(Esetelemzés)

A városi kultúra egy reprezentatív műfaját képezik a tömeges megmozdulások, felvonulások, utcai manifesztációk.

A társadalmak demokratizálódásával mindenkinek jogává vált az írásban, szóban, képekben való önkifejezés, akár művészeti, akár társadalmi vagy politikai célokból. Ez felszabadította a nyílt tér használatát az addigi — a hétköznapokon mindenképpen érvényes — használati szabályok alól. A performance műfajának legitimizálódása, népszerűsége egyik eredményeként a véleménynyilvánitásban polgárjogot kaptak az egyéni kezdeményezésű szimbolizációs törekvések — “A művészi performance-ok és a szimbolikus nyilvános akciók közötti kölcsönhatás kétségtelenül gyümölcsöző volt.” (Schechner 1995. 50.) —, melyek többnyire az utcát választják helyszínül. Így a nyilvános helyek mind gyakrabban válnak játéktérré azon előnyüknek köszönhetően, hogy kihasználói spontán módon hathatnak az emberekre, és szervezetlenségüknél fogva több embert vonhatnak be, több lehetőség nyílik az interakciókra. “Az 1960-as évektől ezek az akciók egy sajátos ünneplési—színházi-rituális műfajt alkotnak, melynek megvan a maga sajátos dramaturgiája, színrevitele, szerepei, nézőközönsége és recepciója. Ez a színház rituális, mert hatásos, célja valóságos hatások elérése szimbólumhasználat által. Az «utcaszínház» a médiával való találkozáskor a legteatrálisabb, amikor az eseményeket a kamera számára is játsszák.”(l.m. 51.)

Kelet-Európában ezek a megnyilvánulások '89 után főként politikai jellegűek. A kifejezési szabadság újonnan elnyert lehetősége még nagyobb lendületet adott megjelenésüknek. Az emberek utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal fejezik ki a politikai, társadalmi eseményekkel szembeni elégedetlenségüket vagy jóváhagyásukat — az utca mind gyakrabban válik a véleménynyilvántás színhelyévé.

Egy sajátos műfaja a nyílt téri megnyilvánulásoknak, a “nyílt színháznak” a politikai show, mely “tudatosan átgondolt. A forgatókönyv-írók—rendezők egy jól meghatározott narratíva szerint alakítják az eseményeket.[...] A rendezésben tudatosan és gyakran ironizáló szándékkal jelentésteli interkulturális szimbólumokkal manipulálnak.!...] Hatalmi, szimbolikus helyszíneket használnak ki.”(l.m. 88.)

A politikai show lehet felülről, a hatalom által szervezett, például a politikai kampányok rendezvényei, és lehet szubkulturális megnyilvánulás.

A kettő közötti sajátságos átmenetet képezi a kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar által 1996. szeptember 16-án szervezett gyászmenet. A polgármester happeningjét az abban az időpontban Temesváron aláírt román—magyar alapszerződés elleni tiltakozás céljából rendezte meg.

Az esemény előre átgondolt, megszervezett forgatókönyv szerint zajlott le. Délelőtt 10 órakor gördült ki a Házsongárdi temető aljából a két ló húzta gyászhintó, mely egy jelképes halottat, a “románok nyugalmát” volt hivatott utolsó útján szállítani. A gyászhintót négy egyenruhába öltözött gyászhuszár kísérte, hátukon “Iliescu”, “Meleşcanu”, “Văcăroiu”, “Horn” (ők az alapszerződés aláirói), illetve a bakon ülő hátán “Şi Alţii” (És Mások) felirattal. A szabályos, emberméretű fakoporsó fedele a menet alatt mindvégig a hintó tetején maradt, tartalma egy szemfedőre helyezett, késsel átszúrt piros szív volt, mely fölé a már fölsorolt neveket hirdető táblácskák voltak egymásnak támasztva (a felravatalozáskor, illetve az elhantoláskor a táblácskákat szétszórták a” koporsó mélyén).

