinek kezelésre, hanem saját maga dönt a kihelyezésekről.

A kamattámogatások esetében annyit érdemes megjegyezni, hogy ezek kezelése, előminősítése és ellenőrzése jóval bonyolultabb feladat, mint a kisvállalkozásokat támogató kölcsönök esetében. Ez az elsődleges oka annak, hogy ezt a keretet a kuratórium nem adta ki kezelésre helyi szervezeteknek, mint a kisvállalkozásokat támogató kölcsönöket. Eldöntötte azonban, megvizsgálja, mennyire és hogyan lenne lehetséges, hogy az érintettek bevonásának elve minél jobban érvényesüljön.

A kiállítások, üzletember-találkozók támogatása nem új forma. A változás az, hogy a kuratórium elsősorban nem a magyarországi, hanem a nagy nemzetközi kiállításokra kijutást támogatja a jövőben.

Az Európai Uniós erőforrásokhoz való hozzájutást két módon támogatja a közalapítvány. Az egyik egy 2001-ben indított forma folytatása, amikor a támogatás annak az oktatásnak szól, ami felkészíti a vállalkozókat a pályázat elkészítésére, elméleti és gyakorlati képzéssel. A másik támogatási forma az EU-s és nemzeti pályázatokhoz szükséges önrész biztosítása, ami nem mindig könnyű. Az igénybe vehető támogatás a pályázatban megjelölt önrész 50%-a, legfeljebb 3 750 000 forint lehet. Itt is igaz a kamattámogatásoknál leírt sokszorozó hatás: ha a szükséges önrész a teljes összeg 50%-a, és a vállalkozónak csak az a 3 750 000 forint áll a rendelkezésére, ami a maximális támogatás igénybe vételének a feltétele, akkor is ezzel az összeggel 15 millió forint értékű projektet tud indítani. Arra lehet számítani, hogy a csatlakozást követően ennek a támogatási formának a jelentősége megnő.

A vállalkozásfejlesztési központok a közalapítvány működésének nélkülözhetetlen részét képezik, amelyek egyszerre biztosítanak egy működési infrastruktúrát, és képviselnek egy vállalkozási formát. Alapvető feladatuk a pályázatok fogadása, előminősítése, elszámolása és ellenőrzése, amiért a sikeres, tehát elfogadott pályázatok után díjazásban részesülnek az éves egyszeri és egységes juttatáson felül. Fontos leszögezni, hogy a vállalkozásfejlesztési központok nem döntenek, hanem előminősítenek, elszámolnak és ellenőriznek, mert fölmerült a befolyásolás lehetőségének gyanúja. A vállalkozásfejlesztési központ nem tud befolyásolni; a döntés joga a kuratóriumé, illetve a kuratórium által kijelölt szervezeté, senki másé.

Miután a központ maga is sikerérdekelt vállalkozásként tevékenykedik, magának is évente pályáznia kell, hogy elláthassa ezt a tevékenységet, és ez új vonás. A siker mércéje az elfogadott pályázatok száma. Az egyes vállalkozásfejlesztési központok eredményessége ugyanis rendkívül széles skálán mozog: van olyan, amely egy évben százas nagyságrendben bonyolít le sikeres pályázatokat, és volt olyan, amelyik egy évben csak kettőt. A következő évi pályázás lehetőségének egyik feltétele, hogy ha már működő központról van szó, egy év alatt legalább tíz sikeres pályázatot bonyolítson le. A gyakorlat majd megmutatja, mennyire reális ez az elképzelés. A nagyobb közösségek, mint Erdély, Felvidék, Vajdaság vagy Kárpátalja, mindenképpen. Viszont hogy egy kis közösségben, mint a horvátországi vagy a szlovéniai, a magyar vállalkozók hány sikeres pályázatot tudnak kidolgozni, és mennyire reális az elvárások szintje, idővel elválik.

Az utolsó, a vissza nem térítendő, a rendkívüli, az egyéb kategóriákba be nem sorolható támogatások esetére vonatkozik. Példának okáért az Alapító Okirat előírja, hogy a közalapítvány „támogatja a határon túli önkormányzatokat és más jogi személyeket elháríthatatlan külső ok (vis maior) előidézte károk enyhítésében”. Más példaként említhetjük a különböző típusú kutatásokat, amelyekre szükség van, de nehezen tekinthetők önálló támogatási formának. Ezért szüntette meg a kuratórium pl. a regionális kutatásokat mint önálló támogatási formát, de ez nem azt jelenti, hogy ha pályázat érkezik, ne foglalkozna vele. Sajnos a regionális kutatások folytatására nem érkezett pályázat. Harmadik lehetőség az olyan közösségteremtő hatása miatt támogatandó, de máshova nem illeszkedő kezdeményezés, mint a vajdasági vállalkozók szabadkai központja, de elképzelhető más, figyelmet érdemlő javaslat, pályázat is.

