Hölgyeim és Uraim!

Először is szeretném megköszönni a konferencia szervezőinek a meghívást, hogy részese lehetek egy rendkívül jelentős és aktuális vitafórumnak. Már maga a cím – Remények és aggodalmak az Európai Unió küszöbén – magában foglalja az intellektuális és politikai kihívás lényegét, amellyel egész régiónk szembesült, amikor a totalitárius rendszerből a szabadság útjára tért, és az Európai Unió-s csatlakozás közelébe jutott.

Engedjék meg, hogy figyelmükbe ajánljam néhány gondolatomat a konferencia bevezető témájának kapcsán, amelyet budapesti házigazdáink ajánlottak. A globális kontextusra fogok utalni, a két Európára, Románia integrációjának jelentőségére, végül pedig az eljövendő Európa architektúrájára.

A globális kontextus

Egyik kérdés, amely hiányzik az Európával kapcsolatos vitákból, az a világ egyetemes dimenziója. Persze érthető, hogy Európa második világháború utáni felosztása precedens nélküli traumát jelentett, következésképp ezen a felosztáson való túllépés, mely a közép-európai és kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása után vált lehetségessé, az európai politikai és kulturális elit számára égetően sürgős volt. Csakhogy az európai újraegyesítés folyamata, amely hasznos és szükséges azonnali célként, nem fogalmazta meg kellő mértékben ennek a lépésnek a finalitását, végső célját, a perspektívákat Európa jövőjét illetően. Szemünk láttára mért halálos csapást a klasszikus értelemben vett történelemre a globalizáció, és lényegesen megváltoztatta az állam és egyén, az egyén és közösség közötti viszonyt, még ha ezt a jelenséget egyelőre nem is mérték fel teljességében.

Vagyis jó lenne, ha az európai egyesülési folyamattal párhuzamosan figyelembe vennék a szélesebb összefüggéseket is, különösen az egyetemes erőviszonyokat, Ázsia felívelő dinamikáját, Afrika hanyatlását, Latin-Amerika függőségét, az USA távolodását Európától és az arab világ változásait. A világ bizonyára történelmi fordulóponthoz érkezett, ami érvényes Közép- és Kelet-Európa államaira nézve is, amelyek az Európai Unióba lépve nem csak hogy visszatérnek Európába, de az európai újraegyesítési folyamat lezárta után közvetlenül vesznek részt a globális történelmi folyamatokban, Európa „csapatában”. Az európaiaknak, beleértve Keletet is, fel kell készülniük erre a globális európai dimenzióra, amelyet a nyugat-európaiak már intenzíven érzékelnek. Bizonyára „nyugtalan és bizonytalan évszázad” vár ránk, nem volna jó, ha az európai uniós diadalittasság elhomályosítaná a jövőbe tekintő tisztánlátást. Első óvatossági rendszabály az volna, hogy ismerjük föl, milyen világban élünk, s valamivel tovább lássunk az orrunk hegyénél. A globális társadalomban kevesebb lesz a bizonyosság, az európaiaknak pedig egy cseppfolyósabb világhoz kell szokniuk. Összehasonlítva a 21.századi európaiakat a 19. és 20. századiakkal, a különbözőség szembetűnő. Az európaiak hagyományosan saját történelmük jó vagy rossz szereplői voltak. A 19. század pozitív bizonyosságainak, amelyek katasztrofális ideológiákká lettek – a fasizmus és a kommunizmus ideológiájává a 20. században –, egyetlen közös vonásuk volt: mindenikük Európában keletkezett.

