Virginia Wolf: Felvonások között

„A természet uralkodik. Ha ez így folytatódik, rövidesen visszatérnek a borzok és a rókák, a baglyok meg a fülemülék. Ez a barbár kor előjátéka” – írja egy jegyzetében Virginia Woolf. Nem, nem zoológiai megfigyelésekről van szó, a helyszín, amit a várható apokalipszis után rövidesen visszahódít a természet, az író szülővárosa és élettere, milliós nagyváros, London. A történelem előtti kor a második világháború ideje. A légiriadók és bombázások közti szünetekben Virginia Woolf  Felvonások között című utolsó regényén dolgozik. Készül az elkerülhetetlenre, a nagy színjáték végére, de nem akarja megvárni a borzok, rókák, baglyok és fülemülék korát, a regény befejezése után néhány héttel az Ouse folyóba öli magát.

Az eredetileg a szerző halála után, 1941-ben megjelent regény Tandori Dezső igényes, helyenként talán kissé mesterkéltre váltó fordításában először olvasható magyarul.*

A Felvonások között egyik központi témája a kegyetlenség. Nem a keresztény kegyesség ellentétéről van szó, hanem valamiféle pogány kori, szépséggel ötvöződő kegyetlenségről, amelyben a fizikai fájdalom, a brutalitás nem öncélú, hanem magától értődő, a létezés része, s ezáltal egyszerre tűnik sebezhetőnek és sebeket osztónak.

1939 egy júniusi délutánján, egy vidéki angol udvarházban a meghívott környékbeli előkelőségek mulattatására, illetve a templomi világításra szánt pénz összegyűjtése érdekében megrendezik a szokásos évi színjátékot. A cselédekből és falusiakból álló társulat ezúttal nyíltszíni Parádét ad elő, élőképekben, színdarabtördékekben jelenítik meg Anglia történelmét. A darab rendezője, a faluban csak Bölömbikának csúfolt, excentrikus Miss La Trobe a Woolf-regények furcsa-magányos művészfiguráinak rokona. Az előadás hosszúra nyúló szüneteiben bontakozik ki Pointz Hall lakóinak magándrámája: a két öreg Oliver testvér, Bart és Lucy emlékeik közt bolyongnak, Bart fia, Giles egy üresfejű, vidám és gazdag nővel, a magát „természet gyerekének” tituláló Mrs. Manresával flörtöl, miközben felesége, Isa egy (a regény során soha meg nem szólaló) szomszéd birtokosról álmodozik, aki egyszer egy fogadáson egy csésze teát, később pedig egy teniszütőt nyújtott oda neki. Isa művészlélek, titokban verseket ír, a gondolatait visszaadó „belső beszéd”, a woolfi próza jellegzetes monologue intérieurje is versfoszlányokból áll össze. Talán ezért is  érzi rokonléleknek Mrs. Manresa kísérőjét, William Dodge-ot, ezt az érzékeny, helyét nem találó, homoszexuális fiatalembert. Isa és Will lelki egymásra találása a regény egyik legszebb jelenete, érzékeny, átszellemült, már-már zeneileg megkomponált lírai pillanat.

A történelem előtti korok vonzereje, a kegyetlenség és az erőszak motívumai minduntalan előbukkannak a történet folyamán. Lucy Swithin A világtörténelem alapvonalait olvassa reggel,  s a nap során újra meg újra a Piccadillyt borító rododendron-erdőkre gondol, arra a korra, amikor Anglia még a szárazföld része volt, és „elefánttestű, fókanyakú, lassan tekergőző és ugató szörnyek”, iguanodonok, mamutok és masztodonok népesítették be. (11.) Testvére, Bart ifjúkorának primitív ősvilágába álmodja vissza magát, a „civilizáció” és „barbarizmus” eszméit óhatatlanul ütköztető indiai gyarmati létbe. Az öreg Bart álma mintha T. S. Eliot Átokföldjének egy jelenetét ötvözné Joseph Conrad világával: „De víz az nem volt, és a hegyek szürke, ráncolt anyagból álltak, és a homokban egy csontváz, fiatal bika, féreg-nyű ette, a napon, és a szikla árnyán a vademberek, és az ő kezében puska.” (19.) Isa és Giles már „könyv- és puskafélő” nemzedék tagja, Isa tehát a Timesban olvas arról,  hogyan csalnak el, vernek és erőszakolnak meg a gárda lovasai egy nőt. Szerelem és gyűlölet freudi szellemben egyszerre uralkodik, mindkettőt agresszivitás táplálja. Virginia Woolf utolsó regényében az ösztönélet legalább olyan fontos szerepet játszik, mint a lelki élet.

