A téma, amire váltakoztam, nem könnyű anyag. Nem könnyű, mert nincs olyan irodalom vagy felmérés, amire támaszkodni tudnék. De ez pár évvel ezelőtt is így volt, amikor a Szabadegyetem balatkonkenesei konferenciáján tartottam előadást hasonló kontroverz témáról. Szerettem volna a témához tudományosabban hozzáállni, mint az az alábbiakban lesz. Ez az jelentette volna, hogy értelmezéseimet és elemzésemet egy már objektivált anyagra támasztom, és ezt bontom tovább. Ilyen szociológiai anyag nem állt rendelkezésemre. Így, a fenomenológiai módszertan értelmében, egyéni tapasztalataimra kell támaszkodnom, beleértve azt a sok beszélgetést, amit az évek folyamán itthoni és külföldi magyarokkal, illetve Magyarországot ismerő, sőt esetleg itt élő külföldiekkel folytattam. Hogy ez az anyag mennyire objektiválható, azaz mennyire alkalmas általános érvényű tételek felállítására, azt magam sem tudom. De hát majd elbeszélgetünk és vitatkozunk.

A témára csak úgy vagyok predestinált, mint sokan a teremben, külföldön élő magyarok. Bár ide mellém kellene még két ember. Két olyan külföldön született másodgenerációs kétanyanyelvű magyar, akik közül az egyik kivándorolt Magyarországról és itt él, a másik viszont külföldön maradt, és nem is kíván itt letelepedni. Ismerek ilyeneket, majd megpróbálok beszélni róluk, sajnos csak másodkézből, ők lennének valóban autentikusak.

Ha a kettősség felmerül, mindig eszembe jut egy interjú, amelyet a nyolcvanas évek végén a svájci rádiónak adtam. Beszélgettünk mindenféléről, aztán svájci partnerem lelkemet firtatva nekem szögezte a kérdést: „Végül is mi az ön hazája?” Szerencsém volt, mert hirtelen eszembe jutott a német nyelv egyik érdekes különlegessége. „Németül nem tudok a kérdésre válaszolni — mondtam —, mert németben a hazának, 'Heimat', nincs többesszáma, nekem pedig két hazám van.” Akkor azt mondtam, hogy szellemi hazám Svájc, de amikor magyar hazámat elhagytam, a szívem otthon maradt.

Most, tíz évvel az akkori interjú után talán nem egészen így válaszolnék. Azóta sokat változott az élet, nem vagyok már emigráns, magyar útlevelem is van, kétszer tanítottam a pécsi egyetemen, és a Batthyány tér mögött egy kis utcában négy év óta van egy nagyon sok kulccsal lezárt lakásom a negyedik emeleten. Hónapokon át itt tartózkodom, és a pesti telefonkönyvbe is bekerültem, úgy, mintha negyven éven át benne lettem volna. Azóta az itteni szellemi életbe is, persze csak úgy-ahogy, bekapcsolódtam, és fel kellett fedeznem azt az egységet és másságot, ami az itthoniakkal összeköt és egyben elválaszt tőlük.

A rendszerváltás után nagy lelkesedéssel próbáltunk bekapcsolódni Magyarország újjáépítésébe. Visszahoztuk a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalmat, a Pax Romanát. Azóta itt rendezzük kongresszusainkat. De már az 1992-es kongresszusunk után bajba kerültünk az itteniekkel. Nem titok, több újságcikk is volt róla, elmondhatom. Külföldi magyarok voltunk, magunkkal hoztuk azt a kultúrát, amit nyugaton az évtizedek folyamán magunkba szívtunk. Másként nem is lehetett. Itt megdöbbenve hallottuk, hogy baloldali liberálisoknak tekintenek bennünket, akik elárulják az ősi magyar katolikus keresztény elveket, és mondanivalójuk politikai összefüggése miatt az ellenség malmára hajtják a vizet. Azóta kissé lecsillapodtak a kedélyek, sikerült magunk köré gyűjteni olyanokat, akik megértenek bennünket, sőt velünk egyetértenek. A többiekkel is sikerült úgy-ahogy elfogadtatni azt, hogy a mi másságunk egy demokratikus kultúra keretein belül teljesen normális jelenség, és hozzátartozik egy olyan fejlődési folyamathoz, amely Magyarország újjáépítéséhez is szükséges. De persze az itt tapasztalt ellenállás nagyon elgondolkoztatott bennünket, és kialakult bennünk egy más tudat, nevezetesen az, hogy mi, negyven év után, nyugati magyarok vagyunk, másként magyarok, mint az itteniek.

A Batthyány téren felfedeztem azt is, hogy nem olyan világos az sem, ami a szívemet illeti. Mióta Magyarországon is élek, Svájc nőtt a szívemhez, és jelenbeli magyar hazám egészen sajátos szellemi-politikai-lelki világa egy meglehetősen kontroverzális, ellentétes tényező lett az életemben. A külföldön eltöltött évtizedek folyamán valahogy elrendeztem kettős kulturális hovatartozásomat, mióta félig visszatértem, azóta nem vagyok olyan biztos kettős identitásomban sem.

A Batthány tér egyébként tele van hazai, kint nem tapasztalt élményekkel. Ott a sok csöves, kukás. Egy csoportban, két kutyával, tízen lehetnek. A vásárcsarnokból mindig leesik valami nekik. Engem már ismernek. Többek között nekik adom le a felgyülemlett üres üveget. A múltkor egyikük ravaszkodva mondta: „Uram, nekünk jobb lenne, ha maga adná le az üvegeket, és úgy adná a pénzt nekünk. Miért? A csövesnek 20 százalékkal kevesebbet adnak érte.” Istenem, itt még a koldusokon is akarnak keresni egyesek.

