Kertész Imre: Felszámolás

„– Bé zsidó volt, mondta Sára.

–         De hiszen ezt tudjuk, feleltem.

–         Nem tudjuk, mondta Sára. – Nem tudjuk, mit jelent
 zsidónak lenni.”

FELSZÁMOLÁS

„Nem tudjuk mit jelen zsidónak lenni, mondja a beszédes

Sára nevet viselő szereplő, de zsidóként nem tudjuk… a

»nem tudjuk« itt nem azt jelenti, hogy nem is tudható, ha-

nem sokkal inkább azt, hogy mindhiába tudjuk…”

VISKY ANDRÁS

Nem hiszem, hogy meglepő kijelentést teszek, ha azt mondom, Kertész Imre új regényének olvasásakor az olvasó – aki Kertész előző regényeit ismeri – elvárásainak megfelelő, ismerős világba lép. Az „ismerős” itt természetesen kényelmetlenség-érzetet, az otthonosság teljes hiányát jelenti, a Kertész-féle otthontalan otthonosságot. És ha nincs résen az olvasó, úgy olvassa végig a regényt, hogy észre sem veszi, honnantól változik szokatlanná, egyedivé, „új regénnyé” az ismert.

A Felszámolás megjelenése kapcsán, mely várható módon eseményszámba ment, az író maga több interjúban is elmondja,1 hogy a Kaddis folytatásáról van szó, és hogy az új regény a meglévő trilógiát tetralógiává egészíti ki. A Felszámolás szereplői közül hármat a Kaddisból már ismerünk: ezek B., a narrátor, – még akkor is, ha a Felszámolás narrátorának irreális és önmaga szerint giccses élettörténete 15 évvel később, 1944-ben, Auschwitzban született csecsemőként indul, ahogy azt Martin Halter, a németül megjelenő regény recenzense2 megjegyzi –, Dr. Obláth, a komikusan ábrázolt filozófus beszélgetőtárs és Judit, a (volt) feleség, akinek itt van neve, közvetlenül is megszólal (tehát nem B. által közvetítve), és újramondja a Kaddis házasságtörténetét. Ez a házasságtörténet, B. és Judit házassága, ahogy a Kaddisból már ismerjük, Auschwitz történetével terhes, mert B., ahogy azt Judit monológjából megtudjuk, miután túlélte, Auschwitzot nem pusztán megírni akarta, hanem megélni is, napról napra. És Judit ennek az egyetlen tanúja abban az értelemben is, hogy ő az, aki elolvassa, majd B. végrendeletének megfelelően elégeti a Keserű által kétségbeesetten keresett regényt, mely Keserű szerint tartalmazná B. titkát, hogy miért lett öngyilkos, és hogy nekik, akik visszamaradtak, hogyan kell élniük.

Ha B. „gazember Isten”, ahogy Sárához írott búcsúlevelében nevezi magát, mert létrehozott valamit, „csakis azért, hogy elpusztítsa”, akkor törékeny és tökéletlen isten is, hiszen egyedül nem boldogul. Történetét teljes egészében kiszolgáltatja „teremtményének”. Kertész „búcsúnak”3 nevezi a Felszámolást, és valóban az, mert ebben a regényben, az előző háromtól eltérően, az Auschwitz-trauma kikerül a tanú, a túlélő hatásköréből. Itt a legfiatalabb túlélő, B. lesz öngyilkos, aki csecsemőként élte meg Auschwitzot, a regénye pedig elég. Ezután Auschwitz története, illetve az ebből leszűrhető tudás Juditra, Keserűre, Sárára és a többiekre marad. A narrátor(ok) nézőpontja is újszerű a Sorstalansághoz vagy a Kaddishoz képest, hiszen ezúttal nem a túlélő, az író-hős beszél és ír, hanem róla mint harmadikról írnak és beszélnek az olvasói, mikor ő már nem él.

