Tisztelt munkatársunk!

A Korunk ankétot kezdeményez a kortárs román irodalom és kultúra helyzetével kapcsolatban. Érdekes volna számunkra szerkesztők, irodalomtörténészek, írók véleménye azzal kapcsolatban, hogy melyek jelenleg a román kultúra leginkább „kommunikációképes” értékei. Az ankét reményeink szerint fordítói programok, kiadványsorozatok kiindulópontjává is válhatna.

Arra kérjük tehát, válaszoljon az alábbi kérdésekre:

1. Melyik, utóbbi öt évben olvasott/megismert román írásmű jelentett az Ön számára fontos élményt? Miért?

2. Egy, az Observator cultural című lap által kezdeményezett körkérdés Mateiu Caragiale Aranyifjak alkonya (Craii de Curtea Veche) című regényét „hozta ki” a legjelentősebb 20. századi román regényként. (Marin Preda A Moromete család – Moromeţii című regénye közel ugyanannyi szavazatot kapott.) Mennyire találja meglepőnek ezt az eredményt, és hogyan értékeli?

3. A kultúrák közötti kommunikáció nem egyszerűen a „másik” iránti, véletlenszerű kíváncsiságra támaszkodik, inkább a közös problémák iránti kíváncsiságra. Például olyasfajta kérdésekre adott válaszok mentén lehetne ezt elképzelni, mint: mi(t jelent az Ön kultúrájában) a posztmodern vagy az avantgárd? Milyen intézményes változásokra lenne szükség az új kulturális kontextusban az irodalom értékeinek ismertté tételéhez? Stb. Volna-e elképzelése néhány hasonló, hasznos vitát gerjesztő problémát illetően?

B. I. J.

Farkas Jenő

(Az ELTE Román Tanszékének tanára, Budapest)

Több út

1. Foglalkozásom révén elég sok román regényt, verset, esszét olvastam az utóbbi években, és nyugodt lelkiismerettel állíthatom, nincs olyan ország, amelynek oly sok irodalmi adóssága lett volna a – jobb szó híján – rendszerváltozást követően, mint Románia. A 1990 utáni helyzet lényegesen „átírta” a román irodalom belső fejlődésének irányát, ez annyit jelent, hogy a mértékadó román kiadók nagyrészt a külföldre származott (Mircea Eliade, Eugen Ionescu, Emil Cioran, Vintilă Horia, Paul Goma, Monica Lovinescu, Dumitru Ţepeneag, Virgil Tănase) vagy az elhallgatott írók-gondolkodók (Nae Ionescu, Nichifor Crainic, Mircea Vulcănescu, Petre Ţuţea) műveit jelentették meg 1990 és 1995 között. Ez viszont egyfajta kényszerpályára szorította a román irodalmat, amelynek a fent említett, eddig kevésbé ismert irodalmi korpusznak a recepcióját kellett megoldania. Így például egy Cărtărescu-jelenség csak az 1990-es évek közepére alakulhatott ki a maga teljességében. Mivel magyarázható ez a fejlődési irány? A kérdés csupán egyetlen vetületét említeném: a volt szocialista országokban (még Bulgáriában is) számos szamizdat folyóiratot adtak ki, több szamizdat kiadó működött a nyolcvanas évektől kezdve, Románia az egyetlen ország, amelyben nem volt szamizdat, leszámítva természetesen az Ellenpontokat. A szamizdat fontos szerepet vitt a tiltott és elhallgatott írók műveinek a kiadásában, értelmezésében, más szamizdatirodalmak bemutatásában. Ez egy érdekes vitatéma lenne magyar és román írók részvételével.

A kérdésre visszatérve, én az 1996-os irodalmi évjáratot választanám. Elsőként Mircea Cărtărescu korszakjelző vagy -váltó Vakvilág (Orbitor, ford. Csiki László, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000) című regényét említeném. A korábbi Levantul (A levantei világ) című versciklusa jelzi, hogy a szerző már 1990-től termékeny és újszerű posztmodern párbeszédet kezdeményez a román szellemi hagyományokkal, amelyeket a modern román kultúra legtöbbnyire megpróbált elpalástolni a nyugatos értékek vonzásában. Cărtărescu egy rendkívül sokszínű bizánci világot elevenít föl szinte szó szerint idézve a román irodalom kezdeti időszakának költőit és íróit. A mese és a valóság keverékéből sajátos fantasztikus világ kerekedik ki, műfaji megfelelője a hőseposz volt. 1996-ban a szerző az Orbitor-ciklus első darabjában már regény formában szövi tovább azt a globális művet, amelybe immáron belefér a családi bolgár felmenők mítoszba illő honfoglalás-története, a bukaresti gyermekkor földalatti utazásokkal, háborús történetekkel, a szocialista évek szürke világa. Nyelvi leleményei, meseszövése, fantasztikuma és barokkosan metaforizáló hajlama révén Panait Istrati, Mateiu I. Caragiale, Max Blecher és Ştefan Bănulescu közeli rokonának tekinthetjük Cărtărescut.

Másik jelentős esemény 1996-ban Matei Vişniec, Párizsban élő román szerző mintegy húsz drámájának román kiadása. Az immáron nemzetközi hírű drámaíró mesterei kétségkívül Ionesco és Beckett, viszont Vişniec tapasztalati világa gazdagabb egy szocializmussal, ami valljuk be, nem kevés egy abszurd író számára. Üldöző és üldözött, rab és rabtartó egymásrautaltsága, már-már szövetsége az abszurd-groteszk egyik fő forrása a ma már francia nyelven író Vişniec számára. Ugyancsak 1996-ban látott napvilágot Mihail Sebastian Jurnal (1935-1944) című  naplója, mely a két világháború közötti román szellemi élet változásait, Nae Ionescu és köre hatásának a terjedését érzékelteti a csapattag és a kirekesztett hitelességével. Megrázó dokumentuma a harmincas-negyvenes évekbeli változásoknak. 1996-ban jelent meg Dumitru Ţepeneag Európa Szálló (ford. Németi Rudolf, Palamart Kiadó, Bp., 2002) című regénye, egy jelentős regényciklus (Pont des Arts, 1998, Máramaros, 2001.) első darabjaként. Ţepeneag elsőként szól az 1989-es változásokról, a decemberi eseményekről, a bányászjárásról, a bukaresti diáktüntetésről, általában a románokról.

Még mindig az 1996-os évjáratnál maradva meglepő volt számomra H.-R. Patapievici Politice (Politikai írások) című kötete. Andrei Pleşu mellett Patapievici merőben új hangot képvisel a román közszellem vitáiban. A 19. századból örökölt felfokozott román identitáskeresés és valláselmélet kérdéseit (Balotă és Stăniloaie mellett)  az utóbbi években kevesen elemezték ehhez fogható alapossággal. Elfogultságaival lehet és talán kell is vitatkozni, de írásait nem lehet figyelmen kívül hagyni, sőt különösen izgalmas szellemi játszmának tartom azokat.

Ezenkívül Ştefan Augustin Doinaş román és világirodalomról szóló mértékadó esszékötetét (Eseuri, Editura Eminescu, Buc., 1996), és különösen a kötet végén szereplő öninterjút ajánlom tisztelettel a szerkesztők és olvasók figyelmébe.

Ha már olvasmányélményről szólok, végül Ion. D. Sîrbu írásaira (Adio Europa – Viszlát Európa;  Traversarea cortinei – Áthaladva a függönyön;  Jurnalul unui jurnalist fără jurnal  – Lapok egy lap nélküli lapíró naplójából; Iarna bolnavă de cancer – A rákbeteg tél)  hívnám fel a  figyelmet, arra a sajátosan kelet-közép-európai íróra (Monarchiabeli román apától és sváb-cseh anyától származott, kiválóan ismerte nyelvünket és kultúránkat), akit talán sikerrel lehetne eladni a magyar piacon.   

