Marie-France Ionesco: Portretul scriitorului în secol: Eugène Ionesco 1909-1994.

A Rinocéroszok Béranger-ja az utolsó felvonás végén egyedüli emberként az orrszarvúcsordában elhatározza: megvédi emberi mivoltát, nem hagyja magát a többiek által „rinocerizálni”. De még mielőtt ez megtörténne, egy pillanatra elbizonytalanodik. Ha csak egy perc erejéig is, magával ragadja a rinoceritisz sodrása: „Ők a szépek! Tévedtem! Ó! Hogy szeretnék olyan lenni, mint ők! Jaj, nekem nincs szarvam! Milyen ronda egy ilyen puszta homlok. [...] Milyen csúnya vagyok! Jaj annak, aki ragaszkodik önmagához!” Vajon van-e Béranger megingásának is életrajzi vonatkozása, ahogy magát a darabot kifejezetten önéletrajzi fogantatású műnek szokás tartani, a rinoceritiszt a harmincas évek fasizmusával azonosítva? Az író lányának, Marie-France Ionescónak apjáról írott könyve, amely egyszerű interjúnak indult, de valóságos védőbeszéddé duzzadt, határozottan elutasítja ezt a lehetőséget. Semmi nyoma annak, hogy Ionesco a náci eszmékkel akár átmenetileg, akár opportunizmusból, a túlélés kényszere miatt szimpatizált volna. Ellenkezőleg: heves, szinte zsigeri elutasítás jellemezte. Van azonban az életrajzában néhány mozzanat, ami miatt mégis a gyanú árnyéka vetülhetett rá. A kapcsolatai, barátságai, amelyeket később sem tagadott meg, valamint az a tény, hogy két évig a vichyi kollaboráns francia kormány melletti román diplomáciai testület tagjaként teljesített szolgálatot mint kulturális attasé. Ő maga ezt az intermezzót frappánsan úgy jellemzi, hogy a börtönőr egyenruhájába öltözve szökött meg a börtönből. Nyilván ez volt a legkézenfekvőbb módja a túlélésnek. Megszabadult a fronttól, a majdnem biztos és tökéletesen értelmetlen haláltól. Ezt a két évet, no meg a Cioranhoz és Eliadéhoz fűződő, élete végéig tartó barátságot hányja Ionesco szemére Alexandre Laignel-Lavastine Cioran, Eliade, Ionesco: l’oubli du fascisme című könyvében. Csakhogy Ionesco nem azért barátkozott velük, mivel azok életük egy szakaszában szélsőjobboldali eszmékkel kacérkodtak, és később inkább hallgattak erről, anélkül hogy látványos megbánást gyakoroltak volna. El kell fogadnunk, hogy a barátság túlmutat olyan, végső soron a lényeget nem érintő dolgokon, amilyen a politika. A Rinocéroszok Béranger-ja is, amíg csak lehet, a barátságot, a megbékélés lehetőségeit keresi. A barátság igenis áthidalhat világnézeti szakadékokat. Nem eszmékkel, hanem emberekkel barátkozunk. És ezen a ponton akár lezártnak is tekinthetjük a vitát, igazat adva Marie-France Ionescónak. Csakhogy ő ezen túlmenően a triász másik két tagját is igyekszik „tisztára mosni”, pedig az ő „ártatlanságuk” talán nem annyira nyilvánvaló. Marie-France Ionesco úgy fogalmaz: Cioran és Eliade szerzői olyan írásoknak is, amelyeket legszívesebben soha nem olvastunk volna el. (149.) Alexandre Laignel-Lavastine ezeket a kevésbé szalonképes írásokat helyezi érdeklődése középpontjába említett könyvében. Marie-France Ionesco hevesen elutasítja az írók közötti barátság cinkosságként való beállítását, szerinte rosszindulatra és korlátoltságra vall, ha csupán erre a korszakra összpontosítjuk figyelmünket.