Ha a szereplők és bizonyos helyszínek azonossága (pl. a lágerpóker helyszíne, ahol B. és Judit először találkoznak, B. lakása) ugyanannak a házasságtörténetnek, majd a folytatásnak az elbeszélése, valamint bizonyos szövegrészek idézetszerű beemelése4 alapján a Felszámolás a Kaddis folytatása, a regényszerkezet, az írásmű a műben, a diktatúra és annak a személyes életekre mért hatása, a döntéshelyzetek és a szükségszerű elbukás tematikája A kudarcot idézi. Egy, A kudarc kerettörténetéhez hasonló kerete van a regénybeli történéseknek, a különböző műfajú – levélben, drámában, szabad versben, vallomásos prózában –, töredékként meghagyott szövegbetéteknek: Keserű a regény elején és végén is az ablaknál áll, és a hajléktalanokat, ezeket a „történet nélküli embereket” nézi, a köztes időben pedig B. kéziratát olvassa. A háttérben álló Auschwitz-élmény azonban, amely mindennek a kiindulópontja és magyarázata, miközben az élmény maga megmagyarázhatatlan, a Sorstalansághoz kapcsolja a regényt. És ezzel tulajdonképpen a trilógiához való kapcsolódás kérdésénél tartok, mely, ha a végére akarok járni, onnan indul, mitől trilógia Kertész első három regénye, a Sorstalanság, A kudarc és a Kaddis, pontosabban hogy az utolsó regény szempontjából mitől trilógia, és mit visz ebből tovább, illetve mit „számol fel”, mit ír újra a Felszámolás.

A Felszámolás cselekménye ’88–’89-ben játszódik, a totalitárius diktatúrák, a „fal” leomlásának idején, de egy utólagos nézőpontból, 1999-es perspektívából megírva. A korábbi három regény az „előttről”, a totalitárius rendszerek szerkezetéről és mechanizmusáról szól, de legfőképpen arról, hogy mivé válik a személyiség, az ember ebben a gépezetben. Hogy egyáltalán milyen választása, szabadsága vagy felelőssége marad.

A Felszámolás hősei természetszerűleg nem indulnak tiszta lappal, hiszen ők vagy családjuk vagy mindannyian túlélték a Sorstalanságban, A kudarcban és a Kaddisban megjelenített totalitárius rendszereket. A `89 utáni történetnek a trilógiához való kapcsolása azt az írói meggyőződést jelzi, hogy csupán az államforma változása miatt még nem jutottunk túl semmin, ami előtte történt, viszont a bennelét abszurddá és – visszamenőleg is – megmagyarázhatatlanná válik. Az is jobban látszik, bár beszélni róla annál nehezebb, hogy mivé lett az ember a totalitarizmusban. Azért nehezebb, mert míg a diktatúra uniformizáló hatalmi rendszerében a személy döntése és felelőssége, egész élettörténete elhanyagolható volt, a túlélésre redukálódott, és jó esetben is az ellenállás kudarcában merült ki, mely kudarccal egész reménytelen és tehetetlen túlélése megmagyarázható, az ember pedig felmenthető volt, ezzel a felmentésével is betöltve a diktatúra által rászabott bábszerepet, az összeomlás után a kudarcok és tehetetlenségek oka sincs már meg. Nincs kire hivatkozni az elszúrt életek és a hiányzó élettörténetek kapcsán. Ezt a Felszámolásban Kürti fogalmazza meg, pontosabban B., aki a „Felszámolás” című „komédiájában” megírja neki ezt a szerepet. Kürti egykor szociológusként egy jelentéktelen állásban „húzta meg magát”, és monográfiáját írta, melyben hitt, és melynek ellenzéki gondolataiért a politikai rendőrséget is megjárta, ahol úgy fel találták pofozni, hogy egyik fülére megsüketült. B. darabjában a következőket mondja: „Lehet, hogy elfáradtam. De az is lehet, hogy sohasem hittem igazán, amit hittem. [...] Semmiért ültem, semmiért hordoztam a priuszomat, semmiért volt a többéves szilenciumom, és nem hős vagyok, csak elszúrtam az életemet”. (19.)

