1. A régi dicsfény visszfénye

Időnként elhangzik itt-ott – sajtóban, rádióban, folyosókon –, hogy feleim, erdélyi film bizony nem létezik. És hogy bezzeg anno! Figyelő szemünket Janovicsék stúdiójára vessük. Ha ők meg tudták csinálni, akkor mi miért nem? Tudjuk, a múlt század legelejéhez képest változott némileg a geopolitikai helyzet. Azt is tudjuk, hogy a filmkészítéshez rengeteg pénz kell, és nekünk nincsenek Metróink, Goldwinjeink, sem Mayerjeink, oroszlánról nem is beszélve. Legalábbis egyelőre. De azért csak nem vagyunk annyira élhetetlenek. Reménykedünk, teszünk-veszünk, tanszéket indítunk, megverekszünk ideáljainkért, igyekszünk szakembereket képezni, támogatjuk (eszmeileg bár) a fiatal tehetségeket, mi több, filmeket is próbálunk készíteni. És ezzel a diskurzus véget ér. Következnek a tettek. És ha az odafigyelő jobban megvizsgálja az erdélyi filmet, kiderül, hogy lassan, bizonytalanul bár, de kezd alakot ölteni. Arra emlékeztet ez a momentum, mint amikor az a bizonyos szellem kilibben a palackból, de még nem áll össze a kép. Hiányzik a megfelelő távlat, de azért néhány részlet már többé-kevésbé kivehető. Szép számmal készülnek ugyanis filmek Erdélyben. Nem nagyjátékfilmek, de aki a kicsit nem becsüli... Tudod, hogy van ez, nyájas olvasó. Dokumentumfilmekre és kisjátékfilmekre gondolok. Arról lehet vitatkozni, meg is történt, hogy erdélyi filmnek nevezhető-e az a produkció, amelynek a költségvetése, kis részben bár, de nem hazai pénzből áll össze. Nem célom ezt a meddő vitát elemezni, hiszen egyértelmű, hogy a külföldi pénzekből itthon készült, készülő filmek erdélyinek minősülnek, szellemileg vagy, teszem azt, a múltidéző geopolitika szempontjából. Inkább azon alkotások közül próbálok meg lajstromozni néhányat – természetesen a teljesség igénye nélkül –, amelyek alapján az említett megfelelő távlatból majdan esetleg felismerhető lesz a palackozott szellemi összkép.

2. Filmek, amelyek végződnek

A tavalyi szemlén két olyan kisjátékfilmmel is találkoztam, amelyek valamilyen szinten felkeltették az érdeklődésemet. Az egyik Hatházi András Tetemrehívás című tizenhat perces filmje volt. Igazából szellemre-hívás ez az opusz, ugyanis a csapat a Janovics-mítoszt elevenítette fel, amennyiben az erdélyi filmmágus 1915-ben készült, hasonló című alkotását „idézte meg”. Különösen azt érdemes figyelni, hogy közelítenek a készítők a némafilm műfajához. A sokak számára ismerős történet ismét lepereg a néző szeme előtt. A rendező viszont, ahelyett hogy az akcióra koncentrálna, a figurák vizuális érzelmi „kivetüléseire” helyezi a hangsúlyt. Különösen nehéz feladat ez egy olyan film esetében, mint a néma. A figurák ugyanis – amint az talán a megnevezésből is kiderül – képtelenek a megszólalásra. A német expresszionizmus képviselőinek sikerült leküzdeniük ezt az akadályt, amely egyébként szinte teljesen megöli a valamennyire is természetesnek nevezhető filmjátszást. Wiene, Pabst, Lang vagy Murnau egyedülálló, emberi, túlságosan is emberi formanyelv segítségével „szólaltatták meg” a szereplőket, amelynek része volt gyakorlatilag minden – legyen az természet, épített környezet, fény, árnyék stb. –, ami csak a figurák körül megjelent a képen. Ez az, ami Hatházi filmjéből kimarad. A környezet elmosódik, nem beszél, holott ordítania kellene. A teátrális gesztusnyelv pedig nem hoz újat, sőt kissé avíttnak tűnik, különösen száz év távlatából. Ugyanakkor a rendező szemmel láthatólag azt sem veszi figyelembe, hogy a némafilm elsősorban akciófilm. Minden körülmények között. Mindezek ellenére nem nevezném bukásnak a Tetemrehívás új változatát. Inkább izgalmas kísérletezést látok benne, egy csalóka műfajjal.

A másik szemlés kisfilm Makkai Bence és Cs. Nagy Sándor Holtvágány című nyolcperces alkotása. Ha egy mondatos jellemzést kellene róla adni, azt mondanám, kaland ez a film a javából, mondjuk Borges és Hrabal világa között. A készítők jó arányérzékkel kezelik a tündéri realizmus két fő irányát, jól bánnak az idősíkokkal, és a történet egyszerűségére is sikerül odafigyelniük, tekintve a film hosszát. A vonaton utazó férfi múltja, jelene és jövője eléggé élesen kirajzolódik a vásznon. Azért csak eléggé, mert az egyes jelenetek időnként kissé rövidre sikerülnek. Igazából a film egyetlen problémája a ritmika. A készítők helyenként nem érzik, milyen ritmust kellene követni ahhoz, hogy a jelentéstartalmak kellőképpen értelmezhetőek legyenek. Kár ezért, hiszen csupán néhány másodpercre lenne szükség, hogy a szemlélő ne elkapkodottnak, hanem megfejthetőnek érezze a képsort. Személy szerint van egy másik problémám is a filmmel, de ez teljes mértékben szubjektív. A vonat időgépként való alkalmazását kicsit közhelyesnek érzem. Ez azonban semmit sem von le a kis film értékéből.