Végül, de nem utolsósorban szólni kell a közalapítvány tulajdonában álló vállalkozásról, a Cooperatio kft.-ről is. Az eredeti, 1995 körüli elképzelésekben jelentős helyet foglalt el a vegyes vállalatok létrehozása mint támogatási és munkahelyteremtési forma. A korábbiakban vázoltak miatt ezt az elképzelést módosítani kellett. Jelenleg is zajlanak perek egyes vállalkozókkal, másutt a vállalat csődbe ment, de voltak sikeres kezdeményezések is, amikor a határon túli magyar vállalkozó az eredményes cégből az eredeti elképzelések szerint kivásárolta a Cooperatio tulajdonrészét. A bevétel azután a közalapítvány forrásait bővíti. Jelenleg zajlik a Cooperatio portfoliójának kitisztítása, a peres ügyek lezárása, mert a jövő elképzeléseiben a vállalkozás fontos szerepet játszik.

A magyar állami, költségvetési támogatások elosztási arányainak áttekintése és a közalapítvány működésének és hatékonysági mutatóinak vázolása után a fennmaradó harmadik nagy problémakör a gazdasági együttműködés és az abban vállalt állami szerep egészének mint rendszernek bemutatása, amelynek során már jelentős mértékben lehet támaszkodni az említett decemberi, Fordulóponton című konferencia eredményeire. Az Új Kézfogás Közalapítvány szerepe, jövőbeli feladatai ugyanis – a mindeddig leírtak fenntartásával – így válnak igazán érthetővé.

A határon túli magyar vállalkozókkal folytatott gazdasági együttműködés akkor vezethet eredményhez, ha pótlólagos pénzbeli és nem pénzbeli erőforrásokhoz – tudáshoz, ismerethez, piachoz stb. – juttatja őket, hogy javítsa versenyképességüket. Ehhez, a korábban leírtak szerint, erőforrásokat kell biztosítani, mert ez állami közfeladat.

Ha először az anyagi erőforráshoz jutás lehetőségeit tekintjük át, kiderül, hogy egy széles skála két végpontja létezik; a kis- vagy inkább mikrovállalkozásoké és a nagyvállalatoké. A két végpont pedig az Új Kézfogás Közalapítvány és a közvetve úgyszintén állami tulajdonban lévő Corvinus Nemzetközi Befektetési Részvénytársaság. A közalapítvány definiált célcsoportja a kis- és közepes vállalkozások; valójában a kis- és még kisebb vállalatok; az erőforráshoz jutás felső korlátja valahol 50 millió forint körül van, az is legfeljebb évente egyszer – mert felelőtlenség lenne a kuratórium részéről, ha a rendelkezésére álló összeg tíz százalékát egyetlen projektre fordítaná. Az egyes támogatási formák keretében megítélhető összeg felső határa néhány millió forint.

A skála másik végpontján található Corvinus (honlapja még nem készült el) egy „klasszikus” kockázati tőketársaság: megfelelő hozamot ígérő befektetéseknél kisebbségi társtulajdonosként fektet be (legfeljebb 49%-ot), és a megfelelő idő lejárta után a többségi tulajdonos kivásárolja a Corvinus részét. A befektethető összeg milliárdos nagyságrendű. Van azonban alsó határa: a társaság szabályzata szerint a legalsó összeghatár 50 millió forint. A gyakorlatban azonban ha ötmilliárdot ötvenmilliónként kívánnak befektetni, az kezelhetetlen nagyságrendű, összesen 100 projektet jelentene, nem beszélve arról, hogy ekkora befektetések ritkán hozzák az elvárt mértékű hozamot. Mindez azt jelenti, hogy a gyakorlatban a Corvinus esetében alkalmazható alsó összeghatár mintegy 150–200 millió forint.

A leírtakból következik, hogy az ötven- és százötvenmillió forint közötti erőforrást igénylő vállalkozások finanszírozása pillanatnyilag nem megoldható, erre állami eszközök nem állnak rendelkezésre. Márpedig hogy ez milyen fontos lenne, mutatja, hogy a vajdasági privatizációban való alacsony magyar részvétel számos oka közül ez az egyik.

A korábbiakban leírtak nagyjából kijelölik a teendőket is. Szeretném leszögezni, hogy ha a kuratórium semmi mást nem tenne, mint hogy a jó gazda köteles gondoskodásával kezelné a rábízott költségvetési forrásokat, már eleget tenne feladatának. Azt is sikerült bizonyítani, hogy a közalapítvány a maga eszköztárával valóban hatékonyan működi; ez az, amit ebből az összegből „ki lehet hozni”. Létezik viszont magában a rendszerben egy olyan hiátus, ami megoldást igényel.