Az előző három Kertész-regény hősei benne élnek a diktatúrában, és nem élnek a felmentésükkel, mely elfedné felelősségüket a törvényszerű kudarcaikban: a Sorstalanság Kövese Auschwitzból hazatérve nem hajlandó passzív áldozatnak tekinteni magát, hogy ne váljon egy rendszer bábjává. A kudarc Bergje megírja – pontosabban elkezdi, mert ebben is kudarcot vall, ami nem annyira a saját ügyetlenségéből, inkább a rendszerből következik – a diktatúra tehetetlen és tehetetlenségébe beletörődött, azzal elégedett bábjának ellentörténetét Én, a hóhér... címmel, mely szókapcsolatban az „én” – és a történet formája, az autobiografikus elbeszélési mód – nem kevésbé botrányos, mint a „hóhér”, mely a történet tartalmára utal, hogy miként vállalja el valaki (az „én”) a hóhér szerepét. A Kaddis hőse, B. nem hajlandó elfogadni a holokauszt misztifikációját, hogy Auschwitz megmagyarázhatatlan és irracionális, mert ezzel saját tehetetlenségét fogadná el, azt, amit a Sorstalanság végén Fleischmann és Steiner bácsi próbál elhitetni Kövessel, hogy nem volt mit tenni, „jöttek” az események egymásután. A Tanító úr története, amit ezen a ponton B. elmond, és amely, mint kiderül, B. élettörténetének is döntően más értelmezést ad,5 éppen annak a példája, hogy az egyén számára bármikor, bármelyik ponton megakasztható lett volna az események folyása. Igaz, hogy ez életveszélyes cselekedet volt, csakhogy ott, ahol ez történt, kivétel nélkül mindenki halálra volt ítélve. A halál mondhatni szükségszerű volt.

„– Mi a szükségszerű?” – kérdezi Bergtől Köves, mikor meglátogatja, és a történetét akarja meghallgatni, ami Berg szerint a kegyelemről szól. Berg azonban nem lép bele a szavak csapdájába, nem azt mondja, hogy minden, az egész élet a diktatúrában, nem csatlakozik a Fleischmann és Steiner bácsi által ismételgetett refrénhez, hogy „jött” ez, „jött” az, hogy nincs mit tenni, hogy a totalitárius rendszerekben az élettörténetek az egyén nélkül zajlanak, és teljesen egyformák, tipikusak, hanem megfordítja a kérdést: mi az, ami nem? Majd meg is válaszolja, mielőtt felolvasná neki fent említett történetét: élni. Ez az a radikális következtetés, amit B., az író, aki valami érthetetlen véletlen folytán Auschwitzban született 1944-ben, és életben maradt, 1990-ben, mikor történetét befejezettnek látja, öngyilkosságával levon.

Kertész regényhősei nem szentek, és nem képeznek a Tanító úrhoz hasonló kivételt. Elbuknak, annak rendje és módja szerint, a szükségszerű kudarcoknak a diktatúra által szabott önkényét, ezt az élhetetlen életet azonban valami véletlen csoda folytán meglátják annak, ami. Ilyen csoda például A kudarcban az L alakú folyosó története, mikor Köves rádöbben, hogy a tömeg sodrásának és Sziklai sürgetésének ellenállva disszidálás helyett saját egyetlen lehetséges útját, egy regény megírását kell választania. És bár Sziklai megítélése szerint bolond, elszúrja az életét, ha egyáltalán van még mit elszúrni rajta, akárcsak Keserű a Felszámolásban, mikor megírja igazi véleményét egy befolyásos ember rossz kéziratáról, ők a totalitárius világrend ellenére egy más, belső törvénynek engedelmeskednek. Ez az egyetlen lehetséges szabadságnak bizonyul, ami által visszatalálnak a saját sorsukhoz. Kertész alkotó hőseinek, Orwell és Kafka hőseivel ellentétben, megmarad ez az idegenségük, ez a kevés szabadságuk a totalitarizmushoz képest. Ezért derűsebbek és vigasztalóbbak is Kertész regényei, mint Orwelléi vagy Kafkáéi.

A kudarc és a Kaddis főhősei regényt írnak, és ezzel olyan küldetést töltenek be, mely a diktatúra létét kérdőjelezi meg. Nem a társadalom szintjén, hiszen ez hazug utópia lenne, csupán a saját maguk számára. A regény, amelyet Köves ír, nem hoz sikert, hatása nincsen. Arra nem számíthat, hogy a regény kijut a rendszerből, amelyben él, és ha kijutna is (ahogyan Kertész regényei a megírásuk után több évtizeddel a német fordítás és a Nobel-díj által), ki értené kívülről a diktatúrában magára maradt és az életét véglegesen elrontott ember abszurd boldogságát? Kertész Selyem Zsuzsával készült interjújában azt mondja, hogy a nyugati olvasók azért tiltakoznak Köves vagy az Öreg boldogsága ellen, amint a regény végén egy követ rugdos Sziszüphoszként, mert nem ismerik a totális diktatúrát: „a Nobel-díj világ, a nyugati világ döntően más, mint például A kudarcé. Ezért világából nem várható reflexió a Köves írta tapasztalatokra. A Nobel-díj világ, ha komolyan vesszük, meglepetésszerűen döntött, amikor igent mondott a számukra talán megközelíthetetlen, mégis autentikusan kifejtett tapasztalatokra. Ha erről egy kicsit laposabban beszélünk, akkor arról van szó, nem volt várható, hogy bármelyik könyvem is kikerüljön a zárt rendszerből.”6 A rendszeren belül viszont ugyanúgy nem számíthat sikerre, hiszen aki benne élt, annak nagy bátorságra van szüksége, hogy kívülről tudjon vagy merjen tekinteni a saját helyzetére. Hogy meglássa magát Berg történetének potenciális főhőseként.