A globális korszak ezt a rendet felboríthatja. Ha a 20. században Európa elvesztette elsőségét a világban az Amerikai Egyesült Államokkal szemben, nem kizárt, hogy a 21. században kívülről jövő, „Európán kívüli” modellek szerint legyen kénytelen létezni és működni. Nem kell feltétlenül azt hinni, hogy egy ilyenfajta evolúció kimondottan ártalmas lesz. Előfordulhat, hogy a pozitivista bizonyosságok és a pusztító ideológiák helyett, amelyeket Európa produkált a 20. században, a kívülről ránk törő kétely és nyugtalanság arra kényszerítsen, hogy ezekre az új kihívásokra megkeressük saját válaszainkat. Nem önmagában a bizonytalanság lehet pusztító, hanem a tény, hogy, íme, túlságos önmagunkkal való elfoglaltságunkban – Európa Európával van elfoglalva! – nem vagyunk felfegyverkezve szellemileg és kulturálisan arra, hogy képesek legyünk felderíteni annak a világnak a különbözőségeit és bonyolultságát, amelyben élünk. A kelet-európaiak vissza akarnak térni a 20. század két világháború közötti Európájába, miközben a nyugat-európaiak keserűen megbánják, hogy előrefutva a jövőbe, tárt karokkal fogadták be az emigránsok millióit. Az erőd-Európa, ahogyan kontinensünket gúnyolják, amely most már egyre hermetikusabban zárkózik el az emigránsok hullámai elől, azzal találja magát szembe, hogy miközben (újra)építi önmagát, szüksége van a tisztánlátásra (a világ felé), az ezúttal kulturális „nagy felfedezések” újabb korszakára, új Kolumbusz Kristófokra és Vasco da Gamákra, akik a valós világot közelebb hozzák Európához. Európa egyesítésének terve csak akkor lesz sikeres, ha az egyesült Európa fontos szerephez jut a világ új felépítésében, hozzájárulván egy jobb világ megvalósításához azzal a bölcsességgel, melyet kultúrtörténete biztosít számára, de egykor ellenségeskedő népeinek történelmi megbékélésével is. Európa a háború utáni világ rendjének üzenetét közvetítheti a világnak, bármennyire is utópiának tűnjék ez.

Emlékszünk, hogy a pompás globális ünnepségek, amelyek jelezték az új évezredet (egyesek szerint csupán az utolsó évezred utolsó évét), jelkép gyanánt valahol a Csendes-óceán egy eldugott szigetén kezdődtek, egy történelembe veszett és ismeretlen törzs zenéjének hangjai mellett, amelyet figyelmen kívül hagyott az úgynevezett civilizáció. Az a törzs lett az új évezred szimbóluma, az internet és a csúcstechnika uralta világban. Ezzel a világgal, amelyben több ezer nemzetség és egzotikus kultúra él együtt a Földön, különböző történelmi korokban, kortársaknak kell lennünk. Az a tízezernél több etnikai csoport fogja a jövő világot meghatározni, amely kevesebb mint kétszáz államban él. Miként tegyük meg a szabadság felé vezető utat erőszak nélkül? Ez az a téma, amelyben Európának lehetne mondanivalója.

André Malraux a jövőről szóló híres mondatában azt állította, hogy a 20. század vagy vallásos lesz, vagy nem létezik majd egyáltalán. Malraux távol állt attól, hogy bigott legyen, következésképp bigottok által idézett és félreidézett mondata árnyaltabb elemzésre érdemes. Annak a szavai, aki túl jól ismerte a Távol-Keletet, felhívást jelentenek az európaiaknak a patriarchális egocentrizmusuk meghaladására és a világ feltárására – a hit által.

Szükségszerű, hogy a holnapi Európát globális fogalmakban érzékeljük és értelmezzük, fegyverkezzünk fel azzal a képességgel, hogy megőrizzük és továbbfejlesszük közös kulturális örökségünket és civilizációnkat. Országaink visszatérése Európába ugyanakkor a történelembe való visszatérést is jelenti, a globális világba vezető út kezdetét, semmiképp sem valaminek a végpontját. A kommunitáris acquis (a közös vívmányok) elfogadása mellett, ami kétségtelen, hogy nagyon szükséges, nem árt felkészülnünk a globális jövőre.