Úgy tűnik, a bináris oppozíciók világában a regény női alakjai tájékozódnak jobban, az élveteg Mrs. Manresa úgy, hogy önmagán kívül nem vesz tudomást semmiről, Lucy képes egyszerre hinni az evolúcióban és a bibliai Genezisben, Isa pedig egy harmadik tényező, a béke bevitelével feloldja a benne uralkodó szerelem-gyűlölet ellentétet. „A béke a harmadik érzés. Szerelem. Gyűlölet. Béke. Három érzés alkotja az emberi élet ily szövedékét.” (81.)

Giles viszont sem a felgyülemlő agresszivitással, sem pedig a kilátástalannak tűnő helyzetekkel nem tud mit kezdeni, számára egyedül az erőszak, a pusztítás tűnik megoldásnak. A Felvonások között legélesebb jelenete a kígyó eltaposása. A haragos Giles gyerekes játékot játszik, egy „barbár, történelem előtti” követ rugdal: „Az első rúgás Manresa volt (kéjvágy). A második Dodge (perverzió). A harmadik ő maga (gyáva). [...] Elérte tízből a célt. Ott, a fűbe ágyazódva, olajzöld gyűrű, egy kígyó hevert. Nem élt? De, élt, csak fuldoklott, mert a torkán akadt egy béka. A kígyó képtelen volt nyelni, a béka nem bírt kimúlni. Görcsbe rángtak a bordák, vér szivárgott. Fordított szülés volt ez – borzalmas fordítottság. Hát ő akkor magasba emelte a lábát, s rájuk lépett. Megroppant a kettős tömeg, majd elcsitult. Teniszcipőjének fehér vászna vérfoltos és ragacsos lett.” (87.)

A Felvonások között, akárcsak a Mrs. Dalloway, egyetlen nap története. Egy nyáresti beszélgetés közepén lépünk be a regény cselekményének terébe, másnap este, ugyanott, a Parádé után kiürülő ház nappalijában ér véget a történet. Véget ér? Talán helyesebb volna azt mondani, folytatódik, újrakezdődik valami. „Maga az éj, az volt már csak, idők előttről, mikor utak se, házak se épültek még. Az éj volt a ház, éj, mint amilyenbe a barlanglakók valaha kibámulhattak, sziklás magasukból. Akkor felment a függöny. Megszólaltak” (188.) – zárul a regény, s akárcsak a Parádé zárójelenetében, Pointz Hall ismét színpad, Isa és Giles közönségből ismét szereplőkké lesznek. A kör bezárul, újra a regény elején felidézett „történelem előtti” barbár kor uralkodik, szerelem és gyűlölet ismét egymásnak feszül. Virginia Woolf jelzi, miről fog szólni Isa és Giles kamaradrámája, amely a regény utolsó szavát, mintegy rendezői utasítást követve indul: „A magányban az ellenségesség előcsupaszodott, de a szeretet is. Mielőtt elalhatnának, harcolniuk kell egymással, és miután így megküzdöttek, összeölelődznek. Ölelésükből új élet születhet. Ám először harcolniuk kell, ahogy a hím róka küzd meg a nőstény rókával, a sötétség mély ölén, az éjszaka világán.” (188.) „A sötétség mély ölén” – eredetiben „heart of darkness”, Conrad legismertebb kisregényének címe, újabb utalás a conradi prózavilágra. Ahogy Woolf első regénye, az 1915-ben megjelent Kiutazás (A Voyage Out), amely a hősnő angliai otthonából a dél-amerikai dzsungelekbe vezető utazásának története, felvillant valamit a conradi utazásokból, úgy ez az utolsó regény az egzotikus helyszíneket és a kolonizáció-témát kikerülve a barbár-ság/kegyetlenség/kiszolgáltatottság motívumait egy angol vidéki kastélyba transzponálja.

Kiemelten fontos szerepet játszik a tárgyi és szellemi kultúraként vagy nemzeti, történelemi narratívaként felfogott múlthoz való viszony, amely alapvetően a paródia és az irónia eszközeivel modellálódik. Az előadott Parádé voltaképpen paródia, a darabra fordított keretek szűkös volta miatt olcsó üvegdíszek, fémszálakkal átszőtt súrlórongyok, függönyök helyettesítik a fényes jelmezeket, az előadott jelenetek töredékesek, mintegy görbe tükörben megmutatják egy-egy kor vagy irodalmi műfaj fonákságait. Anglia történelme, ez a dicsőséges „nagy elbeszélés” visszavonhatatlanul darabjaira hullott, a szerző maró gúnnyal ábrázolja a tiszteletes vagy a riporter törekvését, hogy valamiféle egységes értelmezésben összefogják azt, ami csak szilánkjaiban bírhat értelemmel.