A Felszámolás hősei számára azonban a tehetetlenségük és az ebből adódó felmentésük visszautasításának a lehetősége már nem bír túl nagy jelentőséggel. A tisztánlátás, a rendszer lényegének és az ember törékenységének a felismerése nem elég ahhoz, hogy „boldognak” érezzék magukat. Az ezáltal megélt kevés, de létfontosságú szabadság elértéktelenedik, elvész. A rendszer összeomlása Berg szavaival az embernek még a diktatúrában megélt (és megírt) fölöslegességét is fölöslegessé teszi (A kudarc, 310.). A történetek elvesznek. Bergből, akárcsak Kürtiből, balek lesz, aki kellő szívósság és rátermettség híján megtébolyodik. (Utólag a körülmények különbözősége sem tűnik túl lényegesnek, hogy míg Berget a tisztánlátása és tehetetlensége kergette őrületbe, Kürti a rendszer és a saját eszméi iránti vakságába, majd kiábrándulásába roppan bele.) A Tanító úr történetét a Kaddisban B. leglelkesebb hallgatója, későbbi felesége, a második generációs holokauszttúlélő sem érti, tettét „természetes és becsületes emberi gesztusnak” tartja (Kaddis, 75.). Keserű pedig a Felszámolás végén rájön, hogy B. darabja őt „fényesebb időkre” emlékezteti, amikor még „meggyőződései irányították az életét”, ami jelen helyzetében, a diktatúra után tíz évvel gőgös és tapasztalatlan magatartásnak tűnik.

Keserűnek, az irodalmi szerkesztőnek, aki gyakran a Felszámolás narrátori szerepét veszi át, ugyanúgy megadatik, mint az előző Kertész-regények hőseinek, hogy életének egy bizonyos pontján kiszálljon a tehetetlen alkalmazkodás szerepéből: egy befolyásos személy rossz kéziratáról megírja, hogy rossz, ezért meghurcolják, és elveszít mindent. A „minden” – családja, lakása, munkahelye, az állam „bizalma” – egyrészt a viszonyoknak megfelelően egy nyomorúságos és szűkös élet hazug biztonsága és kényelme. Másrészt azonban a fogságban „egy igen kínos” élményre tesz szert, amely a saját magáról és az emberi értékekről vallott legbensőbb ideáitól is megfosztja. Egy bizonyos papirost kell aláírnia, hogy besúgó lesz, és bár nem írja alá – mert a verés elmaradt, és mert nem erőltették a dolgot –, Keserű rádöbben, hogy az etikai kategóriák „roppant ingatagok”, az ember pedig „fizikailag is, erkölcsileg is maradéktalanul kiszolgáltatott lény”, akivel a rendőri világszemléletű társadalomban bármi megtörténhet. Ez az a pont, ahonnan Berg története – Én, a hóhér... – bárki életéből levezethetővé válik. Hogy ki is tulajdonképpen a „bárki”, és hogy mi történik vele, azt B., az író fogalmazza meg, mikor Keserű elmondja neki a börtöntapasztalatát, melyről B.-től azt is megtudja, hogy ez nem egyedi, személyes élmény, hanem kortünet: „A katasztrófa emberének nincs sorsa, nincsenek tulajdonságai, nincs jelleme. Rettentő társadalmi környezete – az állam, a diktatúra, vagy nevezd, aminek akarod – a szédületes örvények húzóerejével vonzza, amíg fel nem adja ellenállását és forró gejzírként fel nem tör benne a káosz – s azontúl a káosz válik otthonává. Az ő számára nincs többé visszatérés az Én valamely középpontjába. […] tehát a szó legvalódibb értelmében elveszett. Ez az Én nélküli lény a katasztrófa, az igazi Gonosz [...] komikus módon, anélkül hogy ő maga gonosz lenne, habár minden gonosztettre képes”. (70.)

