Gettó vagy kivonulás

Alcímnek Alois Müllernek, a II. Vatikáni Zsinat egyik nagy teológus szakértőjének a kereszténységről írt, 1993-ban megjelent könyvének címét kölcsönöztem. Megtoldom még annyival, hogy Egyház: gettó vagy kivonulás? A továbbiakban pedig nem a nagy teológus által leírtakat kívánom elemezni vagy értelmezni, hanem egy véletlenszerű személyes élményemet ismertetni.

Noha nem vagyok, soha nem is voltam rendszeresen templomba járó hívő, mégis gyerekkoromtól elszakíthatatlan szálak fűznek egyházamhoz és általában az egyházhoz. Talán épp ezért minden érdekelt, ami valláshoz- kereszténységhez-egyházhoz kötődik. Újságíróként számos egyházi jellegű rendezvényen vettem részt, s fokozatosan érlelődött meg bennem a fájdalmas felismerés, hogy az az intézmény, amelyhez annyira kötődöm, amely része és kerete életemnek, bajban van. Különböző felekezetek ünnepélyes istentiszteletein, esküvők, konfirmálások során figyeltem a templomban ülőket. Szülőföldem, Nyárádmente templomai üresek. Kalotaszegen „kötelező” a népviseletbe öltözött vasárnap délelőtti felvonulás. Kolozsváron fáradt vagy közönyös arcokat találtam. Az esküvőn mindenki arra várt, hogy már elhangzódjék a boldogító igen, s tovább lehessen vonulni oda, ahol a lakodalom zajlik. Évek óta nem láttam olyan oltár — úrasztala — előtt álló ifjú párt, akinek a hagyományőrzésen túl lélekben is jelentett volna valamit a szent fogadalomtétel. 

Választ kezdtem keresni a minduntalan felmerülő kérdésre: mi történik a keresztény hittel, a történelmi egyházzal? Ötven éven át nem volt vallásos nevelés, a kommunista iskola vallásellenességet nyújtott diákjainak, megbélyegzett és kiszorított volt az egyház — szoktuk mondani. Van ebben az állításban némi ráció, de nem tudja igazolni a kialakult állapotot. Mert ha a belénk nevelt vallásellenesség a motiváció, akkor viszont mivel magyarázható a neoprotestáns egyházak térhódítása és a szekták elszaporodása? Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek mondta egy interjú során, hogy ő maga még ateistával nem találkozott, csak olyan elkeseredett emberrel, aki ateizmusa bizonygatása révén hitét kereste. Az érsek úr szavait bizonyítja mind a szakirodalom, mind az újságírói tapasztalat. Korunk embere, az erdélyi magyarság fiataljai nem hitehagyottak vagy hitetlenek, inkább hitüket keresők. Olyan hitet keresnek maguknak, amelyet rózsaszínre festet hajjal, szándékosan kiszakított farmernadrággal, minimális tekintélytisztelettel is megélhetnek, olyan egyházformát, amelynek elöljárói fejcsóválgatás nélkül is elfogadják őket. A mai erdélyi történelmi egyházak azonban képtelenek erre. Az egyszer megfogalmazódott hagyomány érintetlen átöröklése íratlan törvénnyé merevült, egyházaink (azok elöljárói és képviselői) elsősorban nem a hitre, hanem az egyházi intézmények és viszonyok folytonos megszilárdítására összpontosítanak.

A kereszténységet mindenekelőtt dinamizmusa, fejlődőképessége, emberközpontúsága, szelídsége különböztette meg más világvallásoktól. Első és talán egyetlen vallás, amelynek istene nem kért emberáldozatot, hanem „istent áldozott az emberért”; nem állított embert sanyargató szabályokat, nem buzdított bosszúra, hanem azt tanította: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Ezt a magasztos emberközpontúságot kezdi elveszíteni a történelmi egyház. Fokozatosan merül el a tradíció íratlan szabályainak súlya alatt, a 20. század végének liberalizált világában a 19. század szigorúan hierarchikus, tekintélyelvű egyházstruktúráját próbálja változatlanul érvényesíteni. Máté Tóth András írja a modernellenesség és merev tradicionalizmus kapcsán, hogy a status quo feltétlen védelmezői úgy vélik: „a tanítóhivatal kijelentéseit egyedül a tanítóhivatal értelmezheti a tanítóhivatal kijelentései alapján”. (Katolikus konfliktuskultúra. In: Egyházfórum, 1994. 1. 36.) Morel Gyula insbrucki jezsuita szociológus pedig így fogalmaz: a hagyomány az elhunytak élő hite, a tradicionalizmus pedig az élők elhunyt hite.