2. Meggyőződésem, hogy egy fővárosi felmérésről van szó. Így tehát az eredmény nem meglepő, ugyanis az egyik regény, Mateiu I. Caragiale Aranyifjak alkonya (ford. Szenczei László, Bp., 1966) a bukaresti óváros, a Lipscani mára már újra divatos bizánci világáról szól. Aki mostanában hallott manelét, és látott fiatalokat táncolni ezekre a dallamokra, tudja, hogy miről beszélek. A másik, Marin Preda A Moromete család (ford. Kormos Gyula, Marosvásárhely, 1956) a legtöbb bukaresti lakos „családtörténete”, hiszen a szegény falvakból a fővárosba igyekvő ifjak kudarcait és sikereit Predánál senki sem tudta jobban regénybe önteni. Mint már fentebb Cărtărescu kapcsán említettem, Mateiu I. Caragiale és Marin Preda ahhoz a jó értelemben vett bizánci hagyományhoz tartozik, amelyet Anton Pann, Ion Luca Caragiale, Tudor Arghezi, Panait Istrati, Ştefan Bănulescu és Mircea Cărtărescu képvisel. Ezt az írófajtát talán Füst Milán jellemzi a legpontosabban, amikor Panait Istrati Kyra Kyralina című regényét mutatja be a Nyugat olvasóinak: „Alig találom párját, – még valakit, akinek bátorsága volna hasonló metszően kegyetlen történetet a mesemondók elfogulatlan egyszerűségével és természetességével előadnia. A szemembe néz és el meri hitetni velem, hogy e sok szörnyűség nemcsak természetes, sokszor még szép is. A szörnyűben, tudjuk, lehet vad szépség – s az ő könyvében ezt nemegyszer állapítottuk meg újra. S ami túlontúl szörnyű, az néha már nevetésre indít: s benne nagy képességek vannak, hogy ezt a nevetést is kiváltsa belőlünk. Az ezeregyéjszakában is vannak korbácsütéstől forradásos testű nők, abban is vannak napsütéses délutánok, amelyekben izzik az öröm. De itt az öröm árnyéka mélyebb. A keleti mesék hang- és színzavarának itt félre nem érthető jelentősége van: az élet céltalanságát tükrözi. S aki e kalandokat éli, okosabb, mélyebb érzésű s szeretet után esengőbb, mint az arab vándorok. A magunk fajtája: örökösen billenő lelki egyensúlyának rezzenéseit akkor is érezzük, mikor legszebb álmait meséli.” A nevetés, az irónia, a szószátyárság, sznobizmus, kifinomult reagálás a részletekre, dekadens esztétizmus, bizonyos antiin-tellektualizmus, mind-mind az „élet céltalanságának” a kifejezői, és ezek jellemzik valójában a munténiai irodalomnak ezt a vonulatát. Ilyen értelemben tehát mindkét regény „régiófüggő”. M. I. Caragiale és M. Preda a legszorosabb értelemben vett modern írók. Ha ma élnének, posztmodern jelzővel illetnék őket. Modern és posztmodern, akárcsak a Dragostea din Tei című román sláger, amelyet Montreáltól a magyar diszkókig a világon mindenütt játszanak, mert egyszerűen jó.

Az Aranyifjak alkonyának a fordítója, Szenczei László szerint a szenvedélyek ábrázolásának őszinte, szókimondó, realista, sőt naturalista módja merész vonása  M. I. Caragiale regényének, ehhez hasonlót hiába keresnénk a két világháború közötti román, francia vagy magyar irodalomban. Bizonyára igaza is van, ezt bizonyítja a román lap szóban forgó felmérése is. A fordító kiválóan ráérzett arra, hogy a szerző végül is Gore Pirgu, akiben „a hajdani feslett cigányéletünk – kültelki szerelmek, kolostori dőzsölések, trágár dalok, undokságok és pojácaságok – iránt égett szívében a vágy” – mondja Pirguról a regényíró (26.). A hetvenes évektől, tehát a magyar fordítás után, amikor először megjelent M. I. Caragiale levelezése, a regény értelmezése a Szenczei által is jelzett új irányba terelődött. A levelek szerint a tizenhat éves Mateiu már világosan tudta, hogy vagyonos lányt kell elvennie feleségül ahhoz, hogy bekerüljön az arisztokrata körforgásba. Barátjához írt leveleiben nyíltan vállalta parvenü voltát, akár a bukaresti Capşában, akár egy berlini vendéglőben töltötte a napot. Barbey d’Aurevilly-féle dandyt játszott egy életen át, de ritkán volt hozzá pénze, és szegény gigolóként élte le életét. Így tehát Paşadia és Pantazi, a regénybeli két gazdag bojár a szerző megvalósulatlan énje, Gore Pirgu az igazi énje, aki minden aljasságra képes, s végül a narrátor az íródeák. A történetek félig kitalált, félig valós események sorozatából állnak össze. Minden szereplő esetében „sötét lelki dráma játszódik le életének külső színe mögött, dráma, melynek titka kibogozhatatlan”. A titok megfejtése a Füst Milán-i értelmezés: „az élet céltalansága”. S ezt az érzést kalandba, nevetésbe, tivornyába, feslett világba rejti. A regény olvasása közben az embernek az az érzése, hogy emlékeztetőül minden kocsmában egy-egy Bosch-kép lógott a falon.  Ezért érzem én időtlen regénynek az Aranyifjak alkonyát.     

3. Bevallom férfiasan, nem értem a kérdést. Talán bennem van a hiba, de megpróbálok válaszolni. A kultúrák közötti (esetünkben a magyar és a román kultúra közötti) kommunikáció több úton valósulhat meg. Először is a nemzetközileg elismert értékrend szerint, értsd: érték + hatalmas jó reklám. Ha valami jó, arra kíváncsi a világ. Kertész Imrét ma már nem kell reklámozni, mindenki fordítja. Sem a Dragostea din Teit, az O-Zone slágerét nem kell reklámozni Magyarországon, hallani azt reggel-este. Ebből az következik, hogy tessék Sorstalanságot vagy jó slágert írni, és menni fog a dolog. Bár ezt senki sem ismeri el, mert egyszerűbb nyelvi akadályokra hivatkozni.