Ez a tapasztalat azonban, melyet Keserű B.-nek elmond, ezúttal nem a regény vége, mint például A kudarcban Köves sorsdöntő felismerése, hanem a kezdete, mondhatni az előtörténése. Mellékszál, mely a B.-ről szóló történethez kapcsolódik. A regény tétje ezúttal az, hogy mit ér ez a tapasztalat, ha elvesszük belőle a diktatúrát. Milyen történet mondható ezután, és ki érti meg? Kertész a már említett interjúban7 azt mondja, a diktatúrában csak két út van, az egyenes, és amelyik sehová sem vezet. Így a döntéshelyzetet ugyan nehéz felismerni és vállalni, dönteni azonban már nem nehéz. A diktatúra utáni légüres térben azonban utakról nem nagyon lehet beszélni. Sorsfordító pillanatokról és felismerésekről, szabadságról, ami nem illúzió, netán gondviselésről vajon lehet-e?

Míg A kudarcban az L alakú folyosó látomása akár rejtett gondviselésmozzanatként is értelmezhető, melyben Köves megpillantja kívülállása és szabadsága módját, addigi életétől való megváltódását, Keserű számára a Felszámolásban nincs ilyen „megváltó” pillanat, a racionális, a tudható ilyen jellegű megtörése, ilyen „értelmezhetetlen” és a fennállóból levezethetetlen történet, mely életének új irányt szabhatna. Keserű úgy sejti, hogy a hiányzó tudás B. elveszett regényében lenne megírva, mely után minden erejével kutat. Juditnak a rá egyébként nem jellemző prófetikus hangnemben a következőket mondja: „Amit hátrahagyott, nem veszhet el, mert a mi számunkra hagyta hátra. Abban rejlik a titka. Nemcsak az övé, a miénk is. Az is, hogy miért tette, amit tett. S amiből meg kell tudnom, hogy nekem is követnem kell-e őt, vagy választhatok másként is. Talán csak öt szó, amit meg kell fejteni, de ez az öt szó a tanítás. A végső sűrítmény, az értelem”. (Felszámolás, 120.) Keserűnek az öngyilkosság után ugyan sikerül kimenteni B. hagyatékát még a rendőrségi házkutatás előtt, a regényt azonban nem találja meg. De miért éppen a regény és vele a Keserű által remélt tanítás hiányzik? Vagy, a szövegből kiindulva, mi az, ami a hagyaték többi kéziratában, például a Felszámolás című drámában, melyet Keserű újra meg újra elolvas, nincs benne?

Ebben a drámában B. barátai, Keserű, Kürti, Sára, Obláth, a volt feleség Judit és annak férje, Ádám fiktív hősök, teremtmények, akik egy szerepet kapnak, melyet el kell játszaniuk. Választásuk értelemszerűen nincs a darabban, hiszen akkor ők írnák. Ők végig is élik ezt a B. által megírt sorsot, holott a regényben már más választásuk is lehetne. Ez azonban Keserű számára nem olyan meglepő, hiszen az ő élete „kéziratok közt telt”, a kéziratokban sokkal inkább felismerte a valóságot, mint az „úgynevezett” valóságos valóságban. Ezek után Keserű a regény folyamán többször is feltételezi, hogy még a véletlenek is B. akaratának megvalósulásai, hogy ő mindent előre megtervezett, mindent előre tudott, mint egy isten vagy egy diktátor. Vagy mint egy éles szemű író, egy Berg, aki megismerte korát, melyben „minden és mindenki megszűnik” (16.), ezért aztán nem foglalkozik többé egyéni lélekrajzokkal, hanem a szisztémát írja meg, mely szerint a szereplők mondhatni tipikus élete zajlik. Ezért nem lehet valóságról, csak „úgynevezett valóságról” beszélni, ahogyan azt Keserű szereti emlegetni, aki úgy gondolja, ha megszabadulhatna B. színdarabjától, ezzel a „valószerűtlenség nyomasztó érzésétől” is megszabadulna. Attól, hogy léte mindenestül anakronisztikus, hiszen B. tíz évvel azelőtt megírta a történetét, mely akkor véget is ért, neki tehát már semmilyen funkciója vagy szerepe nincsen.