A hintó a volt polgármesteri hivatal előtt, azaz a Főtér sarkánál megállt, a koporsót pedig ráhelyezték a memorandisták emlékművének talapzatára. Az emlékmű harangja mindvégig szólt. Itt várt Funar pártjának más tagjaitól körülvéve, és amíg az emberek a koporsót bámulták, Ő aláírásokat osztogatott párthíveinek, akiket ismételten meghívott a temetésre. A riporterek kérdéseire mindig azonos formában válaszolt: “Ez a románok nyugalmának eltemetésére szervezett gyászmenet, melynek kiváltó oka a Temesváron aláírt román—magyar alapszerződés, melynek következménye Erdély elvesztése lesz.” Indulás előtt, mintegy a hangulat csúcspontjaként a vasutasok zenekara gyászindulóba kezdett, majd felsorakozott a menet: elöl a gyászhuszároktól körbefogott gyászhintó, utánuk a menetelés alatt mindvégig játszó zenekar, majd a polgármester, egyik oldalán Liviu Medreával (aki szintén szervező-irányító szerepet vállalt magára), a másikon pedig egy ortodox pappal. Őket mintegy 50 emberből álló “tömeg” követte.

A menet a Deák Ferenc utcán végighaladva feltért a Tordai útra, mindvégig lelassítva, megállítva a forgalmat, majd betért a házsongárdi temetőbe. A már kiásott sírhelyhez érkezve lefedték a “Román—Magyar Alapszerződés” feliratú födéllel a koporsót, majd a négy gyászhuszár elhantolta. Koszorúkat helyeztek el a Román Egységpárt, a Vatra Românească, a Societatea română de bună credinţă és az Avram lancu Társaság részéről. Az egyszerű fakereszten ez állt: “Liniştea Românilor. 16 septembrie 1996. Ora 12.00”.

Míg a memorandisták emlékművénél a szervezők magatartása ünnepélyes, komoly volt, a sírnál már teljesen oldott, mondhatni-karneváli. Az elhangzó tréfálkozásokon, célzásokon mindenki nyíltan nevetett, az elhantolás befejezésével a gyászhuszárok vidáman összeölelkeztek.

A leírt áltemetés egy nyilvános, szimbolikus akció. “Utcaszínház”, rítus, performance, politikai manifesztáció sajátos keveréke, mely szervezői nyilatkozata szerint sokkolni akart, megmozgatni, figyelmet felkelteni, mindezek eredményeként pedig bevonni a tiltakozásba.

A temetési rítus gazdag szimbolizációs lehetőségeket rejt magában. Adott a temetési rítusformula, a szertartás langue-ja, melynek jelentését mindig az akció, a performance aktualizálja, konkretizálja. Az alapvető funkcióján túl beilleszthető más típusú megnyilvánulásokba. A népszokások temetési paródiái (magyar, de más népek paraszti kultúrájában is) “a leghatásosabb, leggyakrabban bemutatott játékok közé tartoztak. A népi színjátszás legjellemzőbb elemeit figyelhetjük meg bennük. A rítuselemektől a paródiáig a legkülönbözőbb elemek kapcsolódtak egybe.” (Újváry, 1988. 70.). A rítus alapvető sajátosságát hozták felszínre, melyet Turner így nevez meg: “egyszerre komoly és játékszerű” (1982. 85. Lásd még ezzel kapcsolatban Újváry 1978. 19). Vulcănescu szerint a román népi temetési szertartásoknak az intim, személyes része mellett van egy közösségi része is, melyben fontos helyet kapnak a virrasztáskor előadott játékok, melyek archaikus hiedelmekből, pszeudovallási témákból és szociális szatírákból állnak össze — a temetés alkalom az újjászületésbe vetett hit megerősítésére, mind metafizikai, mind pedig a közösségi kapcsolatrendszer értelmében.

Egy szintén sajátságosnak nevezhető parole-ja a temetési rítusnak a politikai újratemetés, mely egy történelmi személyiségnek az adott társadalmi-politikai kontextusban való rehabilitációját fejezi ki (például az 1848-ban kivégzett, 1867-ben újratemetett Batthyány Lajos esetében — ld. Stéfán,19) Károlyi Mihály újratemetése pedig “a megtisztulást is jelenti mind a közösség, mind pedig az eltemetett személy számára.[...] az őt eltemető közösség számára azért ünnepi alkalom az újratemetés, mert a hétköznapokból hirtelen kikerülve a történelmi időben találja magát.” (Varga, 43—57). A temetés híres emberek halálakor össznépi esemény, mely maga is más típusú események kiváltójává válhat (az 56-os forradalom egyik legfontosabb kezdő mozzanata Rajk László nyilvános újratemetése volt), adott esetben látványosság, közéleti esemény is (pl. Lady Diana temetése).