A másik út a siker felé az, ha valakit „megcsinálnak”. Ha például egy magyar regényírót sikerül kiadni Angliában és az Egyesült Államokban, előbb-utóbb a többi európai „nagynyelven” is megjelenik. Tessék megnézni az utóbbi tíz évben románul megjelent magyar regények szerzőit: Esterházy Péter, Nádas Péter, Konrád György, hogy csak a jelentősebbeket említsem, ők több regénnyel szerepelnek a román könyvpiacon, és a kiadásukat a Soros Alapítvány támogatta. Magyarul pedig Mircea Cărtărescu, Ana Blandiana, Dumitru Ţepeneag, Eugen Uricaru, Eugen Lovinescu, Mircea Nedelciu művei olvashatók ugyancsak európai ismertség alapján és ugyancsak a Soros Alapítvány támogatásával. Szintén nemzetközi hírnév alapján, Mircea Eliade és Emil Cioran hét-nyolc könyve olvasható és részben kapható is a magyar könyváruházakban. Őket már ismeri a magyar olvasóközönség, nem kell különösebben támogatni. Az állam után Soros György is kivonult a régió irodalmainak a támogatásából, ezzel a kis kultúrák közötti „kommunikáció” lassan elakadt. Nincs más út: az államnak magára kell vállalnia ezt a feladatot. Ellenkező esetben a kis népek, ha olvasnak még, angolul vagy esetleg franciául fogják követni szomszédaik vagy más kis népek irodalmát. Tapasztalatból mondom, hogy ma Magyar-országon szinte lehetetlen eladni 100 példánynál többet egy ismeretlen román író regényéből, legyen az akár a legjobbak közül való is. Az általam vezetett Palamart Kiadó gondozásában jelent meg Eugen Uricaru A barbárokra várva (ford. Vida Gábor, 2002) című regénye, amelyről az ÉS  kritikusa azt írta, hogy az elején igen tartott a hagyományosan indázó szövegtől, végül pedig „leesett az álla”, de ettől még a könyvet nem lehetett eladni. Ugyanez történt Dumitru Ţepeneag Európa Szálló (ford. Németi Rudolf, 2002) című regényével is, amely igen jó kritikát kapott, könyvsiker azonban ebből sem lett. Ezt követően adtuk ki Eugen Lovinescu A modern román civilizáció története (ford. András János, Schütz István és Németi Rudolf, 2003) című monumentális munkáját, amely kultúrtörténeti kuriózum, hiszen ez az első magyarul olvasható fontosabb román történelmi munka. Erre az eseményre, tudtommal, azóta sem reagált senki. Felettébb érdekes, hogy magyarul olvashatjuk a japánok, az angolok, a törökök, sőt az inkák történelmét, a románokét azonban nem, leszámítva egy kisméretű, tudományos népszerűsítő összefoglaló munkát. Ezenkívül kiadtam egy könyvet a magyar–román kapcsolatokról, melyben tizenkét jelentős magyar, román, francia író szólal meg. Kántor Lajoson kívül senki sem írt a könyvről. Hol van hát az a sok „románszakértő”, akiket nap mint nap látunk-hallunk a tévében meg a rádióban? Mit csinálnak azok a kelet-európai intézetek, amelyeknek feladata lenne a szomszéd népek történelmének a megírása és kiadása? Bizonyára költői kérdések. Vagy például az utolsó román irodalomtörténet 1961-ben jelent meg magyarul, amely kikerülhetetlenül „korfüggő”; meg sem említi Mateiu I. Caragiale nevét, sem a regény címét. Némiképp pótolja ezeket a hiányosságokat a Világirodalmi lexikon gazdag és alapos román szócikkanyaga, de sajnos nem minden, román irodalom iránt érdeklődő könyvespolcán áll ott a díszes 19 kötet. Másfelől az erdélyi lapok sem követik magyarországi laptársaik figyelemre méltó próbálkozásait a román irodalom népszerűsítésében. Például kiváló összeállítások jelentek meg a tatabányai Limes, a budapesti Parnasszus, Napút, Polisz, Nagyvilág, a szegedi Tiszatáj című lapokban. Ezek az összeállítások jelentős fordítói és szerkesztői teljesítmények. Be kell látnunk, nem a csendesen építkezőkre figyel a világ. Emlékezzünk csak, egy félnótás Funarból sztárt faragtak az ugyancsak félnótás újságírók, mert erre volt szüksége a médiának. Nem a román irodalom története érdekli a médiát, hanem az, hogy Cioran vagy Eliade tagja volt-e a Vasgárdának. A két íróról szóló, az utóbbi tíz évben magyarul megjelent tanulmányok mintegy kilencven százaléka a két író politikai állásfoglalásait elemzi, holott ezek az életmű elenyésző részét alkotják. Nem tagadom a kérdés tisztázásának fontosságát, de az utóbbi években mindez szinte hisztérikusan foglalkoztatja a közvéleményt. Ebből is pénzt lehet csinálni. Vagy ez egy sajátosan posztmodern kérdés lenne? Szerintem ez annyit jelent, hogy ma már nincs többé a régi értelemben vett irodalom, hanem egy irodalmi-társadalmi jelenség-együttesben kell gondolkodnunk, amelyben a szerző–kiadó–eladó sokkal jobban egymásra van utalva, mint régen. Az olvasó szinte már számításba sem jön. A könyvkiadás ma már Magyarországon is milliárdos üzlet, és a tőke soha nem volt ilyen erőszakos, mint most. Ez is posztmodern jelenség. Az egész Gutenberg-galaxis csupán humbug, amíg pénz van a könyvben, addig lesz könyvkiadás, ilyen egyszerű a kérdés. A tőke számára olyan mindegy, hogy én mit szeretek: az avantgárdot vagy a posztmodernet. Azt fogom szeretni, amit ő akar. De amikor egy óriási Blaue Reiter-kiállítást látok, 2004 júniusában, Kölnben, a Ludwigban, a Dóm háta mögött, azt mondom, érdemes felkerekedni és legalább néhány napra elfelejteni a hazai könyvkiadást. Ezrek tolongtak az óriási kiállítócsarnokban, mert a másik részben Hans Hartung életműkiállítás volt. Ha pedig itthon végre egy jelentős Miró-kiállítás vár, akkor boldog lehetek. Mindezt csak azért mondom el, hogy az érték vonzza az érdeklődőket. Teremtsünk igazi értéket, és ezek mentén bizonyára találkozunk közelebbi és távolabbi szomszédainkkal, és nem kell törnünk a fejünket azon, hogy a másik figyel-e ránk vagy sem.

Szávai Géza

(író, Budapest)

Szertartás – vagy őszinte öröm?

1. „Egyperces” jelentés a kultúrák közötti kommunikációról (rövidebben: stb.)

Úgy négy-öt évvel ezelőtt egy színvonalasnak mondható budapesti vendéglőben egy kelet-közép-európai (már nem igazán fiatal) úr, egy kelet-európai (még nem igazán koros) úr és egy figyelemre méltó(an türelmes) hölgy vacsorázott; szertartásos barátságban. Eme szertartásosság mögött picinyke és nagyobbacska okok aranyhalainak milliói cikázgattak – nem csak a képzavar vizében –, a két úr pedig mintha csak azért tartott volna fegyvert: kést-villát a kezében, hogy a mögöttesből kiugrani mindig kész, cikkanó aranyhalak fejére koppintson vele, hogy azok rögvest visszahulljanak a mély mögöttesbe. Az urak e kimerítő, idegfeszítő ténykedésüket szertartásos vacsorázással álcázták. Amúgy kedvelték ők egymást, de hát... mögöttük az aranyhalak; folyton villogni akarnak (folyamatos jelen!). Románul beszélgettek a vendéglőben, a kelet- közép(!)-európai Budapesten, az ifjabbik úr volt a házigazda, a vendég a kelet-európai Bukarestből érkezett, melyre nem mondhatni, hogy közép, de azt se illik, hogy kelet, jelzőként a Balkán se kimondottan dicsérő, bár amúgy precíz; a Balkán Párizsa: Bukarest, a Balkánon álruhában-álnéven pompázó Párizs képzete pedig rühelletesen zsenáns volt mindkét úr számára, legalábbis az ifjabbik előtt: tutira. Hát ilyen s ekkora és sok más, nagyobbacska aranyhalacska – mint ez a közép-szerű – zsongott a mély mögöttesben. Ám az urak kezében fegyver, agyukban gondozott, exkluzív akvárium, idegeikben éberség. A bukaresti úr: Mircea Martin, az Univers nevű világirodalmi kiadó igazgatója, a vendéglátó: Szávai Géza, a budapesti Pont Kiadó főszerkesztője. Kedvelik, tisztelik egymást, „intézményesen” is együttműködnek, domnul Martin a Pont Kiadó magyarról románra fordított könyveinek bukaresti bemutatóján méltatta a sorozatot, annak egyik kötetéhez (Mészöly Miklós: Saulus) ő írta az utószót stb. Kicsit úgy néz évek óta domnul Gézára, mint valamiféle csodabogárra, akit érteni vél, de mégsem mer egészen kiismerni. Domnul Géza román könyveket fordíttatott magyarra, franciára stb., magyarokat románra és még néhány nyelvre, együttműködik román írókkal, domnul Martinnal a frankfurti könyvvásáron is, itt Budapesten is az együttműködésről tárgyalt stb., beszélgetnek roppant udvariasan, domnul Géza türelmes és készenlétben mosolygó feleségének figyelő tekintete előtt. Mert az udvarias domnul Gézáról tudni kell, és tudja ezt nagyon jól domnul Martin: vagy kilenc évig Bukarestben élt, és erre az évtizedre majdnem ráment háromtagú családjának az élete, és domnul Géza gyűlölettel és undorral túltelítkezve  távozott a Balkán Párizsából, de senki nem szeret gyűlöletben és undorban élni, hát domnul Géza is feltehetően kompenzál, és menekül saját vállalhatatlan zsigeri indulatai elől, le akarja győzni azokat, hát erőt vesz magán, és együttműködik a román kollégáival, fordít és fordíttat stb, vélheti domnul Martin, és domnul Géza attól fél, hogy véli is. Domnul Géza nyers és cifrázatlanul durva tud lenni, készenlétben mosolygó felesége ezért félti, mert kiszámíthatatlan, mikor tör fel domnul Gézából a dúvad, de a már nem igazán fiatal úr most még úr-kategória: késsel-villával a kézben figyeli az aranyhalakat, egyik-másikban cápát, aranycápát sejt, és gyűjti az erőt, hogy ha az felbukkanna, idejében fejbe verhesse, és a mély vízbe visszalökhesse. Közben szertartásosan folyik a beszélgetés a román-magyar kulturális, irodalmi együttműködésről. Domnul Martin még a kondukátor idejében írt könyvet a román irodalom – és lelkület? – ellentmondásairól stb., de félő, hogy a mélyvíz és az aranycápák zsongásához viszonyítva az is kevésnek tűnik; domnul Géza attól fél, hogy bizony  kevés, és domnul Martin is érzi, hogy domnul Géza attól fél, hogy domnul Martin érzi, hogy érzik egymás félelmeit...