Pár éve a téren hozzám lép egyikük, és bemutatkozik: „Uram, én vagyok a Batthány tér költője, itt van egy versem.” Mennyibe kerül? „Uram, ennek nincs értéke, de ha ad valamit elfogadom.” Megvettem, azóta már van egy-két költeményem. Az egyiket felolvasom. Új magyar szubkultúra? [...]

Itt jut eszembe Keszely Pista. '56-ban ment ki, a Sorbonne-ra járt, el is végezte, állásba nem ment, költeményeket írt magyarul, franciául, és csöves lett. Híres párizsi clocharde. Valahol tartogatott egy rendes ruhát, abban ment el költői estekre, fogadásokra. Sartre-ot is ismerte. Negyvenkét éves korában halt meg valahol egy híd alatt. Tőle is had adjak tovább egy verset. [...]

Talán még a Tisza partján örökölt kis parasztházamban találok leginkább magamra, Rilke hazájából Petőfi hazájában. A falu népe befogadott, persze csudabogárnak tarthatnak, de ezt nem mutatják. A Józsi vagy az Erzsi korcsmájában egyébként sincs megkülönböztetés, és ha elmegyek, megkérdezik, mikor jövök megint haza. Úgy veszik, mintha csak Pestre mennék. Egyszer így mentem el onnét korán reggel, aztán fel a repülőre, délután kettőkor luzerni diákjaim előtt álltam a katedrán. Furcsa izgalmas élmény volt, pár órán belül két teljesen külön világ, mindegyik az enyém, mind a kettő én vagyok, de mégsem egészen.

Ezt a pár percet hangulati bemelegítőnek szántam annak megsejtésére, hogy a kulturális kettősség egység-másság labirintusa racionálisan sem fixálható le egy bizonyos pozícióra. Már a kultúra fogalma is sokrétű és ellentmondásos.

A kultúra meghatározása

A Halász-féle német—magyar nagyszótár szerint a kultúra általánosságban művelődést, műveltséget jelent, de specifikusan a talajmegmunkálásra, földművelésre, műveleti növényekre és tenyészetre is vonatkozik. A németben közel 90 összetett szónak előtagja, a Kulturabkommen, azaz kultúregyezmény szótól egészen A Kulturzweckig, azaz kultúrcélig. A kifejezés, úgy tűnik, valóban a földművelésből, a Kulturlandschaftból, azaz megművelt területből származik. Arnold Gehlen szerint ugyanis az ember — ellentétben a növényekkel és az állatokkal — a természettől nem kapott eleve egy olyan környezetet, amelyet otthonának, hazájának tekinthetett volna. A hegyikecskék, a mi szemünkkel nézve, nagyon zord körülmények között élnek ott fent, a kietlen sziklák között, de ott érzik jól magukat, ez a hazájuk. Úgy vannak teremtve, hogy ott mindent megtaláljanak, ami életükhöz szükséges, nem utolsósorban azokat a sziklai gyógynövényeket, melyek sajátos szervezetük számára elengedhetetlenek. Ez vonatkozik minden állatra és növényre, melyeket a természet kisebb-nagyobb szeletfelülettel a földön elosztott.

Az embernek a földgolyón sehol nem jutott olyan hely — talán egy-két déltengeri szigetparadicsomtól eltekintve —, ahol eleve otthon érezhette volna magát, azaz mindent megkapott volna, amire — legalábbis vegetatív életéhez — szüksége volna. Az embernek kezdettől fogva át kellett alakítania a természetet ahhoz, hogy élni tudjon benne. Ezt az átalakítást nevezzük eredetileg megművelésnek, kultiválásnak, kultúrának. A kultúra így egy kifejezetten embertől származó kreatív tevékenység, amelynek célja az, hogy egy olyan teret, környezetet teremtsen, amelyben igényeinek és szükségleteinek megfelelően otthonosan élni tudjon, amelyet hazájának mondhasson. Ami az állatok és növények számára a természet, az az ember számára a kultúra.

Persze ha emberi igényekről beszélünk, akkor, a fejlődés magasabb fokain, messze túlhaladjuk a pusztán vegetatív szükségleteket, és valamikor, eljutunk a szenzitív megélésen át a szellemi és lelki igények síkjára. Végül is ezt szoktuk kultúrának nevezni. Fontos itt megjegyezni azt, hogy az etnoszociográfusok szerint már kezdettől fogva nem beszélhetünk egységes emberi kultúráról. A földgolyó különböző részein élő, de egymásról semmit sem tudó törzsek másképpen igyekeztek boldogulni a zord természettel, másként értelmezték és értékelték környezetüket, és másként fejlesztették ki szenzitív, szellemi és lelki kultúrájukat. Ennek következtében viszonylag nagyon különböző szociális együttélési formák alakultak ki, nem utolsósorban a család, a törzsi közösség, a férfiak és nők, a szülők, a gyermekek és a rokonságok kapcsolatát illetőleg, hogy csak ezt említsem. Ha a kultúra Mühlmann meghatározásában (Brockhaus Enzyklopädie. 10.köt. 733.) „azon tipikus életformáknak összessége, amelyeket egy népesség, beleértve szellemi-lelki beállítottságát és különösen értékmagatartását, hordoz és fenntart”, akkor a kultúra mindig térhez kötött, nemegyszer földrajzilag is definiálható, hisz köztudott, hogy egy tipikusan kialakított életformának tájjelegi határain túl más jellegű kultúrák alakultak ki az évszázadok folyamán. Ez magától értetődő és természetes. Ugyanígy ennek elfogadása is.

Kezdettől fogva eminens szerepe volt az ilyetén kultúra, illetve kultúrák kialakításában annak, hogy a kis törzs teljesen magára hagyatva érezte magát, vagy megkísérelte egyszerű életének határait átlépni és egy más dimenzióba transzcendentálni. A természetvallások legkülönbözőbb formáinak kialakulása igazolni látszik azt, hogy az ősemberek, valamikor az idők folyamán, megpróbálták földi létüket a közvetlenül megtapasztalható empirikus tényeken túl más elemekkel is összekötni. A vallásnak kultúraalakító jelentősége végighúzódik az emberiség történetén a mai napig.

