„Egyik vallás sem más, mint azoknak a külső erőknek az emberek fejében való fantasztikus visszatükröződése, amelyek mindennapi létük felett uralkodnak” — állította Engels.^l Marx gyakorlatiasabb volt. Programmá tette a vallásellenes harcot. „A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni... A vallás kritikája tehát csírájában ama siralomvölgy kritikája, amelynek szent fénye a vallás.”² „A vallás elleni küzdelem tehát közvetve küzdelem ama világ ellen, amelynek szellemi aromája a vallás.”³ Kelet-Közép-Európában évtizedeken át ez volt a hivatalos ideológia. Ezzel — s persze egyúttal — a totalitárius pártállam érdekeivel összhangban formálódott az egyházpolitikának „becézett” egyházüldözés.

A szovjet típusú politikai rendszernek vége. Évtizedekbe telhet ugyan, amíg nyomai is eltűnnek majd. Ez azonban nem változtat azon, hogy a történelem átlépett a marxista ideológia és a „világmegváltó” kommunista kísérlet felett. S aki nem hivatásos történész, feledni igyekszik a rossz emlékeket. Legszívesebben a marxista valláskritikával is ezt tennénk. Ám a dolognak van egy bökkenője. Hasonló dolgokat mások is mondtak. A 19. századi és az e század eleji társadalomtudósok legtöbbje így vélekedett. Jobban „csomagoltak”. A végeredmény ellenben hasonló volt. Az a szemlélet, amit ma szekularizációs elmélet néven ismerünk, ⁴ a vallás haladásellenességét hangsúlyozza, és mielőbbi eltűnését jósolja.

Vallás + modernizáció = szekularizáció?

Mellékvágány, ha megállapítjuk, hogy „szekularizációs elmélet” nem létezik. Sehol nincs módszeresen kifejtve, levezetve, megfogalmazva. És több a róla szóló kritika, mint maga az elmélet.⁵ Ez igaz, de nem ez a lényeg. Tény, hogy a „szekularizációs elmélet” — egy ködös és pontatlan hiedelemrendszer — tökéletesen beleillik a 20. század első felében elterjedt modernizációs gondolatkörbe. Mint egy olyan égitest, amelyet látni nem lehet, de létére a környező csillagok, bolygók mozgásából következtetnek. A láthatatlan égitestről sem lehet tudni, hogy pontosan mi az, s miből áll — a szekularizációra ugyanez igaz. A fogalma is bizonytalan. Mégis a különböző modernizációs elméletek hívei sorra magától értetődő tényként kezelték. Így a szekularizáció a huszadik századi társadalomtudományi felfogás egyik legelterjedtebb hiedelmévé, előítéletévé vált.

Az említett szociológiai gondolkodás kiindulópontja az ember racionális természete. Max Weber még megkülönböztette az ideálokhoz igazodó értékracionalitást a pusztán gyakorlati haszonra törekvő célracionalitástól.⁶ Az értékracionalitás számára azt jelentette, hogy a cselekvést nem a következmények számítgatása, hanem a célok önértéke irányítja. Későbbi szerzők azonban a célracionalitást, azaz a haszonelvűséget jóformán egyedüli szabályozó elvnek minősítették. A „racionális”, az ésszerű egyértelművé vált az egyén számára hasznossal. A társadalomtudományok óriási felfedezéseket tettek azzal kapcsolatban, hogy az ember és a társadalom miképpen szervezi egyre racionálisabban az életét. A „mi végett?” vagy a „milyen célokhoz igazodva?” kérdése ellenben figyelmen kívül maradt. Mintha az életvitel megkönnyítése, a technikai lehetőségek fejlesztése, az egészségügy javulása, az iskolai végzettség emelkedése az embert automatikusan szabadabbá és boldogabbá tenné. Mintha ezen kívül nem is lenne miért küzdenie. Mintha a teljes boldogság és az ember maradéktalan kiteljesedése elérhető lenne itt, saját világunkban. A következtetés kimondatlanul is egyértelmű. Minél inkább urává válik az ember a társadalomnak és a technikának, s minél közelebb jut a „modern tökéletességhez”, annál kevésbé lesz szüksége Istenre, túlvilágra, természetfeletti segítségre. Az ember — eszerint — meg tudja váltani önmagát. A fejlődés pedig kiszorítja a vallást. Lehet, hogy az nem szűnik meg teljesen, de jelentéktelenné válik — a peremre szorultak, a javíthatatlanul életképtelenek magánmegoldásává.