A két Európa

Ezzel a kitérővel azt az igazságot volt szándékom illusztrálni, hogy – a világ óriási változatosságával és komplexitásával szemben – az európaiak, bármennyire különbözzenek is egymástól, nem egyebek a globális világ változatosságának parányi részénél. Egyenesen illetlenség előhozakodni ezzel a halvány változatossággal mint a közös politikai architektúránknak komoly akadályával, amit Európai Uniónak nevezünk. Persze a valóság sokkal árnyaltabb, és a vitathatatlan hasonlóságok ellenére a mai Európa nemzetei és kultúrái különböznek egymástól, eltérő történelmük van, eltérőek a sajátosságaik, ami a térség gazdagságának lényegét jelenti. A kelet-európaiak számára az Európai Unió kezdetben csodaszerként jelent meg. A Berlini Fal leomlása után mindenki ajkán bűvös szóként csendült fel Európa neve. Magam is egyike vagyok Románia első Európa-barát csoportosulása alapítóinak, a Pro Európa Ligának, amely Nicolae Ceauşescu diktatúrája és a pártállam bukásának napjaiban alakult. Pontosan emlékszem azokra az eufóriás pillanatokra, és tudom, hogy egyáltalán nem volt nehéz nevet találni társaságunknak, Európa mindenikünk számára törekvés volt és szakítás. Az élettől elvonatkoztatott Európa velünk élt a kommunizmus ötven éve alatt, házaink sötétségében, ahol villanyfény helyett „romantikus” gyertyák égtek a 20. század teljében. Semminek nem sikerült kitörülnie emlékezetünkből a humanista kultúra örökségét. Olvasmányaink, kezdve az ókori irodalommal el egészen a középkorig meg a betiltott modernekig, táplálták bennünk azt az illúziót, hogy a „mi” Európánk, az igazi Európa, ahogyan azt illegalitásunkban képzeltük, vár ránk a Fal túlsó oldalán, akár egy jó anya. Ez a felforgató emlékezet táplálta ellenállásunk hősiességét, és amikor kinyíltak a határok, sokakban megfogant a gyanú, hogy az az Európa, amelyre újra rátaláltunk, nem volt hálás nekünk, úgy értelmezte nosztalgiánkat, mint a konzervativizmus újabb formáját. Olyan rendszert bálványoztunk, amelyet a hazájában vitattak. Így született meg az az érzés, hogy Nyugat-Európa új diktátumot erőltet ránk, s ennek a látásmódnak országainkban elég sok híve van.

Fenntartásaink ellenére el kell ismernünk, hogy az átmeneti időszak első éveiben Nyugat-Európa elvárásaink csúcsán volt. Társadalmaink mindenik jelentős reformja az ő segítségével, s ahol erre szükség volt, az ő sürgetésére és nyomására indult be. A nyugatiak energikus közbelépése nélkül a jugoszláviai válsághoz hasonló állapot uralkodott volna bizonyára el az egész régióban. Az intézményes Európa döntő szerepet játszott a régió stabilitásának és biztonságának megteremtésében. Másrészt viszont a tények azt mutatták, hogy Nyugat-Európa sem volt felkészülve lélektanilag és strukturálisan az új demokráciák befogadására. Következésképp az átmenet következő éveiben az EU-hoz való bürokratikus csatlakozási tárgyalások a kölcsönös lelkesedés drasztikus csökkenéséhez vezettek. Az euroszkepticizmus általános zűrzavar formájában kezdett megnyilvánulni, mind a „régi”, mind az „új” európaiaknál.

A másik végleten helyezkedtek el azok, akik túlzott eurooptimizmust tápláltak. Újabb pszichológiai függőség jelent meg, melynek értelmében Európa megoldja minden bajunkat, amit még tiszteletreméltó értelmiségiek és politikusok is elhisznek. Egyébként ők nem állnak távol attól, hogy az „európaiságot” új ideológiává alakítsák. Ennek a gondolkodói irányvonalnak értelmezésében a politikai elit – legalábbis a romániai – lemondott bármiféle erőfeszítésről, hogy a helyi gondokra megoldást keressen, kényelmesen elhelyezkedtek a vezetőülésen, és automata vezérlésre állították az országot, lustán várakoznak a brüsszeli irányításra. Ezeket az urakat más nem zaklatja, mint a közösségi acquis román nyelvre való lefordítása, arra várva, hogy a dolgok maguktól megváltoznak. Ha nem változnak, vagy rossz irányba haladnak, ugyancsak ők azok, akik az Európai Bizottságot, a Nemzetközi Valutaalapot vagy a Világbankot hibáztatják.

Végül pedig, a kelet-európaiak egy másik kategóriája továbbra is úgy használja az „európai” fogalmát, mint az ellenzékiség kifejezőjét; egyedüli „igazi” európaiaknak tartjuk magunkat, akik legjobban tudják, mi kellene legyen és mit kellene tegyen Európa, miként kell megmenteni őt és respiritualizálni, kiragadni a „political correctness” és az évszázados állam karmaiból. Egyesek határozottan kijelentik, hogy Nyugat-Európa nem az igazi Európa, és nem is lesz, a megváltást csak mi hozhatjuk el.

Ezek a szélsőséges mentalitások egymásnak feszülnek, és egyáltalán nem segítenek bennünket abban, hogy megtaláljuk szerepünket és hivatásunkat az egyesült Európában, mint ahogy az egyesült Európát sem fogják segíteni, hogy meglelje helyét a globális világban.

