A garázs a Genezis, az ősi fészek.

A maszek a középosztály.

Belőle él az egészségügy, a tanügy, a kultúra... egyéb ügyek. De az államot ez nem érdekli. Csak zaklatja folyton a szegény maszeket. Az a sok papírmunka. Adók. Újabb adók. Szigorító szabályok és megint adók.

Az állam rabló gazember.

A maszeknak mára már beosztottjai is vannak. Ezek mindig mindenben egyetértenek vele. Aki nem, az ki van rúgva. Fegyelem van. Csapatmunka. Ők egy nagy család.

A maszek úgy tekint a beosztottjaira, akár a saját gyermekeire.

Csak a saját gyermekeire nem tekint úgy, mint a saját gyermekeire.

A maszek szereti, ha igazgató úrnak szólítják és hellyel kínálják. És kávéval kínálják, és szépen pislog rá a titkárnő.

A maszeknak jó a humora. De ezt csak ő hiszi magáról.

A maszeknak az ízlése is jó. A ruhatárban lazán dobja a pultra bő fekete kabátját, így egyszerre láthatóvá válik bordó szövetzakója, valamint nyakdísze, a babos picus. Ezzel egy időben bolyongani kezd a maszek körül az óceán illata, a lila B.U. (légy önmagad) hónaljkarbantartó.

Reszkető, elkékült lábfeje ott nyomorog a spicces, vágott sarkú, krokodilbőrutánzat csizmában, miközben kényelmes, széttaposott cipői a padláson pihennek egy cementeszsákban.

Olykor, ha a helyzet úgy kívánja, megrázza csuklóján azt az aranyórát, amelyet a születésnapjára kapott és amin az északi-sarki pontos időn kívül, a stopper és az iránytű alatt, az általa oly kedvelt URH adók is foghatók.

Rendkívül elfoglalt és fontos ember. Öt mobiltelefonja közül legalább kettőn állandóan beszél és üzeneteket küld. Itt vagyok, drágám, most kanyarodom a Veréb utcába, de ne aggódj, miután a bankban véget értek a tárgyalásaim, beküldöm anyukának azt a vízszint specialistát.

Visszaszól a lépcsőről, kezet fog, miközben kilép az ajtón, füléhez emeli az egyik telefont, mialatt átmegy az úttesten, mosolyt dob a túlsó járdán elhaladó ismerősének. Az újságosbódé előtt lassítva behajít pár fémpénzt a sötét lyukba, majd két hirdetőújsággal a hóna alatt továbbszaporáz a parkoló irányába, és miközben beül, bal szemöldökét kérdően emeli az autója előtt várakozó parkolóemberre. Indít és gázol.

El-gázol.

A maszeknak véleménye is van, mert nézi a tévét.

A politika. Meg a korrupció. A politikusok gazemberek.

A futballisták falábúak.

A bíró hülye. A bíró nem hülye – le van fizetve.

A színház... –  néz el a maszek a végtelenbe. – A színház rossz. Nem törődik a nép bajával.

A színészek csak ugrándoznak ott a deszkán, de senki nem tudja, mit akarnak. Az a kopasz rendezőjük meg csak néz: minden embert elijeszt innen.

Az ember kikapcsolódna, de nincs egy jó darab. Mondtam én, hogy üljünk otthon. Mindig ez van. Ezelőtt két évvel is felidegesítettek. De hát az asszony, csak hogy menjünk, menjünk!

A maszeknak sikere van a nőknél.

De parancsol magának. Komoly családos ember.

Mert ha valami szent, az a család. És a flekken. Pontosabban a flekken sörrel. Vagy a sör csak úgy.

No de térjünk vissza a családra, mert a család az család.

Vasárnap templomba megyünk. A gyerek kap egy pofont, mert sokat szöszmötöl. Aztán beülünk az első padba. Az első padba nem ülünk be: ott ülnek már azok, akiknek a felesége hamarabb fel tud öltözni.

A prédikálás már elkezdődött.

A maszek egy percre némán megáll a padban, összetett kézzel, ahogy kell. Aztán leül, és az egész heti rohangálás után fáradtan és nedves szemekkel figyeli a pap száját, aztán békésen elalszik.

Rémülten kapja fel a fejét, amikor a padsor dübörögve feláll. Álmában épp a korlátról ugrott a medencébe... hullámok... tenger... Szent Pál.

Pál apostol levele a korinthusiakhez. Elzsibbadt a derekam teljesen. Azért tehettek volna valami jobb padokat ebbe a templomba. Bezzeg a kijáratnál nyújtják a markukat. Csak konfirmáljon már le ez a gyerek.

A gyerek aztán lekonfirmál.

A maszek büszkén csattogtatja ezüstszínű fényképezőgépét a ceremónia alatt. Aztán ünnepélyesen beáll és úrvacsorát vesz. Kenyeret eszik, és bort iszik.

A maszek boldogabb már nem lehet, hiszen övé a világ.

Ő tudja.

Tud, amit tud.

Mond, amit mond.

Eszik, amit hoz.

Eszik és iszik.

Sokat eszik és egyre többet iszik.

Aztán pihen. Hanyatt fekve emészt, közben révülten bámulja a szoba egyik sarkában a másodpercenként változó képsorokat a tévében.

El sem jut az agyáig, amit lát, mintha vonatablakon bámulna kifelé.

Elbóbiskol, aztán felriad. Valami beszéd szűrődik ki a túlsó szobából. Az ajtó félig nyitva. Talán neki szóltak... hozzá beszélt valaki.

Ki beszél, mit?

Mindegy – süllyed vissza a nemlétbe.

Fáradt vagyok... holnap, majd holnap...

Másnap aztán elölről kezdődik minden.

Délelőtt 10 óra után kivánszorog a fürdőszobába, vicsorít a tükör felé, böffent egyet, majd kifésül egy marék hajat a kopaszodó fejéből. Szemet és fület mos, fogat nem. Egyebeket majd máskor.

Úgy, ahogy van, pizsamában, beszuszogja az asztalra készített reggelit, bedobja a kávét, majd gépiesen felöltözik.

S most, már megint, harcra kész, akár egy bősz oroszlán.

Két bősz oroszlán.

Két cseréporoszlán a bejáratnál.

Dór oszlopokon nyugvó piramis.

Körbe rozsdamentes csőkerítés.

A márványtáblán, oválisban a maszek és a felesége egymás mellett.

Alatta betűsziget: a maszek neve, évszám, gondolatjel.

Alatta a felesége neve és leánykori neve, évszám, gondolatjel.

Alatta hosszú vers az elmúlás bánatáról és a találkozásról (ott is!).

A tábla szélén egy hatalmas tölgyfa kettétörve: a maszek.

Így nézne ki a maszek végső nyughelye.

Került valamibe, de legalább szép. És a környéken a legnagyobb.

Ha majd dolgos szíve végképp elgyengül, és csendesen megszűnik dobogni, földi maradványait ide helyezik majd megpihenni.

Évente egyszer itt fog összegyűlni a család.

Virágokat helyeznek el az erre elhaladók.

Baráti társaságok beszédeket mondanak.

Tiszteletüket róják le majd a közméltóságok.

Emlékezni fog rá az utókor.

Millió maszek sírjára épül fel a jövő, az új társadalom. Ők a névtelen katonák.

A névtelen katona én vagyok – szorít ki egy könnyet a maszek a szeméből.

A néma levente. Sóhajt.

Aztán mozgásba lendül.

Bizonytalan alakja egyre távolodik, egy folt ő, most már egy pont, mely a tájba mosódik.