Müller Ádám Az üldöztetés és a szerkesztés ürügyén … valami fontosabbról
Félretett olvasnivalóim alól felszínre bukkant A Hét tavalyi, október 23-i száma; vagyis az első szám az új sorozatból. Úgy tettem volt el, hogy majd (azaz történetesen épp most) a 6. oldal nézzen szembe velem.
Vajon miért? – Eleinte nem jutott eszembe.
Két írás kezdődik ezen az oldalon. Mindkettő Gáll Ernő naplójával foglalkozik. Az elsőt – amelyik ezen az oldalon be is fejeződik – Mester Béla írta. Címe: Az üldöztetés és a szerkesztés művészete.
Olvasni kezdtem – másodjára. Még csak a negyedéig jutottam, de máris találtam benne elevenen maradt töprengeni valót, vitatni valót, tisztázni valót. Még mindig van kedvem elbabrálni az ősszel felmerült kérdésekkel, megfogalmazni egyet-mást – ha kimerítően nem is, hát legalább részben. Amennyire most sikerül. Nem önmagáért – inkább valami másra gondolva.
Az első bekezdés így szól:
„Az üldöztetés és az írás művészetében Leo Strauss megkísérli elmagyarázni azt, amit a közép-európai ember mindig is sejtett, de valamiképpen mindig viszolygott attól, hogy nyíltan beszéljen róla, tisztázza. Az írói mondanivalónak a szövegbeli elrejtéséről van szó, a hatalom szeme elől.”
Mester Béla első témáját nem az ő „kerékvágásában” közelítem meg.
Egy csöppel történelmibb hozzáállással más vázlatot próbálok felmutatni – szinte ugyanarról.
Lehet, hogy a „császári és királyi” időktől az ötvenes évek elejéig még olyanformán (és tán csakis olyanformán) lehetett közelíteni ehhez a témához, ahogy azt Mester Béla teszi. Tehát úgy, mintha Közép-Európában a hatalom egy bambán szigorkodó (és olykor rászedhető), erőszakos külső tényező lenne a szerző, a szerkesztő és az olvasó hármas szótértésében. Ám később, a SZU ernyője alatt kialakult új hatalmak inasévei múltán, vagyis a minket kiemelten érdeklő időszakban – amikor is „odafenn” elhatározták a Korunk második sorozatának elindítását – az állami sajtóellenőrzés már sajtóirányítás volt, amelyet az újfajta cenzúra csak kiegészített. Általánosabban is, az értelmiség pártállami szemmel tartása és kézben tartása akkorra már egy új minőségi szintre hágott; egy minden korábbi gyakorlatot és elképzelést meghaladó (mégis elég „tökéletlen”, tehát idővel még fennebb srófolható) szintre.
Persze voltak még akkor is, és még később is átejthető, nevetséges cenzorok, és voltak műveletlen aktivisták; de minden szerkesztőségben „köztudott” volt, hogy a szövegekben mit szabad elrejteni, és hogy azonfelül – még mit lehet (bár némi kockázattal jár), és végül mi mindent nem szabad, mert egész biztosan baj lenne belőle. Márpedig ez a tudás (nem is mellékesen) a hatalomra vonatkozó tudás volt. A hatalom által megengedett ismeret volt a saját tűrőképességéről, engedékenységéről vagy éppen óhajairól; részben általa terjesztett ismeret volt – némileg mégis veszedelmes.
Ahhoz, hogy – állami szemszögből nézve – érdemes legyen fenntartani egy folyóiratot, (ritka, kivételezett kiadványoktól eltekintve) bizony ol-vasókra is szükség volt: tehát a célba vett közönséget meg kellett nyerni. Egy sajtótermék olvasottságán pedig nagyot lendíthetett a szerzők és az olvasók cinkos összekacsintása – még akkor is, ha az inkább csak a fölöslegesen (a hatalmi szempontból megítélve is fölöslegesen vagy szinte fölöslegesen) tabunak nyilvánított témakörökben fordulhatott elő. A közönség, a számára több-kevesebb szakszerűséggel adagolt fontos információk és apró izgalmak reményében (tehát a krónikus információéhségben tartott és műizgalmakkal rászedett közönség) még a maszlagot is szívesebben olvasta. Meglepő ráadásként – nagy ritkán – valóban tiltott üzeneteket is kapott.
Az így menő „üzleten” mindenki nyert. Bizonyos értelemben még az olvasó is. A hatalom nyeresége azonban fontosabb volt, és talán kiadósabb is. Például megtehette, hogy ő maga is üzenjen anélkül, hogy üzenetének „furcsaságáért” (pl. az alig rejtett sovinizmusáért, vagy szovjetellenességéért vagy egy jelenség félrevezető értelmezéséért) vállalnia kellett volna az esetleges ódiumot. Egyebek mellett a rejtett üzenetek alig-szabadságából a hatalomnak még az a (nem megvetendő) nyeresége is származott, hogy amikor egy szerkesztőségből valakit ki akart rúgni, vagy egy írót meg akart leckéztetni, „bűnösnek” nyilváníthatta valamilyen ártatlan (de mérgezett szalmaszállal torzzá felfújható) szóléggömb elszabadításában vagy egy összekacsintásban. Persze effélére csak akkor volt szüksége, ha egy „komolynak” tekinthető tartalmi (netán épp ideológiai) baki nem szolgáltatott megfelelőbb alapot a „kivégzéshez” – esetleg azért nem, mert a bűnössé nyilvánítandó ember elég pontosan érzékelte mozgásterének korlátait, és még óvatos is volt, hisz élni akart, megélni. Meg talán hatni is.
(A folyóiratok szerkesztéséről eddig elmondottakon csak keveset kellene változtatnom, ha azt akarnám, hogy ezt a pár vonást más szerkesztőségtípusokra is alkalmazhatóvá alakítsam.)
Az ilyen mechanizmusok – az éppen csak vázolt két vonás alapján is azonosítható mechanizmustípusok – nem voltak annyira körmönfontak, sem annyira rejtettek, hogy csak manapság lehessen azokat felfedezni, vagy pláne hogy mai említésüket, mai vázlatukat kitalálásnak lehessen minősíteni. Használhatóak voltak, működtek. Ami azt is jelenti: szerkesztőségi körökben eléggé ismertek voltak, hiszen munka közben illeszkedni kellett az erővonalaikhoz. E hevenyészett leírásnál mindenképpen alaposabban ismertek voltak. Éppen csak nem illett róluk beszélni – sem akkoriban, sem mostanában.
Erre, inkább erre illenek Mester Béla idézett szavai, ez az, amitől még mindig viszolygunk, ezt nem tisztáztuk, erről nem beszélünk nyíltan. Ez igényel behatóbb tanulmányozást.
Többek között ez is. Ám, ha cikkíróink elfogadtatják a fiatalabb olvasókkal a százesztendős, sokszor kifigurázott cenzúraképet mint a cenzúra nemrég még érvényes képét...
Ha már a viszolyogva kerülgetett kérdéseinkhez nyúltam, az idézet kínálta témák közül megpendítek egy másikat is. Mégpedig egy nem mellékeset: az üldöztetését. (Alapos tárgyalására gondolni se merek.)
Vajon élt-e itt egészséges, felnőtt ember, aki az 1989 előtti évtizedekben sohasem érezte magát a pártállam üldözöttjének?
Vajon maga Ceauşescu nem érezhette-e magát üldözöttnek?
Nem a végnapjaira gondolok, és még csak nem is az utolsó hónapjaira, hanem legalább az utolsó tíz-tizenöt esztendejére, tehát arra az időszakra, amelyben akár hatalma teljében is érezhette volna magát, és amikor valóban ők ketten – férj és feleség – hatalmuk teljében voltak. Nos, ebben az időszakban, még ha a paranoia messzire el is kerülte volna, érezhette-e magát – több-kevesebb alappal – üldözöttnek?
Ha a diktátorpárra nézve nem egészen nevetséges a kérdés, akkor egy kicsit általánosabban is felteszem: mindazok között, akik állampolgárként vagy párttagként vagy éppen egy magas tisztség viselőjeként az átlagosnál értőbb szemmel figyelték a korszak változékonyan-állandó politikai folyamatait (intézménypolitikaiakat, vállalat-politikaiakat, kultúrpolitikaiakat, nemzetiség-politikaiakat, legalább egyiket-másikat), tehát mindezek között a figyelők és tevékenyek között megmaradhatott-e bár néhány robusztus ember, akit nem ért el az üldöztetés szele vagy bár egy fuvallata, az üldöztetés közeli lehetőségének fuvallata?