Ilyen értelemben az elemzendő áltemetés egy, a társadalmi tudatba beágyazódott, eredeti és alapvető funkcióján túl többféle variációban konkretizálódó szimbólumrendszer újabb aktualizálása. A nyelvi metaforát (“A románok akár el is temethetik nyugalmukat”) képire forditja át, az egyik legalapvetőbb rítusformulát többféle tartományból vett szimbólumokkal tölti fel.

Maga az eltemetés gesztusa Durand szerint “a halál antifrázisa”, “a temetés rítusa... a lárvaállapotban való túlélésben, feltámadásban való hithez kapcsolódik”. A sírhely intimitásszimbólum, összekapcsolódik az anyaölbe való visszatérés képzeteivel (vö. Durand 1977. 292—298.). Amint az S. FI. Marian (1892), Sanda Larionescu munkáiból kitetszik, a románoknál bonyolult, erőteljes szimbolikájú halottkultusz alakult ki, a halottkultusz és szertartásainak lényege “egy szellemi közösség egységének a megteremtése a már letűnt nemzedékekkel, melyet egy polifunkcionális mágikus-rituális-ezoterikus cselekvéssorozat biztosít, melynek célja az elhunyt «túlra» segítése, az «oda»-érkezettek gondozása és védelme” (Larionescu, 1973. 584.). A halottkultusz az ősök kultuszát jelenti. A román dramatikus temetési népszokások legfőbb eleme “a halottat kísérők egy tagjának átváltozása valamely közös őssé, a halottá vagy akár más személyekké, akiket a halott védelmezőinek tartanak” (Vulcănescu 1965. 613.). Ez a maszkos alakoskodó reprezentálta, hogy a halál nem más, mint a nemzetségi totemek, ősök közé való bekerülés, totemmé való átváltozás. Később a hozzátartozók helyett idegenek vállalták fel ezt a szerepet, a siratás, az alakoskodás így vált Vulcănescu szerint hivatásos mesterséggé (vö. i.m. 613—615) Ezt a reprezentációs szerepet vállalja fel Funar, aki nemzete képviselőjeként a “halottnak” kijáró végtisztességet megadja.

A központi szimbólum a románok nyugalmát (az elhunytat) jelképező szív. A szívnek nagyon kiterjedt szimbolikája van. Általában a középpont képzetéhez kapcsolódik. A hagyományos kultúrákban az élet, az akarat, a szellem és személyiség középpontja, magábafoglalója, lényege. A Biblia szerint a szív születik meg elsőnek, és utoljára hal meg. A különböző vallások transzcendens jelentéssel teltik. A kereszténységben a szív “Isten lakhelye”, “oltár”, “Isten bennünk való jelenlétének és e jelenlét tudatának a szimbóluma” (vö. Chevalier—Gheerbrandt: Dicţionar de simboluri II., 150—154, a tobábbiakban: DS). Raymond Firth mutat rá arra (1975), hogy egy emberi szerv milyen elvont, spirituális tartalmak hordozójává vált, “Jézus Szent Szívét a Szellem fonásának tekintették, mely a Megváltó sebéből sugárzik”, ezért népszerű ábrázolása a tövisekkel, nyílvesszővel átszúrt, fényt sugárzó, vérző szív, mely erőteljes kultusz tárgyává vált (Jézus Szíve tisztelet, ld. Biedermann 1996. 369.). A modernitásban az érzelmek székhelyének, forrásának a szimbóluma.

