Ottmar Traşcă, Ana-Maria Stan: Rebeliunea legionarã în documente strãine (germane, franceze, maghiare)

A történész forrásokkal dolgozik. Sőt, elsősorban elsőkézbeli forrásokkal, ez különbözteti meg a népszerűsítő irodalmat művelőktől, az újságíróktól és leginkább az amatőröktől. Az értelmezéstől mentes dokumentumok adják meg egy munka igazi történelmi értékét. Ugyanakkor viszont az etikának megfelelő, sőt kívánatos, ideális az, hogy bizonyos fontos dokumentumok nyomtatásban is megjelenjenek könyv formájában, hogy egy bizonyos téma iránt érdeklődő szakemberek és amatőrök számára egyaránt elérhetőkké váljanak. Ebben nyújt nagy segítséget két fiatal kolozsvári kutató, Ottmar Traşcă és Ana-Maria Stan könyve. Ottmar Traşcă a német–román és magyar–román viszonyt tanulmányozza, Ana-Maria Stan pedig a vichyi Franciaország és Románia viszonyával foglalkozik behatóan.

A könyv száz dokumentumot tartalmaz, melyeket a szerzők német, magyar és francia archívumokból gyűjtöttek össze. A dokumentumok egyetlen témakörre, a legionárius kormány, a legionárius felkelés és ennek bukása témakörére koncentrálnak. Értéküket az a tény is növeli, hogy nem a könnyen hozzáférhető források közé tartoznak, hiszen diplomáciai és – főleg a német nyelvűek esetében – katonai jelentésekről van szó.

A jobb megértés érdekében az eredeti nyelven változatlanul leközölt szöveg mellé román nyelvű fordítást is csatoltak a szerzők. Az időrendi sorrendben rendszerezett  dokumentumok alapos válogatást követően kerültek a publikálásra kiválasztottak közé. Az első Henry Spitzmuller bukaresti francia diplomata 1940. október 15-i jelentése, a kilencvenkilencedik pedig ugyanennek a személynek 1941. február 4-i beszámolója. A századik dokumentum nem egységes jelentés: a romániai német katonai misszió naplójából idevágó részleteket tartalmazza.

A forrásokból majdnem egyenértékű a bevezető tanulmány, mely röviden ismerteti az Antonescu–vasgárdista kormány történetét, rámutat az ellentétek okaira, és a „kényszerházasság” felbomlásával, a legionárius puccs leverésének  idejével zárul. A tanulmány kritikai apparátusából kiderül, hogy a szerzők jól ismerik a legionárius korszak irodalmát, idéznek hazai szerzőket – Auricã Simion –, külföldieket – Heinen – vagy magát a legionárius vezetőt, Horea Simát. Ahol viszont lehetőségük nyílik rá, itt is az eredeti forrásokkal dolgoznak: a törvényerejű rendeleteket például a Hivatalos Közlönyből idézik.

A kötetről egyértelműen megállapítható, hogy a kiváló tanulmány mellett elsőrendű fontosságú forrásokat tartalmaz, melyek közelebb vihetik az érdeklődőt a sokat vitatott kor megismeréséhez. (Editura Albatros, Buc., 2002). – Lakatos Artúr

Matekovics János:
Eljutni a túlsó partra

Első olvasatra kissé talán morbidnak tűnik a sepsiszentgyörgyi újságíró könyvének címe. Lapjain barangolva azonban kiderül, hogy a túlsó partra jutás esetünkben nem az elmúlást, hanem éppen fordítva: az életet jelenti. Mert aki meg tudja ragadni esélyét annak, hogy a saját lábán, a saját erejéből és tehetségéből, olykor leleményességéből, de merészségéből is megteremtse magának azt a világot, amelyben megélhetését tekintve a maga gazdája – az életet nyer. Matekovics János ilyen merész emberek életpályájának egy szakaszát villantja fel kötetében.