Egy normálisabb égtájról jött idegen rám kérdezhetne: miért problémázom? Nem épp így természetes ez? Hiszen az őserdei vad sem érezheti magát – még egy pillanatra sem – teljes biztonságban...
Az valami egészen más, válaszolhatnám; és a jövevénynek meg kellene értenie, hogy míg az - valóban – egy természetes állapot, egy természetes viszonyrendszer (amelyhez hasonlót az őseink is megéltek), addig ez valami más. Ez egy mesterkélt, embercsinálta (mégis ordas) valami volt; egy rendszerré szervezett/szerveződött veszedelem, amelyik előbb megtévesztett, elfogadtatta magát, hívévé szédített (akit csak tudott), azután már megkövetelte, hogy a magadénak tekintsed és lelkesedj érte, hogy bízd rá magad, és úgy szolgáld (még önmagad ellen is), mintha saját elsőrendű érdekeidért munkálkodnál, meg azokért a közösségekért, amelyekhez húzol.
Az őserdő nem fondorlatos, nem álságos. Az őserdő nem kever olyan bonyodalmakba, mint a pártállam: például nem nevez ki főszerkesztőnek, hogy úgy nézzél ki – más korszakokból fennmaradt emlékek alapján –, mintha az olvasókat szolgálnád, holott őt, a kinevezőt kell szolgálnod. Őt, aki közben elnézi neked (esetenként meg is követeli), hogy egyben-másban valóban szolgáld az olvasóidat, sőt még azt is elnézi, hogy időnként, csak úgy, a saját szakálladra, összekacsints velük, de megköveteli, hogy a tekintélyeddel (a megalapozott vagy csak látszatokból fércelt tekintélyeddel) az ő üzenetét is hitelesítsd – akár értékesnek találod azt az üzenetet, akár károsnak, akár „mindössze csak” zavarosnak. Mert, ha nem...
Az itteni (a maga sajátosságaival igencsak kérkedő) szocializmus dzsungelében - a részben mesterkélt, részben spontánul alakuló dzsungelében – a szerzők, a szerkesztők és a főszerkesztők nem voltak – nem voltak feltétlenül – sem üldözők, sem üldözöttek; de elkerülhetetlenül és állandóan fölöttük lebegett az üldözötté válás lehetősége, és némelyik főszerkesztő (vagy egy-két beosztottja vagy a lap egyik-másik szerzője) alkalmanként vagy rendszeresen – üldözői szerepet is vállalt. Esetleg csak kényszeredetten, esetleg csak buzgó kötelességtudásból, de volt, aki még magánindulatból is. Ráadásul kötelességeik leíratlan lajstromából nem hiányzott bizonyos eszmék üldözése sem, még kétségtelen igazságok üldözése sem.
Amennyire megfigyelhettem, Gáll Ernő, mint a Korunk főszerkesztője, nem élt az üldözővé válás lehetőségével, és nem is kényszerült arra, hogy bárki üldözőjévé váljon. Igaz, nem voltam a szerkesztőség „belső embere”, és „bejáratos” is csak később lettem, 1980 után, egy darabig. Így hát csak részben alapozhatok a saját tapasztalataimra, de mindig így sejtettem, és mindig így mondják.
Ezen az utóbbi megjegyzésemen is elmorfondírozhatnék: micsoda világban élünk még ma is, ha – egyrészt – én úgy érzem, ki kell mondanom a sejtéseimet is, nem szorítkozhatok a bizonyosságaimra, mert – másrészt – még most, közel tizenöt évvel a volt rendszer összeomlása után, még most sem köztudottak ezek a dolgok, még most sem írták meg a sajtónkban lezajlott üldözés és üldöztetés „művészetéről” szóló, elméleti érvényű, és egyben jól dokumentált, hiteles könyve(ke)t.
Került időközben egy új témám is. Az ősszel ugyanis, a cikk első olvasásakor, még egyáltalán nem ismertem Leo Strauss könyvét. Ezért történhetett, hogy – akkor – hibásan értelmeztem Mester Béla kezdő mondatát: „Az üldöztetés és az írás művészetében Leo Strauss megkísérli elmagyarázni azt, amit a közép-európai ember mindig is sejtett.”
Azt hittem, hogy ez a – magyar fordításban 1994-ben megjelent – könyv az utóbbi évtizedek jelenségeire vonatkozik, és Közép-Európát közelebbről is szemügyre veszi. Most viszont már tudom, hogy Leo Strauss nem írhatott a mi tapasztalatainkról. Még a tönkretevésre ítélt Közép-Európa íróira-olvasóira is csak a bevezetés fogalmazása közben és a kötet első tanulmányát írva gondolhatott, hiszen 1952-ben megjelent könyvébe zömmel a negyvenes években született írásait vette fel, amelyek középkori témájúak. (Középkori témájúak, ha – úgy, mint a szerző – az egyik tanulmány központi alakját, Spinozát, a középkor lezárói közé soroljuk.)
Előbb vázolt problémáim alátámasztására szinte fölösleges, de magában véve is érdekes, és ezért ide kívánkozik egy részlet a kötet címadó tanulmányából, egy „békebelien” naiv-bölcs (kissé mégis ravasz, sorok között is üzenő) tanulmányból. „A másik axióma – amely azonban csak akkor érvényes, ha az üldözés megmarad a jog keretei között – az, hogy átlagos intelligenciájú, óvatos író mindig intelligensebb, mint a legintelligensebb cenzor. Ugyanis a cenzor vagy a vádhatóság feladata bebizonyítani, hogy a szerző eretnek nézeteket hirdet. […] A cenzornak tehát nemcsak azt kell bebizonyítania, hogy a szerző intelligens és általában jó író– hiszen aki szándékosan ejt hibákat fogalmazás közben, az mestere az írásnak –, de azt is, hogy amikor konkrétan azokat a sorokat írta, képességei legjavát adta. De hogyan lehet ezt bizonyítani, amikor a nagy Homérosz is időnként elbóbiskol?”
Hát vonatkozhat efféle a nálunk kialakult cenzúrára? (Vagy a szerző – itt – „a sorok között” éppen arra akarta figyelmeztetni az olvasóit, hogy saját kora diktatúráiban, a cenzúra nem maradt a jog keretei között? Minket pedig – akkor még csak alig sejtve, hogy mit tesz, és nem tudva, hogy üzenete csak egy emberöltő múltán jut el hozzánk, mint eső utáni, mégsem haszontalan köpenyeg – arra emlékeztetett, hogy volt olyan világ is, amelyben cenzúráztak ugyan, de a cenzúrázást jogszabályokhoz kellett igazítani, és a cenzori döntéseket – a bíróságon – meg lehetett támadni.)
Nem esett jól az (mint ahogy más „periferikus” olvasóknak sem eshet jól az efféle), hogy Mester Béla nem számolt a tájékozatlanságommal, és valósággal terelt az említett, hibás feltételezés felé. - Utóvégre A Hét olvasói közül, egy „közéleti és kulturális kritikai” hetilap olvasói közül csak kevesen lehetnek tájékozottak a filozófiatörténeti irodalom „ínyencségeit” követően.
A második bekezdés: „Azok az irodalmi eszközök azonban, amelyek a cenzúrának ebből az esztétikájából vezethetők le, »csupán« intellektuális kihívást jelentenek az olvasónak és a hivatásos olvasónak: az eszmetörténésznek, kritikusnak. A magányos szerző elrejt valamit a sorok között, az olvasó előre tudja, hogy valamit keresnie kell, és többnyire sikerül is fölfejtenie a szerzői szándékot. Más a helyzet, ha modern, folyóirat- és könyvszerkesztőségek hálózatán nyugvó kultúra senyved a hatalmi üldöztetés rendszerében; az elrejtés-megtalálás intellektuális játéka ilyenkor ugyanis személyközivé és így mélyen etikaivá válik.”
