Huszonnyolc éve annak, hogy Nyugat-Európában élő magyar protestánsoknak egy kis csoportja a dél-tiroli hegyekben, Bolzano közelében egy értelmiségi fórumot alapított, melynek az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem nevet adta. Merésznek tűnő vállalkozásukhoz az erőt a Szentírásból vették, abból az ígéretből, amely Lukács evangéliuma 12. részének 32. versében így hangzik: „Ne félj te kicsiny nyáj...” És ebből a kicsiny emigráns magyar társaságból nőtt ki az a Szabadegyetem, amely azóta minden évben, az idén huszonhetedszer rendezte meg egyhetes konferenciáját, az Akadémiai Napokat. A rendszerváltásig persze, csak Nyugat-Európa különböző országaiban találkozhattunk, kezdetben harmincan-negyvenen, később hatvanan-nyolcvanan, főként nyugati magyar értelmiségiek. 1989 óta ez a létszám is megkétszereződött, konferenciáinkat már Magyarországon, Erdélyben, Szlovéniában — és egy hétvégi találkozónkat Szlovákiában — tarthattuk, és azokon jóval több a magyarországi és más kárpát-medencei résztvevő, mint a nyugati magyar. 1997. májusi siófoki tanulmányi hetünkön vagy annak egy részén kétszáznál többen voltak jelen, hogy meghallgassák és megvitassák az anyaország és nagyobb hazánk, a Kárpát-medence, sőt egész Európa egy égető, aktuális problémakörét, az iskola, az oktatás, a nevelés kérdéskomplexumát. Azt, hogy milyen volt és milyen ma a magyar iskola, mennyiben sajátos, mennyiben európai, és milyennek kell lennie, hogy a 21. században ne maradjunk el végleg attól az Európától, amelyhez tartozni szeretnénk.

De mi is ez a Szabadegyetem, kik vagyunk mi, mit akarunk? Kevés szóval a lényeget így fejezném ki: szabad vitafórum vagyunk, keresztény alapon állunk, és toleranciát akarunk. Hisszük, hogy aki komolyan veszi a krisztusi tanítást, az nem lehet más, mint toleráns, ami sosem jelentheti persze elveink, meggyőződésünk feladását. Konferenciáink, az előadások, a viták nem öncélúak: a magyarság, a kereszténység s az emberiség sorskérdéseivel, a magyar kultúra, a protestantizmus szellemi értékeivel, az ökumenikus gondolattal úgy foglalkozunk, hogy egymást nyugodtan meghallgatva, a mienkétől különböző nézeteket is megfontolva, igyekszünk egymástól tanulni és népünk felemelkedését szolgálni.

Nem állíthatom, hogy céljainkat, szándékunkat mindenki megértette. Első titkárunk, Szépfalusi István, a kezdetekben erről így írt: „Haladóknak konzervatívok, maradiaknak túl sebesen lépők, klerikálisoknak avantgárdok, szekularizáltaknak ortodoxok, a még mindig kész megoldásokat keresőknek túlzottan vívódók, kritikusok, az igazságért harcolók...” voltak a konferenciáink. Ez különben ma is így van: kapunk szemrehányást, hogy eltérünk az útunkról jobbra vagy balra. De táborunk egyre nőtt, s amikor 1989-ben először tartottuk Akadémiai Napjainkat a magyar határ tőszomszédságában, a burgenlandi Felsőőrött, Magyarországról annyi érdeklődő jött el, hogy a résztvevők nem fértek be a 200 személyes előadóterembe.

Van-e még szükség ránk a rendszerváltás óta, van-e még küldetésünk? Az önmagunknak is sokszor feltett kérdésre válaszolva az egyik legtekintélyesebb nyugati lapból, a Neue Zürcher Zeitungból szeretnék idézni. A magyar származású cikkíró, Andreas Oplatka, aki kitűnően ismeri Magyarországot, arról a „szerencsétlen luxusról” ír, amely a magyar értelmiséget két táborra osztja: „urbánusokra”, akik a feltétlen nemzetközi nyitás hívei, és „népiekre”, akik éppoly feltétlenül és kizárólagosan a hazai népi kultúra bajnokai. „Mindkét oldal — folytatja a cikk szerzője — abban tetszeleg, hogy ellenfeléről torzképet rajzoljon. Hazátlan bitangnak nevezi az egyik a másikat, amazok meg műveletlen, elmaradt vidékinek ezeket.” Oplatka a százéves budapesti Iparművészeti Múzeum most megnyílt kiállítására hivatkozik bizonyítékként, hogy az ország akkor állt fejlődése tetőpontján, amikor az európai kontinensen uralkodó modern áramlatokat a sajátos hazai kultúra elemeivel egybeötvözve alkotott önállót. Vele együtt vallom én is, hogy Európához akkor tartozunk igazán, ha képesek vagyunk a politikában éppúgy, mint a kultúra vagy akár az egyházak területén fennálló, gyakran engesztelhetetlennek tűnő ellentéteket kibékíteni egymással, hogy „a kiművelt emberfők” együtt segítsenek a 40 éves idegen uralom alatt erkölcsiekben és anyagiakban egyaránt megtépázott népünket nyomorúságából felemelni.

