Aznap ragyogóan sütött a nap Budapest felett. Nyugodt órák elé nézhettünk. Reggel kilenc óra körül Maiéter Pál vezérőrnagy és társai elhagyták irodájukat, ahol vaságyakat állítottak fel az éjszakai pihenőre. Maiéter, már miniszterhelyettesként, kijelentette: „Amíg a szovjet csapatok Magyarországon tartózkodnak, harci álláspontom a Kilián marad. Itt is éjszakázom.” A HM-böl és a VKF-ből néha magával hozta társait. Ha délután ideje volt, fogadta a környék felkelőcsoportjainak vezetőit (Angyalt és társait) vagy a tanács vezetőit, hogy megbeszélje velük az utcai harcok során megsérült házak rendbehozatalának ügyét. Az előszobában akkor már én „őrködtem”. Kis irodát rendeztünk ott be. „Szűrtük”, hogy kit engedjünk Maiéterhez. Mert pihennie is kellett.

A Széna téri Szabó bácsit akkor ismertem meg. Szerény kisöreg volt. Nem tudott bejutni a „főnökhöz”. Az épp a parlamentben tárgyalt. A brit katonai attasé, Cowley ezredes bemutatkozó látogatásán én is Maiéter szobájában voltam. Nem volt ott szó „katonai titokról”. Cowley gratulált a vezérőrnagynak, és engedélyt kért — meg is kapta —, hogy az Üllői úton kilőtt új szovjet típusú T-54-es páncélosokat belülről megtekinthesse.

Kommunisták is jöttek — tolmácsoknak mondták magukat. Az ÁVH-nál szolgáltak. A laktanyában menedéket kértek. Féltek hazamenni; a szomszéd feljelentheti őket. Undor volt nézni alázatos hajlongásukat. Maradhattak. Azt kaptak enni, amit mi — tisztek és legénység.

Ekkor — november 3-án — már csak 200—250 katonánk és kb. 40—50 civil felkelő volt a laktanyában. Fegyver még mindig kevés. Talán ha 50 főt tudtunk felszerelni. Simon százados, egy igen mokány tiszt vette át a fegyveres egység felett a parancsnokságot. Ficzkó őrnagy a hadtápot irányította. A többieket a gyér számban megjelenő tisztjeink — legtöbbje telefonált: túl messze lakik a laktanyától, nem tud gyalog bejönni — amolyan munkabrigádokba osztották. Megkezdtük a laktanya belső részén a takarítást, a romok eltüntetését. És a konyhára kellett kisegítésül vagy húsz embert adni. A környék asszonyai is segítettek a főzésben. Nemcsak katonák, a VIII. kerületi felkelők egy része is a laktanyában étkezett.

A szovjet csapatok mozgásáról tudtunk. Telefonunk állandóan szólt. Vidékről, Kelet-Magyarországról hívtak: özönlenek be a vöröskatonák. Maiéter is tudta ezt. Valószínűleg pontosabb képe volt a dolgokról, mint nekünk, ami természetes is (bármennyire is kíváncsi voltam). Véleménye: olyan nagy szovjet erők vannak már most is Magyarországon, hogy ezek nem nekünk szólnak. Minket, ha akarnának, fele ennyi katonával elintéznének. A felvonulás valószínűleg a Nyugatnak ijesztésül szolgál, a közel-keleti háború miatt.

Hitte-e maga is, amit mondott? Vagy csak minket akart nyugtatni? (1992-ben tudtuk meg, hogy 1956. november 3-án nem kevesebb, mint 16 szovjet hadosztály volt Magyarországon: 220 000 katona, 1000 páncélos.) Délelőtt eltávolítottuk a Lenin-képeket a tiszti szobák falairól.

Mi történt korán délután — nem tudom már. Lehet, hogy elmentem körülnézni a Corvin közbe. Számos tiszttársammal találkoztam ott. A Zrínyi Katonai Akadémiáról jöttek. Rendbe szedni a Corvin Nemzetőrezred embereit.

Rengeteg fegyver volt a Corvin belső udvarán. Páncélosok és páncéltörő lövegek. Sőt légelhárító löveg is. Mind szovjet hadizsákmány. A corvinisták kedvesek, barátságosak voltak. Igaz, nekem soha nem volt „bajom” velük. Október 25-én ismertem meg őket. Előzőleg sem engedtem katonáimnak, hogy lőjenek rájuk. (Kohlmann főhadnagy politikai tiszt ezzel szemben, bolsevik meggyőződésből, szinte vadászott a civil fegyveresekre, Szabó százados politikai tiszttel egyetemben. Kohlmann a harcban valamikor október 27-e körül elesett. Szabó haslövést kapott. Kórházba szállították. Lehet, hogy ma is él?)

