Amikor az altera az olvasó kezébe kerül, nem tudja, mit tegyen. Vallja be, hogy nem ismeri? Mondja azt, hogy korunkban felesleges folyóiratot szerkeszteni? Játssza meg a jól értesültet? „Á! altera? Persze, persze: audiatur et altera pars.”

Mit tudunk/tudhatunk az alteráról? Azt, hogy létezik... (Sajnos a kolozsvári könyvesboltok pultjáról hiányzik.) A Hét már 1996 első felében beszámolt erről a jelentős sajtókísérletről. Miért kísérlet? Azért, mert célkitűzéseit nehéz küzdelmek során kell elfogadtatnia a társadalommal. Az altera a Pro Europa Liga lapja. Ez a civil szervezet fontosnak tartja a társadalmi párbeszédet, a pluralizmus értékeit, a másság/változatosság tiszteletét és az európai integrációt. Tudjuk: Románia az integráció bűvöletében él. A Liga többi célkitűzése azonban nem „sikertéma” Európa e részén. Ezek szerint az altera az „azért is” folyóirat? Mindenáron meg akar győzni a maga igazáról? Nem. Bemutat, leír, feltár, elemez, és végül a tényekre bízza a meggyőzést.

A tavalyi utolsó szám az emberi jogok és a vallás kapcsolatát járta körül. Terítékre került a vallási jogok kérdése az emberi jogok keretén belül; az állam—egyház-kapcsolat története; hívők és hitetlenek, történelmi egyházak és újak, többségi és kisebbségi vallások viszonya.

Miért fontos a vallás a 20. század végén? — tehetnénk fel a kérdést. Azért, mert kultúrateremtő tényező, a különböző kultúrák érintkezésekor pedig megjelennek az ellentétek. W. Cole Durham Jr. felvázolja a hagyományos ellentéteket: protestáns—katolikus, keleti (ortodox)—nyugati kereszténység, iszlám—kereszténység. Közel-Kelet bonyolult helyzete már-már a világbékét fenyegeti — állítja a szerző. A feszültséggócok sorolhatók: Írország, Bosznia, Algéria stb. Egyrészt különböző vallások (tehát kultúrák) ütköznek, másrészt pedig egy-egy valláson-kultúrán belül alakulnak ki ellentétek (fundamentalizmus—felvilágosultság). Durham mindezek után is bizakodik: „az emberi jogok alkalmazása csökkentheti a civilizációk közötti feszültségeket”. Persze tudja, hogy „sok muzulmán vezető sokkal inkább a nyugati neoimperializmus kifinomult változataként értékeli az emberi jogokat, nem pedig egyetemes értékek kifejezőjeként”. A gondok nem csupán a kereszténység—iszlám kapcsolatban óriásiak., A földön mindenki — akár keresztény, akár muzulmán, akár zsidó, akár buddhista, akár hindu, bármelyik vallás követője vagy hitetlen — kisebbségi csoport tagja. Bármennyire uralkodna egy adott csoport valamelyik országban, a mi pluralista világunkban kisebbségbe kerül.” A globalitás többszintű, teljes toleranciát követel. Elérhető, megvalósítható ez? A negatív példák végtelen sora elkeseríti a szemlélőt. Gabriel Andreescu a romániai ortodox—jehovista feszültségekről ír. Az eseményeket mindannyian ismerjük: a román ortodox egyház pátriárkája hevesen tiltakozott (1996. június 24.) az ellen, hogy Jehova tanúi nemzetközi kongresszust tartsanak Bukarestben. Miért háborgott a főatya? Azért, mert „az elsősorban ortodox országban” nem vették figyelembe, hogy a jehovisták „csupán egy szerény kisebbséget képviselnek”. Intolerancia a javából! Egyrészt megkérdőjelezi egy vallási kisebbség létjogosultságát (Románia ugyanis nem kizárólag ortodox ország), másrészt az alkotmány által biztosított vallásszabadságról is „érdekes” véleménye van. Elfelejtette, hogy a vallásszabadság nemzetközileg is a legrégebben elismert emberi jog? Vagy másképp tevődik fel a kérdés?

Adamantia Pollis a lényegre világít rá: a keleti kereszténység a miszticizmus felé sodródott, a nyugati pedig a racionalizmus felé haladt. „Már a 14. században leereszkedett egy majdnem átléphetetlen vasfüggöny az ortodoxia és a katolicizmus közé.” Miért nem fogadja el az ortodox egyház az emberi jogokat egységes rendszerként?, A keleti ortodoxiában nem létezik egyéniséggel rendelkező személy. Az emberek nem különülnek el, nem differenciálódnak, legfennebb nemük szerint, az egyéniséget pedig nem ismerik el.” Az egyén a maga jogaival háttérbe kerül, és a dogma válik fontossá. Ekkor már érthető, miért szolgált ki az egyház diktatúrákat. Görögországban az ortodox egyház áldását adta a katonai kormányzatra (1967—1974). A Szovjetunióban, Bulgáriában, Romániában az ortodox egyház együttműködött a titkosszolgálattal. Az emberi jogok mostohagyerekekké váltak, amikor a tét az egyház megmentése volt. Elfogadható egy ilyen kompromisszum? Az ortodox dogmatika szerint igen. Adamantia Pollis azt sem hagyja figyelmen kívül, hogy a katolicizmus sem mentes a kompromisszumoktól. A Vatikán is támogatott diktátorokat, katonai kormányokat, sőt XII. Pius pápa helyeselte Hitlerék politikáját. Az is igaz azonban, hogy a katolikus egyház sokkal fogékonyabb az emberi jogokra, mint az ortodox. A szerző megemlíti a latin-amerikai katolikus püspököket, akik sokszor emberjogi harcosokként tevékenykednek.