...Az idősebbik, még nem igazán koros kelet-európai úr teszi le fegyvert: a kést és villát párhuzamosan, egymás mellé helyezi a tányérra. Megadja magát. És bevallja:

– Tudja, domnul Géza – szégyenlősen, de őszintén és mindent stb.-t vállalva sóhajt –, hosszú-hosszú évek óta egyetlen könyvet olvastam valamiféle elsodró tetszéssel, amelynek igazi, olvasói örömmel adtam át magam, és belefelejtkeztem.

Domnul Martin megnevezte Bulat Okudzsava egyik regényének címét. Domnul Géza elcsodálkozott, ő is letette a fegyvert. „Miért éppen ez a regény?” – kérdezte, mert neki egy másik Okudzsava-regény tetszett jobban; de domnul Martin nem tudta, miért, s ezt picit szégyellte is. Domnul Géza megsajnálta, s mintegy viszonzásként bevallotta, hogy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését ő soha nem olvasta végig, mert nagyon tetszett neki a könyv, és félt, hogy az író a végén elszúrta, befejezni ugyebár nagyon kevesen tudnak. Alig van jól befejezett regény a világirodalomban. „Ne mondja.” Hát ezekbe a dolgokba, amelyek csak úgy jöttek, az urak nagyon belefeledkeztek, alig tudták abbahagyni, elpurpárléztak, mint két jó barát vagy két és fél órán át. Pár percnek tűnt az egész. Az ezt megelőző  együttműködési tárgyalás körülbelül harminc percig tartott...

Kommentár nincs. Ez a helyzet.

...Igazán őszinte, olvasói örömmel az utóbbi húsz évben Mircea Nedelciu makámáit, rímes prózáit szerettem a román irodalomból. Az egyik A bárányka (Mioriţa) vidám, groteszk parafrázisa, még a nagy kondukátor idejében jelent meg, egyetemi szín-játszócsoportok vitték színpadra, értelmiségi generációk kívülről fújták, a Szabad Európa rádió többször ismételte. Az utóbbi öt évben Simona Popescu Exuvii című regényét olvasgattam kedvvel: folyamatosan hátrahagyott, levedlett kígyóbőr-énjeinkről, gyerekkorunkról, Feketehalomról, ahol Simona kislányként élte át legnagyobb szerelmét, melynek tárgya a német Hari, aki hirtelen, családostul tűnt el az erdélyi városkából: kivándoroltak Németországba.

Hogy miért éppen a felsorolt művek tetszettek? – nem tudom, és ezt picit szégyellem is...

Az ember persze nem csak magán-úrként viszonyul egy műhöz, egy  irodalomhoz stb. Irodalmárként okoskodnia is illik; feladatai is vannak (lennének).

2. Irodalmárként nem lep meg, hogy egy őszintébben feltárulkozó pillanatban irodalmuk legjelentősebb 20. századi regényeként a románok Mateiu Caragiale Craii de Curtea Veche című művét nevezik meg. Miként szerzőjének (a nagy Iancu bá különcködő fiának) élete, a könyve is a szerepjátszó és stiláris grandománia mutatványaival, egy európai mércék szerint kegyetlen, könyörtelen és irgalmatlanul szegény világ gazdaggá stilizált misztériumának pompájával, és korszakokon átívelő pszichózisával sokkol és hódít. Nem rokontalan mű, mint vélik. Valahol Iszaak Babel Odesszai történetei mellett a helye. Mircea Nedelciu barátom Mateiu „várának” szomszédságában gyerekeskedett, melynek tetejére zászlót, irodájába pecsétet maga a nagy különc tervezett. Nedelciunak egyszer elmondtam, hogy foglalkoztat a Craii de Curtea Veche fordíttatásának terve: először oroszra szerettem volna fordíttatni, aztán oroszról (nem a román eredetiből!) más nyelvekre, Babelre történő sűrű hivatkozásokkal. Nedelciu pontosan értette, mire célzok. Ő akkoriban fordítgatta franciából Flaubert Bouvard et Pécuchet-jét korabeli(!) román nyelvre. Tragikus betegsége és korai halála megakadályozta, hogy ezt a stilisztikai mutatványt véghezvigye.

Én pedig megtaláltam Kisinyovban azt az orosz írót, aki (jól beszél románul) szerintem kiválóan fordítaná oroszra a Craii de Curtea Vechét. De neki nem tetszik a Mateiu-könyv. 

Nem érdekli őt ez a világ.

„A” világot azonban érdekli ez a „román világ”. A Pont Kiadó tizenkét európai ország tizenkét kiadójával közösen (ugyanennyi nyelven) adja közre az Interface sorozat köteteit, amely az Európában kötelezően ismerendő minimumot kínálja a nemzetek közötti nemzetiségről (nemzetről?): a cigányságról.

A sorozat egyik kötetéből, Ian Hancock művéből (Mi vagyunk a romani nép) idézek egy apróhirdetést, eredetileg a bukaresti  Luna közölte 1845-ben: „A bukaresti Serdar Nicolae fiaitól és örököseitől eladó 200 cigány család. A férfiak kiváló udvari rabszolgák, azaz birtoki rabszolgák: aranymosók, vargák, muzsikusok és mezei munkások. Egyszerre legalább öt rabszolga kerül eladásra, ötösével az áruk viszont csak két dukát lesz. A szokásos módon lesznek előkészítve a vásárra, és fizetés után a vásárló a leghívebb szolgálatra számíthat.”

A kiadókat, Európa múltjával, jövőjével (melyben a maga helyét igen intenzíven keresi az európai cigányság is!) foglalkozókat a romániai rabszolgatartás ma már jobban érdekli minden más, román „sajátosságnál”. Drakula nem segít megérteni Romániát, de egy nagyon szegény ország, egy nagyon szegény populáció rabszolgatartó mindennapjaiból (szegény ördög: nem is olyan régen mindenható istene, „embertartója” lehetett egy másik szegény ördögnek) nagyon sok minden megérthető.

Mateiu Caragiale prózájának kulisszáit és a bordázatát ezek a hallatlan feszültségek tartják. Ahol két dukátért embereket vehettél, király (crai) lehettél vagy Jézus Krisztus, Mohamed, miközben körülötted egy földrész demokratizálódik és polgárosodik... ott a hatalom, nagyság, kicsinység stb. közérzete és stilizált  természetrajza évszázadokra sajátosan, furcsán meghatározott. A nemzetközileg csodált Mircea Eliade novelláiban (La ţigănci) szintén ez a közérzet éli túl önmaga vélt misztériumát. Naná, hogy van itt varázs! Odesszában a betörő Benya Krik a király (vö. Iszaak Babel: A király), és hemzsegnek körülötte még szép számban királyok, miként Bukarest közelmúltjában a craiok, a nemrégi-királyok, miként manapság Újpesten és Óbudán százával és ezrével az alig pelyhedző állú, kezdő vagy már kopaszodó, megkésett kamaszok, akiknek szájában habzik a „király”, amit csinálsz, az király, te vagy a király. Ki meri azt állítani, hogy lefordíthatatlan a Craii de Curtea Veche, hát ez mondásnak király, na de komolyan?!