A szekularizációs elméletnek van még egy érve. A modern kornak az a jellemzője, hogy az élet különböző „alrendszerei” — mint a politika, a gazdaság, a technika, a tudomány — egyre inkább öntörvényűvé válnak. Egymástól is függetlenednek. Különösképpen pedig ellenállnak annak, hogy tevékenységükbe bárki az erkölcs vagy a vallás nevében beleszóljon. Az élet értelmét, célját a korábbi korok emberei vallásos módon fejezték ki, s azután ennek megfelelően fogalmazták meg a társadalmi normákat, előírásokat. A vallás volt a végső hivatkozási és jogalap. A modern korban minden terület maga szabja ki saját célját és szabályait. A gazdaság célja a nagyobb haszon, a politikáé a hatalmi egyensúly, a tudományé a tudás korlátozatlan növelése — és így tovább. Egyik területnek sincs szüksége fölöttük álló szabályozásokra. A vallás korábbi, mindent összefogó szerepének ezzel vége szakad.⁷ Ha meg is marad a vallás, kizárólag kevesek magánügyévé válik, aminek az élet és a társadalom legtöbb területén semmi jelentősége. A következtetés ugyanaz, mint előbb: a haladás felszámolja a vallást.

Hasonló érveléssel manapság is találkozunk. Pedig évtizedek óta világszerte nyilvánvaló, hogy a valóság nem igazodik ehhez az elmélethez. Az első ellenbizonyítékot, még a század közepén, a nemzeti felszabadító mozgalmak szolgáltatták. Ezekben erős volt a vallás szerepe (éppúgy, mint később a lengyel Solidarnostban). A vallásosság és a politikai elkötelezettség kölcsönösen erősítették egymást.⁸ Afrikában, Ázsiában a vallás nem magánüggyé, hanem éppen ellenkezőleg nemzet- és államteremtő erővé vált. A második bizonyíték maga az Egyesült Államok. A legmodernebb országban általánosabb a vallásos hit és a vallásgyakorlat, mint a világ legtöbb országában. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya elválasztja az államot és az egyházat, de az amerikai elnök Istent hívja segítségül, az egyetemek jelentős része egyházi, a társadalmi élet fontos központjai a gyülekezetek, szó sincs tehát valamiféle elmagánosodott hitről — a vallás Amerikában ugyancsak közéleti tényező.

S ha már modern vagy gyorsan modernizálódó országokról van szó, mindehhez hozzá lehet tenni, hogy a vallásosság terén Kanada sem marad le nagyon az Egyesült Államok mögött, Ázsiában pedig Japánt és Koreát ugyancsak általános és a társadalom életét formáló vallásosság jellemzi. Erről az első két tényről nem is igen esik szó, amióta a vallás többféleképpen is látványos politikai tényezővé vált. A szekularizációs elméletnek ellentmondó harmadik jelenség az iszlám politizálódása. Néhány éve Irán keltett feltűnést. Aztán a Fülöp-szigetek mohamedán gerillái voltak a téma. Evekig Pakisztán iszlámosodása foglalkoztatott. Ma Szudán és Algéria van az újságok címlapján. Mindennek láttán komolytalan azt mondani, hogy a vallás visszaszorulna a magánéletbe, s jelentőségét veszítené. A negyedik érv a vallás és a nacionalizmus összekapcsolódása. A vallás őrzi a nemzeti identitást, s megkülönböztet másoktól. Így igaz ez az ír vagy a jugoszláv konfliktusokban és sok más helyen. S ez érvényesül, amikor az ortodoxia egyes országokban a „nemzeti vallás” szerepét akarja betölteni. Ezernyi további tény is cáfolja a vallás állítólagos szükségszerű elmagányosodását és hanyatlását. Közülük már csak egyre emlékeztetünk. A vallás a civilizáció, a nemzeti-kulturális emlékezet leggazdagabb tárháza. Kincsesbánya. S annyiféle, ahány világvallás létezik. Ezzel az is együtt jár, hogy kulturális határkijelölő szerepe van: például az iszlám és más vallások vagy a keleti és a nyugati kereszténység között.⁹ Vallási hagyományunk még hosszú távon formálja-alakítja meghatározó értékeinket, erkölcsünket, törekvéseinket, kulturális mintáinkat.

Mindezek a tények ellentmondanak a szekularizációs elméletnek. Más tények azonban mintha támogatnák azt. A protestáns Skandináviában alig 2—3 százalék a többé-kevésbé rendszeresen templomba járók száma. A katolikus Franciaországban sem több, mint 10—15 százalék. Németországban az utóbbi időben egyre többen, mostanában évente közel félmillióan (!) lépnek ki a két nagy történelmi egyház valamelyikéből. A valaha kiugróan vallásos Hollandia lakosságának több mint fele jelenleg felekezetenkívüli. A papság létszáma Európa-szerte rohamosan csökken.¹⁰ Egy újabb angol tanulmány szerint kontinensünkön egyre általánosabb a hit, de egyházi kapcsolatok nélkül.¹¹ S végül mind a történelmi változások nyomon követése, mind a generációk összehasonlítása azt bizonyítja, hogy Európa nyugati felében csökken a tradicionális hit és az egyházi előírásokhoz igazodó vallásgyakorlat. A szekularizációs elmélet hívei igazolva láthatják magukat.