A reális Európa is, amelybe integrálódunk, megváltozott az utóbbi fél évszázadban, és merjük kimondani, jobb lett, mint ezelőtt ötven évvel volt, amikor elválasztottak bennünket tőle. Az egyesült Európa tizenöt tagállam koordinálásának intézményesített formája; egyébként a világ legjelentősebb és legeredményesebb államiságfölötti koordinációs formája. Minden hibája ellenére az Európai Unió az adminisztrációs gépezet és szervezési tehetség valóságos gyöngyszeme. Európa elvetette a múlt démonait, bölcsebb lett, integratívabb és nyitottabb. „La contribution qu’une Europe organisée et vivante peut apporter à la civilisation est indispensable au maintien des relations pacifiques” – nyilatkozta Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-én.

Az egységes Európa eszméje nem új keletű, a reneszánsz és a felvilágosodás korában gyökerezik, és a politikusok, művészek, filozófusok, írók és zenészek számára egy jobb világról való álmodozást jelentett. Tiszteletreméltó kora ellenére Európa egyesítésének terve évszázadokat kellett hogy várjon, míg valósággá válhat; hogy őszinték legyünk, csak az utolsó testvérháborúk vették rá az európai nemzeteket, hogy a megbékélés és a megbocsátás útjára térjenek. A németek és a franciák az alig befedett sírhantok fölött békéltek meg, maguk köré gyűjtötték, szimbolikus gesztusként, több régi ellenségüket is. A Berlini Fal összeomlásával egy időben, mely momentumot, mint ahogyan a francia–német megbékélést is, nagymértékben az amerikaiak támogatták, Közép- és Kelet-Európa nemzeteinek megadatott az újjászületés és az Európába való visszatérés lehetősége. Olyan Európába, amely látszólag csupán gazdasági tervvel indult, a szén- és acél-kitermelési társulással, de ez a terv lényegében sokkal nagyobbra tört, mert kezdetektől általánosan becsült értékekre alapozott, a jogállamra, a működő demokráciára, a másság tiszteletére és a virágzó társadalomra. Következésképp nem meglepő, hogy az egyesítés, amely első fázisában tíz országra terjed ki, ezek közül nyolc volt kommunista ország, nem csupán törvényhozási és gazdasági harmonizációs folyamat, hanem inkább értékek újrafogalmazása, amelyekre társadalmaink alapozhatnak. Országainkban sokan tiltakoznak, még ha csak sotto voce is, ezek ellen az értékváltozások ellen, és visszautasítják ezeket, makacsul állítva, hogy mi vagyunk a valódi értékek, a kultúra, a hagyományok és az igazi hit letéteményesei, letéteményesei mindannak, amit a Nyugat elvesztett, tehát nincs joga kioktatni bennünket. Alaposabb elemzés után viszont azt látjuk, hogy egy új demagógiáról van szó, mert a demokrácia nem működik megfelelően azokban az országokban sem, amelyek 2004-ben csatlakoznak az EU-hoz, és még kevésbé azokban, amelyeknek még várakozniuk kell, mint amilyen Románia. A közigazgatás nem csupán tehetetlen, de politikai érdekek uralják, hiányzik belőle az átláthatóság és a polgárok iránti felelősség tudata. A hit, amiről azt állítjuk, hogy jobban megőriztük, mint a Nyugat, néha egyszerűen kétszínűség, az egyház többet foglalkozik saját pompájával, mint a szegényekkel, a kirekesztettekkel, az alkoholistákkal vagy kábítószer-fogyasztókkal. Következésképp becsületes lenne elismernünk, hogy az európai integráció tökéletesíteni fogja társadalmainkat, és a korrupt, nepotista és szegény fél-demokráciákat átalakítja átlátható, a polgárt szolgáló rendszerekké.