Korunk legnyomasztóbb súlya épp az állandó teljesítménykényszer, a kereszténység diktálta intenzív jóság-jámborság és kapitalista (nevezhetjük posztindusztriális vagy fogyasztói társadalmi) üzleti gondolkodásmód és létforma egyeztetése. A teljesítményekben mért sikerorientált gondolkodásmód az ember emberiességének egyre komolyabb fenyegetésévé válik. Nem pusztán azáltal, hogy nincs ideje lelkiekre-szellemiekre, s ezáltal szem elől téveszti a tényleges értékeket, hanem inkább azáltal, hogy minden igyekezete és lázadozása ellenére egy tökéletesen működő mechanizmus szabálytengerének áldozatává válik. „Mert minél nagyobb a haladás és a tökéletesség, annál erősebb az ember besorolása a komplex ökonómiai-szociális folyamatba: egyre szigorúbb a fegyelem, amely foglyul ejti az embert. Egyre több az erőbevetés és szorgalom, amely megakadályozza, hogy az ember találkozzék önmagával. Egyre több a felelősség, amely egészen bezárja az embert feladataiba. Egyre kisebb szemű a társadalom által megteremtett normák hálója, amely nem csupán foglalkozásában és munkájában, hanem szabad idejében, szórakozásában, nyaralásában is irgalmatlanul körülfonja és szabályozza. Új, soha nem látott méretű az egyes jogászok által immár áttekinthetetlen szekuláris törvénykezés... De minél inkább teljesíti az ember ennek a törvényességnek a követelményeit, annál inkább elveszíti saját spontaneitását, kezdeményezőkészségét, önállóságát, annál kevésbé van tere önmaga, a saját emberi léte számára... És minél inkább elvész az elvárások, rendeletek, normák és ellenőrzések e hálójában, annál inkább kapaszkodik beléjük, hogy bennük találja meg önmaga igazolását.” (Hans Küng: Christ sein. 1974.)

Hans Küng, az ökumenikus teológia professzora egyszerű szavaival a századvég emberének pontos diagnózisát adja. Ez az ember menekül a szigorú szabályokra és hierarchiára épülő mindennapoktól. A hitbe vagy a közönybe menekül. De amikor egyházában ugyanabban a rideg, szabályok és tekintélyelvűség uralta valóságba ütközik, ugyanaz a tehetetlenségi erő kezd működni benne: képtelen megtalálni azt, amit keres, a támaszt és erőt adó hitet, önmaga emberi lényegét.

A nagy általánosság kereteiből kilépve a Kolozsvár melletti Szék esete bizonyítja a fent állítottakat. Kisfilmen próbáltuk megörökíteni a hagyományőrzéséről híres falu felekezeti viszonyait. Kilenc felekezet tagjai között oszlik meg Szék lakossága. Az alig néhány lelket számláló görögkeleti és görög katolikus egyházak mellett jelen van a református, római katolikus, adventista, pünkösdista, szabadkeresztény, baptista és a jehovista egyház. Az adventizmus szinte történelmi egyháznak számít itt, közel száz éve jelen van, .és a református után a legnépesebb egyház. A szabadkeresztény felekezet a kilencvenes években jelent meg a faluban, a többi neoprotestáns felekezet is az elmúlt néhány év alatt szerezte híveinek zömét, természetesen valamely történelmi egyház rovására. Leginkább a többségi református egyházat tizedelte a neoprotestáns térhódítás. Elbeszélgetve a falu lakóival, a felekezetek vezetőivel és híveivel kiderült, hogy a Széken kialakult református belső viszonyok generálták a mai helyzetet. Más helységben meglehet, hogy épp a római katolikus vagy unitárius egyház került hasonló helyzetbe. Az elmúlt évtizedekben a református székiek általában a parókia félszuterén konyhájába nyertek csak bebocsáttatást, ha lelkipásztorukkal kívántak beszélni. Az új lelkész házaspár megérkezése után is hosszú ideig az ajtóban megállva kiáltották lelkészüket, és hosszas noszogatás után is csak feszengve lépték át a parókia küszöbét. Bennük az olyan területként élt, ahová nem mindenki nyerhet természetes bebocsátást. Ugyanebből az időből, egy segédlelkész munkájának köszönhetően, öröklődött át a soraikat megosztó CE-mozgalom is. Az új lelkész házaspár — pap és papnő — „az öreg és a fiatal pap” által megosztott gyülekezetre talált. Néhány éves tevékenységük nyomán valamelyest összebékült a két tábor, a kitérések is lelassultak, ám nem szűntek meg. A római katolikusok viszont egyetlen hívet sem veszítettek az utóbbi években. Plébánosuk nem szektaként viszonyul a neoprotestáns felekezetekhez, és megpróbálja hasznosítani, alkalmazni mindazt, amiről úgy véli, hogy a neoprotestánsok erejét jelenti. Felszámolta a lelkész és hívő közötti hierarchikus viszony állította falat, olyan közelségbe tudta hozni híveit, hogy azok mindennapi gondjaikkal most már természetes módon fordulnak lelkipásztorukhoz.