Többen különbséget tesznek kultúra és civilizáció között. De a minősítésre irányuló megkülönböztetés, miszerint a kultúra magasabb fokon állna, mint a földhöz, nem utolsósorban a technológiához igazodó civilizáció, nagyon kérdéses. Tény? az, hogy a két kifejezést időközben szinonim formában használjuk, amikor a civilizált embert egyúttal kultúrahordozónak tartjuk, a civilizálatlant pedig kultúrátlannak.

Ahol Pesten lakom, egyesek a bejárati ajtót rendszeresen hatalmas döngéssel csapták be maguk mögött. Aztán valaki ráfestette az ajtó ablakára a figyelmeztetést: „civilizáltan, mint Európában”. Két napra rá valaki betörte az ablakot. Ennek persze több oka lehetett. Sokaknak ugyanis időközben, hogy pestiesen mondjam, tele van a hócipője azzal a felszólítással, hogy „útban Európa felé”. Úgy vélik, hogy mi 1100 év óta Európában vagyunk. Ez igaz is. Részben.

És itt szeretnék a téma közepébe vágni. Európaiak vagyunk? Európai ország Magyarország? Persze igen, de ez attól is függ, honnan közelítjük meg a kérdést. Történelmünk, kétségkívül, Szent István óta európai történelem, tele nyugati kötődésekkel, nem utolsósorban királyi házakkal, olasz, német és a század elején intenzíven a francia kultúrával. A századfordulói Magyarország egy tekintélyes európai ország volt, de Trianon óta egyfolytában lejjebb csúszunk, és a közel negyvenöt éves kommunista uralom kiszakított bennünket az európai fejlődés menetéből. Nem csak gazdaságilag és iparilag kerültünk a tönk szélére. Az élet számtalan területén, az életkultúra számtalan síkján olyan gondolkodási és magatartási mechanizmusok alakultak ki hazánkban, amelyek elválasztanak bennünket az európai népek fejlődésvonalától. Ezt a realitást, bármennyire is fáj, nem szabad ignorálni. Még visszatérek rá.

Budapestünk, a, kis Párizs”, mindennek ellenére még ma is Európa egyik legszebb, és — egy svájci szerzőnél olvastam — egyik legelegánsabb városa. És milyen lesz, ha az utolsó pillanatban megmentjük pazarnál pazarabb, gyönyörű épületeit! Még húsz év kommunizmus, és akkor, már nem lett volna lehetséges. Egy zürichi építész barátom nemrég volt Pesten, először életében. „Csak ámultam — mondta. — Hát ilyen gazdag volt valamikor ez a város? Az akkori Zürich csak egy kis szegényes fészek hozzá.” Persze látott ő Pesten mást is, de ezt tapintatosan nem mondta. Nyilván látta a kommunista építészet förmedvényeit, a lerobbant utakat, járdákat, a port és azt is, hogy milyen koromfekete itt télen az el nem hordott hó, rajta a sárga kutyaürülék, és milyen kíméletlen erőszakossággal versenyeznek egymással szlalomban az autók, és öklüket rázzák a sofőrök. S nyilván látta azt is, hogy a legszebb helyeket elfoglalják a nagypénzű, de a gasztronómiai kultúra legalacsonyabb fokán álló amerikai büfék. Kiment az állatkertbe, mert ez Európa egyetlen megmaradt Jugendstil állatkertje. Ezt azért szóvá tette. „Nem szabad oda mai gyerekeket vinni. Csak sírnának az állatkínzás láttán.”

A példákat csak azért említettem, mert van egy olyan kultúra, életkultúrának nevezném, amely a mindennapi élet számtalan szociális-emberi és környezeti vonatkozásában (természetvédelem, állatvédelem stb.) jelzi a benső ápoltságot, illetve ennek hiányát. A közel 45 évig tartó kommunizmus óriási pusztítást végzett ebben a vonatkozásban is, és a rákövetkező vadkapitalizmus (amit egyesek teljesen helytelenül „a nyugati világnak” tartanak) felgyorsított egy olyan folyamatot, amit szociális deformálódásnak neveznék. Ez a folyamat szinte feltartóztathatatlanul átszövi a jelenlegi magyar társadalmat, és évszázados alapvető szellemi-lelki-erkölcsi értékeket mos ki magyar életünkből. De a folyamat mégsem törvényszerű. Számtalan ember él ebben az országban, aki ebben a perverz világban is megőrizte szellemi-lelki-erkölcsi integritását, és kultúrember maradt. Minden vonatkozásban. Nincs felmérés róla, hányan vannak, hány százalék. Hankiss Elemér már a nyolcvanas évek közepén bevezette a „bunkóság” fogalmát. Ez elterjedtebb, és persze ennek az iskolázottsághoz semmi köze. A bunkóság lehet a kultúráltságnak szöges ellentéte, és ez —tekintettel a számos újgazdagra — nyilván nem is pénz kérdése. Mert lehet százmillióért förtelmes, proccoskodó palotákat építeni. Van belőlük már elég.

Iskola

A hét témája az iskola. Hadd szóljak magam is hozzá. Egy ideig nem voltam híve annak, hogy a felekezeti iskolák nagyon elszaporodjanak. Úgy véltem, nem szabad magiikra hagyni a többieket, nem jó kivonulni, esetleg gettóba zárkózni, hisz ti vagytok a föld sója. Amióta több betekintésem van a magyar iskolarendszerbe, azóta árnyaltabb lett a véleményem. A régi pedagógusgárda, mindenki tudja, nem volt csúcs, de hát persze megmaradt. Ki lépett volna helyébe, és ők hova mehettek volna? Nyilván van elég kivétel közöttük is.