A személyes múlt, a családtörténet is elveszíti jelentőségét. Lucy Swithin körbevezeti a házban William Dodge-ot, de a házról, a tárgyakról szinte semmit nem tud mondani, nem tudja, kit ábrázolnak a falon lógó festmények. A múlt értelmetlenné válik, esetleg új szerepet kap, mint a kamraként használt hajdani kápolna. Pointz Hall, a családi ház ugyanolyan fontos szerepet játszik a regényben, mint A világítótorony-beli Ramsay-ház, csakhogy innen már hiányzik a viktoriánus kor szelleme. A világítótorony szellemjelenetére szövegszerű utalás is történik. Ott „valami fehér hullám libben át az ablaküveg előtt”, amikor a sok éve halott Mrs. Ramsay  megjelenik az őt felidézni próbáló Lily Briscoe előtt, mintegy ihletet adva az évekkel azelőtt megkezdett festmény befejezéséhez. Itt az öreg Bart Oliver lát egy „fehér villanást a kertben”, amiről azonban nyomban kiderül, hogy egy konyhalány árnyéka, aki hűsölni megy a kerti tavacskához, melynek vizébe (a személyzet szerint), valamikor régen, szerelmi bánatában beleölte magát egy hölgy. Amikor a tavacskát átmenetileg lecsapolták, csak egy juhcsontot találtak benne, ám ez nem gátolta meg a cselédeket abban, hogy továbbra is történeteket meséljenek a fehér ruhás hölgyről. A múlt visszajáró kísértete itt már nem jelenés, csak egy kitalált történetbe illesztett elem, ahogy az üres szoba vagy az üres ház sem őrzi foszlányokban a múlt szellemét. „Üres, üres, üres; csönd, csönd, csönd. Kagyló volt a szoba, és arról énekelt, ami az idők előtt volt, váza állt a ház szíve-közepén, alabástrom, sima, hideg, benne az üresség csitult, desztillált eszenciája, csönd.” (34.)

A regény címe (Felvonások között, az eredetiben Between the Acts) mintha a Parádét megelőző és követő, az előadás szüneteiben játszódó kisebb-nagyobb magándrámákra, lelki történésekre akarná irányítani a figyelmet. Holott maga a színpadi világ, az előadott Parádé  rendkívül fontos szerepet kap. A Felvonások között a színházról való gondolkodás regénye is, naplójának tanúsága szerint Woolf eredetileg színdarabként tervezte megírni, és csak később döntött úgy, hogy a színpadi jeleneteket egy regény szövetébe építi be. A rettegett háborút szintén színpadi alkotásként ábrázolja  Naplójában: „A háború lassan elfoglalja a saját kis színpadunkat övező nagy színpadot.” A shakespeare-i „színház az egész világ” illusztrációja a regény, a Pointz Hall előtti tér a reneszánsz színház nyitott terét idézi, ezért is találja Miss La Trobe ideálisnak a Parádéhoz. A külvilág (fecskék, tehenek, nyári zápor, repülők raja) belép a színpadi világba, jelentést hoz létre vagy jelentést módosít, a véletlen dramaturgiája tehát sokkal erőteljesebben formálja a színházi produkciót, mint a rendezői akarat. A színpadi világ nem függetlenedik a „valóságtól”, az előadás során mindvégig hallani lehet a bokrok/színfalak mögött öltözködők jövés-menését, neszezését, a színészek egyszerre vannak jelen mindennapi énjükben és színpadi szereplőként. A megjelenő allegorikus figura a közönség szemében egyszerre Erzsébet királynő és Eliza Clark, a tenyeres-talpas falusi boltos. A Parádé során lassan felszámolódik a színpadot a közönségtől elválasztó negyedik fal, a terep készen áll arra, hogy Miss La Trobe megvalósítsa a vágyott „coup de theatre”-ot.

