Nagy, történelmi eseményekről illik érdemben megemlékezni – ezt tette a História is: 2003 végén, az évforduló apropóján tematikus lapszámot szentelt a híres meccsnek. Az, hogy mennyire foglalkoztatja még ma is a magyar szurkolókat, illetve az egész magyar közéletet (határokon innen és túl) az emlékezetes wembley-i csata, jelzi a történelmi szaklap válogatott szerzőgárdája: Farkas Ildikó, Bíró László, Gombócz Márta, Sipos Péter, Horváth Zsolt, Takács Ferenc, Zalka András és Szabó Róbert mellett ott látjuk Glatz Ferenc nevét is.

Érdemes idézni a szerkesztői beköszöntőnek nevezhető Glatz-jegyzetből: „Készítjük a História évfordulós számát, az angol–magyar 6:3-ról. A »magyar futball« – és a magyar sport történelmét gondos kollégák kutatják. A nemrég megjelent »Sportenciklopédia« bármelyik európai nemzeti kultúrának irigyelt része lehetne. (...) Kiadhatjuk kötelező irodalomnak vagy szakdolgozattémának egy-egy sportág történelmét, egy-egy korszak összehasonlító sporttörténelmét. És akkor majd megjelennek a történeti munkák között a disszertációk, amelyek megmutatják: hogyan alakult ki a 20. század elején a Prága–Bécs–Budapest háromszögben az a sajátos futballkultúra, amelynek csúcseredménye kétségtelenül a magyarok világszereplése 1938–68 között.”

A lapszám alaphangját a „volt egyszer egy mérkőzés” hangulata adja, felelevenedik a régi legendák, a Kinizsi, a Bástya és a Vörös Lobogó kora, Futbólia aranykoráról írnak a szerzők, illetve egy külön fejezetet (Szemtanú) szentelnek az egykori játékosok bemutatására. Az aranycsapat tagjai közül Grosics Gyulát, Buzánszky Jenőt, Bozsik Józsefet, Puskás Ferencet hozza olvasóközelbe a História-lapszám, írnak Sándor Károlyról, Várhidi Pálról, Csőke Józsefről, Szepesi Györgyről és Dalnoki Jenőről, Fejér Miklósról. Ezenkívül a Lexikon rovatban részletes összeállítást kapunk az egykori szereplőkről, a győztesekről és a vesztesekről egyaránt, ki hogyan kezdte a karrierjét, mivel foglalkozott élete folyamán, illetve hol, milyen körülmények között él jelenleg.

Ezek az anyagok biztosítják a tematikus lapszám gerincét, a tárgyhoz kapcsolódó vezérfonalat. A História szerkesztői azonban elméleti jellegű dolgozatokat, tanulmányokat, esszéket és fontos jegyzeteket is közölnek ebben a lapszámban. Glatz Ferenc futball és történetírás kapcsolatát vizsgálja, Farkas Ildikó a labdarúgás kultúrtörténetéből kínál fel ízelítőt, Bíró László a futball kelet-európai helyzetét elemzi, Gombócz Márta a magyar futball kezdeteit, Sipos Péter pedig az MDP sportpolitikáját veszi szemügyre.

„A teljes életet megélni, a teljes emberi élet történelmét megírni – emberi és történészi életmű-program lehet. Az ember érzéseiről, életműalkotó tudatos tevékenységéről néhány tízezer, de jobban csak 6–7 ezer év hagyott hátra számunkra emlékeket, művészi ábrázolások, írott szövegek formájában” – írja Glatz Ferenc. Látjuk az önfenntartó embert, majd a közösségalkotót, aki írásba rögzíti emlékeit, és politikai-közigazgatási intézményrendszert épít ki. De nagyon keveset látunk a homo ludens mindennapjaiból – kesereg a történész. „Milyen alapon nevezzük az egyik tevékenységünket »munká«-nak, a másikat »játék«-nak? Azért, mert az egyik adóképes, adóköteles lehet, azaz »munka«? S ez hozza, így gondoljuk, az egyéni és a közhasznot. A játék pedig az ún. szabad idő, a pihenésnek elnevezett tevékenység formája? Tegyünk csak kérdőjelet e felfogás állításai mögé! (...) Reméljük: a 21. század történetírásának tematikája kiteljesedik a játék – no és a hozzá az érzelmek: örömök, bánatok – történelmére.”

Hogyan alakult a futball sorsa, milyen volt a szórakozástól a politikáig vezető kultúrtörténeti útvonal? Farkas Ildikó nemcsak történeti áttekintést kínál fel, hanem különféle politikai és művelődéstörténeti adalékokkal is színesebbé teszi tanulmányát. A statisztikai adatokból érdekes politikai háttér rajzolódik ki: több mint 140 országban 18 milliónál is több játékost tartanak nyilván, és ez a FIFA számára óriási eredmény, ha számításba vesszük, hogy az ENSZ jóval kevesebb tagországgal dicsekedhet. (Természetesen mindkét világszervezetnek vannak gondjai, de az ENSZ problémái – tagdíjbegyűjtés, helyi válságkezelés katonai konfliktusok övezetében – jóval nagyobbak.) Farkas Ildikó kultúrtörténeti tanulmányából megtudjuk, hogy a görögök és a rómaiak ismerték a labdarúgást (annyi különbséggel, hogy akkor még nem tiltották a labda kézzel való érintését). Később, a középkor folyamán az angolok és az olaszok jeleskedtek e labdajátékban: a pornép szintjén igencsak durva változatát művelték. Szabályok nem léteztek, a labdát bárhogyan meg lehetett szerezni és tartani, a játékosok számát nem korlátozták (néha több százan játszottak), sőt a pálya is akármekkora lehetett (néha az egész város területén, egymástól 4–5 km-re elhelyezett kapukkal). Angliában 1304 és 1603 között a futballt többször is betiltották.

Nagykorúvá a 19. század közepére vált a labdarúgás, amikor az angol elit középiskolák és college-ok szintjén nagy hangsúlyt fektettek a sport és főként a csapatjátékok jellemformáló szerepére. Európában néhány évtized alatt szinte mindenütt megjelent a labdarúgás, elsősorban angol mintát követve, először az iskolákban, majd a munkásegyletekben, városokban. Innen mindössze egy lépésnyire volt a világhódítás, többek között – és szó szerint is – úgy, hogy „a brit világbirodalommal a labdarúgás mindenhová elkerült a világon”, és a globális kultúra részévé vált. Van, ahol ezt a sportot, illetve eredményeit a diktatórikus kormány önlegitimizálásként használja fel. Máshol a labdarúgás mindössze sport. Vagy üzlet. Vagy éppen nemzeti ügy. Vagy e három keveréke.