Apróbb megjegyzésekkel kezdem. Az első: nemcsak az eszmetörténész és a kritikus tekinthető hivatásos olvasónak, és a tárgyalt időszakban sem csupán ők voltak hivatásos olvasók, hanem a szerkesztők is meg a cenzorok, de még a jobb könyvkereskedők és könyvtárosok is. Az írók és az irodalomtanárok némelyike szintén ide tartozott. Ám e lista szűkítésén vagy kiegészítésén – a körüljárandó téma szempontjából– nem sok múlik.
Azt is elöljáróban teszem szóvá, hogy az idézett bekezdés egyben-másban olyan, mintha a modern diktatúrák kialakulása előtti időket is szeretné érvényességi körébe vonni. Ebbe az utcába nem fogok besétálni. Megmaradok a szűkebb témánál, az „érett” és „túlérett” diktatorikus rezsimek időszakánál, azon belül is – főképpen – a lezárult fél évszázad romániai (magyar) tapasztalatainál. Utóvégre Mester Béla cikke Gáll Ernőről szól és a cenzúra „megszüntetésekor” elkezdett naplójáról.
Más. A szerzők rendszerint egyedül dolgoznak, magukban. Ez azonban még diktatúrák idején sem jelenti – kötelezően – azt is, hogy a szerzők magányosak lennének. Az élet lényeges tényezői, meg a formaiak is, szinte kötelezik az írót – mint a társadalom pulzusának és gondolatainak vizsgálóját, hogy ne legyen magányos, még ha van is benne hajlandóság az elmagányosodásra. Amikor viszont az író üldözötté „avanzsál”, akkor kutya kötelességévé válik bizonyosfajta elzárkózás, kapcsolat-megszakítás. Csakhogy ennek már nincs köze a közönséggel való összekacsintáshoz, mert ilyenkor publikálásról szó se lehet.
Más. Az olvasó ritkán tudja, hogy ő rejtett üzenetek címzettje. Egyszerűség kedvéért csak két sajátos típust különböztetek most meg: a szemfüles olvasót és az elemzőt. A szemfüles meglepődve veheti észre – néha –, hogy üzenetre bukkant, szándékosan elrejtett üzenetre. Nem szokik hozzá a jelenséghez, mert nincs is mihez. A felfedezés ritka esemény. Alig ritkább, mint egy-egy neki szánt, rejtett üzenet megjelenése. Az elemző viszont a szándéktalan üzenetekre specializálódhat (ha azok éppen érdeklik), így hát ez az eset sem illik az idézetben körvonalazódó sémába, még ha az elemző – elkerülhetetlenül – a szándékoltnak minősíthető üzeneteket is megtalálja.
Ugyancsak elöljáróban azt sem árt szóvá tenni, hogy nem elég világos: vajon a ‘modern’ jelentései közül itt melyikről is van szó? A cikk szerzője által figyelembe vett, és modernnek minősített hálózat – mondjuk – a 19. és a 20. század fordulóján működő szerkesztőségekből/kiadókból állt-e össze (helyesebben: csak a kulturológus és a közgazdász tudatában szerveződött rendszerré, de tényleges működésében inkább autonóm irányítású, spontán egységekből álló volt, sőt némileg még kaotikus is), vagy pedig a modern ezúttal csak arra az időre vonatkozik, amikor a „kultúratermelést” és kultúraterjesztést már tényleg hálózatként működtette egy pártállam? Amint már jeleztem, pillanatnyilag csak az utóbbi változat vonz.
A két változat egyikében sem fogadhatom el ezt a kifejezést: „folyóirat- és könyvszerkesztőségek hálózatán nyugvó kultúra”. Ilyen kultúra nem volt sem régen, sem a közelmúltban, mert ilyen kultúra nem is létezhet. Még a megnyomorított kultúrák is nagyon összetettek, még azok is ennél összetettebb alapokon nyugszanak.
A polgárok lehető legteljesebb uralására törekvő diktatúra rádiója, tévéje, iskolája, könyvkiadása, folyóirat- és napilaphálózata... nem senyvedt. Virágzott. Virágzani látszott – legalábbis a számok tükrében és tömegmanipulációs eredményeiben.
Hogyan is senyvedhetett volna az állam által fenntartott (elég szigorúan irányított), feladatokkal mindig elhalmozott, némileg pénzzel is ellátott hálózat a „hatalmi üldöztetés rendszerében”? Az üldöztetés inkább személyekre meg társadalmi kategóriákra (még nemzetiségekre is) vonatkozott, de a verklinek – ettől függetlenül – működnie, sőt „virágzania” kellett.
Viszont senyvedt a fejlődésében megzavart, európaibb szellemiségű, éltetőbb kultúra. (Éltetőbb, már csupán azért is, mert szabadabb.)
Nehéz lenne a virágzás/senyvedés jelenségkörét pár szóban foglalni össze, hiszen más igaz a Kárpátokon belül, és más a hegyeken túl; itt is, ott is más-más lamentáció illenék mindegyik nemzetiség kultúrájára.
Senyvedt továbbá a szerkesztőségekben meg a kultúrpolitikát megvalósító más intézményekben jó néhány különb sorsra érdemes, művelt ember is.
Miért vállalták a senyvedést?
Néha ők maguk sem igen tudták, hogy mit is keresnek ott. Volt, aki háború végi lelkesedésében lépett arra a pályára, és – valamiért – nem akarta levonni tévedése konzekvenciáit. Volt, aki beletörődött a csalódásba, mert félt a kétkezi munkától meg az álláskereséstől. (A magánkezdeményezés útjait szinte teljesen elzárták.) Volt, akit a „csak azért is” maradék lehetőségeinek a kihasználása tartott ott. És volt, aki ilyen módon mentegette az ottlétét: még mindig jobb, ha én csinálom, mint hogyha másokra hagynám, szolgalelkűekre, műveletlenekre, de közben szinte ugyanazt csinálta, amit a másiktól is elvártak volna. Persze csak szinte, mert egy árnyalatnyira még telt az erejéből, annyicskát még engedélyeztek a lehetőségek is és a saját, óvatos megfontoltsága is. Ez a „leltár” igen hiányos, de csak a legfontosabbal egészítem ki: azzal, hogy évtizedről évtizedre nőtt a fiatalabbak részaránya; azoké, akik már a diktatúra iskoláiban alakultak kezdő értelmiségivé, és akik vagy ezt a társadalmat tekintették többé-kevésbé normálisnak, vagy ebben próbáltak érvényesülni (sejtve-tudva, hogy mit tesznek).
Meglepett ez a kétértelmű kifejezés: a cenzúra esztétikája.
Világos, hogy Mester Béla csak az egyik értelmére gondolt. Megfeledkezett arról, hogy – mint minden foglalkozásnak, tevékenység-típusnak – a cenzúrázásnak is lehet egy bizonyos esztétikája. (A stílusáról már régen hallottam ezt-azt.) Most azonban ez a melléktéma nem érdemel további figyelmet.
Inkább arra figyelek, amire a szerző nyilvánvalóan gondolt: a cenzúrának az írásművekben megmutatkozó hatására. Főképp a tényleges cenzúrázás előtt, már a benyújtott kéziratban megmutatkozó hatására. Vagyis a szerző „alkalmazkodására”: az egyben-másban ravasz, bátor alkalmazkodására (a téma megválasztásától az üzenetek megformálásáig, elrejtéséig), egyebekben pedig – vagy más esetekben – a mérlegelő lapulására vagy közönséges szolgaiságára.
Elismerem, az idézett bekezdés nem téved: ezt a tárgykört, vagyis magát a cenzúrához való előzetes alkalmazkodást meg az alkalmazkodás jeleinek-nyomainak a műben való kimutatását, tanulmányozását, a cenzúrázáshoz alkalmazkodó műalkotás tartalmi és formai jellegzetességeinek a rendszerét és e rendszer leírását, mindezt lehet a „cenzúra esztétikájának” nevezni. Ám nem kedvelem ezt a választást, többek között azért sem, mert szerkezetében túlságosan hasonlít az ilyen kifejezésekhez: „a színpadi mozgás esztétikája”, „a dalforma esztétikája”, „a tördelés esztétikája”, „a reneszánsz esztétikája” stb. Ez a hasonlóság pedig átszínezi, nemesíti.