Engedjenek meg egy reflexiót, egy összehasonlítást, mert ez itt Magyarországon évek óta foglalkoztat. Húsz évig voltam svájci gimnáziumi tanár. A diákok nem rajongtak az iskoláért, de nem is féltek tőle, elfogadták. Soha semmi problémám nem volt diákjaimmal a húsz év folyamán. Az volt tanári elvünk, hogy a legjobb iskola az, amelyik legkevésbé iskola. Más szóval az iskolának nincs joga ahhoz, hogy diákjait tulajdonának tekintse, mintha egy fiatal lány vagy fiú élete csak az iskola lehetne. Természetes volt az is, hogy mindent közösen megbeszélünk, a tárgyak nem versengenek egymással a másik rovására, egy nap csak egy tárgyból lehet írásbeli vizsga, és ha valaki matematikából megbukik, még jól érettségizhet, mert a tudomány, a kultúra, a képzettség, a műveltség nem csak matematikából áll, és sok minden más. Itthon egészen más dolgokat hallok. Elképesztő a leterhelés, az iskola dominanciája a családok életében, a borzalmas hajtás és a teljesen egyoldalú matematikai szelektálás, a gépies biflázás s mindenhol a félelem. Tavaly egy fiatal családdal nyaraltam a Tiszánál. Az apa a nyár folyamán minden délután két órát magolta a számtant két általános iskolás gyerekével. Kérdeztem: miért nem nyaraltok? A válasz: a matektanár a nyári szünidőre annyi feladatot adott, hogy rámegy napi két óránk. Nálunk Svájcban a szülők egyszerűen megtagadták volna, hogy ez a becsvágyó tanár emberi jogaikat megsértse. Itt a szülők is félnek.

Nem folytatom, lenne még példám. Ilyenek és hasonlók láttán ma úgy gondolom, hogy szükség van felekezeti iskolákra, de csak akkor, ha azok valóban egészen másként és jobban csinálják. Ha sikerül nekik emberi arcú magyar iskolát, emberi arcú magyar iskolarendszert felépíteni. Nagy sanszuk van hozzá, Isten adja, hogy sikerüljön nekik. Mert biztos vagyok benne, hogy ezekben az iskolákban fog eldőlni, van-e magyar jövőnk Európában. Sok mindent elölről kell kezdenünk, mert sem a múltba, sem a jövőbe nem kapaszkodhatunk. De éppen ez lenne az óriási lehetőség! Nyugati iskoláknak is sokszor az a baja, hogy áthagyományozott és így beidegződött pedagógiai mechanizmusaik gátolják és visszatartják őket innovációs igényeik kielégítésétől. Ahol nincs semmi kötöttség, ahol nincs még semmi, ott mindent lehet csinálni.

Bár meg kell mondanom, hogy nagy reményekkel néztem pár éve bölcsészkari diákjaimat, a leendő állami gimnáziumi tanárokat, amikor a pécsi egyetemen tanítottam. Kivétel nélkül rendkívül jó benyomást tettek rám. Rögtön otthonosan éreztem magamat közöttük. Végül is ugyanúgy néztek ki, mint svájci diákjaim. Gyönyörű kis lányok, meg olyan kis csúnyácskák, meg lakli nagy fiúk és a szemüveges kis baglyok, akik szinte szájtátva figyelték az előadást. És ugyanaz a szerelés, mint Svájcban, elvásott farmernadrág, fekete pulóver, ormótlan nagy cipő. Az előadóterem persze kopottabb volt, a székek is meg az öreg recsegő íróasztal a katedrán, és a táblát nem lehetett fel-le húzogatni. De amikor beszéltem, és néztem őket, semmi különbség. Olyannyira, hogy egyszer elkezdtek mosolyogni, kuncogni. Megálltam. „Mondtam valami furcsát?” Egy lány válaszolt. Nem tudjuk, mit mondott tanár úr, mert már vagy három perce németül beszél. Na mondom, visszamegyek Svájcba, ott meg magyarul fogok.

Ha már iskolánál tartunk, hadd mondjak el egy-két élménytapasztalatot. Az első pécsi órámon megszakítottam előadásomat, és a diákokhoz fordultam, ahogy Luzernben is szoktam. „Mit szólnak hozzá? Mi lehet a megoldás? Mi a véleményük?” Síri csend. Aztán magam folytattam. Tíz perc múlva egy újabb próbálkozás. Ugyanúgy csend. Aztán feladtam. Az óra végén hozzám jön egy diák. „Tanár úr, ne tessék rossz néven venni a hallgatást. Ez nem érdektelenség. Csak nagyon új. Tőlünk eddig még soha senki nem kérdezte, hogy mit szólunk hozzá.” A következő órán már hozzászóltak. Nagyon okosan, nagyon intelligensen, kérdéseik, hozzászólásuk nívója semmiben se maradt el a svájciaké mögött. De ez persze nem lepett meg. Már emigráns életem elején rájöttem, hogy fajtánk nem tehetségtelenebb, mint az ottani bennszülöttek, csak éppen le kell belőle vonni mostoha körülményeinket. Így például azt a nagyon súlyos problémát, hogy hiába tudnak Pécsett meg máshol kollégáim nyugati nyelveket, ha sovány fizetésükből képtelenek venni egy tízezer forintos nyugati könyvet, és képtelen erre az egyetem is. Itt valamit kellene tennünk, nyugati magyaroknak. Rá kellene vennünk a budapesti külföldi követségek kultúrattaséit, hogy érjék el országuk kiadóinál, hogy maradék könyveiket ne adják le a zúzdába, hanem küldjék el azokat a kelet-európai egyetemeknek, vagy még jobb, már az első száz példányt ajándékozzák nekik.