Oda jutottunk, hogy szellemi emberek, akik még egy évtizede együtt léptek fel a diktatúra ellen és a demokratikus átalakulásért, ma már látni sem akarják egymást. Nem vagyunk naivak, nem hisszük, hogy meg tudjuk változtatni a világot. De el akarjuk érni, hogy azok, akiket mély árok választ el egymástól, találkozóinkon meghallgassák egymást, beszéljenek egymással, próbálják legalább megérteni ellenfelük gondolkodásmódját és annak rugóit. Ezért tartjuk helyesnek különböző táborok képviselőinek meghívását, ezért örülünk, hogy különböző felfogású előadókat hallhatunk Akadémiai Napjainkon. Ezt a munkát végezzük továbbra is, Luther szavaival elültetjük a fát akkor is, ha nem tudjuk, lesz-e még gyümölcse igyekezetünknek. De azért van rá reményünk, hogy fáradozásunk nem hiábavaló, hogy egyre több fiatal — és olyan, aki lelkében fiatal maradt — érti meg azt, amit egy ifjú homoródalmási unitárius teológus, Szabó László okosan megfogalmazott: „Az egység sohasem az eszmék azonosságát, hanem a különböző jószándékok összegét jelenti.”

A találkozók szervezése mellett a Szabadegyetem másik jelentős tevékenysége a könyvkiadás. 1977 és 1993 között több mint ötven olyan értékes műnek biztosítottunk nyilvánosságot, amelyek Magyarországon — főleg politikai okok miatt — nem jelenhettek meg. Felsorolásukra itt nincs hely, de meg szeretném említeni legalább Bibó István először kiadásunkban, négy kötetben megjelent Összegyűjtött munkáit, Ordass Lajos és Ravasz László Válogatott írásait, Hamvas Béla Öt géniuszát, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Janics Kálmán, Mikó Imre, Bíró Sándor, Borbándi Gyula és Vályi Nagy Ervin könyveit. Kétéves szünet, kritikus önvizsgálat után úgy döntöttünk, hogy folytatjuk ezt a munkát is, amíg van rá igény és lehetőségünk. Az utolsó tizenkét hónapban kiadott 3 könyvünk: Bonkáló Sándor A rutének, Borbándi Gyula Emigráció és Magyarország és a Kende Péter szerkesztésében legutóbb megjelent Bibó nyugatról c. mű kedvező fogadtatásra talált. A Borbándi-könyv az egyik legtekintélyesebb budapesti könyvesbolt április havi sikerlistájának élére került. A Szabadegyetem könyvei kiadásának és terjesztésének elősegítésére húsz éve megalakítottuk, a hírneves Erdélyi Szépmíves Céh példájára, az EPMSZ Könyvbarátok Körét. A kör kereken hatszáz főnyi tagságában ugyan volt az elmúlt években változás — a korábban szinte kizárólag nyugat-európai és amerikai magyarokból álló tagság ma már jelentős részben a Kárpát-medence országaiban lakók sorából kerül ki —, de könyvbarátaink többsége hű maradt a Szabadegyetemhez, és igenli könyvkiadói tevékenységünket.

Számos nehézséggel küzdünk persze, legnagyobb erőfeszítéssel is csak egy kis cseppel járulhatunk hozzá népünk, nemzetünk, kultúránk, egyházaink égető problémáinak ha nem is megoldásához, de legalább enyhítéséhez. Előttünk áll még a nemzedékváltás sürgető szükségessége: találnunk kell, elegendő számban, fiatalabbakat, akik átvehetik a nagyrészt még az alapító nemzedék által hordozott Szabadegyetem vezetését, a munka folytatását. Tevékenységünk visszhangja azonban szinte kötelez arra, hogy a reményt ne adjuk fel, fáradozzunk tovább mindaddig, míg megfelelő utódok át nem veszik tőlünk a stafétabotot.

1997. június havában