Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja *

Tánczos Vilmos, fiatal kolozsvári néprajzkutató a tudatos műfajteremtés igényével tárja elénk gazdag élményanyagon alapuló felismeréseit. Ugyanez a tudatosság érvényesül köteteinek egybeszerkesztése során is, miként a Korunk műhelyéből kinőtt KOMP-PRESS kiadónál megjelent újabb munkájának* alcíme néprajzi esszék — bizonyítja.

A szerző már a bevezetőben figyelmeztet arra, hogy vizsgálódásai közben végig engedelmeskedett a vele „incselkedő ördögöknek”, azoknak a hívatlan útitársaknak, akik arra ösztönözték, hogy ne elégedjék meg az előre elkészített kérdőívekre adandó, az ismert módszerekkel nyerhető válaszokkal, hanem hagyja magát befolyásolni az élet sokrétű valóságától. Így készültek el azok a „hiteles élményeken alapuló esszék”, amelyek annak a kutatónak a megfigyeléseit, reflexióit elemzik, aki nem a „terepre jár ki”, nem kirándulóként figyeli a népi valóságot, hanem szinte megszállottként tér vissza újra meg újra az ismerős tájakra. Ennek köszönhetően már- már odavalóként, teljes empátiával éli meg a látottakat, hallottakat.

A vizsgálandó szféra kitágulására jó példa a Kitántorgott... Magyarországra című esszéje, amelynek alapélménye egy társasutazás. Megrendülten olvashatjuk ezt a mély népismeretről tanúskodó, élmény- beszámolót, megfigyeléseket, reflexiókat ötvöző írást arról, hogy az együtt utazó és együttérző néprajzkutató előtt miként tárul fel a kifakuló Erdély-mítosz összefüggés- rendszere. Nyomon követhetjük, hogy az anyaországgal való találkozástól miként válnak a „metaforikus lelkületű” székely vendégmunkások csalódottakká, deprimáltakká. Azaz: idegenekké az anyaországban. Tudatosan új utakat bejáró elemzéseiben feleletet keres arra, miért és hogyan mitizálódott a csángókérdés. „Vajon ez a magyarul, magyar tájnyelven beszélő népcsoport valóban kívül él a nemzeten? A moldvai tájnyelvet a csángóság miért nem tekinti a magyar köznyelvvel azonosnak? Ha annak tekintené, ez elégséges volna-e a magyar nemzettel való azonosuláshoz? Hogyan hatott a moldvai magyarok identitástudatára az a tény, hogy történelmük gyakorlatilag csak a XVI. századig volt közös a Kárpát-medencében élő testvérekével, s így a polgári magyar nemzetet kialakító nagy történelmi eseményekből (nyelvújítás, reformkor, 1848 stb.) kimaradtak? Mi volt a történelmi szerepe a Moldvában etnikus megkülönböztető jegynek számító katolikus vallásnak, s mi a szerepe ma az asszimilációs folyamatokban? A népi vallásosság anyanyelvűsége, Csíksomlyó spirituális hatása hogyan függött össze a nemzeti identifikációs folyamatokkal? A magyarországiak és erdélyiek által oly nagyra értékelt hagyományos csángó népi kultúra miért csak a Kárpát- medencén belül válhatott identitáshordozó tényezővé? A XIX. század végén létrejött román állam és román egyház modern intézményei (iskola, papság, sajtó, politikai szervezetek, tömegkommunikáció, a nemzeti azonosság tárgyi szimbólumai stb.) hogyan hatottak a csángóság XX. századi identitástudatára? E vonatkozásban milyen szerepük van a korunkat jellemző modernizációs folyamatoknak a gazdaság, a vallás, az oktatás, a tömegtájékoztatás szférájában? Hogyan lehet, hogyan szabad, illetve hogyan kötelesség cselekvően beavatkozni a ma is dinamikus mozgásban lévő identifikációs folyamatokba? Hogyan nem szabad mindezt megtenni?” („Én román akarok lenni”)

Olyan bonyolult kérdések ezek, amelyekre máig nincs hiteles, megnyugtató válasz; a jelentős szellemi erőfeszítések ellenére ugyanis még mindig keveset tudunk a Moldvában élő magyarság jelenlegi állapotáról. Tánczos Vilmos egymaga nyilván nem vállalkozhatott a tudományos intézet(ek) programjába kívánkozó válaszadásra. Ő a felmerülő kutatási szempontok ismeretében „mindössze” azt próbálja tisztázni: „mit tesznek ennek a népcsoportnak a tagjai, ha elhagyják szülőföldjüket, milyen stratégiáit választják az önazonosságkeresésnek Erdélyben?” Bár elméletileg közelít a jelenséghez, bevallottan gyakorlati célkitűzéssel dolgozik. Mindez abban a felismerésben gyökerezik, miszerint jó volna, hogy mindazok, akiknek ez módjukban áll, a tények figyelembe vételével — azaz: szakszerűen — szolgálják az Erdélybe, illetve Magyarországra települő csángók ügyét.

A hazai magyar néprajzkutatásban Tánczosnak már elvitathatatlan érdemei vannak. Gondoljunk csak a csíkszeredai Pro Print Kiadónál 1995-ben megjelent Gyöngyökkel gyökereztél című, gyímesi és moldvai archaikus imádságokat tartalmazó kötetére, amelyben a vizsgálódás során szerzett élményeit is rögzíti. A Keletnek megnyílt kapujában már többre vállalkozik: a népi vallásosság kérdései kapcsán a „miértek” is foglalkoztatják; az a szellemi háttér, amelynek összefüggés- rendszerében a jelenségek megmagyaráz- hatók.

Ennek köszönhetően arra a felismerésre jut, hogy az egyház „kodifikált törvényei” nem képesek átfogni az élet egészét, s így óhatatlanul megjelenhettek a vallásosság „nem kanonizált jelenségei”. Sikerült kimutatnia, hogy a „kétfajta vallásosság” a népi kultúrában „a legnagyobb harmóniában él egymás mellett”. Tánczos tapasztalatait ugyancsak igazolják és megerősítik azok a tudományos megállapítások, melyek szerint a népi gondolkodás még meg- őrzött bizonyos emlékeket „a hajdani mitologikus szemlélet szinkretizmusából”. Másként szólva: a nép körében tovább élő mágikus képzetek, varázscselekmények is keresztény értelmezést nyertek. A szerző még jó néhány figyelemre méltó felismeréssel segíti elő a (katolikus) népi vallásosság természetének leírását. Egyebek mellett rámutat arra, hogy a katolikus egy- ház miként alkalmazza az évszázadokon át bevált bölcs „integrációs technikát”, a- melynek segítségével sikerült fenntartania az egyház egységét, folytonosságát.

Összegezésképpen elmondható: a szerző legnagyobb érdeme kérdésfelvetéseinek együtt- és továbbgondolásra késztető képességében, tudományos szemléletének átfogó sokrétűségében rejlik. Egyben igazolja azt a korábbi felismerést, hogy a hazai tudományosságban nagy szükség mutatkozik arra a megközelítési módra, mely nem rejtőzik a tudományos objektivitás álorcája mögé, hanem nyíltan vállalja a kutató személyiségének jegyeit is.

Tánczos Vilmos új kötete nem kis kihívást jelent a tájainkon eddig érvényes kutatói szemlélet képviselői számára.