Aztán jött a vizsga. Emlékszem, egy elsőéves egri lány volt az első vizsgázóm. Úgy remegett szegénykém, mint a nyárfalevél, kezével térdeit szorongatta, és alig kapott levegőt. Zavarban voltam, mert kint ilyet alig tapasztaltam. Ennyire fél? — kérdeztem. Svájci rögtön letagadta volna, hogy fél vagy izgul. A kislány közismerten spontán magyar közvetlenséggel válaszolt. „Jaj, rettenetesen félek. Mi lesz velem, ha nem sikerül? S tetszik tudni, ha mondom, hogy félek, akkor meg még jobban félek.” Sokáig elcsevegett volna félelméről, ha nem kezdem el a vizsgát. Végül is mindent tudott, még a lábjegyzeteket is. Rettenetesen gyorsan beszélt, éreztem, hogy mindent ledarál. Később tudtam meg, hogy az előadásomat gyorsírták, átteték computerbe, és eleitől végéig bemagolták, úgy, ahogy ezt a gimnáziumban éveken át begyakorolták. De mégis, ennyi szorgalmat, ennyi maradéktalan odaadást, ennyi nagy akarást soha nem tapasztaltam svájci diákjaimnál az évtizedek folyamán. Persze az is igaz, hogy a svájciak önállóbbak, kritikusabbak, és csak azt mondják, amit megértettek és saját szóval mondani tudnak. A pécsiek gépiesebbek voltak, és elfogadták alávetettségüket. Számukra a tanár egész benső félelmük és rettegésük megtestesítője volt, ugyanúgy, mint az oktatási rendszer, a vizsgák. A svájciaknál soha nem éreztem hasonlót. Igaz, annyi tiszteletet sem. Első pécsi órám után elmentem a történelmi városba sétálni. Egy jól fésült fiú jött velem szembe. Diákom lehetett, mert megállt, meghajtotta fejét, és köszöntött: „Tiszteletem, tanár úr” Nagy zavarban voltam, nem tudtam, mit kell ilyenkor mondani. Svájcban soha nem mondta nekem senki, hogy „Meine Verehrung, Herr Professor”. Na persze, ha úgy azóta Pesten megyek az utcán, nem sokból nézném ki, hogy így köszönne rám.

A kettős kultúra jelei

De húzódjunk tovább a kettős kultúra felé. Svájc háromnyelvűsége miatt eleve multikulturális ország, és az ott nyert tapasztalatok legalábbis analogikusan áttehetők a kettős kultúra területére. Ismétlem, csak analogikusan, mert valójában a svájciaknak csak töredéke tekinthető többkultúrás lénynek. A német, a francia és az olasz Svájc zárt területekre korlátozódik, és alig van olyan község vagy város, amely valóban kétnyelvű lenne. Ilyen talán Biel—Bienne vagy Freiburg—Fribourg, de az utóbbiban még a városon belül is nyelvhatárok vannak. A német nyelvűek kiszorultak az öregvárosba, de az idők folyamán kihalóban vannak, és helyüket a külföldi diákok foglalják el. Az egyetem viszont valóban kétnyelvű, némelyik szakterület inkább német, a másik inkább francia. Kétnyelvű kantonuk csak kettő van, Fribourg és Vallis, de mindkettőben a franciák dominálnak, és a kantonon belül világosan húzódik a nyelvhatár. Vallisben Siders-ig a franciák vannak, a következő faluban a Simplon-hágó felé már németül beszélnek, pontosabban egy olyan erős svájcinémet dialektust, amit egy bázeli vagy zürichi nem ért meg. Volt egy harmadik kétnyelvű kantonuk is, Bern, de onnét a francia nyelvűek kiváltak, és egy új kantont, a Jura kantont alapították. Visszamaradt még egy-két község és egy kis város, de ezek is azért küzdenek, hogy francia nyelvű honfitársaikhoz mehessenek.

Ezek a tények világosan mutatják, hogy még egy multikulturális országban sincs igazán multikultúra, és persze egypár százalék kivételtől eltekintve nehéz kettős kulturális hovatartozásról beszélni. S ha ilyen van, az akkor inkább a németsvájciak esetében tapasztalható.

Figyelemreméltó, bár tabuizált téma, hogy a kettős kulturális hovatartozást a svájciak nem is annyira támogatják. Ha valaki németsvájci, az legyen németsvájci, ha francia, francia, ha olasz, olasz. Ez a svájciak hazafogalmával lehet kapcsolatban. Ha egy osztrákot megkérdeznek, mi a hazája, azt mondja Ausztria, ha egy németet, Németország, ha egy magyart, Magyarország, ha egy svájcit, akkor azt a községet vagy várost nevezi meg, amelynek polgára, Zürich, Bázel, Luzern, Escholzmatt, Küssnacht vagy hasonló. Ezért van az, hogy svájci állampolgárságot a szó szoros értelmében nem is lehet szerezni, mert ilyen nincs. Valamelyik község vagy város polgárságát kell megszerezni, és ezt fogadja el a svájci állam állampolgárságnak. Ha egy község valakit nem vesz be polgárai közé, és ez mindig többször előfordul, az nem lesz svájci állampolgár. Elmehet egy másik faluba, és ott pár év múlva megint megpróbálhatja.

Van egy másik érdekes argumentumuk is a kettős kulturális hovatartozással szemben. Egyik gimnáziumi kollégám mutatott rá. Nézd, nálunk itt aránylag sok kétanyanyelvű gyerek van. Ha megfigyelted, egyik se tartozik, úgy igazán, ehhez vagy ahhoz. Ezeknek nincs igazában, svájci értelemben vett hazája. Valahol felette állnak és így kívül is.