Feloldható-e ez az ellentmondás? Fel, kétféleképpen. Vegyük először újra elő a tényeket! Mi az, ami csökken? Az egyházias hagyomány. Csak az, semmi más. Nem csökken az istenhit, nem tűnnek el az egyéb hitek, mint ahogyan a vallásgyakorlat magánformái sem. A vallás iránti érdeklődés változatlan, csak egyre többen nem a nagy egyházaktól várják a választ. A közösségi vallásgyakorlat új formái is burjánzanak — kitörve a megszokott hagyományból. Túlbürokratizált világunkban általános jelenség az intézményekkel szembeni gyanakvás és ellenkezés. Ezt a hagyományos nagy egyházak is megszenvedik. Sokan vonzóbbnak tartják a közvetlen közösségeket. Szaporodnak az új vallási mozgalmak és a szekták. Még a történelmi egyházakon belül is a lelkiségi mozgalmaknak és kisközösségeknek van a legnagyobb vonzóereje. Egy új világ új formákat követel. Az átalakulás hanyatlás és megújulás egy időben. Az első következtetés, hogy ha krízis van, az nem a vallásosság, hanem az egyháziasság krízise.

Az előbbi ellentmondásnak van még egy feloldása. Ezt talán kevésbé igazolják adatok, de logikája figyelemre méltó. Egy újabb elmélet a monopóliumokkal példálózik. Ahol valaki uralja a piacot, azaz nincs verseny, ott lanyhul az érdeklődés. Nem érdemes körülnézni, hiszen úgyis mindenütt ugyanaz a kínálat. A termelőnek és a boltosnak sem kell megerőltetnie magát. Ha más nincs, úgyis az ő áruját veszik. A végeredmény ellenben mind a kínálati, mind a keresleti oldalnak az ellustulása és minőségvesztése. Az említett elmélet szerint ez a modell a „világnézetek piacán” is érvényes. Ahol egy vallás van, vagy ahol a vallások lakóhelyi, nemzeti vagy egyéb alapon monopolizálják a piacot, ott semmi sem kényszeríti őket arra, hogy a tényleges igényekhez igazodjanak. Állítólag ez jellemzi Európát. Az eredmény a vallásosság hanyatlása. Ahol viszont sok felekezet versenyez egymással, ott nemcsak az egyházak figyelnek jobban híveik igényeire, hanem az emberek is jobban találnak saját szükségleteiknek megfelelő válaszokra. A végeredmény: aktívabb egyházi élet és az abban való általánosabb részvétel. Ez jellemzi az idézett elmélet szerint Amerikát.¹² Ebből az elméletből prognózis is készült. Kiindulópontja a nemzetközi kapcsolatok szaporodása, a világ egységesülése. Megszűnnek a régi elzártságok. Világszerte nő a vallási sokféleség. Az így kialakuló versenyhelyzet pedig a vallásosság fellendüléséhez vezet. Tehát vallási krízisről szó sem lehet. Kérdés azonban, hogy egyik-másik egyház képes-e a híveinek megfelelő módon képviselni tanítását. Kérdés, hogy egy-egy egyház gyakorlata válasz-e az emberek és a társadalom égető kérdéseire.

Világtendenciák árnyékában évtizedeken át külön úton járt a „szovjet blokk”. A kommunista tömb országaiban állami ideológia uralkodott. Kiskirályok építgették önkényuralmukat. Új uralkodó osztályok alakultak ki és próbálták az országot saját hasznukra felhasználni. A hatalom gátlástalanul hitt abban, hogy az embereket, az életkörülményeket, a társadalmat állami eszközökkel, akár erőszakkal át lehet és át kell formálni valamilyen elméletnek megfelelően. Ennek a jegyében lett aztán szövetkezetesítés és falurombolás, erőltetett iparosítás és irányított áttelepítés. Az ember értékével nem törődve a kommunista rendszer új világot, új társadalmat akart teremteni. Ehhez előbb a régit, a hagyományt, a vallásosságot, az emberi kapcsolatok rendjét fel kellett számolnia. Ha azt nézzük, hogy mi valósult meg ebből a nagyszabású embertelen tervből, Kelet-Közép-Európában két típusra bukkanuk.

