Gál Andrea Pestiskönyv
William Owen Roberts: Ragály
Szép kötetet vesz kezébe az olvasó, kemény kötésű vörös könyvet, amelynek borítóján halódó emberi test, néhány koponya meg egyéb csont is látható, s az ember szájából latin felirat tekeredik ki, talán a lelke, nem tudni, a felirat szövege pedig: „In manus tuas domine commendo spiritum meum.” A Tordai S. Attila által tervezett borító így vezeti be az olvasót, akinek a köteten talán megakadt a szeme, William Owen Roberts Ragály című regényébe. Ritkán találkozunk walesi irodalommal a könyvesboltok polcain, idegenül cseng a szerző neve, akinek első, eredetileg 1987-ben walesi nyelven, 1991-ben angolul kiadott regényét idén Csuhai István fordításában jelentette meg a Koinónia Kiadó.
A cím talán még idegenebbül hangzik, bár a tragédiák napi befogadására berendezkedett, televíziós híradókon, valamint a Discovery betegségekről és természeti csapásokról szóló ismeretterjesztő filmjein kiélezett tudat számára a ragály fogalma inkább izgalmas, mint visszataszító. És akkor belépünk az európai történelem leghíresebb járványába, az 1347-es pestis históriájába, aprólékosan megrajzolt képek vezetik be a jelenkori olvasót egy olyan világba, mely (ismét) szélsőségesen idegen számára, legyen mégoly tájékozott is a középkor dolgaiban. Már a bevezető jelenetből, egy fura játék bemutatásából, amelynek lényege, hogy hat férfinak hátrakötözött kézzel, fejjel kell elpusztítania egy áldozati macskát, sejteni lehet, ezúttal inkább kiderül, mint az ismeretterjesztő filmek során, ki igazán vevő a borzalomra. William Owen Roberts pedig nem kíméli sem a szöveget, sem a befogadót, jól telezsúfolja leírásokkal a majdnem háromszáz oldalt – tulajdonképpen nincs is cselekménye a Ragálynak, csak a leírásokat köti össze két laza narratív szál, egyik egy walesi falu mindennapjait követi, másik egy kairói tudós, Szaláh Ibn al Khatib útját Európán át.
A walesi falu jelenkori olvasatban igen undok hely, hihetetlen kosz és elképzelhetetlen babonák lepik el. A regény történelmi hitelessége kérdéses, sokkal inkább fiktív korrajz ez, annál is inkább, mert nagyrészt nem dokumentálható eseményeket beszél el – Cwhilen Bwm fogfájását és szerelmét, Angharad, Madog leányának vezeklését és őrületét. Ugyanakkor megismerünk néhány alapvető korabeli struktúrát is, mely összevethető a történelmi dokumentumokból ismert középkorral: a jobbágyok, szabadok, földesurak közötti csendes és igen intenzív feszültséget, az iszonyúan korai házasságok szokását, az igen merev konvenciók ellenére burjánzó szexuális szabadosságot, egy leprás kivetettségét a közösségből és az eredetinek ható magyarázatokat, amelyek főként a rejtélyes betegségeket terelik egyfajta rendszerbe, még ha azt a rendszert a 20–21. században tébolyultnak is neveznők. A pestisről például (bár más testi bajok is élénken jelen vannak a könyvben): „a Szaturnusz hideg és nehéz, a Mars forró és száraz, míg a Merkúr a levegő bolygója. Baljós együttállásuk rossz záport idézett elő, melyet a föld magába szívott, akárcsak a kártékony sugarak bombáit a mennyekből. Ezek közül a zápor a veszélyesebb, mert előfordulása során jönnek világra azok a mérgező férgek, melyek a ragályt hordozzák. Ezért gyújtattam két tüzet őszentsége két oldalán a nap folyamán. Az éjszaka biztonságos, mert a férgek nem látnak és nem tudják megtámadni áldozataikat” (169).
A betegségnek hasonlóan elszállt értelmezései között halad a regény, amely annyira tele van szórva undokságokkal (hangsúlyozom: olvasatom 2004-ben születik, egy, a higéniára erősen összpontosító világban), hogy egy adott ponton, amikor arról beszél, hogyan tombol a ragály Párizsban, felvetődik a kérdés, meg tudom-e fékezni hányingeremet, vagy az utazó Szaláhhal együtt teszem meg, amit testemtől a látvány kér: „Az apáca a fiatal lány fölé hajolt, ajkait a lágyékán lévő fekete zúzódásra helyezte, és kiszívta belőle a gennyet. Majd felemelte fejét, hogy mindenki láthassa, hogy ott köpüli körben a szájában. Aztán lenyelte. Szaláh végighányt a földön.” (211). Itt aztán kiderül, hogy erős írást rejt a vörös borító, mert nem mindennapi szöveg az, amely ennyire személyes, mi több, fizikai hatást vált ki az olvasóból, az értelmezés kicsit túllép a mentális szinten, kiütközik a szerveken, vagy, ha térben képzeljük el, lennebb száll, a gyomor felé. A regény befogadásának ilyen folymata hasonló Lars von Trier Járvány (Epidemic) című, 1987-es filmjéhez, ahol annyira hatásos forgatókönyvet írnak, hogy egy különös beleérző képességgel rendelkező olvasónő szörnyű szenvedések között konkrétan áthozza a jelenbe a pestist.