Jónak mondta ezt, pont nekem, akinek a fia három nyelven nőtt föl. Húsz éven át az asztalnál franciasvájci anyjával franciául beszélt, velem magyarul, mi meg egymás közt németül, mert Fribourgban így szoktuk meg. Aztán a fiam a fribourgi egyetemen újságírói diplomát szerzett. Furcsa érzéssel néztem a vizsgabeosztást. Három sáv volt benne. Német nyelvű diplomavizsgát tesznek — aztán jött 15 német név. Francia nyelvű diplomavizsgát tesznek — aztán jött 8 francia név. Német és francia nyelvű szinkrondiplomát tesznek — aztán jött egy név: Sándor Horváth. Bevallom, érthető, nagyokat nyeltem. Hogy ő hová való? Közben a spanyol nyelvet szereti legjobban, szerinte a portugálok hasonlítanak leginkább a magyarokra, mindenféle nyelvű barátja van, nagyon szereti anyjának franciasvájci családját, és vett magának Zalában egy kis parasztházat, most Dél-Amerikában van egy megbízatással, „nagyon érdekes itt”, telefonálta, félek, hogy ott marad: Mert ezek buktatók. Nem tudom, mi lesz vele. Talán hazátlan marad, anélkül, hogy ezt érezné. Persze neki nincs magyar kulturális kötöttsége — annyira nem is tud magyarul —, de apján keresztül van valami gyökérérzése, Így valahogy ő is ide tartozik, valahogy, de nehéz lenne megfogalmazni.

Másképpen működik a multikulturális beállítottság a külföldön magyar szülőktől származó kétanyanyelvű fiatalok esetében. Belekerültem egy ilyen társaságba. Olyan húsz-harmincat ismerek közülük. Az ott nyert tapasztalataim azonban aligha objektiválhatók, mert egy speciális társaságról van szó. Ezek most úgy a 35 év körüliek, Németországban, illetve Svájcban nőttek fel, egy részük már letelepedett Magyarországon, másikuk erre készül, ha adódik egy jó lehetőség. Feltűnő, hogy 35—40 év ellenére milyen kevés kötöttségük van külföldi hazájukhoz, leszámítva egy-két ottani igazi jóbarátjukat. A német vagy svájci kultúrában nőttek fel, de ez aránylag hidegen hagyja őket. Úgy érzem, nekem több svájci kötöttségem van, mint nekik, pedig én 21 évig Pesten éltem, itt nőttem fel. Kérdeztem őket, hogy miért van ez. Ők se tudták. Nincs. Ugyanakkor nem is magyarkodnak. Elfogadják, hogy ezt úgyse lehet már kimosni életükből, és hogy ez a tény most számos egzisztenciális előnnyel jár. Akik visszatértek ide, illetve nem tértek vissza, mert sohasem éltek itt, azok azért jöttek, mert egy egyedülálló lehetőség nyílt meg számukra. Több és nagyobb, mint az külföldön lehetett volna. De Svédországba vagy Belgiumba talán nem mentek volna. Mégis Magyarország, a régi nyelv, a sok kedves rokon, a sok itteni jóbarát. Van olyan közöttük, akinek kifejezetten magyar öntudata van, olyan is, aki majdhogynem soviniszta, aki nem szereti a nyugati világot, de ez nem a többség. A többség az ilyenre nem reagál. Szeret itt lenni, otthonosan érzi magát; de hogy hazája-e valóban Magyarország? Nem foglalkozik vele. Itteniek se kérdezik tőlük, mintha indiszkrét lenne az ilyen tapogatódzás.

Egyikük mesélte, továbbadom, mert nagyon tanulságos. „Egy bajor kisvárosban nőttem fel, ahol apám állatorvos volt. Tízéves koromig nagyon mérges voltam szüleimre, hogy otthon mindig magyarul kellett beszélnem velük és testvéreimmel. Mert ez, meg magyar nevem, valahogy elválasztott engem a többiektől. Pedig én csak olyan akartam lenni, mint a többiek, a németek, de ez nem lehetett. Jóban voltam velük, de mégis egzótának tartottak engem. Aztán elmentünk egyszer Erdélybe, ahonnan apám származik, a Székelyföldre. Itt éreztem életemben először, hogy otthon vagyok, de azt is, hogy otthon is más vagyok, mint a többiek. Azóta megszoktam ezt, négy év óta Pesten élek, de ez azért nem a hazám, Bajorország se. Nem is keresem, hogy az legyen. En a gyökereimet keresem, de azok csak Székelyföldön vannak, ahol nem vagyok és élni nem fogok. De ott szeretném, ha majd eltemetnének. Az itteniek egy kicsit hülyének néznek, hogy 33 éves koromban Pestre jöttem élni, mert ők, ha lehetne, pont az ellenkezőjét tennék. De végül is itteni német állásom és annak következményei meggyőzik őket, hogy ebben a konstellációban most nekem Magyarország sokkal többet nyújtott, mint az valaha is Németországban lehetséges lett volna.”

Közben megismertem egy-két svájcit is, aki a rendszerváltás után Magyarországon letelepedett. Náluk is hasonló a helyzet. Sok svájci fiatal keresett az évtizedek folyamán egy alternatív, ún. önellátó életformát, ahol nincs főnöke, ahol önálló szabad ember. Kezdetben Toscanába mentek, aztán, amikor az drága lett, Dél-Franciaországba, majd a spanyolokhoz, most többen (már kétszázan vannak) Magyarországra. Vidéken vettek egy házat, hozzá földet, majd állatokat, lovakat, és farmerkodnak. Mindezt 30 000 svájci frankért. Ennek tízszeresébe kerül Svájcban egy egyszobás kis lakás. Már hat éve vannak itt. Egyikük tavasszal lett magyar állampolgár. Büszkén mutatta a Göncz Árpád által aláírt okmányt. Persze magyarul beszélgettünk, a fiatal magyar-svájci asszony ragaszkodott hozzá. A falusiak teljesen befogadták őket. Egyszer meglátogattam őket Baranyában. Kérdeztem a szomszédot: „Józsi bácsi nem csodálkozik azon, hogy ezek a svájciak ide jöttek?” Csak megrázta a fejét: „Nem, mert hát hiszen van itt hely elég, mért ne gyüjjenek?” A svájciak csak mosolyogtak. „Hát bizony nálunk Svájcban nem így beszélnek.” Hogy ezek hová fognak tartozni? Van Kecskemét mellett egy falu. Helvéciának hívják. Ide pont 105 éve jöttek Bázelből a svájciak.