Románia és az európai integráció

Románia számára az európai integráció az egyetlen esély, talán az utolsó, hogy bevezesse, importálja a pluralista demokráciát. Nem kell óvakodnunk ezektől a meredek igazságoktól. Románia fiatal állam, 1918-ban alakult, egész történelme során még húsz év pluralista demokráciában sem volt része; 1923-ban fogadták el a modern alkotmányt, és 1938-tól, a királyi diktatúrától kezdve diktatúrák sorozata következett, a Vasgárdától a kommunista diktatúráig, mely csak az 1989-es forradalommal ért véget. Egy viszonylag jelentős terület igazgatása hagyományának hiányában – amely terület kulturális, nyelvi, vallási és életszemléleti szempontból többféle (Erdély Közép-Európa civilizációjához tartozott, Moldva az oroszok hatáskörébe, Havasalföld pedig a Balkánhoz) –, a független államiság erős hagyományának hiányában egyetlen megoldás található a történelmi hátrányok meghaladására: olyan modell bevezetése, amely bár nem helyi organikus fejlődés eredménye, de más esetekben már bizonyította alkalmazkodó képességét, például Portugáliában meg Spanyolországban, ahol viszonylag rövid időn belül korrigált kóros működészavarokat (ezek vagy a szegénységből, vagy a centralizmusból és korrupcióból adódtak). Az európai modell alkalmazása nélkül, bármennyire tökéletlen legyen az, Románia nem tud mit kezdeni az önkényességgel, korrupcióval meg a társadalmi-gazdasági kirekesztéssel, amelyben polgárainak zöme vergődik. Az európai modell visszautasítása egyébként azok részéről jött, akik, hogy ne veszítsék el kivételezett helyzetüket, már 1990 óta azt akarják elhitetni, hogy az európai integráció veszélyezteti nemzeti identitásunkat, de különösen az ortodoxiát, melyet a hivatalos mitológia úgy mutat be, mint a románság lényének részét.

A Ceauşescu-korszaktól örökölt mentalitás szerint, amely a kétszínűségre és hazugságra épült, az egyesült Európa pontosan úgy viselkedik, mint a szovjetek, parancsol a román népnek, és beavatkozik a belügyeibe. Bár Románia hivatalos EU-s csatlakozási kérelmét 1995. június 22-én benyújtották, a vörös négyes (a Ion Iliescu által vezetett koalíció, mely két exkommunista pártot foglalt magában, a PDSR-et és a PSM-et, két nemzeti-kommunista párt, a PUNR és a PRM mellett) 1996. novemberi választási kudarcáig egyáltalán nem volt világos, hogy Románia a Visegrádi Csoport által nyitott utat követi-e vagy az Ukrajnáét és a Moldovai Köztársaságét. Az európai intézmények állandó megfigyelése alatt, minden nemzetközi emberjogi, biztonsági és pénzügyi szervezet látóterében Iliescu első időszakának Romániája nem csak az átmenet sereghajtójának számított, de ellentmondásos, kettős játékot űző és kiszámíthatatlan partnernek is. Az igazi demokraták és Európa-pártiak elleni nyílt megtorlás, a nem kommunista pártok üldözése, a gazdasági és banki erőforrások fölötti ellenőrzés, a visszaszolgáltatások késleltetése, az etnikai és vallási kisebbségek üldözése, az alapvető jogok korlátozása (még az 1992-es alkotmány által garantáltaké is!), mint amilyen a gyülekezési jog, a szólásszabadság, a tulajdonjog, mindezek árnyékövezetben tartották Romániát, lehetséges „cordon sanitaire”-nek, a civilizált Európa és az oroszok, a FÁK érdekszférája között. Csak a Nyugat drasztikus gyámsága mentette meg Romániát egy újabb agresszív nacionalista színezetű diktatúrától.