Ugyanakkor félbemaradt komédiája a regényben csak egyik a történetek közül, ahogy B.-nek az idézett szövegek által megteremtődő írói énje is csak egyik a narrátorok közül. A többiek, Keserű, az irodalmi szerkesztő és Judit, a volt feleség, ugyanúgy nekifognak, hogy elmondják B. történetét, amely, mint kiderül, a saját történetükhöz szorosan kapcsolódik. Keserű és Judit vallomásai is félbemaradnak, a töredékekből azonban összeáll egy közös történet, a regény.

Keserű a B. halála után jegyzőkönyvet készítő felügyelővel szemközt ülve jön rá, hogy B. történetét nem tudja elmondani. Mikor a felügyelő a B. combján található tetoválásról kérdezi, úgy tesz, mintha nem tudná, hogy ez egy auschwitzi fogolyszám, melyet a csecsemőknek nem a karjukra, hanem a combjukra tetováltak. A tények megvannak, de az elmondás formáját, mikéntjét, helyét és idejét nem találja hozzá. Mikor annak idején B.-t biztatja, hogy írja meg a születése történetét, B. elhárítja a dolgot, mert teljességgel lehetetlennek tartja, hogy egy ilyen „giccses” és az Auschwitz-gépezetben pusztán egy működési hibának betudható történet megírható lenne, ami, bár megtörtént, a dolgok természetét tekintve mégsem igaz. Az, hogy egy csecsemő megszülethetett, és életben maradt Auschwitzban, lényegét tekintve az egésznek a meghamisítása, a tagadása.

Keserű, miközben a regény után nyomoz, és B. történetét akarja felgöngyölíteni, folyton a saját történetébe bonyolódik, apjáról, nagyapjáról, a háborúról, majd a diktatúráról és a börtönélményéről beszél, mely által B. fontossá válik a számára. Az elbeszélésben mindegyre elakad, a felidézett és leírt párbeszédeket tűrhetetlennek érzi, az események felidézését pedig sikertelennek. Mégis megtalálja a számára kínálkozó egyetlen lehetséges utat: a B.-vel közös történetüket mondja el, ahogy később (Keserű közvetítésében) Sára és Judit is. És csak ezeknek az akadozó elbeszéléseknek a tükrében derül ki, milyen foghíjas B. tökéletesnek látszó komédiája. Hiányoznak belőle például azok a személyes mondatok, melyek B.-t a komédiája szereplőihez – barátaihoz – való viszonyában mutatják meg, és amelyek mindannyiukról valami mást is elmondanak. Például a komédiának a szisztémát megjelenítő, kiszámítható valóságához képest az egyszerit, az esendőt. Keserű megjegyzi, hogy B.-nek „hiányzik a nevetése”. Judit azt mondja, hogy: „Senkinek a világon nem volt ilyen szomorú mosolya”. (132.) Sára a B.-hez fűződő szerelmét mondja el, egy szép, játékos és szomorú történetet, Judit a házasságukat, a menekülését, majd a menekülés hasztalanságát. Ha van vigasz a könyvben, akkor az a történetek elmesélésében van, ugyanúgy, mint a haszid történetben, ahol nem ismerik már a beszéd titokzatos erejét, és arra sem emlékeznek, mit kell tenni, de emlékeznek a történetre. És a történet hatásos, a gyógyítás sikerül.

Az elbeszélések folyton megszakadnak, a regény töredékes, inkoherens, az elbeszélhetőséggel küszködik. A kerettörténet mindentudó narrátora is, akárcsak A kudarcban, annyira aprólékos és pontoskodó, hogy a szemlélt valóság szétesik, a mondatok szétíródnak, a nagyítóként működő figyelem lencséjében pedig a dolgok és a szereplők komikusan hatnak.