A neoprotestánsok zöme nem is ismeri választott vallása lényegét. Valami mégis egyértelműen leszűrhető volt szavaikból, mégpedig az, hogy új gyülekezetükben „testvérekre” találtak, szellemi vezetőjük már nem tiszteletes úr, hanem egy a „testvérek” közül. Szék lakói nagymértékben vendégmunkásságból élnek. Szinte presztízskérdés a lakóház nagysága, a személyautó márkája. És ebben a teljesítményközpontú kis világban a neoprotestánsok mégis találnak időt a lelkiek számára, hetente kétszer vagy többször is részt tudnak venni istentiszteleteiken, imaóráikon. „Ebben a gyülekezetben szabadnak és boldognak érzem magam. Olyan hitet találtam itt a testvéreim segítségével, amely kitölti lelkemet, hozzásegít ahhoz, hogy mindig a következő találkozás boldog várakozásában élhessek” — mondta egy szabadkeresztény asszony, aki minden igyekezete ellenére sem tudta elmondani, mi a különbség elhagyott református és választott új vallása között.

E beszélgetések után kíváncsivá lettem. Őszintén csodáltam és irigyeltem az ezekből a közösségekből áradó erőt, hitet, vezetőik karizmatikus erejét. Sorban elmentünk istentiszteleteikre is, amelyek során döbbenetes felismerésben volt részünk. A hitbe, őskeresztény jámborságba menekülő ember talán mégis utat tévesztett. Imáik, a szertartáshoz tartozó modern hangulatú énekeik kizárólagosságot sugalltak. Akaratlanul is az Übermensch eszme jutott eszembe. Noha a látszat az, hogy ezek a közösségek a keresztény hit lényegét, egyszerűségét próbálják visszalopni az ember életébe, valójában mégis nagyon távol állnak tőle. Jézus a másokért élésre tanított, ezek a közösségek viszont csak önmagukért élnek. Istentiszteleteiken állandóan jelen van saját hitük felsőbbrendűségének, egyedüli igaz voltának hirdetése. Sőt a közelgő igazságtétel órája, a más hiten lévők megbüntetése sem hiányzik.

Jézus szellemiségétől idegen az „igazságosztás pallóssal a kézben” szellemisége, másokért élés nélkül nincs keresztény hit. Úgy éreztem, hogy e közösségeknél feloldódott ugyan a forma, eltűntek a zavaró szabályok és falak, de ebben a faldöntésben a kereszténység legmélyebb lényege veszett el. A saját közösség felsőbbrendűségének tudata a történelem folyamán mindig tragédiákhoz vezetett. A neoprotestáns egyházak jó részénél a jámborság látszata alatt minduntalan e felsőbbrendűség-tudatba ütköztem...

Kérdésként feltett alcímemre nincs válaszom. Úgy tűnik, a történelmi egyház 20. század végi valóságában bizonyos mértékben valóban gettó: a tradíció gettója, amelyet önmagának állított fel és próbál megőrizni. A gettólét egyfajta menekülés próbál lenni az elszemélytelenedő-elembertelenedő mindennapokból. Ez a menekvő kivonulás viszont a modernellenesség gettójává vált. Az ember pedig a modern korral lépést tartó, annak személytelenségét feloldó egyházat, hitet keres, nem olyant, amely nagyapái életformáját, gondolkodásmódját és megoldásait kínálja támaszul.