Az antikommunista koalíció hatalomra kerülése 1996-ban és négyéves kormányzása (jobboldali és jobbközép pártok szövetségeiből, plusz az RMDSZ-ből) a súlyos gazdasági eredménytelenség ellenére, amiért egyébként megfizetett, a 2000-es választási kudarccal (amikor a PNŢCD már a parlamentbe sem jutott be), történelmi jelentőségű sikert ért el azzal, hogy visszafordíthatatlanná tette Románia euroatlanti integrációjának folyamatát. A koszovói válság 1999 tavaszán módot nyújtott a szóban forgó koalíciónak, hogy megmutassa egyértelmű lojalitását a nyugati, az amerikai és európai politika iránt, Szlobodan Milosevics nacionalista, gyilkos rendszerének elítélésével és megtagadásával és a leverésében való részvétellel. Ion Iliescunak és társainak makacs próbálkozása ellenére, amellyel aláásni igyekeztek a Constantinescu-féle kormányzatot, beleértve az államcsínnyel való próbálkozást is a Miron Cozma vezette bányászok által (1999 februárjában), de a szerb ortodoxokkal való történelmi testvériségre való hivatkozással is (Ion Iliescu hírhedt mondása a koszovói konfliktus idején: a román népnek egész történelme során csak két baráti szomszédja volt, Szerbia és a Fekete-tenger!), vagy Adrian Nãstase jelenlegi miniszterelnök kampányával, aki 1999-ben azzal a rémhírrel ijesztgette a Nyugatot, hogy „Erdélyben új Koszovóra készülődnek” – az a koalíció, amely 1996 és 2000 között vezette Romániát, néhány döntő győzelmet aratott: aktív partneri kapcsolatokat létesített szomszédaival, egy eddig soha nem látott közeledést hozott létre Magyarországgal, de a legfőbb sikere, hogy 1999 decemberében Helsinkiben Romániát megnevezték, elkezdheti az EU-hoz való csatlakozási tárgyalásokat. Mint Románia akkori finnországi nagykövete tanúsíthatom, hogy történelmi momentum volt ez, minden romániai Európa-barát és a polgárok zömének diadala, akiknek döntő többsége azt szerette volna, hogy Románia az egyesült, demokratikus és virágzó Európa részévé váljon. Ugyanakkor Ion Iliescu, Adrian Nãstase, Corneliu Vadim Tudor, Adrian Pãunescu és az egész nomenklaturista-szekuritátés garnitúra veresége volt ez, akik Romániát az árnyékövezetben akarták tartani. Az egyesült Európa győzelme is volt, amelynek sikerült kiszakítania Romániát egy esetleges FÁK-típusú sorsból. Fontos megemlíteni, hogy azok között a rendkívül bonyolult körülmények között Románia európai jövőjét fenntartások nélkül és határozottan támogatta mind a romániai magyar közösség, mind Magyarország; olyan partneri és stratégiai gesztus volt ez, amelyet egyetlen tisztességes román sem felejthet el.

Sajnos, a népek emlékezőtehetsége véges, a 2000-es választásokon a nép visszahozta a kormányra ugyanazt a Ion Iliescut, Adrian Nãstasét és társaikat, aminek következtében ma Románia vezetésében a legnagyobb a volt kommunisták és a szekuritátésok részaránya. Ennek ellenére az integrációs folyamat visszafordíthatatlan, még ha annak gyakorlatba ültetése azt jelzi is, hogy a jelenlegi kormány továbbra is kétkulacsos az európai vonzódást illetően, és habozik. De az a fölényes többség, amely az integrációt támogatja (a lakosság több mint 80 százaléka), megakadályozza a kormányt abban, hogy megváltoztassa a játékszabályokat, arra kényszeríti, hogy ehhez a trendhez alkalmazkodjon.

Az új Európa

Az új Európa rendkívül bonyolult időszakban születik. A 2004-ben tíz állammal történő bővülés akkor következik be, amikor az első EU-alkotmányt elfogadják; egy olyan konvenciót, amely alaposabban szabályozza Európa föderális jellegét, annak ellenére, hogy ebben a fázisban a föderáció fogalma csak beleértendő, mert a nemzeti államokat nagyon is foglalkoztatja, hogy ellenőrzésüket önmaguk felett megtartsák. A helyzetet bonyolítja, hogy eddig nem ismert méretű az európaiak és az amerikaiak közötti nézetkülönbség közös érdekeket érintő témákban, s az európai és amerikai biztonságpolitikai versengés miatt, mint ahogyan ezt az iraki válság is bizonyította.

A globalizáció is új témákat és félelmeket hoz. A világ globális falu lett, a globalizáció nyomása pedig a klasszikus nemzetállamra azonnali hatást gyakorolt, előtérbe állította a közösségeket, régiókat, a kis hazákat mint a társadalmi fejlődés és szervezés főszereplőit. Ráadásul, Európa nemzetek konglomerátuma, egyik állama sem „tiszta” etnikai, nyelvi és vallási szempontból. Mindenik európai nemzet kettős helyzetet él meg, a többségi és a kisebbségi helyzetét. Ennek ellenére, a megbékélés történelmi leckéjének dacára a sokféleség egyenlő kezelése távolról sem közösségi realitás. Pozitív példák mellett (Finnország) találunk EU-tagállamokat, amelyek legalábbis közömbösek, ha nem épp ellenségesek a kisebbségek kérdésének nyílt kezelését illetően (Franciaország, Görögország). Európa egyesítésével ezek a kettős standardok megoldást kell hogy nyerjenek, annál is inkább, mert a csatlakozás politikai kritériumainak követelése miatt a közép-európai államok tökéletesebb kisebbségvédelmi intézkedéseket hoztak, mint egyes EU-tagállamok.