A „kommunista modernizáció” és következményei

Az első típusba tartozik Magyarország. A másodikba, többek között, Románia. Az első típus jellemzője a kommunizmus és a modernizáció egybeesése. A „modernizáció” nevében zilálták szét a társadalom szervezetét, hurcolták meg a tekintélyes régi vezetőket. A „gazdaságfejlesztés” jelszava magyarázta a nagyarányú iparosítást és városiasodást. Ez már automatikusan hozta magával a faluról való elköltözést és a nők általánossá váló foglalkoztatását. A mindkét szülő munkavállalása pedig megkövetelte a gyermekeknek állami intézményekben, bölcsődében, óvodában, napköziben való nevelését. A folyamat kísérőjelensége az iskolai végzettség kiterjesztése, az autó és a televízió elterjedése. S mondani sem kell, hogy mindez a központilag ellenőrzött és irányított gazdaság- és kultúrpolitika feltételei között történt. Ám mindez csak az életkörülmények, a társadalom szervezetének változása, bizonyos értelemben csak felszín. Igazi jelentősége a háttérben maradó következményeknek van. A társadalom és a gazdaság régi rendszerének szétverése súlyos következményekkel járt. Megszűnt az idősebbek tisztelete. A jövő örökösének kikiáltott fiatal generáció elvesztette azt a képességét, hogy az előző nemzedékek tapasztalatát átvegye. A barátok, rokonok, ismerősök közötti kapcsolatok meggyengültek, megszakadtak. A régi szokások és erkölcs értéküket veszítették. A legtöbben visszahúzódtak saját családjukba, elmagányosodtak — s kiszolgáltatottá váltak a hivatalok, a munkahely, a párt packázásaival szemben. Egyre inkább mindenkit már csak saját nyugalma, békéje foglalkoztatta. Az emberek érdektelenné váltak egymás gondja-baja iránt. Megnőtt az individualizmus és az önzés. Rohamosan szaporodtak az olyan társadalmi problémák, mint az alkoholizmusba menekülés, a gyermek-nem-vállalás, a válás, az öngyilkosság. Sőt a technika és az egészségügy fejlődése ellenére csökkeni kezdett a várható élettartam. Kelet-Közép-Európa az említett társadalmi problémák terén is a világranglista élén áll. Az élettartam csökkenése nemzetközi összehasonlításban egyenesen páratlan jelenség. A demográfusok „kelet-európai halálozási mintáról” beszélnek.¹³ Társadalmunk beteg társadalom.

Van gyógymód? Van, de a lábadozás hosszú. Már közhely, hogy a politikai rendszert meg lehet változtatni egyik napról a másikra, a gazdasági rendszerváltáshoz évek kellenek, a társadalmi szokások és kapcsolatok jó, ha egy nemzedék leforgása alatt megváltoznak. Évtizedek állami gondoskodása önállótlanná tett. Meg kell tanulni saját lábunkra állni, vállalkozni, felelősséget vállalni. Csak magunkkal törődésünk miatt lettünk a hatalom kiszolgáltatottjai. Meg kell tanulnunk összefogni, másokért felelősséget vállalni, közösségben gondolkodni. A központosított állampárti rendszer megakadályozta az alulról jövő kezdeményeket, a párton kívüli szerveződéseket, a társadalmi érdekképviseleteket és az önsegélyt. Most mindezt pótolni kell. Meg kell teremteni a civil társadalmat. Ez semmi mást nem jelent, mint az emberek összefogását és közös cselekvését az élet különböző színterein. A civil társadalom: alulról szerveződő társadalom. Ne felülről diktálják, hogy mi jó nekem! A „felül”-nek, a társadalomszervezet magasabb szintjeinek az a föladata, hogy elősegítse ezt az alulról építkezést. S csak ott vegye át a döntést, ahol az alsóbb szintnek nincsen elegendő áttekintése vagy eszköze. A civil társadalom szervesen rétegzett társadalom, egymásra épülő felelős és önigazgató közösségek együttese. A társadalom akkor igazán működőképes, ha mindenkinek életteret biztosít, a gyengébbeknek és ügyetlenebbeknek is. A megoldás az önállóságra nevelés, az önállótlanabbak támogatása, a szociális felelősség. Ez fáradságba s pénzbe kerül, de új energiákat szabadít fel. A modern civil társadalom plurális társadalom. Sokféle érdek, elképzelés, világnézet együttélése és versenye. Amíg a másik létét nem veszélyezteti, mindegyiknek megvan a létjogosultsága. S mindegyik igényt tarthat arra, hogy a társadalom szervezete segítse kibontakozását. Eközben, persze, mindegyiknek magának is meg kell fogalmaznia önmagát, törekvéseit, sajátos helyét a társadalomban. Ez tudatosságot igényel az élet gyakorlatiasabb kérdéseiben és az értékek és a világnézet terén egyaránt.