Az elbeszélés módja, a különböző eredetű és műfajú szövegek rései mintha a tapasztalat és az elbeszélés összeférhetetlenségének problémáját akarnák megjeleníteni. Keserű például úgy érzi, azért nem tud megbirkózni az elbeszéléssel, mert hiányzik belőle „az örökké mozdulatlan tekintet tanúbizonysága”, mely az igazi írókban, például B.-ben megvolt, hogy miközben eggyé válik az eseményekkel, fél lépésnyi távolságot is tart tőlük, azaz a maga számára megállítja az időt, hogy minden ugyanúgy maradjon, ahogy megtörtént. Az idő okozta problémát, a tapasztalat és elbeszélés aszinkronitását már a könyv Beckettől vett mottója is jelzi: „Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett” (Molloy). Ankersmit Nyelv és történeti tapasztalat című írásában megállapítja, hogy a történeti tapasztalat nagyon hasonlít az esztétikai tapasztalathoz, amennyiben mindkettő a legteljesebb autenticitás benyomását kelti, egy valósághű és megbízható érzéki tapasztalatot, melyből hiányzik a „múlt”, az eltelt idő. Ezért mindkettő törést jelent a tapasztalatainkban és a valóságra vonatkozó tudásunkban, mert ellenszegülnek mindenféle kontextualizációnak. Ezzel azt állítja, hogy létezik egy, a nyelv és a tapasztalat között húzódó distancia, amit megfogalmazhatatlanként definiál: „Tapasztalataink története” nem rendelkezik az elbeszélés koherenciájával, nincs cselekménye, s figyelmen kívül hagyja a fontos és a jelentéktelen azon kritériumait, amelyeken az elbeszélés nyugszik. Ha megírnánk „tapasztalataink történetét”, az vagy inkoherens lenne, vagy nem felelne meg a tapasztalatainknak.”8

A Felszámolás egészen más, mint az a könyv, amit Keserű keres, melyről Juditnak azt mondja, hogy a „logosz”, az „életüket összekötő pókfonál” lenne. És feltehetően különbözik attól is, amit a Nobel-díjas író olvasói vártak. Keserű téved, amikor azt hiszi, hogy széthulló életüknek létezik egy összefüggő, írásos magyarázata, a regény, melyben minden a helyén van, és amely felmenti őket a feladat alól, hogy kibogozzák a saját életüket. Ugyanúgy téved, mint Obláth, aki (B. drámájában) B. öngyilkosságát egy ésszerű és megmagyarázható rendbe kívánja illeszteni, hogy saját gondolatainak építménye sértetlenül megmaradjon. A Felszámolás B.-nek, az Auschwitz-túlélő történetének az elmondhatatlanságáról szól, szövegszerűen is ezt jeleníti meg. Egy elveszett történet összerakásának a kísérlete, torzója, mely azonban paradox módon éppen így, ebben a szakadozott formában tud a „tapasztalathoz” hű maradni.

Molnár Sára

*Magvető Kiadó, Bp., 2003.

JEGYZETEK

1. Például a könyv megjelenése kapcsán a Népszabadság hétvégi mellékletében készült interjúban. „Nem értem, miért tilos a bírálat” – Inotai Edit berlini beszélgetése Kertész Imrével. Népszabadság, 2003. szeptember 6. Hétvége melléklet 1.

2. Martin Halter: Nur die erzählte Geschichte hat ein Ende. Frankfurter Allgemeine Zeitung, Feuilleton, 04. 10. 2003.

3. Az idegen megszólalásai. Kertész Imrét Selyem Zsuzsa kérdezi. Berlin, 2003. március 14. Megjelent a kolozsvári Lk.k.t. 2003. tavaszi számában.

4. Emlékszem egy majdnem teljesen bebútorozatlan szobára, amelynek padlóját csaknem faltól falig egy feltűnő, selymes, zöldeskék szőnyeg borította, mely hullámzani látszott” (Felszámolás, 64. vagy: „Láttam, amint az előbb átkelt a terebélyes, zöldeskék szőnyegen, mintha tengeren jönne...” (66.) Ezen a ponton Keserű erős gyanúba keveredik, hogy plagizál, hogy B. jegyzeteiből vagy éppen az elveszett regényből veszi ezeket a saját élményeként elmesélt költői képeket, hiszen hogyan láthatta volna ő is, saját bevallása szerint részegen, Judit „átkelését” ugyanolyannak, hogyan juthatott volna eszébe ugyanaz a (nem mindennapi) hasonlat, ami a Kaddisban olyan fontos, refrénszerűen visszatérő epifániaszerű költői kép?

5. „Ezekben az években álmodtam újra egyszer már megálmodott, s ma már tudom, hogy a »Tanító úr« példáján megálmodott feladatomat és titkos reményemet. Ezekben az években ismertem fel életemet, egyfelől mint tényt, másfelől mint szellemi létformát...” (Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért. Magvető Kiadó, Bp.,  1990. 185.)

6. Az idegen megszólalásai. uo.

7. Az idegen hangja. uo.

8. Frank R. Ankersmit: Nyelv és történeti tapasztalat. In: A történelem poétikája. Narratívák 4. (Szerk. Thomka Beáta). Kijárat, Bp., 2000. 180.