Európában a sajátos kelet—nyugat ellentét a vallást sem kerülte el. „Nyugat-Európában a vallás személyes kérdés, nem a nemzetiség vagy etnikum alkotóeleme.” „Mivelhogy az ortodoxia középpontja a görög vagy az orosz önazonosságnak, a más vallásúak akkor sem lehetnek a lelki közösség építőkövei, ha Görögország vagy Oroszország polgárai.” Adamantia Pollis végkövetkeztetése lehangoló: „az emberi jogok nem vezethetők le az ortodox teológiából. A politikai és polgári jogok egész rendszere — a vallásszabadság, a szólás- és sajtószabadság, a gyülekezési jog és a lelkiismereti szabadság — nem az ortodoxiából növekedett ki, hanem egy teljesen másféle világfelfogás terméke.” A szerző szerint az ortodox vallást meg kellene reformálni.

A muzulmán világ megvalósított egyfajta reformot. Nem az iszlám világa alkalmazkodott az emberi jogokhoz, hanem ezeket próbálták a Koránnal egyeztetni. A muzulmánok nagyjából ugyanazokkal a jogokkal rendelkeznek, mint a föld bármely embere, de a legtöbb jog után ez olvasható: „ha nem kerül ellentétbe a Sáriával”. Haller István azt mutatja be, mi pozitív, és mi negatív a Kairói Nyilatkozatban (1990). Dicséretes, hogy az Iszlám Konferencia fontosnak tartotta a halottak tiszteletét, megtiltotta az uzsorát, a tiszta környezethez való jogot alapvető emberi jogként kezelte. Ezek a kitételek egyetlen nyugati emberjogi okiratban sem szerepelnek. Az emberi jogok és az iszlám hagyományos értékeinek az egyesítési kísérlete azonban különös ellentmondásokat teremtett. „...az élethez való jog a Sária előírásai szerint leszűkíthető, a Korán egyes rendeletei pedig nem egyeznek az emberi jogok elméletével — ilyen a bosszúból eredő emberölés [...] vagy a hitetlenek megsemmisítése [...]” — írja Haller István. Mindenki alapíthat családot, de nem szükséges mindkét fél beleegyezése. A férfi és a nő egyenlő, azonban a családfenntartó a férfi. (Ez — Haller szerint — a nő jogait korlátozza.)

A Kairói Nyilatkozatból hiányzik az állampolgársághoz való jog, a gyülekezési és lelkiismereti szabadság, valamint a szabad választásokhoz való jog. A Kairói Nyilatkozat korlátozza a lelkiismereti és szólásszabadságot, ugyanis megtiltja a muzulmánok más vallásra vagy ateizmusra való áttérését, és az iszlámot mindenféle más vallás fölé emeli.

A vallások/hitek (és egyházak) rangsorolása nem kizárólag a muzulmán világ jellegzetessége. Nagy-Románia (1923-ban elfogadott) első alkotmánya kimondta: „A románok többségének vallása az ortodox, ezért az ortodox egyház uralkodó egyház a román államban, a görög katolikus pedig elsőbbséget élvez a többi kultusszal szemben.” E tekinetben nem jelentek meg lényeges változások az 1938-as alkotmányban sem. Az 1948-as alkotmány csak egységesnek és függetlennek nevezte az ortodox egyházat. 1996-ban hallottunk olyan hangokat, amelyek azt követelték, hogy változtassák meg az 1991-ben elfogadott alkotmányt. Miért? Azért, hogy tételesen is kimondattassék: az ortodox egyház államvallás. Veszélyesek ezek a kísérletek, ugyanis egyáltalán nem szolgálják az ország integrációs céljait.

Az emberi jogok és a vallás kapcsolatának az elemzése rengeteg kérdést hoz felszínre. Szokoly Elek gondolatai továbbgondolásra késztetik az olvasót., A gondok hosszasan sorolhatók. Megvizsgálhatnánk, mennyire türelmes az egyház a nők iránt. És nem csupán az egyház, hanem általában a mi társadalmunk — tudván, hogy a nők jelenléte a közéletben minimális. Ugyanakkor elidőzhetnénk a kérdés felett: értékeink nemzeti-etnikai vagy felekezeti meghatározottságúak-e? Ezek az értékek elsősorban nemzetiek, vallásiak vagy általános érvényű emberiek?”

Érdemes volt — mondja az olvasó, amikor befejezte az altera szemléjét. Érdemes beleolvasni ebbe a folyóiratba. És — mert Balkániában mindennek pesszimista végkicsengést illik adni — hozzátesszük: kár, hogy az altera szerkesztői szélmalomharcot vívnak. Talán két kezünkön megszámolhatnánk azon romániai sajtótermékeket, amelyek az altera „rokonaiként” mutathatók be. (altera, 1996. 4.)