A modern társadalom: kegyetlen társadalom. Versenyében nincs megállás. Aki nem igyekszik, még jó, ha csak lemarad, de lehet, hogy végleg vesztessé válik. Eközben a kommunizmusból örökölt megnyomorodások gyógyítása létkérdés. A túlélés kérdése. Jól látható, hogy vannak ügyes emberek, akik megcsinálják a szerencséjüket. De nem az a kulcskérdés. A kérdés az, hogy milyen gyorsan születnek olyan közösségek, amelyek képesek az érdekvédelemre, a teljesítményre ösztönzésre, a nehezebben mozdulók ösztönzésére, a gyengébbek támogatására, amelyek végső soron össze tudják fogni az energiákat, és képesek érdekeiket érvényesíteni más csoportok, sőt akár a társadalomszervezet magasabb szintjeinek érdekeivel szemben. A kommunizmus egyik legmaradandóbb nyoma, hogy az ilyenfajta közösségeket kiirotta. És felszámolta azokat a kereteket is, ahol ilyenek megszülethetnének. Két terep maradt, ahol a közösségképződésnek jók a kilátásai: a lakóhelyi együttélés és az egyházak. Persze ami az egyházakat illeti, nem titkolható az elmúlt évtizedekben lezajlott nagyarányú elvallástalanodás.

A kommunizmus és a modernizáció egymást kölcsönösen erősítő hatása elsősorban a volt szocialista tábor nyugati felén félhold alakban elhelyezkedő országokat, a valahai NDK-t, Csehországot, Magyarországot, Horvátországot és Szlovéniát jellemzi. Ebben a régióban sikerült leginkább a társadalom átöröklött rendjét megbontani, az embereket egymástól eltávolítani. Itt sikerült az évszázadokon át épített és őrzött kultúrát megtagadni, szétzilálni. Itt sikerült megszakítani a kapcsolatokat a nemzet — és Európa — múltjával. Nem utolsósorban itt sikerült a társadalom jelentős részét eltávolítani egyháztól, vallástól. A tökéletesen vallás nélkül felnövekedettek aránya Magyarországon néhány évtized alatt 1—2 százalékról több mint 30 százalékra emelkedett. A maradék 70 százaléknak ellenben a fele sem tart legalább laza kapcsolatot egyházával. A vasárnapi templomjárók aránya pedig csupán 12—15 százalék. Még erősebb az elvallástalanodás Csehországban és a volt NDK területén.

Drámai eredményt kapunk, ha Európa országait különböző korcsoportokban hasonlítjuk össze vallásosságuk szerint. Európa 60 évnél idősebb népességében a magyarok vallásossága az összes nemzet között a negyedik vagy ötödik helyre sorolható. Eszerint évtizedekkel ezelőtt Magyarország népessége viszonylag nagyon vallásos volt. A 40 évnél fiatalabb generációban viszont Magyarország hátulról az ötödik vagy hatodik helyre kerül.¹⁴ Ez a jelen és a közvetlen jövő helymegjelölése. Az NDK és Csehország is ma Európa legvallástalanabb államai közé tartozik. A papság létszáma pedig Csehországban és Magyarországon alacsonyabb, mint (a balti államok kivételével) bárhol másutt Európában. Mindennek megfelelően a kereszténység közösségalkotó és társadalomszervező ereje is megroppant.

A kommunizmus meg akarta semmisíteni a vallást. Ehhez nem volt elég ereje. Az egyházakat sem tudta felszámolni. Képes volt azonban arra, hogy a vallást és az egyházat kizárja a nyilvánosságból és a közéletből. Állandó támadásaival azt is lehetetlenné tudta tenni, hogy az egyházak igazodjanak az emberek megváltozó életkörülményeihez. A korábbi társadalom elitjének megnyomorításával a kommunista rendszer az egyházak világi — és részben papi — szellemi vezető rétegét is tönkre tudta tenni. Különösképpen pedig meg tudta akadályozni, hogy új, modern, a mai kor kérdéseit és követelményeit jobban értő keresztény értelmiség nevelődjön. A tanulást, főleg a közép- és felsőfokú végzettséget össze tudta kapcsolni a vallás nélküli, sőt talán a vallásellenes szemlélet elsajátításával. A valláskritika óriási nyilvánosságot kapott, a vallással rokonszenvező szerzők és művek viszont jóformán nem jelenhettek meg. Közkönyvtáraink polcain ma is ott van a tegnapi propaganda. A nem vallásos értelmiség még évtizedekre meghatározó lesz Magyarországon, Csehországban s általában a volt szovjet tömb országaiban. Ez olyan siker, ami a kommunizmust bukása után is megörökíti. Az is kérdés, hogy ez a helyzet hogyan változhat majd. A mai értelmiség neveli a holnapit. Legfeljebb az Európa felé való nyitástól feltételezhetjük, hogy az új szellemiséget közvetít.