Délután volt, amikor Maiéter első emeleti „irodájában” megcsörrent a telefon. A parlamentből szóltak át. Akkor tudtam meg, hogy Maiéter és mások ott délelőtt a szovjetekkel tárgyaltak, a Malinyin hadseregtábornok vezette szovjet katonai küldöttséggel. A szovjet csapatok elvonulásáról volt szó. A magyar közvéleményben élt a remény, hogy most, amikor a dicsőséges Vörös Hadsereg Ausztriából kivonult, Magyarországról is kivonja csapatait — tíz évvel a háború befejezése után. A szovjetek — ezt később tudtam meg — a közelgő tél miatt több mint tíz szovjet hadosztály számára kértek meleg, téli ruházatot. És benzint meg olajat. És élelmiszert. Mintha ez nem lett volna nekik. Maiéternek arra a kérdésére, hogy miért van az országban jelenleg több mint tíz szovjet hadosztály, Malinyin szemrebbenés nélkül hazudta: az eddig Magyarországon bevetésre került szovjet csapatok harci erkölcse megromlott. Közös az érdek, hogy a kivonulás incidens nélkül történjék. Az újonnan jött szovjet csapatok amolyan felvigyázói lesznek az eredetileg itt levő és most távozó csapatoknak.

Megegyeztek, hogy a tárgyalásokat még az éjjel folytatni fogják. Malinyin kijelentette: délelőtt ők voltak a magyar fél vendégei, a katonai diplomácia szabályai szerint most a magyar félnek kell őket felkeresnie Tökölön, ott van a magyarországi szovjet parancsnokság.

Az én parlamenti üzenetem is úgy szólt, intézkedjem, jön Maiéter, és vendégeket hoz magával. Küldessek a környék felkelőcsoportjai parancsnokságára katonákat: hívjam meg őket egy kora esti Kilián-beli tiszti eligazításra. Maiéter el akarja mondani a délelőtti tárgyalás eredményét.

A vaságyakat összeraktuk, és áthordattam egy másik szobába. Asztal és székek kerültek Maiéter parancsnoki szobájába. Gondoskodtam, hogy a tiszti gyűlés folyamán megint álljon Maiéter szobája előtt az őrség: egy géppisztolyos honvéd és egy szintén felfegyverzett nemzetőr.

Ügy délután öt óra körül kezdődött meg a tiszti gyűlés. Voltunk vagy harmincan, de lehet, hogy kevesebben. Maiéter mellett ott volt Kovács István vezérőrnagy, az új vezérkari főnök és Szűcs ezredes a vezérkarból, régi ludovikás tiszt, akiről később tudtam meg, hogy intrikált Király Béla és Maiéter Pál között. (Ma is él: meg lehet erről kérdezni.) Ha jól emlékszem, Zólyomi ezredes is ott volt a vezérkarból, ez a rokonszenves főtiszt. A civilek közül Angyalra emlékszem, az első sorban ült.

Maiéter elmondta, hogyan zajlott le a délelőtti parlamenti megbeszélés. A szovjetek udvariasak és kimértek voltak. Malinyin Moszkvából hozott magával tolmácsot, így a Különleges Hadtest tolmácsa, Fomin százados, politikai tiszt duzzogott, „megsértve” érezte magát, hogy szolgálataira nem tartanak igényt. A parlamenti megbeszélés jegyzőkönyvét közben legépelték. Maiéter ezt meglobogtatta előttünk. Ebben az állt, hogy a szovjet csapatok legkésőbb 1957. január 15-ig kivonulnak Magyarországról. Malinyin hadseregtábornok ez időben a Szovjet Vezérkar helyettes főnöke volt. 0 írta alá szovjet részről a megállapodást.

A hozzászólások hevesek voltak. Főleg a fegyveres felkelők részéről. Ők nem akarnak hitelt adni a szovjeteknek. Hazudnak!

Egy, tisztbajtársam megkérdezte Maiétert: „És ha csel ez a meghívás, vezérőrnagy bajtárs? És ott tartják magukat?” Maiéter csak egy percig késett a válasszal: ”Akkor is: mennem kell. Ha nem megyünk — a szovjetek úgy veszik, mi nem akarunk tárgyalni. Mi szakítjuk meg a tárgyalás menetét...” És hozzáfűzte, szinte magának mondva: „Tudom, volt ilyesmi már a magyar történelemben... De akkor is kötelességem menni!”

