A hetvenes-nyolcvanas években sokaknak jelentett nagy lehetőséget a bourdieu-i művészetszociológia. Bourdieu után lehetett szociológiai, történeti szempontból nézni a művészetekre anélkül, hogy redukcionistának, demisz-tifikálónak titulálták volna emiatt a kutatót. Aztán a lelkesedés, nyilván, alábbhagyott. „A” szociológus irodalomra és művészetekre alkalmazott mezőelmélete1 kimondta ugyan, hogy az alkotás társadalmi természetű, hogy az irodalom a fogalom meghatározásáért folyó harc maga, de az eltörölt külső vagy belső, szociális vagy esztétikai aspektus dilemmájának helyére egy másikat helyezett. Az érvelésnek most már azt kellett eldöntenie, hogy a kulturális objektum az egységes és történetileg alakuló irodalmi mezőre vonatkozó kutatás forrásanyaga vagy pedig naiv szociológiája egy sajátosan értelmezett irodalmi mezőnek. Ami már egymagában két kérdés:

1. egy irodalmi mező van-e vagy több (ha a nemzeti irodalmak, illetve az eltérő korszakok kérdését is idevesszük, annál súlyosabb probléma)?

2. forrásértékű-e az irodalmi mű vagy pedig kifejtésre váró társadalomelmélet?

Nathalie Heinich sajátos módon válaszol ezekre a dilemmákra. A Centre National de la Recherche Scientifique 1955-ben született, Bourdieu irányításával írt kisdoktorival debütáló kutatója három en vogue problémakörnek szakértője: a művészet- és irodalomszociológiának (ezeken belül a kortárs művészetnek, a 19. századnak és a klasszikus kornak), a nőszerepek és identitások reprezentációjának, illetve a művészi, alkotói identitás kutatási módszertanának. És ahogy ez a francia értelmiségiek szokása, szaktudományos és kézikönyv jellegű munkák szerzője egyszerre. Filigrán, kedves és csak mérsékelten rátarti. Nem beszéli a pedagógusok nyelvét, inkább az episztemológiai előfeltevéseket felülíró problémákét.

A bourdieu-i vonalat 1990-es művészetszociológiai kézikönyvében2 a diszciplína harmadik generációs jelenségeként, felmérésszociológiai irányzataként határozza meg. A paradigmát azonban a francia kutatások kiterjedésénél tágabbnak, az Egyesült Államokban is érvényesülőnek látja, ellentétben a szintén Bourdieu-tanítvány Alain Vialával, aki egyenesen „párizsi iskoláról” beszél.3 Heinich az objektivista tudományos logikájú módszertan esztétikai logikájú alkotásokra való alkalmazását kezeli az irányzat elhatárolódási elveként. Ilyen értelemben saját kutatásai is ehhez a generációhoz sorolhatók. Bourdieu-höz való hűsége azonban nem abszolút.

Bourdieu-vel osztoznak abban, hogy:

Az irodalmi jelenség autonómiáját elismerő szociológia hallgatólagosan három történeti periódus műalkotásait részesíti előnyben: a 17., a 19., illetve a 20. századét. Ezek azok a periódusok, melyek beígérik, illetve beteljesítik az önálló irodalmi mező sajátos jelenségét. Erre a folyamatra vonatkoztatja Bourdieu az irodalmi mező történetét illető kutatások kumulativitásának tézisét. A felvilágosodás heteronóm irodalmi mezője visszaesést jelent ebben a perspektívában;

Az irodalomszociológiai vizsgálatra alkalmasabbak az epikai vagy drámai műfajban íródott szövegek. Ezt a banális elvet szintén elhallgatják a mezőelemzések, viszont a bourdieu-i módszerek univerzalizáló igényei csorbulhatnak miatta.

A mezőelmélet alkalmas a mű reprezentativitására vonatkozó kérdés megkerülésére. A szociológiai szemlélet nem tünteti ki az esztétikai normativitás szűrőjén átjutott alkotásokat, sőt nem is kísérletezik minőségi szempont érvényesítésével a művészetek vizsgálatában.4

Végső soron a mezőelmélet értelmiségtörténetbe torkollik. Amennyiben a műalkotásokat az irodalmi mezőről szóló reprezentációknak tekintjük, annyiban értelmiségiek, szerzők társadalmi térhez való viszonyával van dolgunk, vagyis az értelmiségiek társadalomtörténetével.5