Az első típus országairól egységesen elmondható, hogy ott a hatvanas-hetvenes években nagymértékű elvallástalanodás zajlott le, s bár a hetvenes évek vége óta lassú, de folyamatos vallási megújulás van, a generációváltás, azaz a nem vallásos fiatal nemzedék belépése miatt a vallásosság társadalmi aránya továbbra is csökken. A vallásosság inkább a társadalom kevésbé aktív, kevésbé városi és kevésbé tanult rétegeiben van jelen, azokban, amelyek a társadalom dolgaiban kevesebb rálátással és kisebb befolyással rendelkeznek. Ugyanakkor azonban a mind világnézetileg, mind egyéb vonatkozásaiban egyre inkább többszínű, plurális társadalomban a vallásos és egyházias emberek csoportja jelentős kisebbséget, esetleg akár — kicsisége ellenére is — relatív többséget képvisel. A vallásos közösség létjogosultságának és az egyházak társadalmi jelenlétének és szerepének kiküzdése ellenben a rendszerváltást követő átalakulásban nem konfliktusmentes. Legtöbb helyütt megoldatlan vagy befejezetlen a kommunizmusban elvett egyházi javak visszaadása. Vita tárgya a hitoktatás és az egyházi iskolák s általánosabban a felekezeti oktatási, szociális és egyéb intézmények léte. Sok helyütt megoldatlan az egyházak anyagi helyzete. S jóformán mindenütt állandó súrlódásokat okoz, hogy az egyházak küldetésüknek tartják erkölcsi felfogásuknak nyilvános, alkalmasint a közéletet is érintő képviseletét.

Ezen átfogó jellemvonások mellett kisebb jelentőségű az új vallások és szekták megjelenése. Ellentétben a történelmi vallásokkal, ezek többsége nem a történelmi folytonosság és nem a kommunizmus által megtagadott korábbi értékek felevenítése mellett, hanem a múlttal való teljes szakítás mellett száll síkra, s ezzel politikailag állást foglal, és (leginkább a liberális pártokban) szövetségeseket talál. Létszámuk ellenben kicsi, Magyarországon mindösszesen mintegy százezer fő. Ez a nagyságrend kétségessé teszi, hogy a közeljövőben jelentősebb társadalmi hatásuk lehetne.

Az elmúlt ötven év az egyházak életében alapvető helyzetváltozást hozott. Az egész nemzet egyházaiból kisebbséggé váltak. Korábbi többségi helyzetüknek, hatalmi tekintélyüknek vége. Jelen- és jövőbeni társadalmi szerepük megalapozásához a tanításuk igazsága és tagjaik meggyőződése és társadalmi elkötelezettsége fontosabb, mint eddig bármikor. Életterüket meghatározza az emberek sokféleségének elfogadása. A társadalom mindenekelőtt a szociális segítséget és a közösségteremtést várja tőlük, ami azonban nem zárja el az utat saját missziós célkitűzéseik elől. Nagy lehetőségek! Első hallásra talán meglepő, de ma Magyarországon (és Csehországban és Horvátországban stb.) az egyházak a társadalmi pluralizmus legfontosabb intézményei. A centralizált állami iskolarendszer oktatási-nevelési monopóliumát tömeges méretben csak az egyházaknak sikerült megtörniük. Nyomukban aztán megjelenhettek az egyéb alapítványi és magániskolák. A szociális gondozásban csak az egyházak tudtak országos méretű alternatív hálózatot létrehozni. De mellettük azóta sok egyéb kezdeményezés is kifejlődött. A társadalmi szervezetek sokaságában nem kevés vallási indíttatással kezdődött. A helyi társadalmak szerveződésének minden településen jelenlévő alapsejtjei az egyházközségek és gyülekezetek.

Az egyházakon belül az egész társadalom helyzetéről és jövőjéről szóló gondolkodás is megkezdődött. 1996 nyarán, az ország 1100 éves és a magyar kereszténység ezeréves évfordulóján, a Magyar Katolikus Püspöki Kar kötetnyi dokumentumban foglalta össze az ország állapotáról való véleményét.¹⁵ A szociális körlevél számvetés, fájdalmas tények felsorolása. És figyelmeztetés, hogy nem elég adósságtörlesztésben, termelékenységben és nagyobb nemzeti jövedelemben gondolkodni. Minden politika középpontjában az ember javának és a közösség érdekének kell állnia! Kevesek vakító jóléte és a nagy többség növekvő szegénysége elfogadhatatlan. A mának élés és a felnövő nemzedék jövőjével nem törődés erkölcstelen. Az emberek önállóságát korlátozó állam és a gondoskodásra való passzív ráhagyatkozás egyaránt megengedhetetlen. A körlevél azonban nem ítélni, még kevésbé kitanítani akar, hanem közös gondolkodásra s még inkább közös munkára hív. Bizonyára ezzel is összefügg az a pozitív visszhang, amit kapott. A pártok, a jelentősebb társadalmi mozgalmak, szervezetek egyaránt hónapokon át foglalkoztak vele. Nyomában társadalmi párbeszéd kezdődött, amely nyilvánvalóan dokumentálta, hogy a szervezetek is, a tömegkommunikáció is és a társadalom legkülönbözőbb csoportjai is partnerként fogadták az egyházakat a közös dolgokról folyó eszmecserében. Ez jelentős változás ahhoz a korábbi állásponthoz képest, amely a vallást szigorúan „magánügy”-nek minősítette.