Még bonyolultabb a Magyarországra telepedett másodgenerációs külföldi magyarok gyerekeinek a helyzete, akik persze Pesten a német vagy osztrák iskolába járnak, és szintén kétnyelvűek. Egy ilyen kislánnyal, most kilencéves, ültem egy presszóban, és beszélgettünk, magyarul. Aztán kicsúszott a száján egy német mondat. A körülöttünk ülők felkapták fejüket. „Hát te tudsz németül is?” A kislány rájuk nézett: „Hogyne tudnék, hiszen én Münchenből jöttem, és német vagyok.” Mindenki elmosolyodott. Az egyik ránézett. „Angyalkám, tudod, olyan szépen mondtad magyarul, hogy német vagy, hogy ez teljesen meggyőzött.” A budapesti német iskola két tagozatból áll, egyrészt csak német, másrészt magyar, egy-két német nyelvű tárggyal. A kislány a német tagozatra jár, és az iskolában elterjedt a szólás, hogy a németek meg a magyarok. Így természetesen kialakul egy hovatartozási érzés, sőt öntudat. Mi a németek, és ott ők a magyarok. Ahogy tudom, a magyar tagozatosok a kétnyelvű, de németekhez járó magyarokat németeknek nevezik. Ez a kettősség Pesten egy kísérlet, egy pilotmodell. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Egyenlőre a szülők se szólnak bele a hovatartozási problémába. Remélik, hogy az idők folyamán a dolog valahogyan megoldódik. Bonyolódik a kérdés azért is, mert több német gyerek időközben a játszótéren megtanult teljesen magyarul, már magyar dalokat énekelnek, és a magyar gyerekek mindig jobban beszélnek németül. Ki lesz itt végül is magyar vagy német, vagy mind a kettő, vagy egyik se? Feltehető, hogy a kérdés, mint kérdés, valamikor lekerül az asztalról, mert nem lesz érdekes. Mert lényegtelenné válik az, hogy valaki magyar vagy német. Persze valóban lényegtelen ez?

Mert a kultúra nem csupán nyelvi kérdés. Minden nép kultúrájához odatartozik a népéhez és történelméhez való kötődés. Nem utolsósorban vonatkozik ez hagyományaira, népszokásaira, népdalaira és azokra a ritualizált magatartási formákra, amelyeken keresztül a tényleges hovatartozás szimbolikusan is kifejezésre jut. Ezek a rituálék egyrészt embercsoportokat kovácsolnak egységgé, másrészt embercsoportokat különböztetnek meg és nemegyszer választanak el egymástól. Az utolsó ötven év európai fejlődése legnagyobb vívmányának tartom, hogy a népi-nemzeti-kulturális határok már nem szakadékot jelentenek, hanem elterjedt az a meggyőződés, hogy a multikulturális valóság elfogadása és támogatása a saját kultúra gazdagodásához vezet. De ez persze a kompatibilitás kérdése is, nevezetesen azé, hogy mennyire idegen a más kultúra. A németek azt hitték, hogy az országukba beözönlött közel két és fél millió törökkel multikulturális társadalom alakítható ki. A két kultúra közötti különbség azonban olyan nagynak bizonyult, hogy a kísérlet, legalábbis a Spiegel legutóbbi száma szerint, csődöt mondott. Persze elképzelhető, hogy felnő Európában valamikor egy olyan nemzedék, amelyik a kultúra fogalmát elválasztja a népi-nemzeti-történelmi hovatartozástól, amikor ez teljesen lényegtelen lesz, és minden feloldódik egy általános európaiságban. Hogy ez globálisan is így lesz-e, az nem valószínű. Az utolsó évek bebizonyították, hogy a nemzeti tudat, egy néphez való tartozás, kulturális kötöttség nagy hajtóerővel rendelkezik. Mégis számolok azzal, hogy itt-ott Európában valóban kialakulnak olyan csoportok, amelyek számára a nemzet és nép fogalma teljesen irrelevánssá válik. Talán ez lesz az új világ elitje, de talán valahol megreked ez a szellemi-lelki kulturakísérletezés, és eltűnik a történelem színpadáról. A futballpályán megszűnik a multikulturális hovatartozás harmóniája.

A hivatalos Magyarország eltökélt szándéka az, hogy felzárkózik, csatlakozik Európához, pontosabban Nyugathoz, és az Európai Közösségben integrálódik. Az indokok első sorában a gazdasági motiváció áll. Mindenki a csatlakozástól várja az ország anyagi fellendülését. Ez érthető, logikus és teljesen indokolt igény. Hogy az anyagi fellendülés valóban olyan gyors és áttörő lesz, ahogy ezt sokan remélik, az más lapra tartozik. Kérdés persze az, hogy elégséges-e a gazdasági motiváció? Szerintem nyilván nem, ha már így kérdezem. A felzárkózási és csatlakozási folyamat számtalan más tényezőnek is függvénye — így többek között a politikai kultúráé. Mert azzal még messze nem valósult meg a demokratikus társadalmi rend, hogy többpártrendszer van, szólásszabadság van, és mindenki szabadon választhat. A demokratikus kultúra rendkívüli igényeket támaszt a szellemi, lelki, kommunikációs, szociális, etikai és így nem utolsósorban a médiaműveltségre. Nem akarok külön kitérni rá, mindenki tudja, mire gondolok. Felkészültünk rá? Szerintem nagy út áll még előttünk.