Matekovics könyvéről aligha mondható el, hogy nem páratlan. Manapság nem sokan kezdtek/kezdenek ilyen vállalkozásba, mint amilyenbe az 1989 decembere utáni erdélyi magyar vállalkozásokat feltérképezni szándékozó tapasztalt újságíró fogott. Sőt, a Sepsiszentgyörgyön élő tapasztalt tollforgató talán nélkül is az egyedüli ebben a pillanatban, aki arra vállakozott, hogy utána eredjen az erdélyi magánosítás nem mindig sikeres, hanem olykor keserves buktatókat is rejtegető történeteinek. Matekovics nem közgazdász szemmel vizsgálja ezeket a vállalkozásokat, nem közgazdász igénnyel készíti riportjait és interjúit, hanem úgy, hogy az olvasó számára közérthetővé teszi a vállalkozások miértjét és mikéntjét. Kötetének borítói közé gyűjtött igaz történetei talán fogódzót jelentenek az erdélyi magyar ember számára. Abból a tekintetből is, hogy a jó példákból mit lehet és kell, a rosszakból pedig mit nem szabad megtanulni. (Lehel Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2002.) – Benkő Levente

Dr. Kós Károly–Szentimrei Judit–
dr. Nagy Jenő–F. Halay Hajnal–Furu Árpád: Torockói népművészet

Annak ellenére, hogy Torockóról, erről a színes településről és környezetéről rengeteget írtak, és rengeteg képet készítettek, a néprajzkutatásnak már az elmúlt század közepe felé rá kellett ébrednie, hogy Torockó és népe a tudományos népismeret tekintetében fehér foltnak számít. Ez a felismerés késztetett az 1940–50-es években egyes akkori fiatal kutatókat Torockó sajátos népéletének és valóban kivételes népművészeti hagyományainak közelebbi tanulmányozására.

Jelen kötet az eddig megjelent legteljesebb gyűjtemény a torockói népéletről. Az utolsó abban a sorban, amelyben a három kolozsvári szerző: dr. Kós Károly. dr. Nagy Jenő és Szentimrei Judit tette közzé néprajzi kutatásai eredményeit. E kötetben hozzájuk csatlakozik egykori kutatótársuk, tanítványuk, F. Halay Hajnal, valamint a sokkal fiatalabb Furu Árpád. Az előbbi esetében az indokolja jelenlétét, hogy egyazon időben, tanárai felügyelete alatt végezte a gyűjtést, s már a korábbi kötetekben is jelen volt rajzaival, adataival, Furu Árpád dolgozata pedig 2002-es adatokat tartalmaz a helyi építészet jellegzetességeiről, műemlékvédelmi megfontolásokról stb. kínál fel. A kötet megjelentetéséhez többek között a kolozsvári Utilitas Kft., valamint a budapesti TBESZ is hozzájárult. (Kriterion Könyvkiadó, Kv., 2002) – Sz. G.

Nagy Károly:
Járatlan utakon – korfordulók világában

A nyíregyházi keresztutak, tanyavilágba vezető dűlőutak juttatják el a fiatal (1934. május 24-én született) Nagy Károlyt az 1956-os emelkedő nemzet országútjára, hogy aztán az Újvilág járatlan útjain vállaljon emigrációs küldetést. Mindig hazatekintve, hazavágyódva. Huszonkét éves tanítóként választották meg Erdősmecske Nemzeti Tanácsa elnökének. Néhány nap múlva az életét mentve kellett Nyugatra menekülnie. Amerikai egyetemek szociológia professzoraként azóta is szervezi az ottani hétvégi magyar iskolákat, az amerikai magyarság megtartó közösségeit. A magyar szellem legnagyobbjait megszólítva munkálkodott az Anyanyelvi Konferencia életre keltésén (1970), ma is társelnöke a magyar nyelv és kultúra nemzetközi társaságának.

A Tanítsunk magyarul (1977), Magyar szigetvilágban ma és holnap (1984), Szigetmagyarság és szolidaritás (1988), Küldetésben (1996) és Emigránsok küldetésben (2000) című könyvei után adventi meglepetésként vehettük kézbe életének „képes könyvét”, amelyik arról tanúskodik – szépen szól erről ajánlásában Görömbei András akadémikus –, hogy a szerző mindig azon munkálkodott: a szétszóródott magyarságban az anyanyelv személyiséget gazdagító és közösséget megtartó értékként élhessen. (Csokonai Kiadó, Debrecen, 2003.) – Cs. P.