Minden szöveg avagy közlemény (így a film is), amikor “íródik”, föltételez egy közösséget (olvasót vagy nézőt), tehát valaki számára jön létre. A szövegnek jelentést e háttérszemély tulajdonít. Észleli, értelmezi, megértésére törekszik. Dialógusviszonyba lép vele, engedi, hogy bevonja játékterébe, együtt “játszanak”.

A tévéhíradó is mint interpretációra váró szöveg ugyanezt kínálja föl a nézőnek. A DunaTV hírműsorának¹ már a bevezető képsorában (a híradó szavának betűi egyenként, egymásután jelennek meg a képernyő “külső” részéből legalábbis a néző így érzékeli, majd folyamatosan haladnak a közepén elhelyezett földgömb felé, s innen ismét előrejöve a néző “közelében” egy jelentéssel bíró szóvá állnak össze) a néző és a szerkesztő(k) között szoros kapcsolat (valós vagy elképzelt, azaz “előlegezett”) hangsúlyozódik, egy olyan fiktív játékhelyzet teremtődik meg körülöttük, melyben a néző (mivel felőle érkeznek a betűk), úgy tűnik, nemcsak megfigyelője, hanem aktív részese, sőt előidézője is lehet az eléje táruló eseményeknek, s melynek egységes egészként való bemutatását, különálló részekből való kirakását, összeillesztését a játék szabályrendszerének meghatározója, a hírműsor szerkesztője (vagy szerkesztői) végzi el.

A nézőnek a játéktérbe való invitálását a következő képben is tetten érhetjük. A bemondót, mikor megjelenik, először távol, egy íróasztal mögött látjuk, majd a kamera közel hozza annyira, hogy az íróasztal lapja a képernyő alsó szélénél érjen véget, ezzel mintegy jelezve, hogy az asztal túlsó felén a néző kap helyet (l. PROTV; a DunaTV esetében ez nem ennyire nyilvánvaló, ugyanis ott nincs meg ez a közbejátszás, a bemondó közvetlen közel kerül, s e térben elfoglalt helye vezetői szerepét is hangsúlyozza). A játéktér tehát egy képmezőn kívüli és egy belső tér egybekapcsolása révén jön létre (az utóbbinak tulajdonképpen az előbbi adja meg létjogosultságát, funkcióját).

Miután e helyzetkijelölés megtörtént, a határvonal eltűnik, azaz a néző terébe “kerül át”, s megkezdődik a “párbeszéd”, melyben a hangosan beszélő egyik föladata a kommunikáció elindítása az “elő-szók”, bevezető szavak révén. A műsorvezető gyakran figyelemfelhívó, konatív funkciót is betölt: arcjátékával jelzi, mintegy előre utalva, a következni fogó esemény fontosságát, ennek révén a nézőt is befolyásolva, manipulálva, hogy fokozott figyelemmel, érdeklődései szemlélje a látottakat (természetesen ez nem minden esetben következik be). Azáltal, hogy nem középen ül, jelzi közvetítői szerepét a “fiktív” néző és a hír között (vagyis nem ő a hír, habár azzá is válhat: ha a néző számára új, eddig még nem látott személyként jelenik meg, vagy ha föltűnően rosszul beszél, ízléstelenül öltözködik stb.), ami csak általa, de ugyanakkor rajta kívül vagy éppen mögötte jelenik meg: a PRO TV ezt a “hátteret” egyrészt egy egész sor tévékészülék látványával sugallja, melyekben különböző dinamikus képeket látunk, másrészt egy keretben (a képernyő bal vagy a jobb sarkán, felül) mutatja, hogy mi fog következni, s közvetve a DunaTV-ben a földgömb is ugyanezt a funkciót látja el, mintegy jelezve (azt az illúziót keltve a nézőben), hogy a világ változásainak “egészéről” fog tudomást szerezni. Hogy a bemondó más funkciót is betölt a föntieken kívül, mutatja kiemelt helyzete: elöl ül, s nemcsak a ráeső fény, hanem a ruhája színe is megkülönbözteti a háttér színétől, esetünkben (DunaTV, PRO TV, RTV1) a domináló szín a kék (“blue box eljárás”, kontúrtrükk, melynek egyik változata, hogy olyan színt alkalmaz háttérként, “amilyen szín a szereplők ruháján, bőrén, sminkjén nem található meg”²), kontrasztot alkotva vele: zöld (DunaTV), piros-fekete, teljes színkontraszt (RTV1), halványkék, magábanvaló színkontraszt (PRO TV): ő az, aki “irányítja” a kép megjelenését, ugyanis azt az általa elmondottak hívják elő, ő a kép és a hangzó szöveg közötti kapcsolat megteremtője.