A történelmi korokat felvillantó Parádé utolsó jelenete, ahogy az elmosódott műsorlapon olvasható: „Jelen korunk. Mi magunk.” A nézők egy része grandiózus fináléra számít, amelyből nem hiányozhat a „Hadsereg, a Haditengerészet, a nemzet lobogója meg az Egyház”. (154.) A csípősen ironikus viktoriánus kori jelenet után azonban üres marad a színpad, csak az előadás alatt mindvégig hallható óraütésszerű kattogás marad. „A Vik. után – olvasható Miss La Trobe jegyzetei közt – próbáljunk tíz p. jelen időt. Fecskék, tehenek stb.” (154.) Csakhogy a kézzelfogható valóság hatása túlságosan erős ahhoz, hogy a közönség megtapasztalja a jelen pillanatot, a figyelem szétszóródik, elkerülhetetlenül közelít a bukás, amikor egy színpadias váratlansággal  lezúduló eső megmenti az előadást. „Senki sem látta a felhőt felvonulni. Csak ott volt, egyszeriben, feketén, duzzatagon, a fejük felett. És lehullatta terhét, de úgy, mintha a világ valamennyi élő embere sírna. [...] ezek minden-ember-könnyei voltak, ez sírás volt minden népért a világon.” (155.) A rendező a jelenben akarta „megfüröszteni” közönségét, („to douche” az eredetiben, a fordításban ez nem jön át, egyszerűen „kitenni valaminek” szerepel), elképzelését a betervezhetetlen nyári zápor valósítja meg, amely egyszerre hordozza a vízben való megmerítkezés, a rituális megtisztulás lehetőségét és a könny-metaforán keresztül a világ végső elsiratását. Csakhogy Virginia Woolf nem az az író, aki megengedné olvasójának a meghatódás simogató langymelegét, a könnyek katarzisát. A zápor rövid közjátéka után kezükben szedett-vedett, innen-onnan kölcsönzött, itt-ott repedt tükrökkel megjelennek a szereplők, és tükreiket a hallgatóság felé fordítják. A nézőkre szegeződő tükrök nem egységes képet nyújtanak, hanem képdarabokat villantanak fel, kegyetlenül, „sportszerűtlenül” kiragadott részleteket. A nyugodtan hömpölygő szöveg itt hirtelen össze-összeránduló sorok, elfojtott felkiáltások, rímelő szavak szaggatott hullámzásába vált, a színpadi zene foxtrottból lassan diszharmonikus, már-már kakofón zajjá lesz, a pillanat részekre esik. Néző és látvány, valóság és reprezentáció közt megszűnik a különbség, amikor a közönség látvánnyá lesz, a színpadi világ pedig közönséggé, a modern színház „elidegenedés-effektusa” találkozik a középkori színház „közösség” elvével. „És bukdostak és kukkoltak, villództak és pimaszkodtak, fintorogtak és fittyet hánytak a tükrök, a tükrök, a tükrök. Mindent előmutattak, feltártak. A hátsó sorokban ülők fölálltak, lenne részük a mulatságban. S visszaültek sebesen, ahogy képmás-töredékük pillanthatták... Micsoda borzadályos show! Még az öregek számára is, akik, tételezzük fel, már nem oly sokat bánták arcukat... És – nagy Isten! Hozzá ez a klimpírozó, visongó tingli-tangli bádogzene! Még a tehenek is bekapcsolódtak. Nehézkesen, meg-meglódulva, farkukkal csapdosva, a Természet nagy visszafogott némasága odalett, és a korlátok, melyek az Ember Gazdát a Vadállattól elválasztották, ledőltek.” (158.)

Virginia Woolf mintha arra a kérdésre keresné a választ, hogy mi értelme lehet a kultúrának a rettegett háború idején. Nem tud általános érvényű választ adni, önmaga számára az Ouse a megoldás. A Felvonások közöttben kevés szó esik a második világháborúról, amely nagyjából a regénybeli történések idején tör ki, és a regény megírásakor zajlik. Mégis szinte mindvégig tapintható, érzékelhető közelségben van a veszély, a pusztulás. A „jövő ráveti árnyékát a jelenre”, a háború téma fel-feltűnik a szünetek foszlányos beszélgetéseiben, az előadás egy adott pillanatában pedig repülőraj húz el a nézők feje felett.

A veszély, a kilátástalanság éppen az egyik legharmonikusabb pillanatban, Isa és Dodge melegházi jelenetében fogalmazódik meg tételesen. „Nincs hátra, nincs előre – mondja Dodge. [...] Nekünk se, Másnak se.” (100.)

Virginia Woolf utolsó regényében a múlt üres szoba, ironikus-játékos Parádéval, történetekkel felülírható. A tükrök által felvillantott jelen inkább kegyetlen-kényelmetlen, mintsem tragikus, a jövő azonban a megállíthatatlanul közelgő barbár kor, a Londont (és a világot) újra birtokba vevő borzok, rókák, baglyok és fülemülék kora.

*Ford. Tandori Dezső, Európa Könyvkiadó, Bp., 2003.