A harmadik rövidfilm, amiről beszélni szeretnék, szintén szemleanyag, csakhogy nem a korábbiaké. Lakatos Róbert Kilóg a lóláb című kisjátékfilmje az idei filmszemlén kerül bemutatásra. A rendező ezúttal is a kedvenc témavilágából merített. Korábbi dokumentumfilmjéhez, a Csendországhoz hasonlóan a Kilóg a lóláb is valahol a Csángóföldön játszódik. Ezúttal azonban a népi mese- és legendavilág elevenedik meg a vásznon. A sztori tulajdonképpen nem több egyszerű szerelmi négyszögnél: az egyik feleség a másik férjjel, és viszont. A bonyodalom ott kezdődik, hogy az egyik feleség boszorkány. Lakatos töretlen mesélőkedvvel vezeti végig a nézőt a helyenként összekuszálódni látszó szálak mentén, hogy aztán a húsz-egynéhány perces film végén egyetlen vágással felfejtse a titkot. A filmet nézve sokáig nem tudtam eldönteni, mit is látok éppen. Népmesét? Grand guignolt? Horrort? Szatírát? A rendező ugyanis helyenként a felismerhetetlenségig összemixeli a különböző műfajelemeket, és mire a néző ráébred, mit is látott, a kép már bemozdult. Fontos megjegyezni, hogy bármilyen műfajelemet használjon is, Lakatosnak majdnem mindig sikerül meseszerűvé átlényegítenie azt. Különösen szimpatikusnak érzem, hogy a négy figura történetének nincs szociális kontextusa. A néző semmit sem tud meg a faluról, ahol a hősök élnek. A „Hol volt, hol nem volt...”-jelleg alapvető módon meghatározza a filmet. Az opusz másik fontos jellemzője – ez azonban már szöges ellentétben áll a népmesei jelleggel – a többnyire tudatosan lecsupaszított vizuális eszköztár. A történet szövevényességéhez képest a képi világ váratlanul szikár. Az ember azt várná, hogy a narratív burjánzás nem viseli el a látvány egyszerűségét, a vizuális tőmondatok azonban meglepően jól működnek. A látszólagos ellentmondásra a ritmus ad magyarázatot. A tőmondatok láncának ritmikája a filmben megjelenő boszorkányok körtáncára emlékeztet, annak minden varázsával és ősi kifejezőerejével együtt. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy a narratíva maga mögött hagyja a vizualitást. A lóvá változtatott boszorkányt megpatkoló kovács jelenete például nélkülözi a mágikus környezetet vagy legalábbis annak képi vetületét. Mindent összevetve azonban könnyű szívvel mondható, hogy egy kevert műfajú groteszkkel lett gazdagabb az erdélyi magyar film. Az én alapvető félelmem nem is az, hogy ez a dolgozat nem állja meg a helyét a különböző fórumokon. Inkább attól tartok, hogy, a rendkívüli történet és a korrekt rendezés ellenére sem talál közönségre. Úgy gondolom, kevés néző lesz hajlandó arra, hogy a Lakatos-féle beszédmódot értelmezze, különösen egy kisjátékfilm keretei között. Ennek a történetnek nagyjátékfilmnyi térre van szüksége ahhoz, hogy kifuthassa magát. De ez egy másik történet.

3. Statisztika helyett

Nem hiszem, hogy a fentiekben vázlatosan bemutatott három kisfilm elég ahhoz, hogy az indukció módszerét alkalmazva általános jellegű következtetéseket vonjak le az erdélyi magyar film létére, esetleg nemlétére vonatkozóan. A legnagyobb probléma továbbra is az, hogy ha itt és most valaki filmkészítéssel akar próbálkozni, akkor az esetek oroszlánrészében muszáj átkelnie az Üveghegyen túlra. Pedig egyes helyeken különös gondot fordítanak arra, hogy ezeket a vállalkozó kedvű figurákat megfogják. Na de ez nem a siránkozás helye. Egyébként is annyi biztos, hogy Erdélyben egyre több film készül, és ha a politikum nem ugat bele (lásd például az Új Budapest Filmstúdió esetét a román kormánnyal), akkor idővel remélhetőleg intézményes háttér is kerül a pillanatnyilag többé-kevésbé lézengő ritterek mögé. Addig azonban maradnak az egyes alkotások, amelyek minden retorikai, politikai és egyéb szempontot mellőzve értelmezhetőek, sőt az utóbbi időben többnyire nézhetőek is.