Hagyományőrző társadalmak

Az előbb vázolt társadalmi változások a volt szocialista tábor nyugatabbra fekvő országait jellemezték. Mások az összefüggések az olyan országokban, ahol a modernizáció üteme lassúbb volt. Ezek képviselik a második típust. Ennek a típusnak a legfontosabb jellemzője, hogy az ide tartozó országokban a kommunista rendszer nem tudta maradéktalanul szétverni a hagyományt, a társadalom öröklött rendjét, a családokat, az emberi kapcsolatokat, a nemzeti érzést, az emberek hitét és öntudatát. Ez óriási érték, de nagy árat kellett fizetni érte. A pártállam itt kevésbé volt „eredményes”, és a gazdaságban is sikertelenebb volt, mint a másik típusban.

A második típus országai Lengyelország, Szlovákia, Ukrajna és a Szovjetunió keletibb utódállamai, Románia, a Balkán országai. Zömükben a társadalom jelentős része falun, a mezőgazdaságból él, kevésbé „modern” és nem ritkán szegényebb életkörülmények között, mint az első típus népessége. Ezekben az országokban az utóbbi években nyílt meg a gyorsabb fejlődés lehetősége. Ez a „lehetőség” persze egyúttal kényszer. Szorítja a belső megélhetési és modernizációs igény. És szorítják a nemzetközi gazdaság vastörvényei. A nemzetközi kulturális és árupiac itt most válik éppoly meghatározóvá, mint már sok év óta a nyugatabbra fekvő országokban. A külföldi, mindenekelőtt az amerikai kommunikációs ipar termékei ide ugyanúgy betolakszanak, mint mindenhová. A filmgyártást követi a televízió, a televíziót az internet. Kissé leegyszerűsítve: a fejlődés a fejlettebb világhoz való gazdasági, műszaki és kulturális igazodás. A kérdések itt kezdődnek. Ugyanazt az utat kell-e végigjárniuk ezeknek a társadalmaknak, mint nyugatabbra fekvő szomszédaiknak? Nekik is fizetniük kell-e mindazzal a bajjal és romlással, mint a kommunizmus idején modernizálódott országoknak? Vagy talán megelőzhető egyik-másik kár? S mi a tennivaló, ha tudjuk, hogy mi a fenyegetés?

A nemzetközi példák nem adnak végleges választ. Ahol a modernizáció lassabban zajlott — s ide tartozik a nyugat-európai társadalmak zöme —, a „társadalmi költségek”, azaz a társadalmat romboló következmények mértéke is kisebb. A gyors modernizáció másutt is, például Korea vagy Thaiföld esetében jelentős társadalmi károkkal jár. (Igaz viszont, hogy a pusztítás sehol sem olyan nagy, mint a kommunista körülmények között véghezvitt modernizáció esetében.) Milyen károkról beszélünk? Magyarországon már a hetvenes években meg lehetett határozni őket: közösséghiány, a társadalmi segítőkészség hiánya, az emberek önmagukba zárkózása, a hagyomány elfeledése, vallásvesztés, az értékrend megzavarodása.¹⁶ A hanyatlás egyhamar ördögi körré alakult. A társadalom közösségi rendjének szétverése megakadályozta a hagyomány, a hit, az értékrend őrzését és továbbadását. Közös értékek hiányában pedig nem tudtak újjáéledni a közösségek. Az egyszer tönkretett társadalmat nagyon nehéz újraéleszteni. Az előbbi kérdések tehát lerövídíthetőek. Hogyan őrizhető meg a társadalom közösségi szerkezete s vele együtt hagyománya és hite?