Mint említettem, a határon túli magyarok támogatására fordított költségvetési összeg nagyobb emelését elvárni nem megalapozott. Miután az összeg felosztása a különböző területek (oktatás, kultúra, civil társadalom, gazdaság) között egyfelől tükrözi a politikai akaratot, másfelől egy alkufolyamat eredménye, az sem várható, hogy ez az összeg másként kerül felosztásra – tehát a gazdasági együttműködés nagyobb hangsúlyt és pénzt kap – különösebb érdeksérelem nélkül. Ezeket a tényeket kemény korlátnak kell tekinteni.

Lehetőségként tehát az egyéb erőforrások felkutatása marad. Az első, amely már el is kezdett működni, az egyfajta szolgáltatás biztosítása más intézmények számára. A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztériummal a közalapítvány 2003. december 23-án írt alá egy megállapodást arról, hogy a közalapítvány 2004 során önkormányzati képzést szervez Erdélyben. A projekt értéke több tízmillió forint. Ugyancsak megbeszélések folynak a Gazdasági és Közlekedési Minisztériummal egy kárpátaljai gazdasági információs rendszer működtetéséről, évi 2,5 millió forint értékben. E kettő együtt a közalapítvány eszközeinek jelentős növekedését hozza magával, még akkor is, ha ezek felhasználása kötött.

A másik járható útnak az tűnik, hogy a közalapítvány nagyobb hangsúlyt helyez a mostani pályáztatási rendszer működtetése mellett egyes projektek kezelésére. Említettem korábban, hogy a kamattámogatás kiemelt jelentősége abban rejlik, hogy a konkrét megítélt összeg sokkal nagyobb mértékű erőforrás-bevonást generál (70 millió forint értékig pályázatonként). Ugyanez érvényes a nemzeti és uniós pályázatok önrészének biztosítására is. További lehetőséget jelent, ha a közalapítvány az önrészt nem saját forrásaiból fedezi, hanem egyfajta szolgáltatásként vállalja az önrész finanszírozásának megszervezését. A szolgáltatás ellentételezéseként a közalapítvány (illetve a tulajdonában lévő Cooperatio kft.) tulajdonrészt kapna a vállalkozásban, meghatározott kivásárlási feltételekkel. A kivásárláskor kapott összeg azután már visszaforgatható a pályázati rendszerbe vagy máshova befektethető, de mindenképpen a közalapítvány szabadon felhasználható eszközeit gyarapítja.

Az előző gondolatmenet azonban tovább bővíthető. Ha a közalapítvány ilyen típusú szolgáltatásainak lehetőségét nem kötjük a nemzeti és EU-s pályázatok önrészének megszervezéséhez, hanem az Új Kézfogás általában vállal szolgáltatásként finanszírozásszervezést (a leírt módon, tehát tulajdonrészért cserébe, kivásárlási kötelezettséggel), az további fejlődési lehetőségeket rejt magában. Tág tere van továbbá ezen a területen a Corvinus és a közalapítvány, illetve bankok és a közalapítvány együttműködésének.

Szeretném leszögezni, hogy mindez egyelőre nem több, mint egy lehetséges gondolatmenet, néhány háttérbeszélgetés után. Csak példaként említem, hogy egy ilyen típusú tevékenység teljesen más követelményeket állít a közalapítvány irodájának apparátusa elé, mint a pályázati rendszer kezelése. Ez elvileg megoldható szakképzett projektmenedzserek alkalmazásával – viszont őket is össze kell fogni, meg kell szervezni az ellenőrzést, és még hosszasan sorolhatók a megoldandó feladatok. Nem lényegtelen szempont az ilyen típusú tevékenység beillesztése az Alapító Okiratba, a megfelelő szabályzatok kidolgozása. Az alapvető kérdés azonban a politikai akarat megléte vagy hiánya az Alapító részéről.

Valószínűleg korai lenne azonban az Alapító politikai akaratát firtatni egy olyan kérdésben, amiben nem áll rendelkezésre semmiféle értékelhető gyakorlati tapasztalat. Célszerű tehát néhány ilyen típusú kezdeményezést kivitelezni, értékelni a levonható tapasztalatokat és ezek birtokában visszatérni a beillesztés és szabályozás kérdéseire. Akár teszünk valamit, akár nem, az alapvető probléma – bizonyos nagyságrendű vállalkozások finanszírozásának megoldatlansága – változatlanul megmarad. És akkor jobb tenni is valamit, mintsem megmaradni a felismerésnél.