A regény néhány helyen expliciten rájátszik egyes jelenségeknek időben eltérő értelmezések különbözőségére, nagyon szépen építi fel például, hogy milyen hatást tesz egy zsiráf látványa 1347-ben Genovában. Az olvasat meg mindvégig a között ingadozik, hogy történelmi, valós értéket tulajdonítson a jelenetnek, vagy terelje vissza a fikció biztonságos korlátai közé. „Megjött! (...) A tömeg lélegztevisszafojtva állt, elragadtatottan, amikor bevezették őt. Hát itt van végre a csoda, amire oly régóta vártak az izgalom akkora lázával. Aranykorona volt a fején, hátára bíborral szegett, fehér selyemruha volt vetve. Nyugodtan kérődzött, és átlátszó sötét szemekkel bámult vissza” (145.). Ebben a jelenetben (és a fent idézett durvábbakban) nem föltétlenül a 14. századról való történelmi tudásunk játszik alapvetően szerepet, hanem főként az a gondolat, hogy egy ilyen módon látó tekintetből hiányzik a mi mindennapi tudásunknak egy elenyésző része, ugyanakkor a csoda látásának képessége, ami a regény szerinti 1347-ben mindennapi adottság volt, a mi higiénikus 2004-es évünkből hiányzik.
A Ragály nemcsak a betegség szimptómáinak leírásával teszi próbára olvasóját, de azzal az érzékelési és beszédmóddal is, amelyet Bahtyin Rabelais írása kapcsán a középkori és reneszánsz vásári esztétikához köt. Itt a groteszk test a domináns, és minden az anyagiság, a testiség szférájában történik, az evés, ivás, nemi élet, űrítés, szülés, haldoklás és a velük kapcsolatos egyéb tevékenységek körében képeződik le. Bahtyin szerint ebben a vásári esztétikában azok az események erősödnek fel, melyek a test és a világ vagy a régi és új test közötti határokon mennek végbe. (Mihail Bahtyin: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Osiris Kiadó, Bp., 2002., főként 325–394.). Ha figyelembe vesszük, hogy a groteszk testben azok a részek játsszák a legfontosabb szerepet, melyek által a test túlnő önmagán, akkor a pestis tüneteit, a hónaljon és ágyékban megjelenő púpokat, melyek megbontják a szervezet addigi viszonylagos lezártságát, és éppen amikor megnyílnak, elpusztítják azt, akkor értelmezhetjük a járványt a testeket kívülről, erőszakkal groteszkké változtató erőként. Bevezetőjében Bahtyin arról beszél, mennyire nehéz Rabelais írását egy másik típusú esztétika szempontjából érteni, „feléje nem közelíthetünk egyik szélesre taposott úton sem, amelyen a polgári Európa művészeti és ideológiai gondolkodása az elmúlt négy évszázadban haladt” (Bahtyin, 10.). A Ragály ilyen szempontból is, mindenképpen Rabelais-utórezgéseket hordoz, bár a groteszk test itt nem feltétlenül kapcsolódik a vásári beszéd másik öszzetevőjéhez, a nevetéshez, legalábbis egy 2004-es olvasatban nem. Inkább annak a feszültsége érződik a szövegen, hogy megteremtse ezt a groteszket és azonnal el is tudja hagyni, az olvasás nehézségét ne fokozza a kibírhatatlanságig. Szaláh útja elvezet olyan típusú a kalandok között, amelyek Bocaccio Dekameronjából és annak Pasolini rendezte megfilmesítéséből ismerősek, megidézi Camus Pestisét, de mindet maga mögött hagyja, a latrinába esést, a holttest kirablását, az álruhában való utazást, az apát barátját, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen emancipált nő, a fogságot, a vallatást, a kínzást – végül a walesi faluban éri az a megtiszteltetés, hogy Sötét Árnyéknak nézik, s ezzel testileg el is tűnik, beáll mítosznak, és az erdőből riogatja a falubelieket. Szaláh nyilván a külső szemlélő, akivel az olvasó leginkább azonosulhat, ahogyan a fennebb idézett párizsi passzus is mutatja. Ideális esetben, ha a regény úgy tudna működni, mint Lars von Trier filmjében a forgatókönyv, az olvasó vagy az olvasási mód megváltozna a regény végére, ahogyan az egyiptomi tudós tekintete is átalakul. A Ragály azonban megáll egy bizonyos határnál, minden borzalmat maga mögött hagy, a túlélők valószínűtlen könnyedséggel átlépnek egy új, a kapitalizmus csíráit hordozó társadalmi rendbe, a walesi falu történetének végkicsengése szinte pozitív, és ez mindenképpen gyengíti az összhatást.
Az értelmezés nehézségei során érzett teljes kétségbeeséstől a borító rajza is védi az olvasót, elég a “Lelkem a kezedbe ajánlom, Uram” mondatra gondolni, máris kikerülünk a groteszk test esztétikájából, egy transzcendentális térbe lépünk. A szöveg meg vissza-visszahúz, végül is az olvasó beleérző-képességétől függ, megfertőz-e, mint a ragály. (Elpusztulásról szerencsére szó nincs, annyira azért nem erős a könyv.)