Az azóta eltelt tíz-valahány esztendő nagyon kemény iskola volt ezen a téren is. A mindennapi élet ezen a szakterületen is komoly stratégiaváltást követelt, és a hétköznapok statisztikai adatai az iparjogvédelem eladdig finnyáskodó szakembereit is arra kényszerítették, hogy ne csupán az addigi munkakörükhöz leginkább kapcsolódó elbírálói munkát végezzék el továbbra is tisztességgel, de igenis vegyék ki a részüket a szakterületükhez tartozó ismeretek minél szélesebb körű terjesztéséből is. Magyarán a piacgazdálkodás könyörtelen törvényei megkövetelték, hogy a román szabadalmi hivatal immár ne csupán Bukarestben éreztesse jelenlétét, hanem az ország egész területén.

A táblázatok, grafikonok önmagukért beszélnek, egyértelműen illusztrálva azt arealitást, hogy Romániában valami megmozdult. S ha az ún. „nemzeti úton” találmányi szabadalmat igénylők tekintetében a kilencvenes évek végén volt ugyan némi visszaesés – akkor ezer alá esett a bejelentők száma –, mára ez a szám újból a másfélezer fölé emelkedett, miközben a védjegyek, illetve az ipari minták esetében a bejelentők száma töretlenül ível felfelé. E növekedésben a gazdasági élet lassú normalizálódásán túl nem kis szerepet játszott a román szabadalmi hivatal azon „agresszív” promóciós politikája, amely révén a hivatal szakemberei immár évek óta jelen vannak Románia valamennyi ipari és kereskedelmi kiállításán és vásárán, évente több tucat ismeretterjesztő szakmai tanácskozást és szemináriumot kezdeményeznek vagy szerveznek, nem is beszélve azokról a több tízezer példányban kinyomtatott kiadványokról és szórólapokról, amelyek mind a szellemi tulajdon védelmének az egyre növekvő fontosságát, a találmányok, védjegyek, illetve ipari minták hivatalos bejegyzésének a „felette szükséges voltát” hangsúlyozzák.

Ennek az egész országra kiterjedő tudatosító tevékenységnek egyik legfontosabb megvalósítása  kétségkívül ama tizennégy területi promóciós központnak a beindítása, amely már több mint három éve működik intézményesített formában Románia egész területén. Ez a tizennégy iroda, amelyből három az illető városokban lévő műszaki egyetemekkel, nyolc az ottani megyei ipari és kereskedelmi kamarákkal, kettő a kis- és középvállalkozók illetékes területi egyesületeivel, egy pedig egy vidéki kutatásalkalmazó központtal kötött együttműködési szerződés alapján jött létre, s amelyből hét Erdélyben vagy a Bánságban található (Brassó, Beszterce, Marosvásárhely, Nagybánya, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Temesvár nem csekély mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az utolsó két-három évben látványosan megnövekedjen minden területen a vidéki oltalom-igénylők száma. Ez a konkrét számokkal igazolható növekedés pedig egyértelműen bebizonyította 1998-as megérzésünknek a helyességét, miszerint az iparjogvédelem területén Románia nem egy  történelmi régiója (így többek között Erdély is), épp az ott beinduló vállalkozások, gazdasági beruházások következtében, még igen jelentős fejlődési potenciállal rendelkezik, ám ezen gazdasági lehetőségek kiaknázásához és a létező tartalékok felhasználásához elengedhetetlenül  szükséges az iparjogvédelem által biztosított oltalmi formák minél szélesebb körű tudatosítása és meghonosítása.

S ha e megállapítás igaz Románia mind a negyvenegy megyéjére, hatványozottan érvényes arra a hat megyére (Bihar, Hargita, Kovászna, Maros, Szatmár, Szilágy), ahol az erdélyi magyarság döntő többsége mindmáig él. Hiszen ha számba vesszük akár a szabadalmi, akár a védjegy-, akár az ipariminta-bejelentések  számbeli alakulását az elmúlt négy esztendőben, akár a százezer főre számított oltalomigénylések változását, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy ezek a magyarok által (vagy által is) lakott megyék a kilencvenes évek végéig még messze a saját gazdasági potenciáljuk alatt jelentkeztek, jóval a romániai átlag alatt maradtak. Nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy felmérjük, milyen alacsony szintű volt itt az iparjogvédelmi kultúra, hogy hol tartott a szellemi tulajdon megőrzésének a tudatosítása ezeken a vidékeken. Az alacsony számok ékesen bizonyítják ezen régiók gazdasági pangását, a befektetések elmaradását, valamint – mondjuk ki ezt is! – a vékonyka hazai magyar vállalkozói réteg aluliskolázottságát.

Ebben a konstellációban a vidéki területi promóciós központok megalakítása, az e szakterülethez tartozó ismeretek helyi tudatosítása hatványozott fontossággal bír. Egyértelmű ugyanis, hogy a romániai magyarságnak – amennyiben meg akar maradni ősei földjén – a hagyományápoláson túl fel kell készülnie a jövő kihívásaira is, e kihívások között  pedig  a kreativitás, a műszaki alkotóképesség  védelme elsődleges prioritást élvez.