A harmincas évek francia viszonyait egy szociológus azzal jellemezte, hogy a vallásos paraszt Bretagne-ban beszáll a vonatba, amiből a párizsi Gare de I'Est pályaudvaron már egy vallástalan munkás száll ki. A hagyományvesztés egyik oka a városba kerülés, a munkássá válás, az életforma- és környezetváltás. Ugyanilyen ok lehet a tanulás és a vele járó szakmai, rangbeli emelkedés. A megszokásra támaszkodó vallásosság semmitmondóvá válik, ha a megszokást hordozó emberek és életkörülmények kicserélődnek. A városiasodás, a magasabb kvalifikáció, a gyakoribbá váló költözés, a motorizáció az élettér növekedéséhez vezet és — az emberi kapcsolatok megváltozásához. Ahogy nő a kapcsolatok száma, úgy válik egyre nehezebbé mindenkire egyformán időt szánni, mindenki gondját-baját egyaránt számon tartani. Az ember maga kezd dönteni arról, hogy kit tekint maga számára fontosnak. Már nem az a meghatározó, amibe az ember született és felnőtt. A lakóhely sem döntő, hiszen a munkahelyi vagy a baráti kör talán mást diktál. Az ipari társadalom embere maga határoz arról is, hogy milyen szokásokat, erkölcsöt, hitet követ. Nem azért, mert az ember állhatatlan, hanem mert egyidejűleg különböző környezetek, különböző elvárások kereszttüzébe került. Nem képes mindegyiknek megfelelni. Ha tetszik, ha nem, választania kell. Az eredendően adott és magától értetődő közösségeknek és értékrendeknek vége. Az újat pedig meg kell teremteni. Ez az új élethelyzet lényege.

A modern körülmények kihívása lefordítható gyakorlati kérdésekre. Melyek azok az erők, amelyek közösséget tudnak teremteni, amelyek mások — s talán a társadalom — iránti felelősségre ösztönöznek? Mi minden ápolja és őrzi a nemzeti kultúrát és érzést? Továbbá: melyek azok az értékek és hitek, amelyek beleillenek a modern ember életvitelébe, erőt és segítséget adnak neki problémái megoldásához, nehézségei elviseléséhez? S hogyan lehet ebben az egyre összetettebbé való versenyhelyzetben célokat, meggyőződéseket továbbadni?

Receptszerű válaszok nincsenek. Az első típus kárából azonban tanulni lehet. Ott a hagyományvesztés és az elmagányosodás oka, hogy a régi környezetükből elmozduló emberek nem találtak maguknak elég vonzó s meggyőző új közösséget. Az magától nem jött létre. A zaklatott (nagy)városi élet, a munkás- és a szellemi dolgozói életforma nem kedvez a közösségek születésének. A feladat nyilvánvaló. Befogadó közösségeket kell teremteni! Nem könnyű vállalkozás. De nincs más útja a hagyomány, a hit, az értékek megőrzésének és továbbörökítésének. A közösségteremtés mindenki feladata, aki a társadalom sorsát szívén viseli. Különösképpen az egyházak hivatása, ha híveiket meg akarják tartani. A szekták ösztönszerűen is felismerték ezt a követelményt. Sikerük egyik titka közösségeik személyes melegsége. Ezt az utat mások sem kerülhetik meg. Ha ellenben tudatosan nekikezdenek a közösségteremtésnek, akkor az egyházak a társadalomépítés legfontosabb oszlopai lehetnek.

A volt keleti tömb gyorsabban modernizálódott országai részben azért váltak hitevesztetté, mert a kommunizmus idején nem volt mód a hitek és vallások élő és modern megfogalmazására, megjelenítésére. A második típusba tartozó társadalmak szerencséje, hogy a meglendülő társadalmi-gazdasági átalakulásra nem a diktatúra körülményei között kerül sor. De még így is kérdés, hogy a hagyományőrzés mellett futja-e erő és energia a vallásos hit és kultúra modern, azaz a fejlődés egyéb részeivel lépést tartó megfogalmazásaira. A magyarországi kultúrában néha az az ember érzése, hogy az megragadt a huszadik század elejét jellemző pozitivizmusban. Az ottani vallási gondolkodásban is csak elvétve lehet a második világháború utáni álláspontokkal találkozni. Ez a tradicionalizmus, minden értéke ellenére, nem lehet irányt adó a jövőt fürkésző jövendő nemzedék számára. Tehát fel kell tárni a kereszténység újabb áramlatait és új kezdeményeit! Olyan értelmiséget kell nevelni, amely nyitott szemmel követi a világ változásait s ezen belül a vallási megújulás folyamatait. Ez önálló és nem kis, de nem is lehetetlen feladat.

Tehát igenis csökkenthetőek a modernizáció által okozott károk. Az emberi-társadalmi kapcsolatok és a vallásosság megőrzése nem amerikai specialitás. Más társadalmaknak is módja van rá. A siker feltétele ellenben a tudatos készület a modern és plurális társadalom újfajta követelményeire. Tudatosan: közösségteremtéssel és értelmiségneveléssel. Ez a vallásosság megőrzésének és a mindenki számára hasznos társadalmi szerepe kibontakoztatásának is az útja.