A mondott és a képi szöveg nem mindig födi egymást, nem ugyanaz a funkciója. Amit hallunk, megszerkesztett, összefüggő részekből tevődik össze, egységes egészet alkot, annak a személynek a beszéde is, akit megszólaltatnak, ebbe a kontextusba ágyazódik bele. A képek viszont nem mindig utalnak egymásra, nincs közöttük logikai kapcsolat, gyakran véletlenszerűen fűződnek egymáshoz, csupán a helyszín a kontextusuk, az elhangzottakhoz egy-egy elemmel kapcsolódnak. Informatív értékük is másképp hat a nézőre. A verbális hír (a bemondó által közvetített) többnyire tények sorozata, a reális eseményről a lehető leghitelesebben igyekszik tudósítani a nézőt. Főleg ismeretközlő, referenciális funkciója van. A képnek, a látványnak viszont nemcsak ez a szerepe. Benne a nem-verbális kódok megjelenítésére nagyobb hangsúly tevődik. Olyan jelenetek vannak kiválasztva, melyek valamiféleképpen hivatkoznak a külső szemlélőre, közel hozzák, “emberiesítik”, mindennapibbá teszik az eseményt, melynek ő is részese lehet ezáltal. Betekintést nyer (legalábbis úgy tűnik) olyan helyzetekbe, melyekből egyébként ki van rekesztve (kompenzáló funkciójú is tehát a képi megjelenítés a néző számára). Ennek érzékeltetésére vizsgáljuk meg például Göncz Árpád és a lengyel államfő közötti találkozást, tárgyalást megjelenítő, bemutató képet (DunaTV). A hangzó szöveg elmondja, miről folyt a tárgyalás, a képi pedig “megmutatja”, hogy hogyan folyik egy tárgyalás (jelenidejűsíti az eseményt): hosszan kezet ráznak (a politikus jellegzetes kézfogása), a távolság közöttük ekkor is elég nagy (hivatali viszonyt feltételez), közben mondanak valamit egymásnak, egyetértően rázzák a fejüket, és mosolyognak (körülöttük emberek elég szétszórtan, valamint kamerák). Ezáltal azt szuggerálják a nézőnek, hogy a közöttük levő viszony tökéletes, vagyis minden a legnagyobb rendben kezdődik, történik. A tárgyalóasztal köré ülnek (az asztalon üdítők, mikrofonok, papírok, tollak). Folyik a tárgyalás. A kamera el-elkalandozik: olyan személyeket hoznak közel, akik éppen nem figyelnek, olvasnak valamit. Utána egy terembe “jönnek ki” (vagyis a néző már ott van, és szemből látja őket), két mikrofont látunk, egyik elé a lengyel államfő (Göncz Árpád talán mellette áll), a másikhoz a tolmács áll, aki valami szellemeset tolmácsol az ottlévőknek, mindenki nevet (fokozottan hangulatteremtő funkciót tölt be). És kézfogással zárul a találkozás (ez az elem a kép szerkezetét is lezárja), jelezve azt, hogy a viszony közöttük nem változott (közvetve azt is, hogy “eredményes” volt a találkozó). Mint ebben az esetben a lengyel államfőt, más tárgyalásokon is közel hozzák, sőt megszólaltatják az ülést vezető személyt, kiemelésével (eddig csak szájmozgásáról, valamint érthetetlen hangfoszlányokból érzékeltük, hogy beszél) egyrészt a hír hitelességét kívánják bizonyítani, tehát hogy valóban ő mondta (általában kulcsmondatát, lényeges vagy éppen humoros gondolatát; 1. az előző példában), másrészt az illető személyre magára hívják föl a néző figyelmét (pl. választások előtt): ő az, aki egy bizonyos helyzetre (pl.munkanélküliség megszüntetése) megfelelő megoldást javasol.