A kés a kard (vágószerszámok) szimbolikájához tartozik. “Pozitív értelemben az isteni igazság és törvény képviselőjét jelöli, ennélfogva királyi, hatalmi jelvény is” (Hoppál stb.: Jelképtár. 108, a továbbiakban: JT). A kés gyakran asszociálódik a büntetés, a halál, a bosszú, illetve a szakrális áldozat képzeteivel (vö. DS I. 423—424.). A szív női és passzív jellegű, a kés “aktív princpium, mely megváltoztatja a passzív anyagot” (uo.). A beavatási, áldozati rítusokban betöltött funkciójából következően (pl. körülmetélés) fallikus szimbólum is. Az elemzett gyászmenetben a kés mindenképpen megőrzi erőszakra vonatkozó jelképiségét: az átszúrt szív a románok hazafias lelkületének, nyugalmának a brutális, végzetes meggyilkolását szimbolizálja, a jelképes halál tragikumát és erőszakosságát.

A szemfedővel kibélelt koporsó nyugágyra emlékeztet. A koporsó “Jelképes értelemben a holtat a túlvilágra szállító alkotmány (bárka)” (JT 121.). A sír sötét, létet eltemető, elnyelő szakadék-jellegével szemben a koporsó az a biztonságos tér, burok, mely védettséget, intimitást, nyugalmat biztosít. “A koporsó a halott gyermekét ismét magába fogadó Földanya jelképeként az edénnyel, az életfával rokon.” (JT 122.) Ebbe az intim, bensőséges térbe kerül be disszonáns elemként az öt, a “gyilkosok” nevét viselő tábla: “Iliescu”, “Meleşcanu”, “Văcăroiu”, “Horn”, “Şi Alţii” egy további elem, mely nem kongruens a többivel, a koporsó födelén lévő szalag: “Tratatul Româno-Ungar”. Ki a halott voltaképpen? Illetve ha az alapszerződés aláírói és a románok nyugalma is halott, hogyan férnek össze ezek a különböző értéktartalmú elemek ugyanazon intimitást és elzárkózást nyújtó térben? Ezen a ponton homályos, következetlen a szertartás szimbolikája. A szív fölé boruló táblák a még nyitott koporsóban szimbolizálhatják a békesség, a nyugalom elfojtását, de eltemetésük a szent halottéval azonos koporsóban már kevésbé indokolt, illetve megtöri a gesztus rituális, szakrális jellegét. A feliratos szövegek elhantolásával Funar az alapszerződést számára érvénytelennek, aláíróit erkölcsileg, a nemzet szempontjából halottnak nyilvántja, egy másik lehetséges értelmezés szerint ezzel a gesztussal is hangsúlyozza, hogy a végzetesként értelmezendő csapás a jelzett politikusoknak és tettüknek köszönhető.

Bármi legyen tulajdonképpeni, szándékolt értelme, ez a gesztus mintegy pervertálja a helyzet komolyságát, súlyosságát. Ebbe a parodikus-politizáló hangnembe játszik bele a négy gyászhuszár alakja is. A hagyományos temetési szertartásokon a koporsót általában a halott rokonai viszik, mely szintén a halott túlvilágra jutását hivatott elősegíteni. A gyászszertartások intézményesülésével ezt a szerepkört egyenruhába öltözött gyászhuszárok veszik át. Az egyenruha a valamikori túlvilági küldötteket, ősöket megjelentő alakoskodók leplező személytelenségét, küldött-jellegét örökiti át, így a gyászhuszár alakja, amennyiben elfogadható ez az értelmezés, átörökíti ezt a másvilági küldött-jelleget, akihez tehát a szakrális attribútum is társul. Ezen a ponton is így kétértelművé válik a funari szimbolika. A gyászhuszárok alakjának személytelenségét, ünnepélyességét megtörik a hátukra tűzött feliratok, melyek szintén a “hazaárulók” nevét hirdetik, illetve viselkedésük (az elhantolásnál ők a legfőbb tréfacsinálók, “a munka végeztével” elégedetten, nevetgélve csókolják meg egymást). A “halottat” tulajdonképpen négy, konkrétan megnevezett személy küldi a másvilágra, ők ássák el a föld mélyére az időbeli egybeesés által (az alapszerződés aláírásakor zajlik a szimbolikus temetés) a gyászhuszárok alakjában nyilvánvaló utalás történik a gyilkosságra és elkövetőinek kilétére — világos jelképiségük, ugyanakkor az elsőként említett lehetséges jelentés miatt mégis többértelmű.