A használt megnevezéstől függetlenül, most az írók etikai, esztétikai, tematikabeli stb. alkalmazkodására (torzulására) figyelek (írónak számítva ezúttal a tanulmányíró szakembereket, az újságírókat és más szerzőket is); vagyis arra a körülményre figyelek, hogy aki diktatorikus körülmények között tollat fog, az – közlendőin töprengve, mondatait formálva – eleve tudja, hogy mind tartalmi, mind formai szempontból meg kell felelnie a szerkesztő(k) és a cenzor(ok) elvárásainak. Vállalkozása jellegéből eredően feltételezett olvasóiról sem igen feledkezhet meg. Sőt ha igényesebb, az utókorra is gondol. Ám – egyes tárgykörökben – valamennyi olvasója közül legfigyelmesebben a cenzorra kell gondolnia. Túl sok mellékszempont pedig mindig árt a műnek. Formáján is, tartalmán is érzik a kényszeredettség nyoma.
És talán jó is, ha érzik. Mit köszönhetünk azoknak az írásoknak, amelyek – a diktatúrát mintegy semmibe véve – megőrizték a spontaneitás, az üdeség, a szabad alkotás látható jeleit? Nehéz kérdés. Már csak azért is nehéz, mert elemző legyen a javából az, aki felmutatja: ez a mű egy szuverén, erős egyéniség műve, az a másik írás viszont ügyesen teremti meg a szabad alkotás látszatát, miközben csak az előírt – „bizalmasan” vagy nyíltan előírt – eszmék egyikét-másikát adagolja... „fogyaszthatóbban”, mint a többiek.
Persze, ha éppen kedve tartotta, próbálkozhatott az író azzal is, hogy félresöpörje az önbéklyózó alkalmazkodás szempontjait, és szabadon alkosson, mit sem törődve a hivatalos követelményekkel vagy eleve lemondva írása közeli megjelentetéséről. De „amint az ábra mutatja”: alig volt, aki így próbálkozott volna. A kéziratrejtekek nem sok kincset tartogattak azutánra.
1990–91-ben nem virágzott fel a könyvkiadásunk. Nem olvashattunk meglepő, évekig-évtizedekig dugdosott, menekített remekműveket. Tehát bebizonyosodott, hogy 1989-ig, aki tudott írni, és akart is írni (és itt maradt), az úgy írt, úgy egyensúlyozott, hogy ami kikerül a keze alól, az meg is jelenhessen. (Néha mégis csalódnia kellett.) Ami pedig a valóban megjelent művekben (a szerkesztők és a cenzorok beavatkozása után meg a javasolt átírások után) a közönség kezébe került, abban igen ritkán volt más üzenet vagy több, mint amilyet és amennyit a hatalom kívánatosnak vagy megengedhetőnek tartott. Az írói lelemény alig feszegette a megszabott határokat. És ha mégis, hát akkor sem volt az a feszegetés mindig valódi. Volt valódi is! De megtörtént, hogy azt higgyük: ez igen, ez egy tetszetős és magvas írás, friss gondolatokkal, hogy később belássuk: a szokatlan, friss elemek éppen arra készítettek fel – bennünket, olvasókat –, amire kellett.
(Utóbbi soraimból kimaradtak a külföldre mentett és ott megjelentetett írások. Figyelembevételük bonyolítaná a kép szerkezetét, és talán enyhítené a komorságát. Ám a számomra legnehezebben megérthető kulturális és etikai átalakulások idején – mondjuk, 1948 és 1960 között – kevés ilyen sorsú kéziratról beszéltek. Ezért még akkor is lemondtam volna a bevonásukról, ha jobban ismerném a romániai termésnek ezt a részét.)
Tudom, előfordultak betiltott, visszavont, bezúzott művek is; de az ilyen kivétel – akárcsak a társadalmi élet más területein, itt is – csak erősítette a szabályt. Ha ugyanis csendes vagy hangos cenzúrabotrány évekig elő se fordult volna, akkor egyrészt az ellenőrzés vagy túl enyhének, vagy túl szigorúnak látszhatott volna, másrészt pedig a kisebb cenzorok elbízhatták volna magukat, azt hivén, hogy kifogástalan a munkájuk, vagy azt, hogy nincs, aki a fejükre koppinthatna. Hát megengedheti-e magának egy diktatorikus hatalom, hogy ilyen benyomásokat keltsen?
Alig ismerem a bezúzásra ítélt műveket. (Néhányat ugyan jobban is ismerhetnék: azokat, amelyek a fordulat után ismét nyomdába kerültek.)
Feltételezem: a bezúzottak között akadt olyan is, amelyik vitathatatlanul „kiérdemelte” a sorsát, valósággal kihívta, kivívta. A többit csak a konjunktúra egy váratlan kis változása vagy valami szeszély nyilváníthatta ártalmasnak (esetleg a szerző más jellegű, friss „bűne” volt az ok, netán a disszidálása), hiszen a kézirat néhány hónappal korábban megkapta volt az imprimaturt. Ha a korábbi engedélyező, aki „tévedett”, még nem érett volt meg – úgy, egyébként – a leváltásra, viszonylag könnyen megúszhatta az ilyen bonyodalmat, hiszen akkor, amikor döntött, még nem tudhatta, hogy mi következik...
Az idézett bekezdés utolsó mondata még most is zavarba ejt. Az előrebocsátott megjegyzések nem tisztázták a mondat legproblémásabb, befejező részét.: „Más a helyzet, ha modern, folyóirat- és könyvszerkesztőségek hálózatán nyugvó kultúra senyved a hatalmi üldöztetés rendszerében; az elrejtés-megtalálás intellektuális játéka ilyenkor ugyanis személyközivé és így mélyen etikaivá válik.”
„A helyzet” erkölcsi vonatkozásban valóban más, de nem gyökeresen más. Hiszen már magának az írni?/nem írni? dilemmának is erőteljes etikai vonzata van minden társadalomban. Amikor pedig ez az alapkérdés az írni javára dől el, akkor a további meggondolandók erkölcsi vonzata is fontos és szerteágazó. Szinte azt lehetne mondani: a megírás, a szerkesztés-kiadás, a terjesztés és az olvasás folyamán – minden korban – valamennyi mozzanatban sajátos erkölcsi vonatkozások rejlettek, rejlenek. Tehát e folyamatlánc majd minden szeme kiválthatja a vizsgálódókból az erkölcsiekre is kiterjedő érdeklődést. A szellemi uralmat szokatlan ambícióval gyakorló rendszerek idején, és ilyen időkre vonatkozó vizsgálódások alkalmával az erkölcsieknek különösen előtérbe kell kerülniük.
Természetesen a rejtett üzenetek kérdésköre (a szándékoltaké és az önkénteleneké – együtt és egyaránt) szintén e meggondolandó-megvizsgálandó erkölcsi problémák közé tartozik, az esetleges cenzúra lététől és jellegétől függetlenül.
(Hogy a kérdés a régimódi cenzúrától szabad társadalmakban is érdekes, azt a mi mai sajtónk kitűnően példázza.)
Nem tekintem feladatomnak a teljes kérdéskör vázolását. Nem is tekinthetem, mert meghaladja a felkészültségemet is, és jelen írásom célját is. Csupán olyan részkérdéseket szeretnék érinteni, amelyek nemcsak hiányzanak, de „hiányzanak” is az idézett bekezdésből. Az idézőjeles hiányzáson pedig azt értem, hogy az épp szemügyre vett, megengedhetetlenül egyszerűsítő bekezdés árulkodik: Mester Béla soha nem gondolta végig ezt a témakört. Aláhúzom: nem az illető kérdések explicit tárgyalását (vagy legalább említését) hiányolom, hiszen A Hét kérdése egyébre vonatkozott, hanem azt teszem szóvá, hogy még csak a problémák létének a visszfénye sem futja be az újraolvasott bekezdések felszínét.
Vázolom a „hiányzó” elemek egy-két aspektusát.