3. Nekem egy-másfél évtizeddel ezelőtt, a rendszerváltó időkben – magánemberként, korszerűbben szólva: magán-úrként – az volt az elképzelésem, hogy kövessük emberi és úri késztetéseinket, tegyük, amivel örömet szerzünk magunknak, másoknak, de hát – nem magánemberként, hanem közéleti úrként – vannak feladataink is itt, az ilyen-olyan jelzőkkel teleaggatott (Kelet-, Kelet-Közép- stb.) Európában. A kisebbségbe „túszított” magyarok a 20. században politikai kényszerűségből lefordították az egész román irodalmat, a huszonharmadrangú és -rendű írókig menően. Fordítva ez nem igaz, pedig ajjaj, volna értelme! Tehát amikor néhányadmagammal megalapítottam a Pont Kiadót, román mulasztások pótlására – is – elszántuk magunkat. A példa kedvéért: egy Kölcsey nevű költő Himnusz című verséért nyolcvan éven át nyomorgattak erdélyi magyar embereket, de a verset egyetlen román ember sem olvas(hat)ta, mert nem volt lefordítva. Vagy két tucat más Kölcsey vers társaságában, kétnyelvű kötetben adtuk közre és román barátaink kezébe is…

Fontosnak tartottam, hogy a Moldovai Köztársaság román irodalmából is fordítsunk, így jelentettük meg Iulian Filip kötetét (Mamut a hűtőszekrényben; közeljövőben francia nyelven is kiadjuk), máig az egyetlen könyv, amely magyar nyelven ebből az irodalomból megjelent.

Mészöly Miklóssal Kisinyovba is elmentünk, Bukarestbe is, románra fordított könyveinkkel. Ana Blandiana magyarra fordított (Szelíd állat; előkészületben franciául is) kötetének A szenvevedés konvertibilitása című esszéjét pedig kelet-európai öntudattal adtam sok barátom kezébe. CONFLUX (a conflict ellentéte!) nevű programunkról a Pont Kiadó honlapján (www.pontkiado.hu  vagy www.pontkiado.com) több nyelven olvashat az érdeklődő, nem az öntetszelgés vagy dicsekvés itt a cél, hanem ama megkerülhetetlen tényszerűségnek a rögzítése, hogy a „kultúrák közötti kommunikációt” őszintén és életszerűen, a primer tényezők felől érdemes szemrevételeznünk.

Észre kell vennünk tehát, hogy manapság az ember, ha olvas, végre nem kényszerűségből, feladatból stb., hanem a maga öröméből/örömére teszi. Miként kulturális pozíciója is végre valahára: SZABAD! – azt olvas, amit akar, amihez kedve van, és amihez kulturális környezete és saját adottságai (pl. több nyelv ismerete) hozzásegítik. Elvileg minden hozzáférhető. (Az internettel a kulturális esélyegyenlőség lassan valóságossá válhat.) Amit ideológiákkal, programokkal, intézményekkel stb. „változtatni” lehet, ami még az ízlés, illendőség határain belül megengedett: a hozzáférhetőség dimenzióit tágítani és a kultúrát igénylő ember szabadságának, függetlenségének tiszteletben tartásával választási lehetőségeit gazdagítani; az érvelő rámutatás, az elemző műélvezés eszközeivel a választás minőségét (kb. értékválasztást) befolyásolni.

Én itt most az éppen pár évre adott, „intézményesített fogalomhasználat aktuális terepén” is átugranék (a strukturalizmustól a posztmodernig megértem néhányat), hogy pár életszerű mondatot leírhassak:

Magánolvasóként is, irodalmárként (beleértve: egy kiadó vezetőjeként) is engem – torz körülmények között formálódott, torzult személyiségem és ebből is fakadóan egyenetlen műveltségem miatt – a magyar irodalom egésze érdekel, melyhez kisebbségi magyar sorsba betonozva negyvenéves koromig nem igazán juthattam hozzá. Az elmúlt évtizedben szlovákiai, nyugati, vajdasági, kárpátaljai magyar írókat és magyarországi írókat olvastam-habzsoltam, hogy lássam és ismerjem anyanyelvem irodalmának teljességét. Ez olykor örömet is okozott; maga a tájékozódás, annak (negyvenéves koromra végre megadatott) lehetősége: mindenképpen.

Azt hiszem, hogy az erdélyi és – Magyarország kivételével – az akárhonnani magyarokat hozzám hasonlóan a „kultúrák közötti kommunikációból” leginkább a magyar kultúra belső kommunikációja érdekli; az, hogy az egyetemes magyar kultúrát korlátozás nélkül birtokba vehesse. (Magyarországi magyarokhoz ma már „természetesen” jutnak el a „központ” pozíciója és egyéb adottságai miatt a határon túli magyar művek: jelenlétük természetes. Fordítva ez sajnos még mindig nem igaz!)

Magánolvasóként szeretnék szabad maradni: azt olvasni, amihez kedvem szottyan. Nem román irodalmat olvasok, hanem – esetleg – román műveket. A magyar kultúrában nevelkedett olvasóktól sem várhatok, nem is várok el egyebet. Romániai magyarként megtanultam a román nyelvet és kényszerűségből a román irodalom történetét. Kényszerűségből már nem szeretnék román irodalmat olvasni, és nem szeretném, ha a nálam fiatalabbakat erre intézményesen rákényszerítenék.

Évtizedes (kollektíve szemlélve: egy évszázadnyi) kiszolgáltatottságom a román kultúrterrornak – egészen bizonyosan eltorzított engem. Viszonyulásom torzulásait próbáltam leküzdeni. Én kellemes, emlékezetes és természetes pillanatnak tartom, hogy Mircea Martinnal átbeszélgetek egy estét – mint bármelyik barátommal, akivel közös hobbinkról társalgunk – Bulat Okudzsaváról. Miközben az ő román kultúrájának és az én magyar kultúrámnak a közelítéséért jöttünk össze, összes gátlásaink félig aktivizálódtak stb.; de szertartásosan, kulturális kommunikációs – amúgy önkéntes és belátásos! – kötelezettségből találkoztunk, mégis: egy adott pillanatban már abban a kulturális örömben osztozunk, hogy egy „közömbös”, egy akármilyen, de nekünk tetsző műről szinte komikusan tetszelgünk magunknak és egymásnak; mert minden kulturális élmény és közösség, kvázi élményközösség alapja, hogy:  – TETSZIK NEKÜNK.

A mai olvasó választ. Érdeklődést, közös érdeklődést a tetszés, a tetszésélmény cseréje, megosztása fakaszt. Ez nem program, hanem a kulturális élet természetes igénye. Programoknak mindig vége szakad. Amiről én beszélek, az folyamatos.

Miért hirdessünk programot arra, hogy a magyarok most pedig olvassanak román szerzőket, olvassák el valamely konkrét művet, és tájékozódjanak a román irodalomban, kultúrában?! Akinek ez tetszik, ezt tegye! Ha tetszése felkelti tetszésünket, kedvvel osztozunk benne, és teszteljük a tetszést.

A magyar kultúrában felnövők egyik (milliós nagyságrendű) közössége (erdélyiek) számára a román nyelv és (nyelv hordozta) kultúra: környezet és a közvetlen, ezerfelé ágazó napi tevékenység közege. Ha emlékezetem nem csal, a Gereben Ferencék-féle olvasásszociológiai felmérés szerint az erdélyi értelmiségiek hatvan-hetven százaléka román nyelvű napi sajtót (is) olvas. Abból szerezheti meg leghamarabb az életét érintő napi információkat. (Felvidéken, Szerbiában, Kárpátalján feltételezhetően hasonló a helyzet.)

Az sem véletlen, hogy a Korunknak az „utóbbi öt évben általam olvasott román írásműre” rákérdezve nem kellett kiterjesztenie a kérdését arra, hogy milyen nyelven olvastam az illető művet.

Érthetőnek tartom, hogy ebben a helyzetben működjék az a természetes kulturális ösztön, hogy „amit megismerek egy másik nyelven született művek sokaságából, annak legjavát továbbadjam, de legalábbis felhívjam rá a velem egy kultúrában élők figyelmét”. Ám az én – magyar – kultúrám tájékozódásának teljességét, kívánatos és természetes arányait nem torzíthatja el büntetlenül, hogy politikai kényszerből és megrendelésből, no meg a kényszerű nyelvismeretből fakadóan fél évszázadon át a magyar nyelvre fordított román stb. (most a feltett kérdések miatt csupán ezt a nyelvet említem) művek aránya mondjuk ötszázszorosa legyen a japán, spanyol, arab stb. nyelvből (és kultúrákból) fordított művekének.