A tárgyalás(ok) bemutatása esetében azt is érdemes megfigyelni, hogy milyen viszonyt jelez a proxemikus (nem-tárgyi!) kód nemcsak a tárgyaló felek, hanem a hallgató és a beszélő között. Ezt egy tárgyi kóddal, a teremben lévő asztaltípussal együtt vizsgáljuk (kód, mivel egy adott szituációhoz kötődik, valamilyen funkció betöltésére alkalmas). Ha kerek,' vagy négyszögletes asztal körül ülnek, jelzi azt, hogy szűk körű tárgyalás folyik, melyen a résztvevők (pl. egy párton belüliek) száma szükségszerűen kevés. A tagokon kívül csak a fiimezők, fotósok vehetnek részt, kiknek kívülálló voltát jelzi térben elfoglalt helyük: az asztal körül, állva figyelik az eseményeket. Másfajta viszony alakul ki, ha az asztal hosszú, téglalap alakú (emelvénnyel vagy anélkül), és szemben helyezkedik el a “nézőtérrel”. Ebben az esetben távolság föltételeződik nemcsak a beszélő-hallgató között, hanem a hallgató-hallgató között is (pl. sok üres hely van közöttük, s ugyanakkor többen vehetnek részt parlamenti ülésen, sajtótájékoztatón). A hallgatók itt sokkal inkább nézők, vagyis passzívabban figyelik az eseményeket, mint az előbbiek. Ezek között több a női résztvevő (“a szép nő”, akit közelről látunk, néha többször is), valamint a látványosan helyeslő, az “unatkozó” (a tollát mozgató, az orrát, száját piszkáló, amit a kamera rögtön megmutat a néző szórakoztatására, ez is az egyik funkciója).

Unalmassá is válhat a néző számára egy ülés bemutatása abban az esetben, amikor a termet, valamint a benne ülőket különböző nézőpontból, oldalról mutatják, több ideig. Érzékelhetjük a tárgyalás hosszúságát (vajon “komolyságát” is?!). Egy-egy fészkelődő személy közel hozása ilyenkor nem oldja a hangulatot, inkább még feszültebbé teszi: a nézőt fölállásra készteti.

A tárgyalás komolyságát, hivatalosságát ellensúlyozzák azáltal is, hogy a tárgyalóterem képét váltakoztatják a helyszíni város-,falu-, utcaképpel. Ez más hírközléseknél is fontos elem, szintén ellensúlyozó funkciót is töltve be (1. Belfast: merénylet, utána rögtön egy békés hangulatú tájkép, műemlékeket, épületeket, piacot mutatnak be, hoznak közel a nézőhöz.) Ugyanakkor kiállításokra, versmondó versenyekre, kulturális rendezvényekre látogatnak el a_r nézővel együtt. A városi néző megismerheti a falu életét, szokásait, és fordítva. Általában mindenki számára kínálnak valami újdonságot, olyan helyekre “vezetik el” tehát, ahol még nem járt, olyasmit mutatnak meg neki, amit még nem látott (kárpótolják a látvánnyal), esztétikai élményt váltva ki belőle.