Miközben írok (például egy levelet, vagy cikket), feltétlenül megjárja az eszemet néhány etikai szempont is - esetleg alaposan, megfontoltan, de inkább csak villanásnyira vagy hangsúlytalanul, csak alig tudatosan. Amikor pedig a már kész írásomat olyan ember olvassa, akinek más élettapasztalata, más iskolázottsága, más érdekrendszere/értékrendszere van, akkor ő ezt-azt megérez a szöveg mögött működő etikából, és felfoghatja a többé-kevésbé szándékos erkölcsi üzeneteimet, de érzékelheti a levél olyan etikai vonatkozásait is, amelyek kifejtésére vagy bekódolására még futólag sem gondoltam, mégis benne vannak. Etikai üzeneteim tehát három típusba osztályozhatóak (még ha az éles elhatárolásuk lehetetlen is): explicitek, bekódoltak és belopakodottak. Ilyesmi minden korszak minden politikai rendszerében előfordulhat, mégsem állíthatom, hogy ez a hármasság – jelentőségében, szerkezetében, tartalmában – a társadalmak állapotától független lenne. Könnyű erről meggyőződni. Elég ha ugyanannak a kéziratnak egyik példányát Angliába, másik példányát Oroszországba küldöm, a harmadikat pedig egy itt élő barátomnak; a címzettek az én etikámról (tudatos és önkéntelen belső működéséről, valamint nyílt vagy rejtett vagy önkéntelenül elrejtett üzeneteim etikai tartalmáról, etikai értékéről) három különböző képet alkotnak. Főképp a szándéktalan etikai jelzéseim megítélése és a más jellegű rejtett üzeneteim etikai megítélése lesz igen különböző a három társadalomban. Hasonló, de sokkal bonyolultabb jelenségek hálózzák be a közzétett írásokat is. E háló rétegei nagyon megszínesítik az idézet által előhívott egész tárgykör áttekintését, a részletei felismerését. A kérdések bonyolultságát – ebben a változatban – még az is tetézi, hogy a szerző után a szerkesztők, a cenzorok és az olvasók is szembesülnek a szöveggel – tehát nem egy-két címzett értelmezi, értékeli a leírtakat –, és a szerkesztők meg a cenzorok még bele is avatkoznak, és beavatkozásukkal – talán akarva, talán akaratlan – még a sorok közötti, szándéktalan mondanivalót is módosítják.
E kérdésgubanc elemzésekor, a mi viszonyaink között (a közép-európai és a levantei etika érintkezési zónájában), nem indulhatunk ki abból a kényelmes feltevésből, hogy a sajtó útján többnyire egy húron pendülő, szinte azonos neveltetésű emberek küldenek-fogadnak üzeneteket. Számítanunk kell arra, hogy mifelénk kevesebb az esély a szándékosan elrejtett üzenetek felismerésére (kevesebb, mint egy homogénebb társadalomban), és több esély van szándéktalan „üzenetek” felfedezésére. Bonyolultabbak itt a tisztán etikai vonatkozások is. A megértett, „összekacsintó” üzenet etikai megítélése nem lehet mindig egységes, és a sajátosan etikai – megfontolt vagy önkéntelen – rejtett üzenet is sokféle (egymással gyengén harmonizált) rezonanciát kelthet.
(Félreértések elkerülése végett: nem csupán a román–magyar, cigány–magyar stb. érintkezésre gondolok, hanem hangsúlyosan a magyar–ma-gyarra is, a román–románra is. És ezt elsősorban igazán nem kizárólag a felekezeti tarkaság meg a különböző fokú iskolázottság, az eltérő társadalmi státusok miatt vélem szemmel tartandónak, hanem legfőképp a balkániság skáláján elfoglalt személyes helyeink különbözősége miatt, amelyet egyesek modernségünk különbözőségével tévesztenek össze.)
Az itt éppen csak felmutatott (és alaposabb tanulmányozást igénylő) járulékos bonyodalom is oka annak, hogy a lezárult korszak írói-szerkesztői-olvasói információáramoltatását és annak etikai vonatkozásait ne lehessen túlegyszerűsítő elméleti eszközökkel helyesen tárgyalni.
És miért lenne az elrejtés-megtalálás intellektuális játék? Persze gyermeknek a tolvaj-zsandár is halálosan komoly dolog, bár – felnőtt szemmel – „csak” játék. Az írónak is a rejtett üzenet – a meggondoltan elrejtett – halálosan komoly ügy, akárcsak egy igazi játék. Ám a többé-kevésbé rejtett üzenetek jelenségköre, egészében véve, már évtizedek óta nem tisztán játék és nem „tiszta” játék. Ezt állítva nemcsak arra gondolok, hogy közösségi vonatkozásban is, egyéni vonatkozásban is az üzenetek sokkal fontosabb következményekkel jártak (és járhatnak továbbra is!), mint bármilyen játék, hanem – hangsúlyosan – arra is gondolok, hogy a rejtett üzenetek használata nemegyszer hatalom szabta feladat is volt, ma pedig a többszínű pártérdekek némelyikét szolgál(hat)ja...
A személyköziség ügyét alig értem. Gondoljak esetleg arra, hogy az író történetesen ismeri a jövendő cenzorát, és a vele kapcsolatos tapasztalataitól függően ír? Nem jó feltételezés, hiszen effélétől semmi sem válhat „mélyen etikaivá”. (Bár ki tudja, tán még ez is előfordulhat.)
A szerkesztőjét már bizonyosabban ismeri az író, és a rá vonatkozó korábbi tapasztalataitól függ, hogy számít-e a támogatására, vagy ellenkezőleg, a szerkesztő túlzott óvatosságával kell számolnia, vagy éppen az ellenszenvével vagy a denunciáns hajlandóságával. Itt valóban van személyközi színezete a „játéknak”. Ám ha én egy bizonyos szerkesztő „stílusához” igazítom a készülő művemet, akkor egyrészt szinte ugyanolyan „erkölcsösen” járok el, mint hogyha a cenzoromhoz igazodnék, másrészt még pórul is járhatok, hiszen egy diktatúrában előre soha biztosan nem tudhatom, hogy végül is ki lesz a szerkesztőm és ki lesz a cenzorom.
Az igazi partner mégiscsak az olvasó, feltéve, hogy a korábbi partnerek ezt a szembesülést megengedik. Az olvasóval való összekacsintás (a lehetősége, a gyakorlata) mindenképpen a szerzői etika körébe tartozik, de a „személyköziség” – itt – valami egészen más jelentést kap, mint a hétköznapi élet többi területén, hiszen más a szerkezete: egy szerző – sok olvasó. Az élmény – a kacsintás felismerése, értékelése – az olvasó szempontjából személyes élmény, olyan, mintha a szerző neki kacsintott volna. Erre a szerző számíthat, és ennyiben, az ő szempontjából is személyközi színezetet kap a tett, az elrejtés, de azért ez mégis más, mint amit egyszerűen személyköziségnek nevezünk.
Közbevetett magyarázkodás
Kolozsvárra látogatott egy volt tanárom.
Találkozásunk előtt az első két bekezdésre vonatkozó, fenti meggondolások már majdnem készen voltak. (A harmadik bekezdéshez fűződő anyag még nagyon nyers volt.) Megmutattam neki a szinte végleges töredéket, hadd lássa: szakmai „szórakozásaim” mellett az ő érdeklődési körében is kontárkodom. Megkértem, mondaná meg: szerinte mindez csak a fióknak való-e, vagy fel is lehetne használni?
Másnap annyira váratlan megjegyzéseket tett, és olyan furcsa kérdéseket szegezett nekem, hogy ráébredtem: az esetleges olvasó számára nem tettem eléggé észrevehetővé írásom célját.
Jelen magyarázkodásom ezt a mulasztást próbálja pótolni. Túlkompenzálni?
(Meggondoltam: jobb, ha ide iktatom be, a harmadik bekezdés tárgyalása elé. Itt többet képes „mondani” egy esetleges olvasónak, mint amennyit bevezetőként mondhatna, mert itt már körvonalazódik valamennyire, hogy mire is megy ki ez a játék.)
1. Mester Bélát véletlenül ismertem meg, és csak felületesen. Nem barátom, nem ellenfelem. Tudásáról, emberi értékeiről csupán hozzávetőleges benyomásokat szereztem. Ezért elég semleges objektivitással tudok viszonyulni a cikkéhez. A szerző személye – írás közben – csak annyiban nem volt közömbös, hogy tudtam róla: doktorált (talán filozófiából, talán szociológiából), tehát nem kell kezdőnek tekintenem; közelről ismerte Gáll Ernőt, nem csupán a Napló-t olvasta; nem egy vidéki kisvárosból próbál kitekintést nyerni a mai-tegnapi világra.
