Árkossy képein körös-körül kis hegycsúcsokon vagy csak fellegárnyalatok színeiben valahol váracskák, pavilonocskák, afféle obszervatóriumocskák figyelnek. Felénk bámul, néz, figyel a reánk szánt és reánk szállt idő. A látható s a láthatatlan ilyen találkozásait világítja át Árkossy István minden értelemben színes művészete. Korán mesterfokra érő alkotó ő, aki akkor is szalon- és színes-képes, ha csak fekete-fehér. Ez a művészet Kolozsvár-nosztalgia és Kolozsvár-kisugárzás, most már bárhol keletkezzék. Annyi minden demonstrálására bizonyíték, amit még egy gyűjteményes kiállítás se demonstrál  maradéktalanul. Akár az erdélyi látványok, látomások családfája felrajzolható, amihez kapcsolódik, illeszkedik az ő arisztokratikus és érzelmes jelleme. Rokonai ott vannak, nőnek, tenyésznek zene-Kolozsvárban és írott-Kolozsvárban is. Elődökként és kortársakként magasodnak mögötte és sorakoznak mellé s majd utókorába. Látvány-családfáján épp úgy ott van a Feszt László határt nem ismerő, a nonfiguratívban is kereső, kutató formavilága, mint a látszólag ellentétes kedélyű Fülöp Antal Andoré. Rokona Nagy Imre és Bálint Tibor, Terényi Ede és Kolozsvári Papp László. Amit ők megcéloznak, az csupa kettészelt emlékezet, nemlétező őrgrófság és falramászó borsó a felfüggesztett kihalás szolgálatában. Árkossynak ma már a mindenség a műterme. Minden és mindenki el szokott vonulni, el szokott mozdulni a megmaradáshoz, a kiteljesedéshez. Árkossy elment megmaradni, azonossá fejlődni egy addig is egyértelmű tehetséggel és teljességgel. S ez a visszatérés most ide közénk, ez maga is festői. Olyan vásárfiákkal, előre küldött üzenetekkel érkezik, amik mind igazolták, hogy méltán voltunk, vagyunk, leszünk büszkék Rá, amióta több más lehetséges látvány- és gondolat-Kolozsvár és Budavár az ő műtere, műterme. Ahol most van, épp onnan üzen együttállásban a látható s a láthatatlan.