Egy másik, az integrációval összefüggő téma a régiók statútuma és szerepe az új európai szerkezetben. A nyugat-európai nemzetállam, az integráció elmélyülése mértékében, némi előjogokat igényelt az Európai Unió-beli szuverenitást illetőleg, az államfölöttiséggel szemben. Ugyanakkor a mellérendelés elve megkövetelte, hogy nemzeti szintű jogköröket közvetítő, regionális vagy épp helyi szintre utaljanak. Európa történelmi tartományai, amelyek tulajdonképpen a modern kor előtti Európa államai vagy autonóm régiói, új jogköröket vívtak ki maguknak, és visszanyerték történelmi legitimitásukat. A nemzetállamok mellett ezek Európa mozdonyai, különösen a demokratikus lemaradás bepótolása és az állampolgári döntés közelítése, az erőforrások ellenőrzése révén. Közép-Európában a regionalizálódás késlekedik, és az elfogadott formulák gyakran mesterkéltek. A közép-európai nemzetállamok, amelyek alig szabadultak ki a szovjet parancsuralom alól, sokkal inkább ellenszegülnek az előjogokról való lemondásnak. A kisebbségekkel szembeni gyanakvás, a mindenfajta autonómiától való félelem, a rettegés, hogy az autonómiák elszakadáshoz vezethetnek, megbénítják a valós regionalizálódást. Másrészt, mint az utóbbi események is igazolják, Brüsszel az EU-tagállamok számának megduplázódása miatt komoly nehézségekkel szembesül azoknak a mechanizmusoknak a megtalálása tekintetében, amelyek teljesen kielégítenék a közösségi érdekeket, ugyanakkor a nagy és a kicsi tagállamokét is. Újabb tíz meg tíz régió megjelenése a tárgyalóasztalnál megijeszti az eurobürokratákat, következésképp a kisebbségek mellett a régiók is nehezen kapnak helyet maguknak az európai alkotmányban.

A nehézségek ellenére az európai terv halad előre, és rendkívül fontos, hogy sikerrel járjon. Példaértéke hasznosítható lehet Latin-Amerikában és még Afrikában is, ahol egyébként az egyesülés kezdeti folyamata meg is indult. Európának különleges szerepet kell játszania a globális világban, ő hozhatja a megbékélés és testvériség üzenetét a szabadságban. Bármennyire hangzatosak lennének ezek a szavak, nélkülük a világ visszazuhanhat a kétségbeesésbe és anarchiába. Következésképp az európai integráció, bármilyen nehezen valósul is meg egy globalizált világban, a két Európa eltérő tapasztalatának körülményei között, az egyetlen jövős képlet, amelyet elfogadhatunk, ha azt akarjuk, hogy hagyományaink és történelmi bölcsességünk, amelyeket átadhatunk a globális közösségnek, ne tűnjenek el.

Jogos viszont némi kétely, tekintve, hogy Európa, bármennyire demokratikus lenne is, homogenizáló hatással van a kisebb kultúrákra, nyelvekre és népekre. Mihelyt teljes jogú tagjai leszünk a nemzetek e családjának, tárgyalhatunk és kezdeményezhetünk a különbözőség védelmének rendszerében. Az Európába való visszatérés világos választás elé állít bennünket. Nemzetcentrikus nosztalgiáinkat korrigálnunk kell. Csak azt a nemzeti csomagot visszük magunkkal, amely minden időkben az európai civilizáció és kultúra örökérvényű része volt, a humanizmust, az emberi méltóság és a kulturális, nyelvi és vallási különbözőség tiszteletét. Az egyesítés fantomjai eltűnnek. Elpusztulnak nemzeteink? Inkább azzá lesznek, aminek Ernest Renan jósolta, vagyis „mindennapi népszavazássá”. A holnapi Európa, ha mindannyian tudni fogunk a javára cselekedni, bonyolult, demokratikus és hajlékony mechanizmussá válhat, amelyet a jó és a szabadság logikája vezérel.

*Smarande Enache Budapesten, az Illyés Archívumban 2003 októberében elhangzott előadásának szerkesztett változata.

Kántor Erzsébet fordítása