Amint majd az alábbiakból kitűnik, ezek fontos szempontok voltak.
2. Az utóbbi évek során, a romániai sajtóban több tucatnyi más szerző írásaiban találtam hasonlóan kommentálható részleteket. Román lapokban is, magyarokban is. Ha történetesen egy másik cikkhez nyúlok, a kommentár tartalma másképp alakul, a jellegét és az üzenetét viszont ugyanilyenné alakíthattam volna.
3. Ugyanis nem Mester Béla teljesítményéről és nem Gáll Ernő naplójáról akartam írni. Még csak nem is a szerkesztésről és az üldöztetésről. Ezek – mint témák – csak beszédes példák, amelyek megengedik, hogy demonstráljam az állapotunk bizonyos jellemzőit.
Minthogy a sorok közötti üzenetek témája A Hétből kiragadott szövegrészben hangsúlyos szerepet kap, reméltem, sikerül majd úgy körüljárnom a talált kifejezéseket, kijelentéseket, megfogalmazásokat, hogy végül nyilvánvalóvá váljék a ki nem mondott üzenetem.
Ám tudva, hogy egykori tanárom kitűnően tud olvasni (mármint a sorok között is), be kellett látnom: ha ő nem kapcsolt, akkor a célomat nem értem el. Így hát legalább pár világos szóban rá kell mutatnom a szándékomra.
4. A 20. század eltüntethetetlen nyomokat hagyott a nagyvilágban is, a mi kisebb világunkban is és mindannyiunk tudatában úgyszintén. Ennek a természetes és bárki számára evidens általánosságnak most a következő összetevőit emelem ki:
– a társadalmak élete bonyolultabbá vált, és így, a 19. századból ránk testált elméleti eszközökkel már nem tekinthető át, sőt még a hellyel-közzel alkalmazott korszerűbb fogalmak sem egészíthetik ki szükséges mértékben az öröklött „arzenált”, hanem - a mai folyamatok megragadásához, megértéséhez - új minőségi szintet kell elérnünk gondolkodásunk hajlékonyságában, összetettségében, pontosságigényében, fogalomkészletében, és elméleti informáltságunkat is rendbe kell szednünk;
– az információáramlás (a spontán és az intézményes, a tisztázó és az összezavaró, a mindenkinek szóló és a megcélozottaknak szóló) fontosabbá vált, mint bármely korábbi időszakban; fontosabbá, körmönfontabbá és mindenüvé beférkőzővé. A tudatok célszerű alakítása ma már olyan gyökeres hatást érhet el, amelyik vetekszik az egykori elvesztett vagy megnyert háborúk hatásával, és talán meg is haladhatja azt;
– sajtónk (szerzőink és szerkesztőink többsége) úgy tesz, mintha mindezt - és még annyi más, igényességet követelő tényezőt - mellékesnek lehetne tekinteni, mintha közgondolkodásunkat nem akarnák hozzásegíteni a sikeres túlélés elengedhetetlen eszközeihez, sőt mintha titkolni akarnák előlünk, hogy eszközhiányban szenvedünk;
– a szerzők és szerkesztők némelyike azt hozhatná fel ellenérvül, hogy az olvasók többnyire nem akadémikusok és nem időmilliomosok, tehát könnyen olvasható szöveget igényelnek; igazat adnék nekik, de hozzátenném: a megírt – érthető! -– cikkeken mindenképpen érezni kellene, hogy a szerzők jelentős része érti a mai napot, mert felkészült erre a nagy szellemi teljesítményre, és árnyalt fogalmakkal tud közeledni a jelenségekhez stb., azaz nemcsak szeretne hasznossá válni, hanem valóban az is;
– az utóbbi másfél évtized egyik meddő, értelmiségi jajgatása azt ismételgeti, hogy az irattárak még nem elég hozzáférhetőek, és ezért képtelenek vagyunk megérteni a diktatúrák idején történteket, holott az a valóban túl kevés dokumentum, amely már rég hozzáférhető, kellő elemzőkészséggel, kellő elméleti felkészültséggel és alkalmas kutatói módszerekkel feldolgozva a jelenlegit messze meghaladó rálátást engedne a közelmúltunkra és a jelenünkre.
Nincs értelme folytatni.
5. Tanárom legfőbb kifogása az volt, hogy a Mester Béla recenziójából kiválasztott bekezdések körüljárása közben semmit sem bizonyítok, nem vonultatok fel tényeket. Igaza volt. Ha a konkrét „kötekedéseim” egyike-másika lenne írásom tárgya, akkor feltétlenül meg kellene szívlelnem ezt a kifogást.
Így viszont azt mondhatom: minden egyes kisebb-nagyobb „kötekedésem” egy-egy bizonyíték, egy-egy konkrétum, amelyik azt példázza, amit tulajdonképpen fel akartam mutatni: közgondolkozásunk állapotának az igényes sajtóban is megmutatkozó siralmasságát.
Most közbeiktatok egy apró konkrétumot, amely írásom korábbi változatában más helyet kapott. Ott a szerkesztés „dolgait” kellett volna illusztrálnia. Most is az lenne a feladata, de – bár változatlan szövegezésben – a fentiek után helyezve kissé más megvilágítást kap, és másképp „világít”.
Utána rátérek Mester Béla cikkének a harmadik bekezdésére mint további bizonyítékok forrására.
Az „éra” csúcsidőszakában nagyon fontosnak találtam egy frissiben megjelent, bukaresti könyvet. Egy meglehetősen jól megírt, színvonalas művet; egy igen fontos dolgokat kimondó, mégis kétes eszmei töltetű könyvet, amelyet nem szerettem, de jelenségként rendkívül figyelemreméltónak véltem. Írtam róla egy recenziót, és abban nem hallgattam el teljesen, hogy a könyv szellemisége némileg idegen tőlem. Elvittem egy szerkesztőségbe, és – pár nap múlva – a főszerkesztő (nem Gáll Ernő!) jónak mondta a kéziratot, de kért, hogy a végét írjam át: tegyem nyilvánvalóbbá az elhatárolódásomat. Megtettem, arra gondolva, hogy a jelenség éppen elég fontos ahhoz, hogy – még néhány otrombább mondat vállalása árán is – felhívjam rá az olvasók figyelmét. Ám „a főnök” továbbra is elégedetlen volt, és még keményebb elhatárolódást követelt. Átírtam, bár az eredményt utáltam és szégyelltem, de a célt annyira fontosnak tartottam.
Szerencsémre – végül is – recenzióm nem jelent volt meg. Nyilván meg se jelenhetett volna (de ezt csak később értettem meg), hiszen így már – más szavakkal, de elég nyíltan – azt kürtölte volna világgá, hogy az egyik bukaresti könyvkiadó – hallgatólagos pártállami rábólintással – kísérteteket élesztget.
Kit szolgált ez a főszerkesztő?
Kétségtelen: ügyesen szolgálta.
A harmadik bekezdés:
„Naplójának tanúsága szerint Gáll Ernő régtől fogva tudta, hogy cenzurális viszonyok között szerkesztői munkájának egésze csupán etikai magatartásként értelmezhető, beleértve a valójában szakmai, technikai kérdésnek számító dolgokat is. Márpedig Gáll Ernő, mint maga is írja, utolsó éveit leszámítva egész felnőtt életét különféle politikai rendőrségek árnyékában és hatóköréban töltötte. Ebben a világban a kultúra és a megismerés minden kérdése etikai kérdésként vetődik föl: ha megszámolnánk, hányszor utal a Napló az éppen aktuális Korunk-szám írásainak színvonalára, és hányszor beszél a kihúzandó sorokról, »szétvert« lapszámokról, és az ilyesmikről való vitákról »fölfelé«, illetve a szerzőkkel, valószínűleg megdöbbentő arányt kapnánk.”
Ez a bekezdés kemény dió, mert látszólag világos, de alapjában érthetetlen.
Tény: Gáll Ernő „egész felnőtt életét politikai rendőrségek árnyékában” töltötte. Az élettörténet elejét nem is nehéz megérteni: polgári jólét és műveltség, baloldali opció, „bújócska”, deportálás, hazatérés és harc egy jobb társadalmi berendezkedésért. Vagyis egy okos, tettrekész, lelkiismeretes értelmiséginek az életveszélyes, de végül is az óhajtott irányba illeszkedő indulása.