A memorandisták emlékműve kiválóan alkalmasnak bizonyult a felravatalozásra. A város központjában van, így a lehető legnagyobb nyilvánosságra volt lehetőség. Az emlékmű a kolozsvári románok számára par excellence történelmi-nemzeti szimbólum, gyakran használt rituális tér (például a román lakodalmas menetek rendszeresen használják fényképkészítés helyszíneként), a koporsót talapzatára állítva a manifesztáció hangsúlyozottan nemzeti jelentést kapott. A tetején lévő harang alkalmas a figyelem felkeltésére, ez szintén szerepet kapott a szertartásban. A harang “a régi világ számos kultúrájában egyszerre töltötte be a hangszer és a kultikus eszköz szerepét, amelynek csengése gyülekezésre hívja mind az embereket, mind a felsőbbrendű lényeket. Ezáltal sok helyütt vallási szimbólummá lett.” (Biedermann 1996. 147.). A harangszó így az ég és a föld közti kommunikáció szimbólumává válik, az isteni törvény kinyilatkoztatását is jelképezi (vö. JT 88.; DSI. 337.). Harangszó adja a falu tudtára a halálhírt (Marian 1892. 115.). Ehhez a halált (ki)hirdető, szakrális, végzetes jelleghez társul még a vészt jelző funkció is: akárcsak maga a temetési menet, a harangszó is felrázni, figyelmeztetni hivatott a román lakosságot a fenyegető veszélyre. Így az emlékmű polifunkcionálissá válik a szimbolizáció folyamatában: a nemzeti halotthoz méltó ravatal hatásos kommunikációs formában közli a halálhírt és/vagy a veszélyt, valamint proxemikailag is jelentős térben helyezkedik el.

A harangszóéval rokon a gyászinduló jelképisége. A zenéhez is a két világ közti kommunikáció képzetei kapcsolódnak. Gyászos hangulatával jelzi, hogy átjárás történik a két világ között. Sajátos zene olyan értelemben, hogy csak temetéskor játszanak gyászindulót, így jelentése bárki számára egyértelmű.

Az egész szertartás szimbólumhasználatán végigvonul a már jelzett többértelműség. Temetési ceremónia — “valódi” halott nélkül, illetve három “kategóriájú” jelképes halott temetése, melyek közül a politikusok kategória gyászhuszár alakjában is megjelenik, tehát a rítus végrehajtója is. Erőteljes világi jellege van — a koporsót parádés lovas hintón szállítják, zenekar kíséri, akárcsak a katonai temetéseken, egy történelmi emlékműnél ravatalozzák fel. akárcsak a nemzet hőseit —, ugyanakkor az egyházi, szakrális jelleget is igyekszik biztosítani a Funar mellett mindvégig ott haladó ortodox pap, a harangszó, a kereszt alakú fejfa. (Bár nem hangzik el halotti búcsúztató, egyes szemtanúk szerint a pap keresztet vetett a koporsóra.) Egyrészt komoly és súlyos tartalmú gesztusnak szánták, másrészt a résztvevőket is jellemzi a parodizáló, ironikus magatartás: az elhantoláskor a népi temetési paródiákéra emlékeztetően vidám volt a hangulat, Funar pedig nyilvánvaló iróniával a másnapi megyei tanácsban a számonkérésekre adott válaszaiban arra hivatkozik, hogy ő civil résztvevőként volt jelen a szertartáson, és mivel “gyászolt”, nem figyelte meg a szervezők kilétét (“értsék meg lekiállapotát”), de tudomása szerint a költségeket bizonyos Oculta S.A. cég fedezte.

A Funar-féle performance nem kíván értelemszerű, szimbólumhasználatában következetes lenni. A köztudatba mélyen beágyazódott rítusformulát az alapvetően az érzelmekre hatni kívánó, szintén erőteljes szemantikájú szimbólumokkal tölti fel egy alapvetően politikai állásfoglalás kifejezésére a nemzeti, vallási szimbólumokkal manipulál, de egyrészt az alakjához általában kötődő bizalmatlanság, másrészt az említett következetlenségek miatt nem éri el célját.

Az esemény recepcióját először az azt megnevező, minősítő kifejezések vizsgálatával próbálom megvilágitani.