Ezzel a negyedik elvvel kezdődnek a gondok. A Les Règles de l’art (A művészet szabályai) harminc év kutatásait összegző, néhol feltevéseiben is egyenetlen szövege az esztétikai jelenség forrásértékét csak a specifikus mezők történetének viszonylatában ismeri el. A kötet szerint szociológiai szempontból az irodalom csak az irodalmi mező vizsgálatára alkalmas. Heinich szerint adekvát értelmiségtörténeti forrásként kell nézni a műveket, viszont a szerzők és alkotók reprezentációi nemcsak a mezőn belüli kérdésekről szóló elképzelések, hanem más típusú társadalmi kérdések is visszakereshetőek bennük. Például a női identitások elementáris struktúrái.6 A Ce que l’Art fait à la sociologie (Mit tesz a művészet a szociológiával?)7 episztemológiai hozadékú írása egyenesen azt állítja, hogy a művészet egyedül alkalmas arra, hogy az empirikus társadalomtudományi kutatás premisszáit a társadalmi ágensek értelemadási kísérletei felé fordítsa, és az etnometodológiai paradigmát következetesen beteljesítse. Vagy-is a bourdieu-i dilemmához közelítve a művészeti alkotások olyan társadalomtudományi források, melyek a forráskezelés elveinek újragondolását várják el.

Viszont ebből még nem következik az interpretatív szociológia melletti argumentáció. Egyrészt, mert az irodalmi szövegek mellett mindig léteznek szintén szövegtermészetű kontrollforrások. Például a kortárs képzőművészet hármas tétjére vonatkozó kutatásai8 az alkotások mezőreprezentációit a közvélemény, a szakemberek nyilatkozatai mellé helyezik. A saját mezőspecifikus dilemmáik tudatosságából táplálkozó alkotások ezen elv szerint éppen abból indulnak ki, hogy a közvélemény tudatlan a választások tétjét illetően, és az ebből származó elutasításra éppen annyira van szüksége, mint a szakemberektől induló legitimációra. Másrészt a klasszikus szociológiai minőségi és mennyiségi vizsgálati módszerek nem inkompatibilisak az irodalmi források alkalmazásával. Interjúk és statisztikák kerülnek a regényrészletek mellé a szerzői sikerhez való viszony kérdésének vizsgálatában.9 És mennyire érdekes adatközlő szerepbe hozni és ilyen szerepben látni például Michel Tournier-t. Az etnometodológia az „idiot social”-ként kezelt adatközlő tézisének kritikájából indult ki. Itt viszont megfordulnak az erőviszonyok, hiszen a szerző szereti magát többre tartani a kutatónál, és jogot érez arra, hogy rákérdezzen a kérdés szükségszerűségére, vagy egyenesen megváltoztassa a játék szabályait. Mi lesz, ha a szociológus kerül egyfajta tudatlan szerepkörbe?

Mindez furcsa helyzetbe hozza a szociológiai elemzést. A szociológus ugyanis nincs ott a művészetértő szakemberek listáján. Mégis sokat tud mondani a recepció működéséről, a szerzői számításokról. Zavaró elem. De jó arra, hogy beleszóljon a magatartásformák alakulásába, hogy levezesse a szakmai büszkeségből eredő feszültségeket.

Néha egyenesen arra is, hogy elbizonytalanítsa a szingliket, és jó közérzetet biztosítson a klasszikus vénlányoknak.

JEGYZETEK

1. Szisztematikus összefoglalójához vö. Bourdieu, Pierre: Les Règles de l’art. Genèse et structure du champ littéraire (A művészet szabályai. Az irodalmi mező születése és szerkezete). Seuil, Paris, 1992.

2. Heinich, Nathalie: La Sociologie de l’art (A művészet szociológiája). La Découverte, coll. Repères, Paris, 2001.

3. Vö. Viala, Alain: Sociopoétique (Szociopoétika). In: Molinié, George–Viala, Alain: Approches de la réception. Sémiostylistique et sociopoétique de Le Clézio (Közelítések a recepcióhoz. Le Clézio szemiostilisztikája és szociopoétikája). PUF, coll. Perspectives littéraires, Paris, 1993.

4. Elvben ugyan Bourdieu is társul ehhez a kijelentéshez, a Les Règles de l’art elemzései viszont hajlanak afelé, hogy az esztétikai normák által kanonizált művek értékesebb források lehetnek az irodalmi mező vizsgálatában, hiszen adekvátabb szemszögből tekintenek a mezőn belüli pozíciók játékára.

5. Nem véletlen, hogy az értelmiségiek társadalomtörténete mint sajátosan francia történetírási irányzat éppen a bourdieu-i irodalomszociológiából származik.

6. Ezt a kérdést dolgozza fel az États de femme. L’identité féminine dans la fiction occidentale. Gallimard, Paris, 1996.

7. Minuit, Paris, 1998.

8. Le Triple Jeu de l’art contemporain. Sociologie des arts plastiques. Minuit, Paris, 1998.

9. L’épreuve de la grandeur. Prix littéraires et reconnaissance. La Découverte, coll. Armillaire, Paris, 1999.