Igen ám, de hogyan következik ebből a folytatás? Mi az, ami megtartja Gáll Ernőt a hibásnak felismert kerékvágásban? Mi tartja meg a politikai rendőrségek árnyékában és viszonylagos jóakaratában?
Ezt soha meg nem értettem, és ezt a későbbi évek naplója sem igyekszik megmagyarázni.
Tudtommal, 1980 óta (de nem tudom, valójában mióta) Gáll Ernő nem állította, hogy – szerinte a politikában – minden lehetőség közül a kommunista opció a legjobb. Ám ezen a hallgatáson túl hiányzik minden világos magyarázat.
Eleinte csak távolról ismertem Gáll Ernőt. Első és második négyszemközti találkozásunkra csak néhány évvel később került sor, 1954-ben. Valamikor májusban-júniusban. A második alkalommal ő – hivatalánál fogva – hazudni kényszerült. Mégpedig úgy, hogy sejtette: ismerem az igazságot. Nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy belemegyek a játékba, és elfogadom a válaszát. Tehát a körülmények szorításában mindketten úgy viselkedtünk, mint akik érzik: pillanatnyilag nincs más lehetőségük, egy hazugságra kell alapozniuk a továbbiakat.
Legközelebb 1980 táján beszélgettünk.
Gáll Ernő – akkor, ‘54-ben – tudta, hogy miben él, de még remélhetett. Még alapozhatta arra a mindennapjait, hogy „ezt még valahogy ki kell bírni, amíg sikerül rendbe szedni a szocialista országok életét”. Csakhogy ő azok közé tartozott, akik az átlagos értelmiséginél sokkal jobban ismerték a társadalmi folyamatokat, és akik az átlagos értelmiséginél sokkal érzékenyebbek voltak erkölcsi kérdésekben. Ezzel a két tulajdonságával vajon meddig maradhatott meg az eredeti, becsületes kompromisszum alapján? Mikor kellett elkezdenie az újfajta „bújócskát”, a hatalommal és az értelmiségi önmagával való szembenézése előli bújócskát?
A választ aligha fogjuk megtudni. Gyanítom, hogy a kelet-európai társadalmi folyamatok kommunista irányú kibontakozásának reménytelenségét nem egyszerre fogta fel. Nem egyszerre szakadt rá a felismerés, hanem apránként vált benne tudatossá (és részben elnyomandóvá). Mondjuk, ‘49 és ‘59 között. Amikor tehát a Napló két kötetét faggatjuk, akkor abból kell kiindulnunk, hogy a szerző már rég megalkudott önmagával és a helyzetével, és kialakított egy olyan modus vivendit, amellyel végig tudta kínlódni a hátralevő évtizedeket, és amelyik – közösségi szempontból – az akkori Erdély egyik legérdekesebb személyiségévé emelte.
Ez a kivételes teljesítmény is magyarázza, hogy kevés könyvnek szokott akkora visszhangja lenni, mint ennek a Naplónak. Ám a sok recenzens közül az imént vázolt gubancot bontogatta-e valaki?
Újból idéznem kell az első bekezdésből:... „elmagyarázni azt, amit a közép-európai ember mindig is sejtett, de valamiképpen mindig viszolygott attól, hogy nyíltan beszéljen, hogy tisztázza.”
Nem célom az elmaradt tisztázás, hiszen Gáll Ernővel és naplójával csak mint példával foglalkozom. Viszolygásom legyőzése után pedig ebben a kérdésben a legfontosabb mondanivalóm mindössze ez: aki megelégszik közgondolkodásunk „kurrens” színvonalával, az nagy megelégedéssel olvashatja a Naplót, mert a Napló is ezt teszi, és nem kényszeríti olvasóját vagy recenzensét semmi többre. A Napló igazán hasznos tanulmányozása viszont többet követel!
Visszatérek az idézett bekezdésre.
Mester Béla e mondatai olyanok, mintha – szerinte – az értelmiségi tevékenységnek lennének kivételes mozzanatai, olyan összetevői, amelyek „csupán etikai magatartásként értelmezhetők”. És mintha ezek erkölcsi megítélését egybetéveszthetnénk a megítélésükkel.
Első intenciójára rálicitálok: minden kifejezetten értelmiségi megnyilvánulásunknak fontos az etikai összetevője (etikai háttere, etikai motivációja, hatásának etikai vonatkozáshálója...). Enélkül érthetetlen és gyakorta értelmetlen is meg értékelhetetlen is az a megnyilvánulás. És enélkül értékelhetetlen az értelmiség teljes szerepe bármikor, bárhol.
Az erkölcsiek ennyire hangsúlyos jelenléte nem a szocialista körülmények következménye (mint ahogy a szerző sejteti), és nem az éppen szóban forgó, konkrét értelmiségi megnyilvánulás sajátosságain múlik, hogy megvan-e, vagy nincs. Van. Van és kész. A tanulásnak is van, az alkotásnak is van, a közéleti szereplésnek is van, a visszavonultságnak is van, a kritikai hozzáállásnak is van, a szerkesztésnek is van, a cenzúrázásnak is van, a „lecke” nyilvános felmondásának is van, a szabadabban gondolkodók eláztatásának is van, valamennyinek van és mindig van erkölcsi indítéka, erkölcsi tartalma, erkölcsi értéke, erkölcsi hatása – kifelé is, befelé is (visszahatólag).
Amíg nem ebből indulunk ki, addig nem várhatjuk művelődésünk múltjának és jelenének a megértését: az erkölcsiekre is figyelő, értékelő megértését.
Igen ám, de az értékeléshez ez csak elengedhetetlen. A tartalmiakra meg a formaiakra is feltétlenül figyelni kell. És a hatásra: az óhajtottra meg az észrevehetőre.
Egy magatartásnak, egy megszólalásnak – akárcsak egy szerkesztői vagy más, értelmiségi tettnek – a sokoldalú értelmezése és értékelése csak úgy sikerülhet, ha azt a történések tágabb kontextusába illesztve szemléljük.
Sajátosabban, egy diktatúrában a főszerkesztői kötéltánc eseményeit és etikáját hiba lenne úgy mérlegelni, mintha a lapok és folyóiratok elszigetelten és öncélúan működnének, és csak a zsandárkodó cenzúra által kötődnének a hatalomhoz. (Úgy talán még a megértettség látszatát sem lehetne elérni.) Tehát nem érdemes úgy egyszerűsíteni egy főszerkesztői múlt megértésének kísérletét, mintha az a szerkesztőség meglehetősen önálló lett volna, és a társadalmat mindig csak felülről szemlélve, Laputaként lebegett volna a közönség és a cenzúra között. Egy valóságos szerkesztőség ezernyi szállal kötődött/kötődik az éppen aktuális akkor-és-ott-hoz (amelybe – természetesen – az illetékes pártszervek, tömegszervezetek és állami hivatalok is beleértendők, még az állambiztonságiak is, nem is beszélve arról, hogy már a lap léte is pártállami pénzen múlott). Ezért a szerkesztők munkáját - szakmailag, etikailag, végül is bármilyen szempontból – csak akkor ítélhetjük meg helyesen, ha e munka komplex társadalomba ágyazottságát valamennyire ismerjük és figyelembe vesszük.
Ma az ilyen lehetőségeink hiányosak, mert hiányzanak az ezzel foglalkozó, elsőrangúan képzett szakembereink, és hiányosak a szükséges ismereteink. Némileg szándékosan van ez így: hiányosak is, homályosak is, és egyben-másban illuzórikusak az ismereteink és az „ismereteink”. Utóvégre a közelmúlt „titkai” – köztük: az állam, a párt, meg a harmincöt-negyvenen felüliek viselt dolgai – ma még fontos érdekeket érintenek, és ezért – egyelőre – lényeges áttörést (diadalmas bevonulást az igazság földjére) nem is remélhetünk. Az események és a személyek „helyretétele” későbbre marad. Éppen csak arra kell ügyelnünk (de nagyon!), hogy a félmegoldások, az alig-ismeretek és a ferdítések ne keltsék a tisztázottság és a megismertség benyomását; vagyis arra, hogy a kisebb-nagyobb hazugságokkal és hallgatásokkal elkeve-redett tényismeret össze ne nőjön a magára öltött (részben ráerőltetett) igazság-gúnyákkal.