Egyébként pedig a magyar nyelvnek és kultúrának a 20. században sajnos túlságosan is barbár, elnyomó és gyakran felszámolásra törő kényszerszimbiózisa a román, szlovák, szerb stb. nyelvekkel-kultúrákkal paradox módon mégis tágíthatta a tájékozódás dimenzióit, hiszen ezeken a nyelveken jelentek meg olyan művek, amelyek esetleg magyar nyelven hozzáférhetetlenek voltak. Lám, a „kultúrák közötti kommunikáció” útjai…

Szűk másfél évtizeddel a kelet-európai rendszerváltozások után én minden vonatkozásban a választás szabadságának a további tudatosítását és kiterjesztését tartom fontosnak. 

Ez az élmény mindennél fontosabb és mindennél termékenyebb – állítom ezt olvasgató magánemberként.

Íróként pedig egy hosszú történetből néhány mozzanat: Mircea Nedelciuval a nyolcvanas években azért készítettem egy interjút (ekkor ismerkedtünk meg), mert ezzel bizonyíthattam, ugyanis épp olyan események zajlottak körülöttem, hogy bizonygatnom kellett „ragaszkodásomat” a román néphez, irodalmához stb. A tippet más adta, én meg igazat adtam neki: ha már román irodalmat kell „nyomnunk”, akkor az értékeset. Az interjút úgy készítettük, hogy eladdig egy sorát nem olvastam Nedelciunak. Okos fiú volt, visszahúzódva a taccsvonalra, eladóként dolgozott egy könyvesboltban, védte magát a politikai zsarolhatóságtól. Bosszantotta, hogy egy többségi (román)–kisebbségi (magyar) hatalmi játszma keretében kerestem meg, és azt sem tudom, miket írt: „Rossz lehet nektek, hogy kötelező minket szeretnetek!” „Szeret a fene!” Vigyorogtunk és vicsorogtunk egymásra. Megjátszottuk, hogy viccelünk.

A kilencvenes évek elejére „egyenlősített” minket a történelem és saját sorsunk fordulata.

Az előzményeket ki kellett beszélnünk. Ezt tettük. És őszinte örömömet leltem a kapcsolatunkban, barátságunkban, a szövegeinken végzett közös munkában. Séta gramofonzenére című regényem román fordítását ő olvasta végig, javította, utószavazta. Én meg a makámáit fordítgattam magyarra. Oda-vissza harsány röhögések. Tervezgetések. Egyenlőek és társak voltunk. Míg meg nem halt.

Kiadóként egyik társam éppen Nedelciu volt, akivel a Conflux – nemzetközi sorozatunk – tervét átbeszéltük (ő is kiadót és terjesztői hálózatot alapított, fantasztikus ötletei, nemzetközi, főként francia kapcsolatai voltak, könyvesboltja Bukarestben stb.). A „kultúrák közötti kommunikációról” – egy kiadót vezetve – azóta is csak azt ismételgetem: ne hazudjunk. És azt tanácsolom, azt követem barátaimmal, munkatársaimmal, hogy csupán azt érdemes művelni-elvégezni, amit ingyen vagy börtönben is végeznénk: írni, fordítani stb. Ezt senki nem veheti el tőlünk: se a hatalom (régen), se a kulturális alapokat konferenciázgatásra, utazgatásra, saját adminisztrációjuk fenntartására és lázálmaikra, ostoba „programjaikra” pazarló bürokraták (újabban).

A kiadói munka éppolyan kegyetlenül kemény, következetes és végzetes, mint az írás. Minket főként a próza és az esszé érdekelt, és számba vettük pár tucat nemzeti irodalom prózaíróit, olyanokat, akik 45 év körüliek, és írtak már három regényt. Aztán a mérce megengedőbb lett (legalább egy regény és még két elbeszéléskötet, netán esszékötet), mert nagyon hamar kiderült: Párizstól Moszkváig igen kevés az a 45 éves prózaíró, aki már letett az asztalra három regényt. Ugye, milyen furcsa?! Ebben a nagy kánonka-valkádban, hangzavarban?

Mi pedig – kiadóként – ragaszkodtunk az elképzelésünkhöz, mert kegyetlenül őszintének kell lennie annak, aki szegény, de reményeket táplálva józanul kockáztat: Ottlik Géza egyik angol nyelvű kiadója kedvenc magyar szerzőm bridzskönyvének borítójára ezt írta: hazájában íróként is igen ismert! Az Iskola a határon esetleges sikere után is kérte volna kiadó, közönség: az újabb Ottlik-regényeket…

Hirtelenében és utalásszerűen legalább háromféle viszonyulást kellett itt számba vennem a „kultúrák közötti kommunikációhoz”: magánemberit, íróit, kiadóit. Kölcsönösen kihatnak egymásra, kár volna tagadni.

Bárhonnan indulunk, csak a lényeghez jutunk: az emberek műveket olvasnak, az író műveket ír, az irodalom primer művekből áll, a kiadó műveket közvetít… Nem programokat, nem mozgalmakat, nem kiáltványokat, nem csoportosulásokat, nem irodalomideológiákat; NEM azt, amitől habzik a felszín, s elfedi az alapvető tényeket.

Keressük hát a műveket (olyan kevés van, pár sorral fennebb panaszoltam!), mostanában már annyi átgondolatlan és értelmetlen program után Európában is van (mint Japánban) MŰ(!!!)-fordítás-támogatás, amely kizárja az antológiák (csoportos nyomulás), a konferenciák, egyszóval az áltevékenység támogatását. Az Európai Bizottság Culture 2000 pályázatain nincsenek fordításra felkínált könyvlisták (gazdag alapítványok másfél évtizeden át így tukmálták szegény fordítókra és pénztelen kiadókra a megpályázható címeket!); s hogy konkrétummal is szolgáljak: négy magyar kiadó pályázatát támogatta eddig az EU Bizottsága, egyik a Pont Kiadó, s nemrég kaptunk értesítést, hogy a 2004-es fordulón is nyertünk. A négy, újabban bekerült könyv egyike: román szerző műve, magyarul fogjuk megjelentetni. Adrian Kuciuku albán és román nyelven egyaránt ír, fiatal kora ellenére több regényt publikált. Simona Popescu Exuvii című regényével később fogunk pályázni. De támogatás nélkül is le fogjuk fordítani, meg fogjuk jelentetni. Teszi mindenki, amit ingyen is, börtönben is tenne. Viszonylag normális történelmi és nagyon zavaros, bután hangoskodó kulturális környezetben, az elképesztően kulturálatlan kelet-európai politikai (!) elit (?) hűbéreseket toborzó manipulációi közepette.

2004. július 31.

Csiki László

(író, Budapest)

Válasz a Korunk kérdéseire

1. Az utóbbi öt (tíz, száz?) évben gyéren jutnak el román művek Magyarhonba. A pestiek még azokat a könyveket sem látták, amelyeket Budán nyomtattak a dák–román „kontinuitás” élesztői, kétszáz évvel ezelőtt. Egy rádióműsorban nemrég egy gimnazista egyenesen azt válaszolta kérdésemre: annak a népnek nem is lehet (jó) irodalma… Én köz- vagy akár egyetemi könyvtárban sem találok román anyagot Budapesten. Ukránt sem. A véletlenszerűen, azaz baráti szívességből eljutott könyvekből, a ritka magyar fordításokból tájékozódom tehát. (Legutóbb a Farkas Jenő által fordított, kommentált és kiadott E. Cioran volt élményszerű.) Jómagam Dinescut és Cărtărescut magyarítottam közelebbről. Előbbit élveztem, utóbbi mélységesen idegen volt számomra (éppen ezért stilisztikai „kihívás”), pedig ugyanabban a tömbháznegyedben laktam Bukarestben, amelyről minden regénye beszél. Csakhogy ő a gyerekkorát töltötte ott, én meg felnőttként kerültem oda. És vissza is. Mert volt hova.

Nemrég Eminescut fordítottam (újra). Nem nagy üzlet.

Eminescu messze van.

2. Vajon nem a román irodalom és kultúra kettősségét, a Balkán és Európa közötti, jótét feszültségeket keltő tétovázását, kétlakiságát jelzi-e, hogy egy korai különc és egy hagyományra hagyatkozó író közkedveltsége majdnem azonos? Azzal együtt, hogy közös bennük a couleur locale, de még annál több is, az identitás keresése talán. (Hortensia Papadat-Bengescu regényének fordításakor éreztem ezt, miközben francia szótárt használtam a húszas években még nem szervült szavakhoz.)