Az átnézett négy újság a következő megnevezéseket használja: az Erdélyi Napló: “koporsós menet”, “temetés”, “ízlés- és kegyeletsértő akció” stb.; a Szabadság: “rendhagyó gyászmenet”, “szabályos gyászszertartás”, “meghökkentő, tragikomikus gesztus”, “ceremónia”, “happening”, “istenksértés (áltemetés pappal és kereszttel)” stb.; az Adevărul de Cluj: “manifesztáció”, “gyászmenet”, “szimbolikus temetés”; a Mesagerul Transilvan: “előadás”, “akció”, “a civilizált Kolozsvár arcára mért pofon”, “a temetés keresztény rítusának és szertartásainak lábbal tiprása”, “sátáni rítusok”.

A közéleti, politikai személyek megnevezései: Ioan Rus, Kolozs megye alprefektusa szerint” politikai cirkusz”, Iliescu “ rossz ízlésű vásári rendezvénynek” titulálja, a Demokratikus Konvenció tiltakozó körlevele szerint a gyászmenet “szentségtörés”, “a temetési szertartás paródiája”, “fekete mágia”, “a nemzeti szimbólumok kihasználása és nevetségessé tétele” stb.

Az interjúalanyok a konkrét kérdésre (“El tudja-e fogadni, hogy tiltakozó manifesztáció céljából olyan szimbólumokat használjanak fel, mint a temetési szertartás és kellékei?”) adott válaszaikat általánosabb formában okolták meg: “Nem volt helyénvaló”, “Nem volt normális dolog”, “nem emberi”, “túlzás”, “csúfság” stb.

A megnevezések, minősítések egy táblázatban összesíthetők (lásd a mellékletet).

A táblázat szerint (némely megnevezés több szempont szerint is tárgyalt, pl. a “rossz ízlésű vásári rendezvény”) az újságok inkább az objektívebb meghatározást választják, megnevezéseik legnagyobb részben (41%) a felhasznált fő szimbólum szerintiek (“műfaj” kategória), illetve a mutatvány, show jellegre utalnak (24,1%-ban). A “temetés”, “gyászszertartás”, illetve a mozzanatait leíró kifejezések (“kinyújtóztatva”, “helyezték örök nyugalomra”, “a nemzeti béke «megindult özvegyei»“) gyakran idézőjelek közé vannak téve, ezzel is jelezve, hogy bár az esemény formája szerint az egyik legszomorúbb emberi jelenség, mégsem veendő komolyan, hiszen “a román politikai porond bohóca” csak eljátszani próbálja egy tett komolyságát (az Erdélyi Napló kifejezése).

A közéleti, politikai személyiségek megnevezései közt nem szerepelnek a “műfaj” szerintiek; valamilyen szempontból minősítik az eseményt, döntő mértékben a valami szent megsértése szempontjából (29,4%), de az ízlést, társadalmi normákat sértő jelleggel egyenlő arányban megjelenik a politikai jelleg is (23,5%).

Az interjúalanyok (a 22 meghatározás közül egy a Mesagerulban megjelenő véleményfelmérésből, kettő a PRO TV riportereinek adott válaszokból van kiragadva, a többi az 1997. május 17-i saját felmérésekből), amennyiben körülírják, ritkábban meghatározzák az eseményt, az döntő mértékben (72,7%) az ízlést, társadalmi normákat sértő jellegére vonatkozik.

A szimbólumhasználat dekódolásának mértékét a “valami szent megsértése” (ez vonatkozik a memorandisták emlékművére is) szerinti minősítések összehasonlító megfigyelésében vélem felmérhetőnek, mivel az e szempont szerinti megnevezésekben értelmeződik a legkonkrétabb módon a szimbólumhasználat. (A többnyire negatív megítélés mellett egyetlen kivétel van: “a temetés egy helyénvaló tiltakozás, mi románok vagyunk azok, akik megássuk saját sírunkat”, de ez a PRO TV riporterének kérdésére adott válasz, mivel egyetlen ilyen típusú értelmezés, nem került be a táblázatba.) Bár egyik kategóriában sem jelenik meg a leggyakrabban előforduló szempontként, más szempontokkal összehasonlítva (pl. a politikai jelleg, a műfaj szerinti) mindenikben megjelenik. Ez a helyzet a mutatvány, show jelleg és az ízlést, társadalmi normákat sértő jelleg szempontokkal is az előbbi felfogható konkrét meghatározásként is, a mindennapi közéleti események egyik típusába való besorolásként, mely maga is árnyaltságot mutat (“cirkusz”, “manifesztáció”, “happening”, “vásári rendezvény” stb.), az utóbbi is magába foglalja az esemény értelemzését, de általánosabb formában, nincs meg benne a “valami szent megsértése” szempontú minősítés konkrétsága.