(Ismerünk ilyen „tudássá”, „igazsággá” csinosított hazugságláncolatokat a korábbi időszakok krónikájában és megítélésében. Érvényessé nemesedett hamisságuk még más meridiánok mentén kiadott könyvekből is ránk vigyorog. Valóságpótlék jellegük egyre kevésbé „kiabál”, és ezért a mindennapjaink alakulásába is egyre hatékonyabb álvalóságként szólhatnak bele.)
Egy torzzá fejlesztett városban, egy önmagát valami természetellenesen mássá építő történelmi tartományban, egy mind szabadabbnak mondott, de megnyomorított kisebbség szellemi életébe plántáltan, egy torzult társadalomba ágyazottan, két ország beteg szellemi közéletébe vetetten… Ilyen „környezetben” végezte a Korunk – a szerkesztősége, a főszerkesztője – a maga munkáját. Nem pontosan a feladatként megszabott munkáját, de valami ahhoz hasonlót. Teljesítményének megítélése még akkor is igen nehéz feladat lenne, ha a lap kijátszhatatlan adottságként működő „környezetét” már szakszerűen feltárták volna, és ha a kapott feladatok egymásutánja is rekonstruálható lenne. Hiszen az értékelés kezdő lépése – ebben az optimális esetben – ilyenforma lehetne: lássuk előbb a feladat pozitív elemeit meg a negatívakat, azután pedig lássuk, miben tér el, mennyiben tér el a megjelent lap a kiszabott feladatoktól! Lássuk: milyen szándékokról és mekkora erőről, bátorságról, következetességről tanúskodik ez az eltérés! Lássuk: mire volt képes a lap szerzőgárdája és szerkesztősége!
Csakhogy, olyanformán, ahogyan a szóban forgó évtizedek történetének a hiteles rekonstrukciója ezer akadályba ütközik, a lapoknak adott „direktívákat” is – most már – csak nagyon hozzávetőlegesen lehet felidézni (mind tartalmi, mind időrendi szempontból). Kétségtelen: vannak irattárak. Ám a lapok irányításába az arra felhatalmazottak telefonon is beleszóltak, meg négyszemközt is. És nem volt ritka eset, hogy az ilyen szóbeli közlésnek nagyobb súlya legyen – még elviekben is, nemcsak konkrétumokban –, mint az irattárba lefűzött utasításoknak (amelyeknek a létét csak feltételezem). Nagy befolyású szürke eminenciások és magas rangú pártfunkcionáriusok – egy-két en passant elejtett szóval – döntőbben szóltak bele a lapok irányításába, mint a kinevezett/megválasztott „direktívaosztogatók”.
Marad tehát a nyomtatott szöveg, a szerkesztőségi mappák, és maradnak a szubjektív kommentárok. Nem kevés, de - egyes kérdésekben - súlyosan elégtelen. Ezért a téma feladat marad a korszerűbb szinten dolgozó kutatók számára.
A Napló és a recenzensek szétvert lapszámokról, hirtelen jött pártfeladatok kielégítéséről és a szerkesztői meg a főszerkesztői hatáskörbe való rendszeres vagy meglepetésszerű beleszólás változatos formáiról írnak. Ezt a beleszólást mindenki cenzúrának nevezi, de senki sem mondja ki világosan, hogy ez a szó – itt – egészen mást jelent, mint Leo Strauss idejében. Ennek a cenzúrának nem az a fő feladata, hogy irtsa a közerkölcsöt bántó kifejezéseket, meg határt szabjon az Őfelsége (vagy az Őfőméltósága) személyét illető kritikának, csúfolódásnak, és hogy előzze meg a nemzetközi bonyodalmakat kiváltó cikkek vagy kifejezések közlését stb.
Az, amit a Napló és mi, akik írunk róla, cenzúrának nevezünk, az elsősorban a főszerkesztői munkakör kisajátítása, és csak mellékesen (régi értelemben vett) cenzúra.
Az itteni kommunista rendszerben a hagyományos főszerkesztői munkakört három részre szakították. Legfontosabb részét átvette az illetékes pártbizottság erre szakosodott embere/irodája. Másik fontos része a cenzúra hatáskörébe került. A főszerkesztőnek kinevezett ember a maradékot intézte viszonylag szabadon, a saját belátása szerint. (Jaj, mennyire csak viszonylag szabadon!) És rá hárult a színjátszás feladata is: gyengébbek kedvéért úgy tenni, mintha a főszerkesztő irányítaná a lapot, vagyis mintha olyanformán dirigálna, ahogyan az más társadalmakban szokás.
Mi köze van e sokféle megjegyzésnek az idézett bekezdéshez?
Elsősorban a minőségét jellemzi, de...
Nehéz elhárítani ezt a tolakodó feltételezést: vajon Mester Béla nem azért engedi-e viszonylag szabadjára a tollát, és azért nem ellenőrzi szigorúbban minden leírt szavát, mondatát, mert – tudatosan vagy tudat alatt – számít a hitelesebb múltkép lehetetlenségére?
Meg kellene találnom a cikkben azt a bizonyítékot, amelytől minden efféle hipotézis süllyesztőbe tűnhetne. Egyelőre ez nem sikerült.
(Hasonló kérdéseket sok más mai szerzőnk esetében sem sikerült megnyugtatóan eldöntenem.)
Ráadásként kimásolok egy mondatot a hatodik bekezdésből is:
„A nyílt, racionális közbeszéd lehetetlensége következtében ugyanis a szó szoros értelmében minden kulturális ügy a magánviszonyok erkölcsének tárgyává válik.”
A nyílt, racionális közbeszéd csak szelektíven volt lehetetlen. Egyik időszakban erről, másik időszakban arról lehetett beszélni – nyíltan, racionálisan, haszonnal. Egyes témákról azonban soha. De mindig kérdéses volt: vajon ez a szabad téma (illetve a téma bizonyos megközelítési módja) meddig marad szabad. És nemegyszer találós kérdés volt az is, hogy ez és ez a tilalmas téma vagy tilalmas vélemény vajon mióta vált ismét engedélyezetté, vagy netán csak arról lenne szó, hogy X-nek megengedték a véleménynyilvánítást, másnak viszont nem engednék meg.
Mit jelent az, hogy egy „kulturális ügy a magánviszonyok erkölcsének tárgyává válik”? Ha legyintek a magam feltette kérdésre, és megpróbálom értelmessé érteni az idézett mondatot, akkor sem tudok egyetérteni a kihámozható mondanivalójával.
Egy kulturális ügy közügy is lehet. Rendszerint az. Ha valóban közügy (vagy közüggyé kellene válnia), és ez a jellege meg is mutatkozik, akkor - nyíltan vagy titokban - foglalkozik vele egy hivatal, egy pártiroda, vagy lenézik, elhanyagolják, vagy a szőnyeg alá seprik. Az az ügy csak némelyik ember számára válik személyes üggyé (vagy marad meg személyes ügynek), és rendszerint még akkor sem olyanformán, mint egy magánviszony.
Semmi értelmét sem látom a további „kötekedésnek”.
Az itt bemutatott minta és a bárhonnan – bármelyik folyóiratunkból – kiütköző számtalan más példa átgondolása minden olvasónak lehetővé teszi, hogy tovább töprengjen szellemi felkészültségünk, igényszintünk, teljesítőképességünk stb. kérdésein, és hogy szimptómákat, valamint teendőket állapítson meg.
(Jelen írásommal is tehet effélét, hiszen én is felkészületlen vagyok.)
Töprenghetünk a teendőkön, töprenghetünk a módszereken, az utakon, a forrásokon, a siker kilátásain... Talán még a munkához is hozzáláthatunk.
Jól tudom, egy képzettebb, gyakorlottabb szerző ugyanerről a témáról pontosabb és használhatóbb képet vázolhatott volna. Iránymutatót.
Én csak a kérdés felvetésére vállalkozhattam (és arra is csak amatőr módra), mégis nekiveselkedtem, mert úgy éreztem: már éppen eleget vártam, mindhiába.