Tudatosan indult a misszióra. Számolt ezzel kapcsolatban egy esetleges lefogással. De végül is azt mondta: „Ti itt maradtok. Vigyázzatok — helyettem is!”

En akkor láttam utoljára. A tiszti gyűlés véget ért. A legénységgel étkeztem. Majd mozielőadás volt. Akkor kerestek: nem találják Maiéter segédtisztjét. Jöjjek el én helyette Tökölre, kísérjem el parancsnokomat. Gondolkodás nélkül mentem volna. Micsoda történelmi aktus koronatanúja lehettem volna — fordult meg agyamban. De a folyosón újabb küldönc jött. Megvan a főhadnagy bajtárs. Maléterék már útban vannak „Pobjedájukkal” a parlamenthez! Úgy este hét-nyolc óra lehetett. A parlamentben felvették a kormányküldöttség többi tagját, és a katonai oszlop elindult Csepelre, Tököl felé. Incidens nélkül hagyták el Csepelen a magyar „senki földjét”: a szovjet „vonalaknál” már várt rájuk egy szovjet kísérő gépesített járőr. Ők vezették be a magyar katonai oszlopot a tököli szovjet főhadiszállás udvarára. Később rekonstruáltam tanúkkal: egy szovjet páncélos megállt a kapuban. Lezárta a visszavezető utat.

A többi?

Szemtanúk és újságírók megírták. A tárgyalás szinte el sem kezdődött. Szerov elvtárs lépett be. Díszöltözetben. (!) Kezén fehér cérnakesztyű. És egy intésére berobbant a tárgyalóterembe vagy tíz KGB-altiszt. Mindegyikük pisztolyt nyomott a magyar kormányküldöttség hátába. „Finita la commedia!” — brillírozott a szovjet Himmler, alias Szerov, majd az asztalra dobta kesztyűjét.

A magyarok arca sápadt lett. A szovjet tábornokok és főtisztek, akik a tárgyaláson jelen voltak, kőkemény arccal szemlélték a dolgokat. Malinyin az asztalon levő telefon után nyúlt, de Szerov rátette kezét a készülékre. Mit akarhatott Malinyin? Soha nem tudjuk meg.

Ezek után egyenként kivezették a teremből a magyar kormányküldöttséget: Erdei minisztert, Kovács Istvánt, Szűcs Miklóst és Maiétert, aki egyedül hangosan tiltakozott a letartóztatás ellen. Szerov gúnyosan felröhögött. Az előcsarnokban sápadtan ott topogtak a Moszkvából e célra Tökölre visszahozott Bata, korábbi honvédelmi és Piros, korábbi belügyminiszter. Ők is be voltak ijedve. Hazugság és rágalom, hogy a KGB átadta volna ezen az éjszakán letartóztatottjait Kádár újonnan felállított ÁVH-jának (így állt a kádári Fehér Könyvben). Bár a főávósok jelen voltak — de távol e dráma színhelyétől. Rajnai Sándor BM-ezredes és a többiek szovjet pufajkában, a szovjet főhadiszálláson keresve menedéket, ezen az éjszakán izgatottan tárgyalták jövőbeli sorsuk alakulásának lehetőségét. Hajnalban riadóztatták őket. Szovjet pufajkát kaptak és dobtáras géppisztolyt. A Roosevelt téri BM-ből október 31-én gyáván megszökve a fő államvédelmisták és a hozzájuk csapódó „gyalognép”, vagy százan, felsorakoztak a tököli szovjet főhadiszállás udvarán. Egy jelen levő egykori fő ávós elvtárstól tudom (ma is él, nevét kérte, ne közöljük): messziről láthatták, hogyan viszik szovjet géppisztolyok fedezete mellett egy szovjet páncélozott gépkocsioszlop „halálkoporsóiba” (páncélozott harci jármű) a magyar kormányküldöttséget. Ők bambán álltak, bámultak. A szovjet kiskatonák gunyoros mosolya közepette. A szovjet gépkocsioszlop ezután — már hajnalodott — kihajtott a kapun, Mátyásföld felé tartott. Rajnai és a többiek az utolsó teherautóra még felkapaszkodhattak.

Így indult meg a gépkocsikaraván, a szovjet katonai oszlop a fogoly magyar kormányküldöttséggel és a Magyar Honvédség vezetőivel Mátyásföld felé.

Pár óra múltán megszólaltak az intervenciós szovjet csapatok fegyverei. Kezdetét vette Budapest második, 1956-os ostroma. Ahogy kezdetét vette ezen a november 4-én Maiéter Pál egyéni és drámai élettörténetének új fejezete, a perfid szovjet árulás gyümölcseként.