Annak idején, az akkor éppen elhallgattatott Mircea Dinescu kapcsán a „sajátosság természetességéről” értekeztem, mármint hogy adná Isten, minket se kényszerítenének, hogy jobbra fordítható erőnket méltóságunk, vagyis sajátosságunk bizonygatására fecséreljük. Mateiu Caragiale és Marin Preda természetszerűen élték-írták saját sajátosságukat. Éppen csak az egyik idegennek, a másik elfogadottnak tűnt a maga idején.

Ámde vannak ha nem is nagyobb, de tágabb kultúrák. Nem mellékes, nem is véletlen, hogy a dicstelenül elmúlt század elején jó néhány román író egyenesen a francia irodalom élvonalába ment át. Az avantgárd szabadsága ez! Illetve a latinitás. Illetve a menekülés kényszere vagy csak egyéni vágya. A többségből a még nagyobb többségbe. Ott pedig a honosodásé. De a választás lehetősége mégis megadatott nekik! És vitte őket a sokszor megtagadott népüktől örökölt ifjonti erő. A honfoglalásé. Máig. De lássuk be, ez az út nem Magyarországon át vezet. Jobbjaik közelebb vannak Párizshoz, mint amennyi a térképen kimérhető egy Magyarországnak nevezett fehér folt fölött. Hic sunt leones. Középen.

3. Az „én kultúrámban”, amely teremtett (alkotott?) környezetet jelent, a pacalpörkölttől a házakon át Heideggerig és a kutyával való bánásmódig, a posztmodern a leginkább provinciális tünemény, azaz elmeszülemény. Amúgy kelet-európailag. Amikor egy világszerte régtől alkalmazott technikát filozófiává próbálnak emelni helyileg (a diktatúrák tűnte utáni szellemi űrbe), majd a szegények mohóságával „beemelik” a régit, Leonardo da Vincitől Gabriel García Márquezig saját belterjes körükbe! Mintha a hűtőszekrény külleme és ára fontosabb volna a benne tárolt élelemnél. A befogadást és a türelmet addig hangoztatva, amíg kizárólagossá nem válik, önmaga ellentétévé tehát. Posztdiktatúrás reflex és parancs ez: a közügyektől önként eltiltatva az irodalomban élni, annak „szentelni magunkat”. Totál öncenzúra! – Hadd olvassátok egymást, hagyjátok rám „a dagadt ruhát”! – mondhatta volna Kádár János vagy Gustav Husak, ha tudtak volna magyarul.

Hajnali, álmos konzervatív szenvedelmeim ráadásul azt sugallják: csínján kell bánni azzal a nyelvvel, amely egyedüli vagyonunk, sajátunk, sőt a sajátosságunk, felborogatni lehet, de értelmetlen. Ne döntsd fel este az üdítőitalos kancsót, mert reggel rém szomjas leszel! – mondogatom ilyenkor magamnak.

Író számára pedig az a kérdés: eszköz-e csupán az anyanyelve vagy a (teremtett) közege? Írásainak is, önmagának is. Liberálisabb délutánjaimon ezt a véleményemet megcáfolom, helyesbítem legalábbis. Olyankor azt mondogatom: a nyelv mi vagyunk. Mi alkotjuk a szabályt is. Én lennék akkor is, ha liliomul vagy rózsán beszélek. Oroszlánul vagy denevéren, internetül. Akár románul. Este azonban rájövök: íróként a nyelv alkot meg engem. Éjféltájt azt hiszem, külföldön nem tudnék aludni. Persze magyarul sem alszom.

A magyar irodalom legjobb román fordítójától azt kérdeztem régebb, amúgy mélylélektanilag: milyen nyelven álmodsz? Arra gondoltam közben, amerikai Nobel-díjas tudósok, alva, magyarul mondogatták maguknak a fasori gimnáziumban tanult egyszeregyet. Szép ez a vallomásuk, csak annyiban hibádzik, hogy egy meg egy az minden nyelven s talán a világmindenségben is: kettő. Isteni szerencsére, a transzcendencia nagyobb dicséretére. Ha pedig nem kettő: úgy fennebb, az ismert teremtőn túl mutat, és Isten léte éppúgy kétséges, mint az anyanyelvé.

Maradjunk egyelőre annyiban: a román írók a miénkkel közös csúcsra törekednek. Egy a helyünk.

Kis ismereteim szerint is akad románban annyi, mint magyarban, akinek jobb a hétköznapi bevásárlóközpont. Azt lantolja váltig. Fut ez vagy leragad? – kérdezem ilyenkor, honosaim láttán. Ők meg futnak, illetve leragadnak.

A posztmodernben tehát az a lényeg, hogy lényegtelen. (Fontatlan, mondaná a lányom.) Ezt trombitálja ez az irányzat maga is, sokféle elágazása, művelője révén. Eleve elrendelt, hősies és komikus kudarcaként. Ez szép! Amennyiben lenne annyi humorérzéke, hogy csődjét magának és nem csak nekünk is bevallja – a tükörben legalább, amelybe úgyis minden belefér, de amelybe inkább beleraknak az önarcképük mellé ezt-azt –, már el is fogadnám. Így csak álnokul temetem. Nem boldogít az elmúlása. Túl sok gőz fújt ki ahhoz a biztonsági szelepeken, életeket tettek rá, és időnként kaptak is érte valamit. Jut eszembe, a tényirodalommal is így vagyok. Avagy ellenkezőleg. Szeretném, ha volna. Akkor azt szapulhatnám, de legalább volna ellenében tényszerű állításom. A posztmodernnel szemben semmim sincsen, mert megfoghatatlan. Lehet, hogy én is posztmodern vagyok?

Az avantgárdban viszont (gondoljunk bele, mit jelent a szó, vagyis tanuljunk más nyelveket!) azért hiszek néha, lankadtabb pillanataimban, mert jobb hívei tudják – tudták –, hogy az állandó változás. A változtatás szándéka legalább. Mármint ott az élen, ahová félanalfabéták is eljuthatnak. Az ösztöneik erejével, vagyis a tehetségükkel és az indulatukkal. A román irodalomnak pedig olyan erős avantgárdja volt, a kiművelt Urmuztól Tristan Tzarán, Mauriciu Blecheren, B. Fundoianun, E. Ionescu/ón át, amitől a maiaknak kicsordulhatna a nyála. Utánuk. Poszt.

Új „kulturális kontextus” pedig nincsen. Mert volt. Ki meg benne volt, ki csak magában. Ezután sem lesz ez másként. Ez gondolkodásmód dolga. (Persze a neveltetésé, a környezeté is.) A Föld akkor is gömbölyű volt, amikor ezt nem tudták róla a lakói.

„Elmék vagyunk”, mondta egy hajdanvolt kortársam. Ez elég nagy világháló. Most meg azt mondja egy másik, napszaki író az információ „szabad áramlásának” sodrásában, hogy az eurós irodalmi pályázatok egyik feltétele: helyi sajátosság, de még szófordulat se szerepeljen a beküldött pályaműben. Már nehogy leírd (ez pesties szófűzés), hogy „kis kece lányom” (ez magyaros, habár e nyelven is alig érthető)!

Lehet választani. Pénzt vagy életet!

Intézményileg pedig csak pénzt adnak, abból a maradékból, amit az intézmények fenntartására költenek. Azért azt se bánnám, ha (egyebek mellett román nyelvű) könyveket adnának valahol. Kölcsön.

Budapest, 2004. július 28.

Bogdán László

(író, Sepsiszentgyörgy)

Ha kiadó lennék...