Reklámszerű képek, tudósítások is megjelennek a híradóban: egy esküvői ruhakiállításra hívja föl a néző figyelmét egy kép, a ruhákat modelleken látjuk (divatbemutató is!). Egy-egy villanó képben az esküvő minden kelléke megjelenik: a pár, a templom, a jegygyűrű. A hatást fokozza egy bábupár, valamint egy miniatűr hintó, mely a látvány által egy mesebeli világba röpít, közvetve pedig visszautal a ruha mesebeli szépségére. Ezáltal a néző azt hiheti, hogy valós, “kézzelfogható” dolgokkal szembesül (az ún. “real time” részese): azonnal elmehet, és megvásárolhatja a ruhát. A reklámnak ilyenfajta elrejtése, hírként való föltüntetése a nézőben sokkal nagyobb hatást és érdeklődést vált ki a kínált termékek iránt, mint a hírek folyamatát erőszakosan megszakító reklámsorozatok, közbevágott hirdetések, melyek Neil Postman szerint “bagatellizálják, banalizálják az előtte-utána láthatót, hallhatót”³ (1. a PRO TV híradó közbeni reklámjait).

A hírműsor szerkezetéből kiderül, hogy a szerkesztők legalább kéttípusú nézőt feltételeznek az összeállításnál: egyrészt azt, akit csak a tények érdekelnek, s a hangzó szövegre figyel, másrészt pedig azt, akit főleg a képi információk, érdekességek vonzanak. A híradó megnézése után így mindkettő úgy érzi, hogy kíváncsisága kielégült, új és hasznos ismeretekkel, információkkal gazdagodott. Nyilván egyik sem tudja kivonni magát a hatáskeltő mozzanatok alól (amit fokoz a gyors, villanó képváltás is), ám míg az egyiknek ugyanaz az elem esetleg esztétikai élményt sugároz, addig a másik számára figyelemelterelő, s emiatt nyugtalanító szerephez juthat, vagy akár semleges értéket tulajdonítva neki “unalmasként” bélyegzi meg.

A DunaTV híradójának szignálja elhangzásával egy időben a képmező három egyenlő részre függőlegesen tagolva jelenik meg. Mindháromban a különböző irányba forgó földgömböt látjuk (a híradó betűinek, valamint a hét napjai nevének mozgását). Ez így együttesen fokozott, gyors körforgást, dinamikát eredményez. Középső keretben, mintegy tartalmi előrejelzésként, a fontosabb események egy-egy mozzanata jelenik meg, kiválva és közeledve az immár álló földgömbből, majd pontszerűvé válva, ismét eltűnve benne. A kimerevített földgömbből előtörő esemény-villanások, a képek változásának lehetőségét megszüntetve, olyan hírcsomagra irányítják a néző figyelmét, mely a bizonyosság, hitelesség nyomát hordozza magán éppen állandóságánál (vagy annak látszatánál) fogva. A képek közötti határt e fölvillanó földgömb húzza meg, jelezve ezáltal azt is, hogy a hírmozzanatok a világ híreinek csak egy kis részét képezik. A híradó végén az összefoglalás nem történik meg (1. PRO TV zárt szerkezetét). A DunaTV hét órai híradójának befejezésekor ugyanis a bemondó (immár eltávolítva a nézőtől) röviden felsorolja, hogy mit fog tartalmazni a tíz órakor kezdődő. A kettőt tehát szerves egésznek tekintik (az ismétlések hangsúlyozó szerepet kapnak benne), s így az elsőnek kataforikus, előreutaló funkciója van. Ugyanakkor azáltal, hogy nyitva marad a szerkezete, vagyis nincsenek összefoglalva az elmondottak, talán azt is sugallja, ami a forgó földgömb szimbolikája is: sok minden történik ezeken kívül a világban, amiről még tudomást szerezhet a néző. Nem egy lezárt világ képét nyújtja tehát (habár a néző ezt is érzékelheti), hanem csak a töredékét villantja fel. A képeket egymástól általában a bemondó megjelenése választja el, a külföldi hírek képeit a DunaTV függőleges csíkokra vágott “függöny” félrehúzásával határolja el egymástól, mintegy színpadi látványra invitálva a nézőt. Ez a tagolási mód elősegíti a képek gyorsabb megjelenését, ugyanakkor jelzi rövidségüket is.