Az európai csatlakozással kapcsolatban két szélsőséges irányzatot vélek felfedezni Magyarországon. Az egyik kimerül egy meglehetősen felületes nyugatmániában, sokszor kifejezetten nyugatmajmolásban, ami a saját kultúra fokozatos elvesztéséhez vezethet. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy pl. a főváros tele van nemegyszer hibásan írt angol és német felirattal, és lassan minden kis presszónak, butiknak, talponállónak mindenféle neve van, csak nem magyar, meg hogy a bárnál „baconos croissant” lehet enni, ami nem más, mint sonkás kifli, hanem egy bizonyos önlebecsülő magatartásban. Ez nyilvánvalóan súlyos identitászavarhoz vezethet, lévén hogy ezek az emberek olyasmiért rajonganak, amit csak képzeletből ismernek, és amihez semmi kulturális közük nincs. Ezek az emberek nem tudják, hogy a nyugati kultúra realitása nem más, mint a különböző népek és országok sajátos nemzeti és népi kultúrája, amely számtalan egységes jelzése folytán európai kultúrának általánosítható. Más szóval minden nyugati ország sajátos nemzeti-népi kultúráján keresztül kerül arra a metasíkra, amit európai kultúrának lehet nevezni. Az európai kultúra csak a sajátos nemzeti-népi kultúra életrealitásán keresztül kap tartalmat. Aki csak európai akar lenni, az légvárakat épít magának. Olyanra vágyik, ami önmagában, azaz nemzeti-népi kultúra nélkül alaptalan vállalkozás. Tudatosítani kellene valahogy a közvéleményben, hogy számunkra az európai kultúra felé haladás csak magyar kultúránk ápolásán keresztül lehetséges. Ez a kultúra úgy, mint a többieké is, tele van sajátosságokkal, sokféleséggel és mássággal. A másság persze elválaszt, de nem feltétlenül elszigetelő tényező. Csupán azt jelzi, hogy az azonosság, ebben az esetben az európai azonosság sokféle formában jelentkezik és valósul meg. Valahogy ki kellene alakítanunk egy olyan kultúrát, amely átruházható hagyományainkat értékmegőrzően továbbadja, de ugyanakkor sajátos módon felveszi magába a modern európai kultúra azon értékeit, amelyektől ötven éve elzártak bennünket.

A másik szélsőséget a Nyugattól való fokozatos elzárkózás jellemzi leginkább. Ez a „csak magyarok vagyunk” beállítottság a nyugatmajmolókkal kerek ellentétben egy kifejezetten nyugatellenesség sodrásába kerül, és egy magyarságtudatban beszűkült európai elszigetelődéshez vezet. Ennek a magatartásnak, illetve tendenciának több oka van. Párat megemlítenék. Az egyik abból a meglehetősen romantikus történelmi csalódásból fakad, hogy Európa, jóllehet évszázadokon át védőbástyája voltunk, ha szükségben voltunk, magunkra hagyott, és nem segített bennünket. Megértem ezt a csalódást, de ebből nem lehet megélni. Valamikor egyszer tudomásul kell vennünk, hogy minden nemzet és nép elsősorban magára gondol, és a maga érdekeit keresi. Ne siránkozzunk tehát ezen. Vegyük kezünkbe saját létünk és boldogulásunk irányítását. De mindezt annak tudatában, hogy Európához tartozunk, és a sértődékeny elhúzódás számunkra csak káros következménnyel járhat. A másik ok egy a Nyugattól való félelemben rejlik. Az ötven év alatt sok minden történt nyugaton, ami kizárólag a mi hozzájárulásunk vagy kooperációnk nélkül történt. Így a Nyugat sokak számára egy olyan ismeretlen tényező, amely idegenségében már önmagában is a félelem forrása. Ezt táplálja még az a felismerés is, hogy az utóbbi fél évszázadban számtalan olyan koncepció, hozzáállási és magatartási forma alakult ki a nyugati világban, amivel a csak magyar hagyományokra támaszkodó konzervatív gondolkodás nem sokat tud kezdeni. A közigazgatás, a jogrend, az értékváltozás, illetve átértékelés az élet számos területén teljesen más lett, mint a tősgyökeres magyar magatartási normák. Csak egy példa. Katolikus hivatalos egyházi körökben rendkívül gyanakodva nézik a nyugati teológia beáramlását. Konzervatív fogalmi rendszerük dogmatikus lezártságával olyan liberális teológiát látnak benne, ami az egy igazság töretlen védelme helyett utat nyit a pluralizálódó teológiai véleménynyilvánításnak, és ezzel aláássa az egyház biztonságos egységét, fellazítja szilárd alapjait. Egyik katolikus püspökünk nyilvánosan is már dögszagú Nyugatról beszél. Teheti, de ennek a magatartásnak semmi jövője nincs.

Kettős kultúrális hovatartozásról szerettem volna beszélni. Nem tudom, jó utat választottam-e. Van más megközelítés is. Tudom, sok minden a levegőben marad. Remélem, nem légüres térben, hanem csupán mint kérdés. Meg megsejtetés. Egy olyan térbe és korszakba sodort bennünket, itthoni, határontúli és nyugaton élő magyarokat a történelem, ahol van ugyan klasszikus magyarságunkban és kereszténységünkben szilárd fogódzópontunk, de egyébként csak kísérletezünk, keresünk, kutatunk, teljesen új történelmi helyzetünkben. Magyarország jelen valósága részben fájdalmas, nemegyszer bizony nagyon elkeserítő, de ugyanakkor egy hihetetlenül bűvöletes, érdekes, izgalmas konstelláció. Boldogok, akik még megélhették, és még boldogabbak, akik további évtizedeken át gyúrhatják, alakíthatják, teremthetik ezt az új honfoglalást.