Az adventi könyvnapokon örömmel fedezhettük fel az esszé- és tanulmányíróként, műfordítóként máris jelentős teljesítményt felmutató  fiatal irodalomtörténész, Vallasek Júlia újabb jelentkezését. A négy fordításkötete után megjelent Sajtótörténeti esszék (Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003.) nem csak műfajilag jelent újdonságot. Egy eddig még feltáratlan korszak (a második bécsi döntést követő évek) szellemi életére, az akkori kulturális sajtó paradigmaváltó törekvéseire irányítja fgyelmünket. Korántsem tűnik „reklámszövegnek” a kötet hátsó borítóján olvasható ajánlás: „Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély valamennyi intézménye előtt új lehetőséget nyitott. Az olyan nagy múltú irodalmi-kulturális folyóiratok, mint a Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Hitel vagy az ekkor induló Termés szerkesztői ugyanakkor új feladatokkal szembesülnek. A korszak pezsgő gazdasági és szellemi élete mögött mindvégig ott kísért a háború, melynek kimenetele az utca emberét és a kor gondolkodóit egyaránt foglalkoztatja.”

Ez a korszak irodalom- és művelődéstörténet-írásunkban hosszú időn át „tabutémának” számított, jóllehet a nyolcvanas évek elején egy-két vallomás, pár tanulmány megjelenhetett az Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő és Szabédi László által – 1942 és 1944 között – szerkesztett Termésről. Nekem a folyóirat szellemi műhelyéhez tartozó Horváth István adta kezembe a negyedévi kiadvány nyolc számát, amikor megtudta, hogy monográfiát szándékszom írni róla. Annyira megragadott a folyóirat szellemisége, hogy első irodalomtörténeti dolgozatomat ebből a tárgykörből készítettem el – (akkori) doktorátus-irányító professzorom (Sz. J.) nem kis megrökönyödésére. Szerencsére Láng Gusztáv még bevehette a Kriterionnál megjelent Irodalomtudományi és stilisztikai tanulmányok 1981-es kötetébe. És átment a bukaresti cenzúrán. Kántor Lajos – Szabédi László „szellemarcát” idéző – magvas tanulmánya (Szabédi László és a Termés) is napvilágot láthatott akadémiai folyóiratunk, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1980. évi 2. számában. Mindketten örülhettünk, amikor az Utunk kritikusának, Marosi Péternek a szemlecikkében ezt olvashattuk: „Szinte bántó az a tapintat, ahogy irodalomtörténet-írásunk eddig a negyvenes évek első felének irodalmi terméséhez viszonyult.”

Később már nem kínálkozott lehetőség arra, hogy módszeresen feltárjuk az 1940-ben kettéosztott Erdély irodalmi életét, a leszűkített létfeltételek között is működő intézményrendszerét, a korszak értékképző lehetőségeit és korlátait, az írói életpályák alakulását, illetve derékba törését.

A kilencvenes évek elején Czine Mihály, Pomogáts Béla nemegyszer szorgalmazta: elérkezett az ideje, hogy pótoljuk kényszerű mulasztásainkat. A politikai rendszerváltást követő irodalmi értékrendszerváltás során érvényesülő új kanonizációs törekvések ismét nem kedveztek a kutatások folytatásának, nem egy esetben értékfosztással is jártak. Szerencsénkre Vallasek Júlia az irodalmi értékképzést kezdettől történelmi folyamatában is szemlélte. Ezért tudott olyan irodalmi diskurzust teremteni, amely lehetővé teszi számára, hogy a negyvenes évek első felében született művekről úgy beszéljen, mintha azok napjainkban láttak volna napvilágot. Vagyis a kritikusi pályán vele egyidőben induló nemzedéktársai többségétől eltérően nem esett a mű-élményt és a művek mögött felsejlő, megszenvedett életélményt kilúgozó metanyelv „bűvöletébe”. A kristálytiszta fogalmi rendszer nála épp azt szolgálta, hogy az általa felfedezett és maradandónak ítélt értékeket mások számára is nyilvánvalóvá tegye. Hogy a mindenkori életet újjáteremtő kor-specifikus műveket behelyezze a kilencvenes években körvonalozódó irodalmi értékrendszerbe, szellemi folyamatokba. Miként Az erdélyi magyar irodalom alakulása 1940–44 között című – 2003-ban a Debreceni Egyetemen megvédett – doktori értekezéséből is egyértelműen kiderül: elolvasta a bemutatott korszak minden figyelemreméltó alkotását, nyomon követi e művek korabeli és későbbi recepcióját, észleleteit pedig saját értékrendszerébe építi be. Vagyis a művek elemzése, a stílusirányzatok bemutatása és a publikációs fórumok feltérképezése révén megalkotja azt a teljességre törekvő spektrumot, amelynek segítségével argumen-tálhatjuk, visszaszerezhetjük irodalmunk számára azt a korábban „fehér folt”-nak tekintett korszakot. Nem kívülről „bevitt” kategóriákkal dolgozik, hanem a vizsgált korszakban ismeri fel azokat a tendenciákat, amelyek a szellemi tisztánlátást biztosíthatták. Az elméleti igényesség, a műelemző érzékenység épp azáltal érvényesül, hogy a szellemi élet jelenségeit történelmi folyamatában látja/láttatja. Az előzményeket éppúgy érzékelteti, mint a következményeket. Így nem válik a történelmi aránytévesztés áldozatává, hiszen az irodalom intézményrendszerének működését mindvégig egységében szemléli.

Így derül fény a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon szerepcsökkenésére a negyvenes évek első felében, illetve a Termés kivételes jelentőségére 1942 és 1944 között. A Termésben magam is a korabeli szellemi/irodalmi törekvések szintézisteremtő műhelyét láttam, de mindenekelőtt a népi irodalomszemlélet kiemelkedő fórumaként értékeltem. Örömmel fedezem fel, hogy kötetében Vallasek Júlia is érdemben foglalkozik e kérdéskörrel, de annak még inkább, hogy kimutatja: a Termés nem csupán egyetlen irányzatnak volt a fóruma. A hangsúly nála azon van, hogy a társadalmi és nemzeti kérdéseket a szellemi tisztánlátás igényével felvető kolozsvári folyóirat miként vált az összmagyar irodalom erdélyi értékvédőjévé, értékteremtőjévé.