1. Az utóbbi időben folyamatosan egyetlen román írót tanulmányoztam – a szónak egyszerre a konkrét és az ironikusan fennkölt értelmében: Ciorant. Magyarul is és románul is és… Mikor ahogyan jött. Nem mintha én Ciorant nem ismertem volna már eddig is… Még a hetvenes évek elején olvastam Bukarestben az eredeti román nyelvű könyveit, élvezettel, iszonyú ellenérzésekkel, nyilván akkori ostoba előítéleteim miatt… Én elhittem Illyésnek, hogy az a bizonyos csendőr tényleg megijesztette volna az érzékeny lelkű román ifjút… Hogy a magyar csendőr láttán, Pesten, a harmincas években Cioran miket képzelődött. Hát képzelődött, na és?… De Illyés is képzelgett eleget, s nem is mindég jóhiszeműen. (Ó, ezek a kölcsönös román–magyar jóhiszeműségek, lásd a balatoni szürkebarát elfogyasztását Krlezánál és az Illyéssel való eszmecsere felidézését… Ma már röhögök ezen. Nevetséges, amikor az egyik nacionalista megítéli a másik nacionalistát, mondjuk így, humanista alapállásból.* Csakhogy időközben a humanizmusról is kialakult a magam nem éppen hízelgő véleménye… De ez már megint egy másik történet.) Ó, az a mi ezeréves birodalmi tudatunk… Ami viszont a mai román kultúrában is elevenen él, lásd a kiváló Patapievici-et, akit viszont unok… Érdekesebb lehetne, hogy hogyan is szereztem meg az eredeti Cioran-köteteket, de ez is egy másik történet, nem kevésbé érdekes.

De ez itt most nem regény… Tehát a Schimbarea la faţănak – az átdolgozott, meghúzott változatából a Látó kilencvenkettes román számába le is fordítottam a magyarokról szóló reprezentatív és bizonyos értelemben inkább szórakoztató, mint felháborító fragmentumokat. „Igen, mi magyarok…” – akkor éreztem népemmel valamiféle zavarodott, eszement közösséget! Ó, igen – ez mind mi voltunk egykor, Füst Milán sokfelé ágazó címét idelopva. Hogy miért érdekel engem változatlanul Cioran? Hát ez az. De itt már a mélylélektan ingoványaiba süllyedünk, viszont Jung tartja a lámpást. Nem mondható, hogy olyan vakító fényesség lenne…

2. Nekem inkább az ifjú Caragiale regénye tetszik, de az analógia félrevezető. Miért lenne ez a két különben tényleg jó regény a „legjobb”?… Legjobb nincs, több jó van. Én attól függetlenül, hogy mi volt életében a véleményem a szerzőről, akit volt szerencsém ismerni és vitázni vele a mágiáról és Paracelsusról és a rózsakeresztesekről és az ortodoxiáról etc., Eugen Barbu A fejedelemjét helyezném az élre. De az irodalom nem sport, futás, úszás, ahol az időeredmény eldönti a sorrendet. Itt minden „sorrend” eleve és vállaltan szubjektív…

3. A kérdés túl bonyolult. Onnan közelíteném meg, hogy ki (kik) olvas(nak) ma. A tévét többen nézik, kétségtelen. Valamifajta kulturális műsorokat lehetne elképzelni, vannak ilyenek ma? –, ahol az irodalmat egész egyszerűen mint az emberi világ más jelenségeit tárgyalják. Nem elvontan és nem is pipiskedve, elszörnyedve, vague áhítattal… Ezen túlmenően úgy érzem, ma sem a román olvasót – ha van – nem érdekli a magyar irodalom, sem a magyar olvasót – van! – a román. Hogy ez miért van így, sejtem. De megint ingoványba tévednénk, ha ki is fejteném. Magyar részről a csalódott szerelmes szindrómája áll fenn, román részről pedig a győztesek hiúsága és rossz lelkiismerete… Mindkettőből jó lenne végleg kigyógyulni. Élő ellenpélda Cărtărescu: nagy verseskönyvéből, a Levantéből az elmúlt tizenkét évben több részlet is megjelent magyarul, Kovács András Ferenc és Lövétei Lázár László fordításában. Ha kiadó lennék, alapítvány vagy Maecenas, azonnal megbíznám őket, fordítanák le az egészet, legyen ez is meg magyarul. De egyik sem vagyok.

Szilágyi Júlia

(esszéíró, Kolozsvár)

Egy példa

1, 3. Éppen öt éve, 1999-ben jelent meg Marta Petreu könyve, az Un trecut deocheat sau „Schimbarea  la faţă a României”. Hogy is fordítanám ezt a címet magyarra? Csupán javaslat, egy lehetőség a több közül: Feslett múlt avagy Románia színeváltozása. Elég hamar elfogyott – érdekes lenne tudni, vajon hány példányban –, s én csak később jutottam hozzá, egy utcai könyvstandon pillantottam meg, s vittem is haza. (Hogy milyen rég volt – hadd álljon itt a 400 oldalt is meghaladó és kulturált küllemű könyv akkori ára: 70 000 lej.)

Az azóta eltelt öt év megerősített abban a hitemben, hogy Marta Petreu a korszak egyik legfontosabb könyvét írta meg, olyan könyvet, amely túl a tartalmi értékein gesztusértékű is, úgy is, mint példamutató értelmiségi magatartás és úgy is mint a román kultúra szellemi felnőttkorának egyik becses bizonyítéka. Mint ilyen, persze, jól tudom, nem biztosít a szerzőnek egyöntetű és széles körű népszerűséget, még kevésbé védettséget az ellen, hogy a régiónkban egyelőre a megbecsülésnél könnyebben elnyerhető címet, a nemzet jó hírének megtépázóét, ráaggassák.

Ennek a könyvnek a célja és a módszerei kutatói célok és kutatói módszerek. Nem érzelmi indítékok, hanem a tudományos megismerés szándéka vezérelte a szerzőt. Tekintélyes mennyiségű és megbízhatóságú adatot vonultat fel, feltárja, korszakolja és elemzi Emil Cioran szellemi útját, ennek szakaszait, hogy e szakaszosan kibontakozó életmű indítékait – mint minden becsületes eszmetörténeti munka – a szerző személyes hajlamainak finom vizsgálatán túl a kor szellemi és politikai összefüggéseiben keresse és találja meg. Olvasás közben jöttem rá, milyen keveset tudok arról (is), ahogyan az eleinte apolitikus és metafizikai irányultságú Cioranra és nemzedéktársaira az uralkodó filozófiai áramlatok, a román társadalom állapota és az európai történelem autoritárius mozgalmai hatottak, de még arról is, hogy miként alakult ki a legionárius mozgalom, amely „egységessé ötvözte a nacionalizmust az ortodoxiával, az autochtonizmussal és a bűnözés gyakorlatával”, és így „a legitim nemzeti szellemet, a nemzet iránti építő és jogos gondoskodást idegengyűlöletté és antiszemitizmussá alakította és torzította, a demokrácia hiányosságainak kritikáját pedig érvvé a totalitárius állam mellett”. Külön szellemi nyereségnek érzem Petreu elegáns és pontos gondolkodói stílusát, amely szerencsésen egyesíti az esszé szabadságát a tudományos mű módszertani megbízhatóságával. És itt már a harmadik kérdésetek körébe vág az én kérdésem.

Vajon „A kultúrák közötti kommunikáció” mint „a közös problémák iránti kíváncsiság” kielégítése többek között nem éppen ilyen művek megismerésében és magyarul való megszólaltatásában s a róla elképzelhetően kialakuló eszmecserében találna méltó célt?

2. Egyáltalán nem lep meg az Observator cultural körkérdésére adott válaszok megoszlása az említett két regény között. Csak találgathatom, hogy kiket szólított meg a lap. Annyi bizonyos, hogy a Moromeţii a mai középkorú és korosabb értelmiségi réteg kötelező iskolai olvasmánya volt, és – emlékezetem szerint – egyáltalán nincs híjával a markáns irodalmi értéknek a politikailag meghatározott irányú elkötelezettség mellett. A másik olvasói preferencia meg a kötelező olvasmány, az indoktrináció elleni lázadást is kifejezi, egy, a Preda komor paraszti valóságától merőben eltérő világ, bojárok és bohémek könnyed nosztalgiával felidézett világa iránti rokonszenvet meg persze egy merőben eltérő írói hitvallást, látásmódot és stílust, az élvezetelvű életet és irodalmat.

Persze lezárt korszak legjobb regényei között könnyebb eligazodni. Aki valamikor Predát és/vagy Mateiu Caragialét olvasott, az ma nem biztos, hogy olvas még regényt, vagy van kedve, ideje, türelme, pénze például Cărtărescura.