A “fekete mágia” jelleggel való meghatározás, mely szintén az értelmezés egy konkrétabb formája, kis mértékben előfordul az első két kategóriánál. A Szabadság áltemetést leíró száma szerint a 3. kategóriánál is megjelenik: “... a meglepett nép közül riadt hangok úgy vélték, nemzetféltés ide, nemzetféltés oda, de amit ez a Funar művel, az már egyenesen fekete mágia.” (Szabadság, 1996. szept. 17.)

Elmondható tehát, hogy a minősítések döntő mértékben (38,2%) a megszokott viselkedési normáktól, társadalmi szabályoktól való eltérésként, ízlésbeli devianciaként értelmezik az eseményt, majd nagyjából megegyező arányban fordulnak elő az objektívebb, kategorizáló minősítések (mutatvány, show jelleg: 19,1%, műfaj szerinti: 17,6%) és a szimbólumhasználat dekódolására utaló, “valami szent megsértése” szerinti minősítések (16,1%).

Az események recepcióját nagymértékben meghatározza a média. Érvényes ebben az esetben is Schechner megállapítása: “A sokmilliónyi képernyő (bár nem egy szabad) kollektív fórumként funkcionál.” (1995. 87.) Az interjúalanyok egy kivétellel a tévéből tudtak az eseményről, illetve a 13 megkérdezett közül csak 3 nem tudott róla. A polgármester körül naponta kirobbanó botrányokkal az újságok, tévéhíradók általában sokat foglalkoznak, de az alapszerződés aláírásakor szervezett tiltakozó happeningje a szokottnál is nagyobb feltűnést keltett. Az Erdélyi Napló szerint “nemcsak Romániát, de az egész világot bejárták a 'Románok nyugalmát' temető kolozsvári Funar-rendezte koporsós menet képsorai.” (1996. nov. 2.)

A recepció ilyen (önkényes) szempontú vizsgálata arra próbál rávilágítani, hogy a látvány primer megnevezései tükrében a temetési szertartásformula felhasználása, melynek elemeit szintén emocionális tartalmú szimbólumok helyettesítik, mennyiben éri el hatását. A határozott elutasítás (mely tehát értelmezést jelent) végeredményben nem a tiltakozásnak szólt, hanem a tiltakozás formájának, mely leginkább a “közízlést” sértette, de a vallásos érzületet is. Bár a temetési szertartás sokféle kontextusban, jelentésben előfordul, az elutasító, elítélő megnevezések jelzik, hogy ezúttal a kontextus (politikai, nacionalista indíttatású tiltakozó akció, mely nemcsak véleménykinyilvántás, hanem manipulatív akció is) képtelen a motiválásra. Befejezésül egy újsághírt idéznék:

Bizarr gyászszertartás

A nagybányai Kvarc Rt. volt és jelenlegi munkatársai okt. 28-án jelentették be Északnyugat Románia geológiai tevékenységének “temetését”. Mintegy 150 ember jelent meg gyertyával a vállalat nagybányai székházának udvarán, ahol egy koporsóban feküdt, felravatalozva az igen fiatalnak minősíthető, alig 46 esztendős nagybányai geológiai kutatás. Egy munkásból alkalmilag előléptetett pópa mondott felette búcsúmisét, majd az elhalálozott lelki üdvössége végett pálinkát és fánkot osztottak. Végül a koporsót s a benne lévő “holtat” annak rendje s módja szerint elhamvasztották. (Romániai Magyar Szó, 1997. okt. 31.).

(Az esemény elemzése, értelmezése további kutatások tárgyává válhat a temetési szertartás szimbolikájának egy újabb típusú felhasználási módját illetően.)