Legújabb munkáit állította ki Jakobovits Miklós a Korunk Galériában. A mintegy harminc címke, tehát cím nélküli kép szorongató látványt nyújt. Jakobovits kiiktatott szinte mindent, ami hagyományos a képzőművészetben. Kiiktatta a témát, kiiktatta a szerkezetet, s úgymond nincs tartalmuk a képeknek. Vagy: Jakobovits alapelemeire redukálta a formát, szinte csak váz nála a szerkezet, s a kép tartalma annyi, maga a vázszerkezet, a szerkezet mögött elrejtett forma, mely a faktúrában, a felületépítés sejtelmeiben lüktet, teljesedik ki, s a rejtőzködő színek. Évek óta, mondhatni a kilencvenes években folyamatosan tart Jakobovits művészetének ez az egyre szűkszavúbbá válása. Mind kevesebb képein a formamozgás, teljesen eltűnt mindenféle hangosság, így nincsenek kontrasztok, nincs a kompozícióban szinte semmi „esemény”, statikus minden. Rendszerint csak két kompozíciós elemre redukált: az alapból a képsíkba beemelkedő téglalapforma, legtöbbször letompított élekkel, igen ritkán ritmikusan megismételve, s jóval kevesebbszer a dombhátra utaló hajlított hátú, a kompozíciót tagoló forma. Ezek szerepe szinte kizárólagosan az, hogy lehetőséget nyújtanak a fakturális és színbeli enyhe különbözőségekre. Ez a leredukált forma nemcsak körvonalaival, hanem legtöbbször plasztikailag is kiemelkedik, s míg a „háttér”, az „alap” letompított, ez variált, vibránsabb, megrezegtetett felületű, szinte atomjaiból megépített. Itt, ezeken a felületeken kap lehetőséget a művész a formában való örömre, az alkotó játékra, lelki rezdüléseinek az anyagiasítására. Az építőelem, mely legtöbbször rögzítőanyagba foglalt homok, a festőanyag alól textúrájában is átsejlő textília, változatos felületek kialakítására kínál lehetőséget. S mellettük Jakobovits felfedezte a maga számára a fémet s mint technikát: a szegecselést. Elnyűtt, foszladozó anyagú vedret nyit szét, vékonyra kalapált fémlemezeket, szeleteket épít rá, szegecsel rá a kompozíciós alapra. Fegyelmezett rendet sugallnak, felületstrukturáló feladatot teljesítenek a szegecselő elemek (szegfejek), a fémlap finom hajlásainak, gyűrődéseinek rezdülései, a szalagok, a köztük lévő közök, az igen—nem játékos ritmusai. S az így kapott felületek is belefoglaltatnak a „kötő-burkoló” anyagba, saját anyagiságuk elrejtőzik, halkan, csak itt-ott szólal meg a patina, az ezüstös, rozsdás, lehalkított, lekomorított színek mögül. Néha — egy-két munkán — líraibb, oldottabb színhatások is megcsendülnek, de akkor igazán maga ez a művészet, amikor komor, a szürke, a fekete millió árnyalatába ágyazott monoton kékek, vörösek, okkerek, letompított, elmocskosított sárgák, zöldek húzódnak meg, rezdülnek össze a mindig nemes s majdnem mindig komor, a közelállóságok változatosságát, a lefokozottságok, visszafogottságok színességét megcsendítő harmóniákban.

Van a kiállításon egy kép, melyre ütött-kopott fémtárgyakat — lapátokat, ásót — épített rá, ezek anyagérzetével vajon merre tovább? Hová vezet ez a plasztika alapjaihoz visszajutott, az anyag lelkét vallató, tárgyiasuló művészet, melynek legfőbb mai üzenete: a rejtelmekben, sejtelmekben gazdag, valahonnan nagyon mélyről komorló csend.