Ha valaki politikai nézetei felől próbálja megközelíteni Ionescót, akár mint írót, akár mint embert, az saját magának nehezíti meg a dolgát. Ionescót nem érdekelte a politika, a történelem, az emberi faj sötét kalandjainak borzalmai félelemmel töltötték el. Írásai nem arról árulkodnak, mintha e kusza történet értelmét próbálta volna megfejteni. Filozófia, pszichológia, természettudomány? Ugyan mire való annak, aki egy angol nyelvkönyv gagyi párbeszédeiben felfedezi az emberi lét értelmetlenségének tökéletes kifejeződését. Innen már csak egy lépés az abszurd dráma: elég egy kicsit átpofozni a nyelvkönyv dramaturgiai szempontból amatőr párbeszédeit. Ionesco elutasította az abszurd kifejezést. Ő egyfajta realizmusnak tekintette, amit csinált. Hiszen ami a legközelebb áll a realitáshoz, az szerinte az álmok nappali fénynél értelmetlennek tetsző világa. Mi értelme tehát eszmerendszerekhez, bármiféle rendszerhez csatlakozni, mi értelme olyasmi mellett vagy ellen foglalni állást, aminek nincs realitása? „Minél jobb, minél kerekebb, meggyőzőbb, logikusabb, koherensebb egy rendszer, annál irreálisabb, mesterségesebb. Egyszóval minden rendszer mesterséges és idegen a valóságtól. [...] Gyűlölöm a fasiszta kozmoszt, nem szeretem és egyáltalán nem csodálom a kommunista kozmoszt, és azon töprengek, hogy nem részesítem-e előnyben végső megoldásként a liberalizmusokat mint a legkisebb rosszat.” (Portretul scriitorului..., 52.). Vagy: „az emberiség hol zsarnokságban élt, hol anarchiában. Én inkább az anarchiát választom a zsarnokság helyett.” (uo.). Ionesco nézetei történelemről és politikáról? „Az abszurd dráma atyja”, úgy tűnik, nem valamely politikai irányzatot vagy történelemszemléletet utasít el, hanem magát a történelmet a politikával együtt. Homo religiosusként eljut a világ elutasításától a világ elfogadásáig a maga bűneivel, szörnyűségeivel, abszurditásaival együtt. Tekintsük fogyatékosságnak vagy erénynek: Ionescónak nincs érzéke a politika kérdéseihez. Ami nem azt jelenti, hogy nem reagál a világpolitika eseményeire. Reakcója: a félelem. Ami odakint a világban történik, idebent fenyegető rinocéroszfejekként vetül a szoba falára. Lehet, hogy nem vallásos író a szó hagyományosan beszűkítő akcepciójában, de vallásos ember. Keresi a kapcsolatot a vallással, az egyházzal. A katolicizmustól annak állítólagos elvilágiasodása miatt eltávolodik, és közeledik apja vallásához, az ortodoxiához, amely szerinte megőrzött valamit a szellemi tisztaságból. Frappánsan fogalmaz, de erről valahogy az jut eszünkbe, amit a kerek, hibátlan rendszerekről mond, a valóság talán nem ilyen megnyugtatóan egyszerű: „Megadva mindig a császárnak, ami a császáré, látszólag alávetve magát a Történelemnek, az ortodox egyház  mindig kívül maradt volna a Történelmen. Nem üzent hadat a Történelemnek, nem avatkozott a Történelembe, csak együtt élt vele. Csak a korral kötött kompromisszumot, de sohasem az éggel. A katolikus egyház az éggel köt kompromisszumokat. Az ortodox egyház megőrzött valami rendkívülit, titokzatosat, tisztát, változhatatlant.” Ionesco mondataiban ilyenkor valami sietséget érzünk, hogy minél gyorsabban megnyugtató választ találhasson az őt kínzó kérdésekre, és ilyenkor kissé közhelyesnek hat az, amit mond. Igaz, hogy általában beszél itt az ortodoxiáról, nem pedig egy bizonyos ortodox egyházról van szó. Elismeri: az ortodoxia kompromisszumokat kötött a korral. A huszonegyedik század küszöbéről visszatekintve úgy tűnik nekünk: ezek már nem csak egyszerű kompromisszumok, hiszen a görög katolikus egyház ellehetetlenítése nem az ortodoxiára kívülről ráerőltetett feladat volt. És ez még csak egyetlen példa. Talán arról van szó csupán, hogy az őszinteség kedvéért Ionesco a közhelyektől sem riad vissza, mindig valami mélységesen személyes hit érződik a szavain, nem játssza a zsenit, nem akar gyarló embernél többnek látszani, mintha ez volna egyetlen ambíciója: minél gyarlóbbnak mutatkozni.

Marie-France Ionesco könyve egyre hevesebbé váló párbeszéd egyrészt Alexandre Laignel-Lavastine-nel, másrészt Marta Petreuval, illetve az általa jegyzett Ionesco în ţara tatălui című könyvvel. Ha Alexandre Laignel-Lavastine a fasizmussal való tisztázatlan viszonyt piszkálja meg, Marta Petreu szofistának és manieristának nevezi a drámaírót. Marie-France Ionesco szerint, ha már a görög filozófia áramlatainál maradunk, inkább platonistának kell tekintenünk Ionescót: „dühroham fogja el, mert be van zárva a barlangba, ahol lehetetlen minden igazi megismerés.” Innen a hajlama a túlzásokra, a torzításokra, a gúnyra. Ami pedig a manierizmus vádját illeti, ez nem vád, hisz, amint a szerző írja, a szellem kríziseinek minden korszakát manierizmusnak lehetne nevezni. Találóbbnak véli a barokk jelzőt, a túlzásokra, a szándékos mesterkéltségre és a játékosságra való hajlam miatt. No és tegyük hozzá: nem utolsósorban a vallásos háttér okán, hiszen Ionesco kezét írás közben mindig az eredeti fény-élmény, a teljesség megtapasztalásának élménye utáni nosztalgia vezeti. Azért olyan lepusztult, ügyefogyott, szélütött darabjainak a világa, mert hiányzik belőle, akárcsak az időbe vetett ember életéből, az a fény, amelyből minden dolog létének értelmét meríti. És itt nem pusztán metaforáról van szó, hanem egy fiatalkorában átélt misztikus élményről, amelyre önéletrajzi írásaiban rendszeresen visszatér. És természetesen a gyermekkor elveszett paradicsomáról.

Szenvedélyes, érthetően és igazoltan részrehajló könyv a Portretul scriitorului în secol. Olyan portré, mely egy életen át tartó egymás mellett élés, apa-lány kapcsolat hátteréből bontakozik ki. Egy olyan szerző életrajzi vázlata az íróról, aki vitathatatlanul a legjobban és legalaposabban ismerte őt.

*Editura Humanitas, Buc., 2003.