Egy kép szerkezete változó: néha lezárják (ugyanazzal az elemmel kezdődik és fejeződik be, pl. két keret jelenik meg, melyben fölvillantják az egymással beszélők arcképét a szerkezet elején és a végén), máskor pedig nyitva hagyják (a beszélők arcképe csak a szerkezet elején tűnik föl). A kamera mozgása is jelzi a hírsorozat befejezését: eltávolodik a kép a nézőtől.

A bemondó háttérbe kerülése nemcsak a nézőtől való térbeli eltávolodást mutatja (1. íróasztal üres oldalának föltűnése), hanem az idő eltelését is sugallja, a híradó végét. Ezt erősíti fel oldalt az óra mutatója is. Sokszor már jelzi az utolsó kép előtt, hogy a befejezés következik (előreutaló funkciójú). Tárgyalást megjelenítő képen az idő múlását az üdítő elfogyása is érzékelteti. Több képen ugyanakkor megfigyelhetjük egy bizonyos időintervallum kiesését (pl. elindul az ajtótól valaki, a kamera követi, s hirtelen az emelvény közelében látjuk, tehát nem mutatták végig az ajtótól az emelvényig), mely fölgyorsítja az események folyását. Ez az időkiesés a nézőben általában nem tudatosul, vagyis megszakítás nélkül képes befogadni a látványt a maga folyamatában (éppen “kéznélvalósága”, nyilvánvaló volta miatt).

A híradóban megszólaló hangok változatossága is feloldja a képek egyhangúságát (1. külföldi hírek tudósítói, közben megszólalók). Egyfajta ritmikát (ugyanakkor tagoló funkciójú is) biztosít a PRO TV-ben a női, valamint a férfi hang váltakozása. A szándékosan felfokozott hangerő szinte rátelepszik a hallgatóra, erőteljesen befolyásolja, kényszeríti, hogy odafigyeljen (ugyanakkor rendkívül ingerlő, negatív hatást kiváltó).

A PRO TV sokszínű, mozgó háttere szintén erőszakosan a képernyőre vonzza a néző tekintetét. Ezzel szemben a DunaTV természetes (kék, barna, zöld, sárga) színei állandóságot, megbízhatóságot, nyugodtságot sugallnak, ugyanakkor engedik ellazulni a nézőt, míg a PRO TV vibráló színei Tokozott figyelmet igényelnek.

A kettős “játéktér” csupán a tévékészülék kikapcsolásakor szűnik meg a néző számára. Hatása viszont továbbra is megmarad benne. Tulajdonképpen ekkor rendezi, keres összefüggéseket tudati síkon is a képek, az események között. Következtetéseit előzetes ismereteivel párbeszédbe vonva fogalmazza meg, melyek együtt alkotnak egy “egységes képet” a szerzett információkról, s raktározódnak el tudatában, hogy majd ezek egészüljenek ki, valamint korrigálódjanak. E rendezési folyamatban számos elem kiesik (a néző értékskálájának megfelelően), s a válogatás a kapott információ értékét is meghatározza, megkérdőjelezi.

A híradó s az általa szerzett tudás által a néző és a világ között kapcsolat jön létre, részesévé válik, belép a világegyetem történéseinek körforgásába, mely egy pillanatra kiemeli őt a hétköznapi eseményekből, de ugyanakkor megélhetővé is teszi az utóbbit, talán a sorsazonosság “vigasza” segítségével. A világban-benne-lét élményét erősíti, igazolja és irányítja benne.